– Ebben a halas-tóban, úgy látszik, sok hal van; azt tartom, nem rég öntöttek bele haltojást. Halásszunk egy kicsinyt.
– Nem bánom; de mivel akarsz halászni, a kezeddel? itt nincs se rudas,- se vető-, se nagy-háló.
– Itt van egy vessző és horog.
– Jó. Keressünk étket; nehány legyet vagy férget (péld. gilisztát).
– Úgy, de azzal csak görgöcsét (kövi pontyot), fejér halakat, kőfúrót – s más illyes apró halakat foghatunk.
– Tehát mit akarsz te fogni? Cethalat, cápát?
– Nem; de legalább egy ráját, félszegúszót vagy skombort, melly utóbbi fajat én igen szeretem.
– Tréfálsz; hisz ezek nem vízi-, hanem tengeri-halak. Örülj (köszönd), ha egy márnát, potykát, vagy compót keríthetsz horogra.
– Pszt! itt jön egy derék sügér! add ide hamar azt a horgot.
– Húzd; fenakadt.
– Ah, ihol ni, egy orsóhal!
– Az ám: béka!
– Hagyjuk abba; nem szeretek egész óráig itt ülni minden szó nélkül, s utoljára is mit se fogni.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 88–89. l.