Utószó

Tudjuk, hogy Herder elítélő nyilatkozata (miszerint a magyar nyelvet néhány század múltán talán már nem is ismeri a világ) mint a végső elmúlás veszedelme, milyen ösztönzően hatott a magyarságra. A nyelvművelés eszméje, mely elsősorban Bessenyei, Révai, Kazinczy művei révén hódított, főként a fiatalok között lett ismertté, terjesztői jogászok, tanítók, protestáns papok, szerzetesek.

Az 1791. és az 1792-i nyelvtörvény lehetővé tette, hogy az elemi iskolákban magyar legyen a tannyelv, sőt a nagyobb városok felsőbb iskoláiban magyar nyelvtant is taníthatnak (de pl. a latint már nem taníthatják magyarul), azonban se nyelvkönyv, se tanmenet nem volt. A tanárokról írja Szekfű Gyula, hogy „csak akkor lettek a gimnáziumi tanári karnak teljes jogú tagjai, ha sikerült nekik magyar tanszéküktől megszabadulva más, valóban rendes tanszékre jutniuk. […] Ilyen viszonyok között tehetséges és becsületes emberek nem igen mentek a magyar tanár megvetett pályájára”. Ugyancsak Szekfű Gyula említi, hogy mikor a pozsonyi Notre-Dame apácáknál a magyar nyelvet is tanították 1795-ben „mint egyszerű tantárgyat, felsőbb kérésre a helytartótanács igazolni kénytelen, hogy tűrhetett ilyen dolgot”. (Szekfű Gy.: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1926. 90–91.) Hasonló eset történt 1813-ban a pesti piaristáknál is. (Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. 1937. 136.) Lényegében a negyvenes évekig látszólag nem történt jelentős változás; mindenütt latin a tannyelv, s ha valahol magyarul próbálnak tanítani, előfordul – mint Czuczor Gergely esete mutatja – a szigorú kivizsgálás, áthelyezés. 1844-ben megszületett ugyan a királyi jóváhagyás, mely az összes akadémiai, egyetemi fakultás oktatási nyelvévé a magyart teszi, s a magyar anyanyelvű vidéken levő 44 gimnáziumban is magyar lett a tannyelv (17-ben maradt a latin), ekkorra azonban már egyre-másra jelentek meg a magyar nyelvű nyelvkönyvek. 1790-től 1800-ig (Sági István összeállítása alapján – ld. felhasznált irodalom) megközelítően azonos számú magyar és latin nyelvű magyar nyelvtan jelent meg (az új kiadásokat önálló, külön kötetnek számítva), s ez az arány lényegében változatlan maradt 1830-ig, utána hirtelen mintegy ötszörösére szökött a magyar nyelvű nyelvtanok száma (1840-ig), s ez a latin nyelvűeknek mintegy tízszerese. 1848-ig kitartott ez a lendület. Módosult a kiadás helye is. Míg korábban főként Bécs, Buda, Pozsony, Pest szerepelt az impresszumban, a harmincas évektől Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Szombathely, Pápa, Sárospatak, Nagyvárad, Nagyszombat, Eger stb. is.

Ezzel együtt a magyar tannyelvűség a nemzetiségek szempontjából is megoldandó feladattá vált (különösen a Felvidéken sürgették a magyar tankönyveket); korábban ugyanis a latin nyelvűség (pl. a közéletben) magyart, nem magyart egyformán érintett. Ilyen körülmények között jelentek meg rendre a harmincas-negyvenes években a különböző idegen (elsősorban német) nyelvű magyar nyelvtanok, nyelvkönyvek. Az arányok itt is érdekesek: 1790-től 1800-ig három német nyelvű magyar nyelvtant adtak ki (Bél M., Farkas J., Vályi K. A.), egy szlovák, s egy szerb nyelvűt. Ezen a területen sincs változás 1830-ig, majd hirtelen 1830-tól 1840-ig 29 német nyelvű magyar nyelvtan jelent meg (1840-től 1848-ig 33), továbbá egy szlovák, szerb, olasz, román, orosz, majd ez kiegészült 1848-ig ismét egy szlovák és egy francia nyelvű tankönyvvel. Tehát a királyi jóváhagyás előtt már olyan erős volt a magyar nyelvű művelődés igénye – mint azt az imént számba vett kiadási időpontok is bizonyítják –, hogy ez a jóváhagyás már csak szentesítése volt egy hovatovább beérett folyamatnak.

