Zoltán, III. fejedelem, tizenegy esztendős korában lett ura az országnak, melynek, ha őtet fiatalsága miatt kifogod, erős oszlopi valának a bátor és egyetértő hazafiak. Jókor; mert IV. Lajos, német király vagy inkább az ő tanácsa, ministeriuma, alig hallotta meg Árpád halálát, készült Pannoniát visszavenni; sőt a gyermek fejedelmet vagy semmivé, vagy erőtlenné tenni, netalán Ausztria, azután Bavária idővel kezére jutna a hatalmas szomszédnak. Öszvegyülekeztek tehát mind a világiak, mind a püspökök, és fegyvert fogtak. Három részre osztották a sereget. Luitpold, ausztriai őr, északról jött, Teodmár, salisburgi érsek sok püspökökkel és apátokkal a Dunának déli partján vezette népét, Sigard, burgundiai fejedelem a Dunán hajókon hozta katonáit. Ezek mindenfelől be akarák kerítni a magyarokat. Így vitézeink alig térvén meg Árpádnak sírjától, kénytelenek voltak a harc mezejére lovaglani. Előre küldének némelyeket, kik a bajor csoportokat ingerlenék: aztán nyomba érkezvén a többi, villám módra rácsap a püspökök seregére, s nyílzáporral elönti; ekkor hátrál, és megint nekirohan: leveri a bajorokat. Éjjel csendesen átkelvén a Dunán, Luitpoldot minden népével, tizenöt főurakkal egyetemben levágja. Végre a hajókon levőkre üt, s őket minden fáradság nélkül öszverontja. Három nap alatt történt ez. A baváriai nemességnek igen nagy része elveszett, a köznépből számtalan. Ez vala kezdete azon nyomorúságnak, melyet Németország majd ötven esztendeig, e X-dik században, szenvede a magyaroktól.
Mivel a Bavarusoktól,x kiknek már hat esztendőtől fogva semmi kárt nem tettek a magyarok, felingereltettek, a télnek végével 908. újra fegyveresen elmenének, s minekutánna Saxoniában s Turingiában felrakodtak volna, szerencsésen hazajöttek. Azonban a mértékletesbek itthon szükségesnek látták a jó rendet és fenyítéket. Tehát, mikor Zoltán fejedelem tizenhárom esztendős volna, az ő országának minden főemberei köz tanáccsal és egyező akarattal a fejedelem alatt némely igazgatókat rendeltek, kik a szokási törvényeknek kormányzása szerint az egymással ellenkezőknek pöreit és versengésit leszállítnák; másokat pedig hadvezérekké tettek a különbféle országok pusztítására.
Ezek pedig így neveztetnek: „Lehel, Tós fia; Bulcs, Bogát fia; Botond, Kulpun fia; mert ezek hadakozó emberek voltak.” 908. Eközben hallották, hogy Lajos kit-kit feje vesztése alatt Augsburghoz fegyveresen menni parancsol a magyarok ellen. A mieink, kik nem szokták hazájokba várni az ellenséget, ugyanazon városhoz siettek. A verekedés napjának hajnalán „a még ásétozó keresztényekre ütöttek a vérszomjúzó s hadra gerjedt” magyarok, mond Luitprandx, és haragudni látszik; mintha bizony a király német katonáit ásétozni küldötte volna oda. A felébresztetett kereszténység keményen kezde vívni, annyira, hogy csaknem elhitte győzedelmét Lajos; mert a magyarok futót látszottak előttök játszani; de valóban lest hánytak a vigyáztalanságnak. Győztek, és azután Bajor, Sváb, Frank-országokban temérdek prédát szedvén, „Zoltán fejedelemhez Magyarországba visszatértek” azon örvendetes hírrel, hogy Lajos német király, esztendőnként való adóra kötelezte magát. 910. Amit híven alig kezdett fizetni, elhalt 911-ben júniusban.
Kipihenvén magokat, újonnan nekiestek Németországnak, mely I. Konrád alatt is mind önnön fegyverétől, mind a magyarokétól rontatott, nevezet szerint Bavária, Svevia, Saxonia,x Turingia, sőt Helvetiax, Alsatiax s Lotharingia. Tudniillik ez a Konrád, hasonló nevű frankoniai hercegnek fia, noha jeles bátorságú volna, a nagyravágyó németektől nem szerettetett. Meghalt a közönséges nyomorúságok között 918-ban, december 23-dikán. Kimúlásakor, amint mondatik, Henriket, hatalmas ellenségét ajánlotta maga helyébe. Láss e vadon századból szelíd példát; és tanuld szeretni ellenségedet is. Zoltán pedig azt a jelét adta kegyességének, hogy a baváriai herceget, Arnulfust feleségével és fiaival egyetemben, midőn Konrád elől elszalada, Magyarországban emberségesen látta (914–918), noha előbb nagy ellensége volt; sőt miatta Baváriát sem bántatta magyarai által.
