[…] Sok bajba került a korona Andrásnak. Turóczi után: „Minekutána pedig László király megöletett volna, András az országnak bárói által szerencsésen megkoronáztatott.” Valóban lehet mondani: szerencsésen; mert midőn a rá maradott országnak kormányára Slavoniából kihívatik vala, némely gonosz hatalmú emberek, kik közül Henrik bánnak fiát, Jánost maga András egy levélben megnevezte, lest vetének neki, akarván őtet akadályoztatni; megmenekedett, és Teodor, fejérvári prépost „arany s ezüst edényeit, és igen drága ruháit a dühösködőktől megmentette. Sőt három unokáit, és László ispánt, édestestvérét, kezesül hagyta nálok kemény vasban.”* […]
A gyűlés után, mely febr. 22-dikén végét érte, hadra készült András. Nemsokára nyolcvan ezerből álló sereget vezetett Albert ausztriai herceg ellen. A szélekhez érvén kérdeztette, ha visszaadná-e, amit elszakasztott Magyarországtól; Albert azt felelte, hogy nem. Ekkor a Lajtha folyóján általkelvén, mindent elfoglalt, ami Neustadt és Bécs között fekütt. Már a fővárast szorongatta, midőn a püspökök jó gondolatra bírták Albertet. Visszaadott a herceg mindent, amit elébb elragadott. A kőszegi Ivánnak várairól pedig, melyekből hol Ausztriába járt zsákmányozni, hol a magyar vidékekre, közakaratból végeztetett, hogy földig rontatnának le. S emiatt lett Iván halálos ellensége Andrásnak. Hihető, hogy Albert lemondott Magyarországról is, melyre neki az atyja just tulajdonított; mert nem olvastatik, hogy ezután kereste volna; noha mint a história jegyzi, örömest kapott a másén.* […]
1299. Andrásnak és hazának pártütő ellenségei valának „Henrik bánnak fiai, János és Henrik, Ugrinus, ujlaki Poch fia, és több mások, kik VIII. Bonifacius pápától királyt kértenek: meghallgatta őket a pápa, és egynémely gyermeket, ki 11 esztendős vala, s Károlynak hívaték, még Andrásnak éltében, 1299-dikben Magyarországba rendele”* Ezekhez adta magát Gergely is, esztergomi választott érsek, el sem állott a pártosoktól, noha gyakran kéretett.
Ezek, amint Rajnáldx után Praynál s Katonánál vagyon, írtak Bonifaciusnak, és vádolták Andrást, mintha oka volna minden nyomorúságnak, mely az országra szállott. Olvasd most a pápától küldetett leveleket: „Oh fájdalom! midőn most azt az országot nézzük, és az ő szánakodásra méltó sorsát tekintjük, és, mely igen messze esett régi dücsőséges állapatjától jobban megvizsgáljuk: méltán félünk, és igen tartunk tőle, nehogy földiekre nézve nagy kárba, lelkiekre nézve pedig nagy veszedelembe essék. Aminek hacsak az úr jobb kezének ereje által, és az apostoli széknek rendelése által eleje nem vetetik, azon ország többé fel nem kel. Mert körül vetetett schismaticusxoktól, eretnekektől és pogányoktól, akik által gyakran rontatott; a nép száma kicsinyre szállott; némely várasok és helységek, melyek hajdan tele valának, most üresek, minekutána többen megölettek, és sokan fogságra vitettek. Midőn ezekről gondolkodunk, szánakozásból könnyezünk, és orvosság keresésére ösztönöztetünk, hogy a mondott ország ismét jó állapatban legyen; leginkább, hogy a kathólika hitben, és az apostoli szék iránt való tiszteletben megmaradjon.” Miért nem írta világosban, hogy a pogányoknál gonoszb hazafiak vesztegették a hazát?
Imhol egy más töredék Gergelyhez: – „Mivel úgy kívánta a köz haszon és szükség, tégedet, ki először fejérvári prépostnak és azután esztergomi érseknek választattál, különbféle tekintetből az esztergomi eklézsiának gondviselőül az apostoli széknek tetszéséig adtunk, rád bízván azon eklézsiáknak, az esztergominak és fejérvárinak, közönséges és szabad gondviselését testi s lelki dolgokban, amint ezen egy más efféle levelünkben bővebben foglaltatik. És hogy Magyarország jó, szerencsés, és csendes állapatban tartassék, a kathólika hit abban virágozzék, az eretnekségnek, szakadásnak és pogányságnak mirígye belőle kiirtassék, hogy az eretnekek, schismaticusxok és pogányok ellen, az ő barátik, segítőik és védőik ellen, a fráter predikátorok s franciscánusok által… törvényszéket (inquisitiót) tarthass egyházi szabások szerént, melyeket az apostoli szék jóváhagyott; és a mondott országnak csendességét háborgatók ellen, s azok ellen, kik az előbb mondottaknak akadályt vetnek, magad által, vagy más és mások által lelki és testiképen törvénykezhess, és a római eklézsiának pártütői (rebelles) ellen; hogy öszvehívhasd az érsekeket, püspököket, apátokat, s egyéb praelátusokat, káptalanxokat, conventeket, exemtusokxat, és nem-exemtusokxat; úgy a világiakat azon országban, akármely méltóságú, rendű, állapatú személyek legyenek, hogy végbevihessed az előbb mondottakat, s törvénykezhess azok ellen, kik akadályt tesznek azoknak, kik a te hívásodra akarnának megjelenni, és hogy az igaz poenitentia-tartóknak s gyónóknak, kik az imént mondott dolgok végett tartandó gyűlésen megjelennek, egy esztendei s negyven napi búcsút adhass, ezen levelünk által szabad hatalmat engedünk. Adatott Lateranumban, januárius 28-dikán, pápaságunk ötöd eszt.”