Szó volt arról, hogy a nyelvművelés eszméjének leghívebb és legmozgékonyabb szószólói jogászok, tanítók s nem utolsósorban szerzetesek, protestáns papok voltak. Tanulságos ebből a szempontból – kezdve az ismertebbeken – e kötet szerzőinek életrajzi adatait megismerni.

Köztudott Vörösmarty (1800–1855) szerepe az Akadémia nyelvtudományi munkásságának megindításában, abban, hogy e munkálatokat Révai Miklósnak a nyelvtörténeti kutatásokra épülő nézetei alapján végezzék, szemben Verseghynek csak az élő nyelvet előnyben részesítő nézeteivel. Ismeretes Vörösmartynak az ötvenes években Czuczorral közösen kiadott Elemi magyar nyelvtana is. Kevesen tudják viszont, hogy 1832-ben németül is megjelent egy magyar nyelvtana. Feltehető, hogy baráti segítséggel készült az állandó pénzzavarban küszködő költő támogatására. Nyelvtudomány-történeti jelentősége is van Verseghy Ferenc (1757–1822) pálos rendi szerzetes 1805-ben kiadott német nyelvű magyar nyelvkönyvének. Ezt a könyvet röviddel kufsteini, majd spielbergi raboskodásból való szabadulása után (ahová mint a Martinovics-per elítéltje került) adta ki. Noha hagyományos felépítésű nyelvkönyv, egyúttal nyelvészeti polémia is, amire még a gyakorlatok szövegeit is felhasználta. Garay János (1812–1853) mint költő és lapszerkesztő elsősorban „a társalkodási, ipari- és közélet legkülönneműbb viszonyaiban” való eligazodás céljára készítette a Magyar és német beszélgetések kézikönyvét 1842-ben. A polihisztor Bél Mátyás (1684–1749) földrajztudományi, oktatásügyi munkássága mellett több latin, német, magyar és cseh nyelvű tankönyvet is írt. Legjelentősebb Meliboeus álnéven közzétett Ungarischer Sprachmeister (Magyar nyelvmester) c. műve, melyről Frankenburg Adolf írja, hogy a könyv „címképén egy magyar és egy német ember volt látható, kik kezet szorítottak egymással, s alattuk ezen vers állott: Wie glücklich ist ein deutscher Mann, der unter Ungarn ungrisch kann! (Milyen boldog egy német, aki magyarok között magyarul tud), mely bókocskáért aztán nem a németnek magyarul, hanem a magyarnak németül kellett megtanulni!? Úgy történt ez velem is.” (Frankenburg Adolf: Emlékiratok I. 98.) Ez a könyv 1829-ig tizenhárom kiadást ért meg, egyike volt a legnépszerűbb nyelvkönyveknek, s ha hihetünk Frankenburgnak, még németre is ebből tanítottak. Pedig akkor már forgalomban volt Márton József (1771–1840) német nyelvtana is. 1806-tól a bécsi egyetemen a magyar nyelv és irodalom (fizetés nélküli) rendkívüli tanára és a testőrség rendes nyelvtanítója lett. Magyar és német nyelvtanon kívül szótárt, olvasókönyvet készített és fordított is. A Debreceni Grammatikából, Gyarmathy Nyelvmesteréből, Révai és Verseghy munkáiból összeállított nyelvtanait Toldy botrányosaknak, a nyelvrontás terjesztőinek nevezte. Magyar nyelvtana 1810-től 1840-ig kilenc kiadást ért meg. Ismert nyelvkönyv lehetett, erre utal az Erdélyitől feljegyzett mondás „Közjóra világol, mint Márton grammatikája.” Csokonai tanulótársa volt Debrecenben, később ő adta ki Csokonai munkáit is.

Az első nyelvtanárok Európa-szerte francia politikai emigránsok voltak. Egy közülük Magyarországra is elkerült 1821 körül; Lemouton (Urü) János (1785–1850?) Marseille-ben született, katonatiszt volt, Magyarországra kerülvén István főherceg franciatanára, majd 1828-tól az angol (1832-től a francia) nyelv és irodalom tanára a pesti egyetemen. Jól beszélt olaszul és németül is. Francia nyelvtanát Petőfi is haszonnal forgatta. Mailáth János (1786–1855) élete másként alakult. Jogot végzett; konzervatív oldalról támadta Kossuthot a Pest vármegyei gyűléseken. 1853–54-ben Bajorországban előadásokat tartott Magyarországról Erzsébet hercegnőnek, Ferenc József jegyesének. Megírta németül Magyarország történetét öt kötetben, ő fordította németre Eötvös regényét, A falu jegyzőjét is. Szintén jogot végzett Samarjay Károly (1821–1894), Petőfi barátja. Pozsonyi ügyvéd volt; magyar és német nyelvtanon kívül kiadott három kötet verset, megjelent egy olvasókönyve is. Ügyvéd volt Millakovich Janko is (Pécsett); róla csak annyi adatunk van, hogy ifjúkorát Horvátországban töltötte, s Zrínyiről írt egy tragédiát.