A szűntelen való változások közt, melyeket vagy láttak, vagy hallottak a magyarok, ha akartak volna is nyúgodni, nem nyughattak. 920. Most Olaszországban Berengárius király küszködött pártütő jobbágyaival, akinek segédül menvén nagy vérontást tettek; négy esztendő múlva pedig, hallván e királynak megöletését, bosszút állani oda nyargaltak, és Papia igen gazdag városát felgyújtották. Németországban Henrik vesződött az Odera s Albis folyói közt lakó tótokkal. Ezek is kihívták a magyarokat nagy kárára Saxoniának, mert annyira kipusztíttatott, hogy „a lakosok kenyérért más nemzeteknek szolgálni kénytelenek lettek.” Kevés nyúgodalom után nemcsak Németországra, hanem Galliára is tűzzel vassal ütöttek, 923. leginkább a sok klastromokra, melyeket vagy bátorságnak okáért, mivel kevés egyéb erősségek valának, vagy ájtatosságból, és e század végén leendő, amint hiszik vala, utolsó itéletnek félelméből, mindenféle kincsekkel megraktak s gazdagítottak a keresztények. Vitikhindusx, ekkori historikus írta: „mennyi klastromokat égettek fel, jobb elhallgatni, mint nyomorúságinkat emlegetvén újítni. A király pedig (Henrik) Werlarn erős városában vala; mert még tudatlan és rendes hadhoz nem szokott katonáját ilyen kemény nemzet ellen nem bátorkodott kiállítni. Történt pedig: egynémely fő magyar megfogatott, s kötöztetve vitetett hozzá. A magyarok pedig annyira kedvelték azt, hogy váltságáért számtalan aranyt és ezüstöt ajánlanának. A király pedig megvetvén az aranyt, békességet kért inkább, s végre nyert is: visszaadván mind a fogolyt, mind más ajándékokat, úgy hogy a békesség kilenc esztendeig tartana.”*
Ez a békesség hasznos és szükséges volt Henriknek; mert a magyaroktól nem tartván, teljes erejét a tótokra, dánusokra, s másokra fordíthatta. Katonái, s az elpuhult nemesek hadi munkára szokván, bátrabbak lőnek és alkalmasbak a harcra, s hazájok védelmére. A hosszas gyávaságból ugyan nagy részén kivette alattvalóit, ami leginkább megtetszett, midőn halála után Ottó fia már kész vitézeket láta maga körűl. Sőt ő is; mert midőn a magyarok, követek által, szokott ajándékokat kivánnának tőle, bizakodván fegyveres híveiben, kardra mutatott, mondván: Ez ad néktek ajándékokat. Ilyen rútul megbántatván a magyarok, Henrik ellen támadtak 934. erőszakkal megvenni rajta, amit megtagadott. Útokat a miszniai tótok felé vevék, gondolván, hogy akiket egynehány esztendők előtt segítének, fegyvertársaságot fognának kötni velek; de Henriktől félvén, nem adtak nekik jó szót. Ők tehát magok, más időre halasztván a bosszúállást, Turingiára csaptak: e tartományt kidúlván, két részre oszlának. Egy sereg Saxoniában Merseburgnál Henrikre ment. Luitprandx után: „Amint viaskodni kezdének a keresztények részéről szent és csodálatos szó Kyriex, azokéról útálatos és ördögi »hui hui« gyakran hallatik.” Henriknek katonái az ő előre tett intése szerint szoros rendet tartának, és az első nyilazás ellen paizsokat vevén, sebes vágtatva rohanának a magyarokra, kiket zavarodásba hozván levertek. És a németek megszűntek adózni a magyaroknak, akik ezután sem hagytak békét Saxoniának. I. Ottót, mihelyt atyjának trónusába ült, kezdék kísérteni: 936. de nem lévén ellene szerencséjek, más országokra fordították pusztító fegyvereiket. Baváriát Arnulfnak halála után, Alsatiát, Lotharingiát, sőt a tengerig terjedő francia tartományokat bejárták, s tűzzel vassal dúlták, egy esztendőben! 937. Ki hinné, hacsak több historikusoknál nem olvasná? – Olaszországban értvén II-dik Berengárius és Húgó között a gonosz civódást, megjelentek, 941. és úgy megijesztették Húgót, hogy tíz véka pénzen vásárlana tőlök békességet. A görög császár is, Romanus Lakapenus, így szokta őket engesztelni. De gyakran vesztettek is, jelesben, Karinthiában 944. oly nagy csapás esett rajtok, amilyen eddig soha sem. – Végre Zoltán megházasítván fiát „Magyarország fejedelmévé és urává tette.”