Minekutánna Pannoniának győzhetetlen urai lettek a magyarok, és mind az olasz, mind a bajor országokat megrázták volna, nyúgodni látszának; vagy inkább amit nyertek vala tizenhat esztendők alatt, annak megtartásáról gondoskodni: mert, noha sem napkeleten, sem napeseten nem vala békesség a keresztények között; ők teljes bátorságot nem ígérhetének magoknak. Azon csapások, melyeket néha szenvedének, vigyázatra intették őket. Legnagyobb szerencséjekre volt vitéz, de mértékletes urok, Árpád, ki, amint már láttuk, sokféle nemzetbelieket emberségesen látván, nagyot használt arra, hogy nem csak ő maga, hanem népe is méltó tekintetben lenne a keresztények előtt, kiket a magyarok soha nem üldöztek vallásokért; hanem, ha fegyvert ragadtak, jobbára csak azt tették, amit e boldogtalan századnak szűntelen egymást kínzó lakosi szoktak cselekedni. A kereszténységnek históriájában szörnyű példák vannak, melyeket, midőn hallának a magyarok, hadra kellett vágyniok. Így e századnak elején Karinthia, Karnioliax, Stiria szenvedett általok; de ők sem tértek meg nagy kárvallás nélkül.
Ezután több kicsapást nem engedett embereinek Árpád. De itthon Ménmorótxra, köztanácsból, hadat parancsolt. 903. Ez a bolgár, Biharnak hatalmas ura, kemény izenetet adott egynehány esztendő előtt Árpádnak, amiért nagy darab földétől megfosztatott. Most, hogy egészen megadná magát, Uszubu és Velek, kik akkor követségben valának nála, sereget vezetének ellene. Alig keltek által a Tiszán, elejekbe sietni látták a székelyeket, – „kik azelőtt Attila királynak népei voltanak.” Ezek fiaikat, nagy ajándékokkal együtt, nekik adván zálogúl, lekötelezték magokat Árpádnak, zászlója alatt élni és halni. A bátor kapitányok mennél inkább közelítének, annál messzebb szaladott Ménmorótx Bihar várától, melyet mindazáltal különbféle nemzetekből álló katonasága tizenkét napig erősen védelmezett; tizenharmadik napon pedig látván a vár falaira felkapaszkodó magyarokat, elrettent, és mezítláb kijövén meghódolt. E történetet hallván Ménmorótx, követeket külde sok ajándékokkal a vitéz hadvezérekhez, és izené, hogy „ő meggyőzetvén, Árpád fejedelemnek egész országát, Zoltánnak pedig, Árpád fiának, leányát feleségűl adni kész volna.” Tudósíttatván Árpád, elfogadva az ajánlást, s azonnal meghagyá Uszubnak és Veleknek, hogy a leányt hoznák el, és a lakosok fiait zálogba, Ménmorótxnak pedig Bihar várát adnák vissza. Nagy örömmel tértek Csepelbe: a menyekző még nagyobb fénnyel tartatott. – „Árpád, és az ő főemberei nagy lakodalmakat ütöttek, és csaknem minden nap a körülfekvő országoknak különbféle ezerivel, menyekzői vendégség szerént, ettek ittak. Az ifjak pedig játszanak vala a fejedelem és a főemberek színe előtt.” Ezen örömeket azzal tetézte, hogy Zoltán fiát maga helyébe fejedelemségre emeltette. – Uszubnak, Szolok atyjának, hív szolgálatiért Veszprém várát adta, Veleknek pedig Zaránd vármegyét. És így a többi nemeseknek is tisztes hivatalokat, és helységeket ajándékozott. – Ménmorótx másod esztendőben fimagzat nélkül elhalván, országát vejének, Zoltánnak hagyta. Ezek után Árpád nagy és feles érdemű, azért kedves és elfelejthetetlen fejedelem, kimúlt e világból 907., „és tisztességesen eltemettetett egy kis patak forrása mellett, mely kőárkon foly Atila városába; ahol a magyarok, minekutánna keresztény hitre tértek volna, boldogságos szűz Mária tiszteletére egyházat, mely fejérnek hivatik, építettek.”