Az eddig említett tanárok mellett (Márton J., Lemouton J.) még néhány szerzőről tudjuk, hogy nevelőként, tanítóként dolgoztak, azonban kevés életrajzi adattal rendelkezünk. Matics Imre (1810–1862) nevelő volt gazdag családoknál; olvasókönyvet, nyelvtanokat adott ki, érdekes az Olvasójáték c., 4–5 éves gyerekek számára írt könyve. Tar Mihály (1775–?) nyelvtanár, egyetlen művét ismerjük csak; Hackstok Mátyásról mindössze annyi információnk van, hogy tanító volt Sopronban, Szaváry Antal pedig „nyelvmester” Pesten, majd Győrött.

E kötetben talán leggyakrabban idézett Paap Jánosról sem tudunk többet, mint amit a kötet címlapján hirdet önmagáról: „A bölcsességbeli tudákosságnak mestere, A. F. angliai népes nagy gyűlésnek, melly a Kristus Evangeliuma terjesztésében szorgalmatos, allectusa [társa],a Fil. Királyi Társaságnak társa, a Hess-Hamburgi és Stokholmi Akadémiáknak tagja, Bavariában [Bajorországban] a mezei gazdaságban eszkeszkedő [!] tanácsnak titoknoka, N. Erdélyben a nemes magyar nyelv kipallérozására utat készítő kicsin társaságnak frigyesse.” A hasonló jellegű gyűjteményt összeállító Csató Pál (1804–1841) életét jobban ismerjük. Végigpróbálta az említett mindhárom foglalkozástípust. Volt papnövendék, jogász, majd nevelő. Megtanult németül, angolul, olaszul, franciául. Akadémiai írnok, lapszerkesztő, majd akadémiai tag; sok színdarabot fordít, szinte valamennyi reformkori lapban jelentek meg elbeszélései. A megélhetésért vívott küzdelmeinek terméke az 1834-ben kiadott Magyar és német beszélgetések, mely a Strasbourgban megjelent Levrant: Guide de la conversation français-allemand…-jának mintájára készült.

Benyák Bernát József (1745–1829) mint kegyesrendi szerzetes az ország különböző városainak gimnáziumaiban tanított ékesszólást és költészettant. Feljegyezték róla, hogy előadásait magyarul tartotta. Jól beszélt németül, franciául, olaszul és görögül is. Szintén kegyesrendi szerzetes volt Rosenbacher Ferenc (1758–1822), nyelvkönyvén kívül verseket és prédikációkat írt. Steinacker Gusztáv (1809–1877) nyelvtanítással és nőneveléssel foglalkozott (több kötete jelent meg mindkét vonatkozásban). Evangélikus lelkész volt, Hannoverbe, majd Weimarba költözött, ott is halt meg. Temetésén a Petőfi-fordító Dux Adolf tartott fölötte emlékbeszédet.

Nincsenek életrajzi adataink Medinger J. V.-ről, Maller Péterről, Kiss Mihályról.

Utoljára említjük Czanyuga Józsefet (1816–1894); könyve már a kiegyezés után jelent meg; új kor, más szellem terméke – ezért is került legnagyobbrészt a kötet végére, inkább kapcsolat és utalásként a XX. századra. (Czanyuga foglalkozása: operaszövegkönyv-író.)

