(A galíciai felkelés, amelynek során a reformokkal késlekedő lengyel nemességet a Habsburg-hatalom saját elkeseredett parasztjainak vetette oda áldozatul, Kossuthot arra ösztönözte, hogy még az addigiaknál is sürgetőbben lépjen fel a jobbágyrendszer felszámolása érdekében.)
„Az úrbéri viszonyokbóli kibontakozásról akarok szólani. E tárgy az, melyet a teendők legfőbbikének hiszek. Ilyennek mondtam már a Hetilap 51-ik számában. És mondtam azt is, hogy e kérdés nem tisztán magánjogi, hanem főképen közjogi kérdés, melynek megoldása magánjogi úton a világon még sehol véghez nem ment. És véghez menni nálunk sem fog. A státus financialis közbenjötte kikerülhetetlen.
Im most van törvényünk, mely az örökváltságot, ha mindkét fél (földesúr és jobbágy) megegyezik, engedélyezi. Ez magánjogi szempontból hozott törvény. Kérdem én, lehet-e ember széles e hazában a ki higyje, hogy e törvény mellett hazánk az úrbéri viszonyokból századok alatt is kibontakozzék?
De tovább megyek.
Alkottassék törvény, mely a földesurat kötelezze, hogyha jobbágya magát örökösön megváltani akarja, azt ellenezni ne legyen hatalmában, kérdem, van-e ember széles e hazában, a ki higyje, hogy ily törvény mellett is az úrbéri viszonyokból hazánk egy század alatt tökéletesen kibontakozzék. – A ki ezt hinné, arról bátran el merem mondani, hogy áldott térmezőn fekvő faluját talán, de az országot, az ország népét, a nép állapotját nem ismeri.
Aztán még azt is kérdem, ha bár az ily módoni kibontakozás reménye képtelen ábránd nem volna is, nem veszélyes önmystificatió volna-e hinni, hogy a kérdés fonalának álmosan lassu legombolyítására időnk van századokig? Nem az ókori sybilla-könyvek regéjénél vagyunk-e, hol a késlekedő vevő háromért fizet annyit, mennyiért előbb mind a kilenczet megveheté.
Az 1836-iki úrbértörvény a legkevesebb volt, mit e nép millióinak irányában a XIX-ik század jogérzete, s humanismusa szerezhetett; sőt a legkevesebbnél is kevesebb volt. S mégis kérdem: van-e földesúr széles e hazában, ki az 1836-iki törvények után az úrbéri viszonyokba szerelmes tudjon lenni. Pénzért mutathatnók a »ritka raritást« [ritkaságot] – ha van – megérdemlené.
Avagy lefessem-e státusgazdászati szempontból kimerithetlen bajait ez állapotnak? Izzó tűz-folyadékba mártsam-e tollamat, hogy hű rajzát adjam mindazon gyűlöletességeknek, miknek az úrbéri állapot kiapadhatlan forrása?
Számba vegyem-e az irtózatos veszteséget, melyet a robot és dézma, a restségnek, naplopásnak, ipartalanságnak, szándékos csalásnak, mindennemü erkölcstelenségnek pokol-iskolája okoz a státusnak, a földesúrnak, s a népnek is? Fejtegessem-e a keserűséget, melyet mindkét részről táplál szakadatlanul, a az ebből eredő erőtlenséget, melyben sorvadunk? Nevetségest tenne, a ki bizonyítgatná, hogy a nap világít, hogy a tűz süt. Hivatkozom a köznemzeti érzelemre, hivatkozom még azon ősz szakálu jó emberekre is, kik magokat jobbágyaik irányában – bona fide [itt: önáltatással] ábrahámkori patriarcháknak álmodják. Vessenek számot az év napjaival tavaszi szántástól a havas hegyközi tatárka aratásáig, s mondják meg önmaguknak: tud-e patriarchalis szivök szerelmes lenni az urbarialis viszonyokba.
Ha nem tud, ha lehetetlen, hogy tudjon, vessenek egyszersmind számot a honszeretet sugalmaival mint hazafiak. Honszeretet! keblünk szent érzelme! te ki nem alhatás e honnak fiaiban. Midőn a pártszenvedély vihara ellenséges táborba szállít, kik polgárilag testvérek vagyunk, midőn az önzés sugalmai megerőtlenítik a hazafiság érveréseit, lehetnek pillanatok, hogy a hazafiság templomában megritkulva imádkoznak a honszeretet hívei, elhagyott koldusokként; de e templom istene nem semmisült meg, mivelhogy temploma néha üres: egy nagy percz szikrája fellobbantja újra a magunkba szállás lángjait, és az ellenséges tábornak harczosai és a pillanatnyi önzés rabjai áhitattal omlanak az oltár zsámolyához, szivök szívéből rebegvén: »Te neked élned kell, óh, hon! élned mindenek felett, habár áldozatul hulljunk is életedért«.
Ezért áhitatra hivatkozom én polgártársaimnál, miután a földesúri osztály magán úrbéri kellemetlenségeinek keserű kenyerére már hivatkozám. Tizenöt éves tarkábbnál tarkább színvegyületekben tünnek fel hazánk jövendőjének biztosítására terveink, emezt akarjuk, amazt, és számitgatjuk lépéseinket, mint a sak-játék vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak oly sak-játék, melynek játékkövei közzé hatalmasan bele replicáz [süvít, válaszol] a historia fergetege, mígnem a systematicus játékosok azon veszik észre magokat, hogy játékköveiket elhordta a szél. Mit akarunk mi a játék-dühvel? Azt hiszszük: megmentjük a hazát toldozó, foldozó reformkáinkkal? azt hiszszük, biztosithatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, s ekként egy ép, egészséges nemzeti test előteremtése, erről pedig miként lehet csak álmodnunk is, míg az úrbéri viszonyoknak gyűlölség-nemző választófala közöttünk fennáll.”
KLI. XIII. 474–476.