– Jó napot, bajtárs, mint vagy? be rég óta nem láttuk egymást.
– Igen jól vagyok. Utolsó találkozásunk óta én messze földet bejártam.
– Formaruhád, granátossüveged, vállrojtod s bajuszod olly bajnokképet adnak neked, melly megrettenti az ellenséget. Mi vagy?
– Hát nem látod sinóromról, hogy strázsamester vagyok? Rövid időn alhadnagyságot reménylek.
– Hány táborozáson voltál te már? (Hányszor voltál háborúban?)
– Minden ütközeten s csatán jelen voltam Olaszországban, és sebeim mutatják, hogy nem voltam a kalózok közt.
– Nem estél soha fogságba?
– Egy ízben közel voltam hozzá. Egy része az előseregnek kinn táborozott, s én szélső őrnek valék kitéve, amint egyszerre egy ellenséges lövész száguldó őrcsapat megtámad s leszegzett puskakéssel (bajonettel) szorít, hogy tegyem le a fegyvert. Elnyomott volna a sokaság; de én védtem magam, amint csak lehetett, s már két embert terítettem földre, midőn segedelmem érkezett. A lovasőrség tudtára adá a főőrhelynek, mi történt, s én szerencsésen megszabadultam.
– Nem estél sebbe?
– Egy kardcsapást (kardvágást) kaptam, melly azonban csak bőrömet karcolta fel s nem tartóztatott részt vennem egy kis vagdalkozásban, melly csakhamar azután a két had táborszemei között keletkezett.
– Az illyen csete-paték rendszerint sikertelenek s nem döntenek el semmit.
– E támadásnak az ellenség menetét kelle takarnia, melly is minket meglepni s megkerülni szándékozott; de lármát ütött a táborban, s hadunk azonnal csatarendbe állván, egy fő ütközet történt, mellyben az ellenséget egészen tönkre vertük.
– A te vitézséged tehát egyik oka volt a győződelemnek?
– Kétség kívül. Meg is dicsért ezredesem a szemlén, melly kevéssel azután tartatott, s közlegényből strázsamesterré tett.
– Én olly szerencsés nem voltam. Nézzd ezt a sebhelyt; ezt én egy könnyű lovastól kaptam, ki tőlem a tábori kórszekeret, mellyet nehány bajtársammal kísértem, el akará venni. Ezen kívül még egy pisztolylövést kaptam bal karomba; egy markotányos-talyigára tettek, melly azonban nehány fosztogatónak kezeibe került, kik engem magokkal hurcoltak.
– Hogy menekedtél ki kezökből?
– Nehány tábori szekeres ragadott ki közülök.
– Azóta, reménylem, fényesen kitüntetted magadat?
– Volt ez a szerencsém. Kehl mellett állottunk a Rajna partján s vígan edegéltünk, midőn egyszerre az ellenség egy löket kartácsot röpíte közünkbe. Jól be volt árkolva, telepi is fedezve voltak, és sok emberünket elejtett. Ekkor én felbuzdítám bajtársaimat: ússzuk keresztül a Rajnát s foglaljuk el az ágyúkat. Ez el is sült az ellenünk irányzott s jól táplált puskatűz mellett is; kivont fegyverrel rohantunk az ellenségre, s rettentő mészárlás kezdődött.
– Már ez csakugyan jeles egy tett volt. Jer a csapszékbe, barátom; beszéljük el egymásnak hőstetteinket s igyunk fegyvereink diadalára!
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 117–121. l.