Minden valamirevaló nyelvkönyv feldolgozza az adott korszak nyelvállapotában leggyakoribb beszédfordulatokat, kifejezéseket stb. is, s ennek kézenfekvő formája a valamilyen szituációra épített párbeszéd, amelyben a kifejezés pontos jelentését a szövegkörnyezet adja. Ez az egyik legősibb s leghasznosabb nyelvtanítási módszer. A legrégibb magyar nyomtatvány, Heyden Sebald Puerilium colloqiorum formulae magyar fordítása 1531-ből (latin, német, lengyel, magyar nyelvű szöveg) is ilyen párbeszédgyűjtemény; évszázadokon keresztül használták, tanítottak belőle (még 1847-ben! Müllner Ignác is felhasználja dialógusait). Tehát nemcsak koraisága, időbeli elsősége miatt került a kötet elejére néhány párbeszéd Heyden Sebald könyvéből, hanem mint modell, minta, évszázados hatása miatt is. Ugyanakkor ezek a dialógusok felidéznek, átélhetővé tesznek egy életformát, egy korszakot, melyet más forrásból talán körülményesen és kevésbé hitelesen tudunk megközelíteni. S ez a szempont vezetett a kötet összeállításánál is. Igaz, a nyelvkönyvi párbeszédek többnyire mesterséges helyzetekre adott mesterséges válaszok, mégis, szerencsésebb esetben – éppen a párbeszéd jelenidejűsége révén – közvetlenebb, átélhetőbb kapcsolatot biztosíthat valamely letűnt korral, amit a gyakorlati szempontok által meghatározott köznapiság, az élet mindennapi dolgainak (mint adott esetben másnak és mégis természetesnek) felidézése tovább erősít. Ilyen meggondolások vezettek a kötet anyagának kiválasztásában; noha a hangsúly a reformkorra került, a válogatott szemelvények időben sokkal szélesebb területen oszlanak el, a XVIII. század közepétől a XIX. század végéig, a kiegyezés koráig (a reformkortól való távolodás arányában erősödött ugyan a szelekció a válogatás során), mintegy érzékeltetve a nyelvi változások árnyalatait is.

Ezeknek a nyelvkönyveknek a gyakorlati jellege – mint erről már volt szó – olyan „nyelvi valóság” (és a szövegek talán meggyőzően bizonyítják – nemcsak nyelvi) megismerését teszi lehetővé, amit a kor irodalmában – sőt sokszor sajtójában is – hiába keresnénk. Hiszen – mint Trócsányi Zoltán írja A magyar nyelv biedermeier korszaka c. tanulmányában –: „Az író, költő, művész igyekezett másként beszélni, mint azelőtt, mert a régi beszédmód keménynek, durvának látszott.” (MNy, XXIII. 394. l.). Elég talán idézni Kuthy Lajosnak, a múlt század első felében oly népszerű írónak egyik novellájából, hogy első közelítésre is nyilvánvalóvá váljék az a nyelvi különbség, mely a Kazinczy követelte „fentebb stíl” és „voluptuózus hangzatok” által meghatározott nyelv és az élő nyelvhez közelebb álló (noha modellszerűsége miatt szintén stilizált) nyelvkönyvi szövegek között van. Egy trubadúrtörténet záró részéből vettük az idézetet; egy dalverseny hatásáról ír Kuthy a Toulouse Saphója c. novellájában: „Mindez szívhatólag fonaték a románc történeti részéhez, s kivitelében oly műszerkezet, előadásában oly benső hév, s túlragadó ihlete rejlik a való érzetnek, hogy bírák és nép, méltányvihar köztt mintegy öntudatlanul kiáltók ki a troubadur győzelmét. Díjjul ítélteték az arany amaranth. De neki nem kelle a díj. Isaure sírjára veté jutalmát.” (Regélő, 1841. 2. sz. 13. l.)

Mindaz tehát, amit a kor irodalma, sajtója kevéssé regisztrált, a köznapi megnyilvánulások, a mindennapi életben gyakorta használt kifejezések, melyekből ezeket a mindennapokat is megismerhetjük, ezek nagy része ebben a periférián létező sajátos műfajban, a nyelvkönyvi dialógusban is megőrződött. Ezek a dialógusok a hétköznapi élet számtalan apró mozzanatát (szokásait, tárgyait, eseményeit) elevenítik fel a reggeli étrendtől az öltözet ma már alig ismert ruhadarabjain, az eladás-vásárlás „technikáján” stb. keresztül az ágy mellé készített koppantóig^* és éjjeli „fazokig”. Megtudhatjuk, mint kellett tárgyalni a szabóval, a lócsiszárral, a könyvkötővel; mibe került a vászon rőfe, milyen táncot szerettek leginkább, s mit csináltak fogfájáskor.

