(A reformellenzék támogatásával vált Kossuth a magyar hírlapírás történetében korszakot nyitó Pesti Hírlap szerkesztőjévé. Szerkesztésének három és fél esztendejében a hírlap összesen 365 számát szerkesztette a beköszöntőjében vállalt erkölcsi és politikai követelményekkel összhangban, addig nem ismert hatékonyságú tudatformáló eszközt állítva Magyarország megújhodásának szolgálatába.)
„Midőn a… szerkesztéshez fogunk, olly meggyőződésből tesszük azt, hogy a napnak tömérdek szükségei között alig van egy-egy sürgetőbb, mint olly időszaki lap, mely a nemzet életének hű tükre legyen; közzé, nemzetivé tegye öröm s bánatnak, hűség s törvényességnek, bajnak s hiánynak minden érzetét, mellyet a nemzet szivében egy hangrezgésre találni köz, magas és szent érdekek jogosianak; és szabad tért nyisson az észnek, értelemnek, jóakaratnak, hogy szűkkeblüséget, mint elbizakodást egyaránt kerülve, vak előszeretet, vagy előgyülölség nélkül, higgadt kebellel s ama mérséklettel és illedelemmel, melly a jó szándék és igazság bélyege, megvitassák és előkészitsék a napnak nagy kérdéseit, mikben e honnak jövendője rejtezik. Mert nem az a kérdés közöttünk, haladjunk e, avvagy megálljunk? mikint Józsue napjáról irva van; – e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, mely a világkerék küllőibe vághasson – nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az: hogy mit és mikint? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javitás, a mi egyes érdekeknek hizeleg, és tartós csak az, melly igazságon épült, valódi szükségen segitett, s a nemzet életéből önkint fejlett ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek előbb önmagát, és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni czélt és eszközöket, dolgot és módokat, minden oldalról, s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend mindenik törvény, mert egy-egy socialis meggyőződést mondott ki. A törvény, melly ekkint született, mindenek előtt jogszerű leend, – mert hiú bölcsesség az, mellyet a jog tekintete nem vezet, de a jogszerűség határai közt követni fogja a józan politica sugallásait; és bizonyosan nem felejtendi, hogy a századokon át emelkedett országépület roppant boltjainak árnyékában millió élet, millió érdek nyugoszik, melly az igazság mellett gyöngéd figyelmet s kiméletet is követel.
– Vezetni egy időszaki lapot, melly illy tükör, illy kalauz, illy raktár legyen, nehéz fontos feladat; s ha mi, kik mélyen érezzük, hogy egyike vagyunk a leggyengébbeknek, a kiadó ur becses bizodalmú felszólitásának, erőtelenségünket feledve, engedénk, olly hiedelemben tettük azt, hogy egy illy nemű szükség érzete sok kebelben él, s így számos polgártársaink és barátaink köréből nem egy kitünő észre és szivre számolhattunk, kik erősbek mint mi, gyámolitandják gyöngeségünket. – És ha szükségről szólottunk, távol volt tőlünk, az időszaki sajtó körébeni pályatársaink érdemeit kellőleg nem méltánylani, csak azt akartuk mondani, hogy egy nemzet életében több szinvegyület s több árnyalat van, és egymás mellett mindenik megfér. Mi baráti kezet nyujtunk pályatársainknak, s végczélunk különböző nem lehetvén, ennek megközelitéséhez egy becsületes versenyre szólitjuk fel, s ha versenyzésünk egymásnak viszonosan jótékony ösztönül szolgálandott, minden dicsőséget örömest átengedünk – elégültek, ha szerényen szabad lesz éreznünk, hogy a közjó nagy építményéhez egykét kődarabbal mi is járulhatánk. – Helyén lenne most talán az igéretek és biztatások szokott szóseregét elősorozni: de mi ugy hiszszük, az értelmes közönség illyesminek nem sok becset át, s a hol foglalót csakugyan kíván, inkább hajlandó személyességet mint igéretet annak fogadni. – Lapunk jövendője minkezünktől függ. Hogyha nem vagyunk szükségtelenek, hogyha sem későn sem korán nem jövénk, egy szóval: hogyha megérdemeljük, bizonynyal pártfogást is lelendünk e nemzetnél; – ha pedig mind ez másképen vagyon: le a szinpadról ügyesbek elől! nem érdemlettük meg az életet. Azonban, ha gyöngeségünk érzetében nincsen is bár jogunk, egy derék művészünk példájára, az érdemes közönséget atridesi reményekkel biztatni: annyit minden esetre nemes önérzettel bátran elmondunk, miképen szennyes érdekek vezetni soha sem fognak, meggyőződésünk nem lesz eladó, s tanulni szeretve is, szükségét is érezvén, észnek és oknak ugyan mindig hódolunk, de más semmi, s nevezetesen Nagy Pál »egykori« szavaival élve, »sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve soha el nem tántorít.« – Ezek után nincs egyéb hátra, mint a tisztelt közönséget megkérni, hogy miután a kiadó tulajdonos ur lapjaink kiadhatása felől tisztába csupán a lefolyt év utolsó napjaiban jöhetett, s igy a szükséges előkészületre, adatgyüjtésre, vidéki levelezés elrendezésére időnk teljességgel nem vala, sőt a szerkesztés elvállalása is csak épen most, már a hirdetmény közrebocsátása után történt: lapjaink becse ne az első egy-két számokból itéltessék. – S most a dologra. –”
Ferenczi, 1925. 109–110.