Van azonban egy másik sajátosságuk is ezeknek a nyelvkönyveknek, melyre itt csak utalni tudunk, de művelődéstörténeti értékük számottevő: a legtöbb ilyen nyelvkönyv tartalmaz tematikus szószedetet, néha közmondásokat, bölcselkedéseket is. Garay János például „a társalkodásban előforduló megszólítások” felsorolásával kezdi, s mintegy 42 lehetőséget ismertet, melyekkel (1842-ben) felebarátainkat megszólíthatjuk (maga, kend, kegyelmed, barátom, uram, földi, atyafi, pajtás stb.). Hackstok Mátyás többek között felsorolja a szekér részeit (27 fogalom) szinte tudományos alapossággal, ugyanígy a ruházat fogalomkörét, a ház, a konyha, az iskola stb. témakörrel kapcsolatos szavakat. Ezekből jól lehet rekonstruálni a korszak szóhasználatát. 1835-ben még minden diák tudta, hogy mi a kalamáris, porzótartó, spanyolviasz, peniculus, árkus, línia, pennahasíték, pennametszés, téntapor, írótámasz, számvető mester stb. – amit ma Richter Antal szószedetében találunk meg. Tanulságos Richter betegséglistája is: rothasztó hideg, skarláthideg, lappangó hideglelés, eszenkívül létel, fene (rák), prüsszentés, igen nagy éhezés stb. (81–85. l.). Ugyanígy említhetnénk a Bél Mátyás felsorolta betegségeket is. Hetvennégy félét ismertet, köztük: bélpokol, böfögés, boborcsó, büdös száj, dörgölés, éhség, főfájás, főkoszmó (ótvar), genetség, fogfájás, farkas seb (rák) stb. Ugyancsak nála találunk még hasznos szógyűjteményt „a vér szerint való atyafiságról”, a mesterségekről, a „házi ingó jószágokról”, a méretekről, az ünnepnapokról stb. Jellegzetes anyagot válogattak a nyelvkönyvírók a szólásokból, közmondásokból is „Az ökör ugyan ökör, ha Bécsbe hajtják is” – mondhatták a XVIII. században, mint Bél Mátyás könyvéből tudjuk; s akkortájt mondták ezt is: „Egyenetlen tulkok és az illy házasok nem illenek egymáshoz.” Talán kevesen ismerik vagy értik már az alábbi szólást: „A tök is estve virágzik.” [ti. Mindent a maga idejében.]

Hasonló figyelmet érdemelne például szociológiai szempontból – a példamondatok kiválasztása. Táncsics Mihály a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs helyesírására a következő példamondatot közli: „Ha Széchenyi István olly vizsga szemmel nem utazott volna külföldön, még sokkal nagyobb tespedésben volnánk.” Azonos szellemű mondatokat találunk Müllner Ignác „német és tót ifjúságért” készült könyvében: „Nem a születés, hanem az erkölcs nemesíti az embert.” Hogy a példamondatot még véletlenül se érthessük félre, másutt az összetett mondatokat ismertetve, az alábbi példával szemléltet: „Nem érdemli meg a dicséretet az, aki csak öröklött jószágaira mutathat, hanem az, aki szerzett érdemekkel, méltóságokkal dicsekedhetik.” Ezek a példamondatok, mint maguk a kiválasztott párbeszédek is, sokat elárulnak egy korszak gondolatvilágából. Még egy példát említünk nem politikussága, inkább furcsasága miatt – Zákány József francia grammatikájából (Debrecen, 1828), azért is tőle, mert Arany János is ezt a könyvet használta. A nemeket a következő mondatokkal gyakoroltatja: „A juhnyájban vagynak kosok és ellők; a ménesben vagynak csődörök és kancák… Az anyám testvérje, Susanna vigasztalhatatlan: mérget adtak bé az ő kan és nőstény macskájának.” (25. l.). A jelzők gyakorlására ilyen mondatokat találunk: „A minap láttam egy öreg gyalog kapitányt, egy vén apácát, régi ruhákat és öt kis klastromot.” (27. l.) A fokozásra: „A mi grófunk nagyon nemeslelkű és nagyon leereszkedő, a grófné nem olyan leereszkedő, mint ő, és ő nincsen is olyan nemeslelkű, mint a férje; mindazonáltal leereszkedőbb és nemesebb lelkű ő, mint a szüléi nénje, ez a legkevésbé nemeslelkű és legkevésbé leereszkedő az egész famíliában.” (33. l.)

Végezetül hadd említsünk meg egy viszonylag ritka nyelvkönyvi anyagot, a kalendáriumízű, kissé rusztikus bölcselkedést, mely már inkább kuriozitás, de mégis beletartozik a korabeli nyelvkönyvek világába. Az alábbi versezetet Bél Mátyásnak a maga idejében legtöbbet forgatott nyelvkönyvéből vettük:

---