Mart. negyedikén költ levele pedig Bonifaciusnak imígy hangzik: „Az esztergomi választottnak. Kért minket János nemes férfiú, vasvári ispán, győri püspökségben, néhai Henrik bánnak fia, hogy mivel ő régen tisztelendő atyánkfia János akkor auximáni püspök és azon részeken apostoli széknek követe előtt hűséget és tiszteletet ígért volna a római sz. eklézsiának, úgy, hogy senkinek mint Magyarország királyának nem akarna engedelmeskedni, vagy tiszteletet adni, hanem csak annak, kit a mondott szék rendelt, vagy jóváhagyott: mivel még is engedelmet és tiszteletet Andrásnak, ki magyarországi királynak neveztetik, nem tudván hogy annak országlása az apostoli szék által jóváhagyatott, nem akart eskünni s adni, mind ő a nemes férfiú, mind az ő társai s kedvesi, a b. e.x Lodomerius esztergomi érsek, a győri és veszprémi s más püspökök által rendszerént való hatalomból hozatott excommunicátióba esett s estenek; ugyanis a nemes férfiú részéről alázatos esedezés által megkérettünk, hogy őtet és társait a feloldozásnak kegyelmére méltóztatnánk. Mi tehát az ő esedezésikre hajolván, neked apostoli írásunk által parancsoljuk, hogy ha úgy van, magad, vagy más által a mondott nemeseket… excommunicátiótól óva az eklézsiának formája szerint oldozd fel, parancsolván kinek-kinek közülök, amit üdvösségekre lenni okosan gondolsz. Adat. Later. mart. 4-dikén 5. eszt.”
Értette e levelet Gergely, értette belőle szándékát a pápának: mely hidegvérrel írta Andrásról: – „Magyarországi királynak neveztetik!” – kit az apostoli szék királynak ismert, őtőle egy pártos emberhez, pártos embernek ügyében, küldött levelében csak neveztetik! De mely vakmerő gonoszságú cimborax vala az, melynek tagjai csak azt akarák királynak tartani, kit a pápa akarna! Nem volt őnekik erre hatalmok sem az apostoli székhez soha nem tartozott királyt adni a magyar nemzetnek.
Ezen esztendőben ismét országgyűlést hirdetett András király, kivel a jobb lelkű hazafiak egyetértvén, azon iparkodának, hogy a taval hozatott üdvösséges törvények szerént lecsendesítvén minden veszedelmes zurzavart, a már annyi bút látott, s annyi kárt vallott országnak népét megvigasztalnák. Hivatalos volt Gergely, de nem jelent meg. Károly Róbertnek részére dolgozván alattomban, s nagy kedvére Bonifaciusnak, kitől, amint előbb olvastuk levelében, hatalmas tekintetet nyert. Azért ő hívta már Rákosmezejéről Veszprémbe a gyülést, átkokkal s büntetésekkel fenyegetvén azokat, kik neki nem fogadnának szót. Így sértette meg ő a nemzeti méltóságot, így gyalázta le, amit mindenkor legszentségesbnek tartott az ország, a királyi felséget! Gergely, mivel ellene a méltó haragra gerjedett hazafiak, papok és világiak igen felzendültek, Veszprémből a sz. kereszti várba, minden latorságnak fészkébe, túl a Dráván, nagyobb bátorságnak okáért vette magát; hatalmasb követői valának, Iván és Henrik, testvérek, kiket már gyakran említettünk, és kiket Lodomerius érsek már régen kiátkozott a hív keresztények számából. E pártolást el lehetett volna nyomni, ha vagy a királyban, vagy valamelyik jó hazafiban, erősebb lélek élt s ama régi szittyaxi bátorságú szív vert volna. Mi történt hát? Imre, váradi püspök, julius elején, a királynak s egész gyűlésnek nevében, hiteles írásba foglalván a nemzet sérelmeit „az apostoli székhez, az apostolokhoz folyamodott” Gergely ellen, ki nem csak „az esztergomi s fejérvári eklézsia administratorxának, hanem apostoli követnek” is (mely hatalmasnak a világtalan világban!) hirdette magát; s azért „semmi rendre s törvényre nem nézvén, sem napot nem rendelvén, Veszprémbe idézett minden püspököket a hívtelenek és az ország háborgatói közé.” És „mivel a praelátusok mint anyjokat szeretik a római sz. eklézsiát, kívánván és várván vigasztalást a háborgó s veszedelmes üdőben őtőle (Gergelytől!) mint a szent anyának követétől, Pált, esztergomi prépostot, és Henriket nemes férfiút, a királynak és gyűlésnek tudtával, azon választotthoz küldötték, hogy jőne gyűlésre, kérvén minden böcsülettel s tisztelettel… hogy így végrehajtanák, a mit a köz jóért kezdettek vala… s mutatná meg, mit bízott volna rá az apostoli szék.”
Ily tisztességesen hívatott, de nem csak nem jött, úgymond, hanem még szörnyűen fenyegetőzött hogy, hacsak szót nem fogadnának neki a praelátusok, excommuncálná, s testi büntetésekkel is illetné… holott ő bízvást és szabadon megjelenhetett volna, s nem félthette volna sem személyét, sem jószágait s embereit: de „az országnak hívtelenihez vette magát, azokhoz, kik kiátkoztattak szörnyű gonoszságik miatt, kik isten templomit feltörték, a szegényeket elnyomták, a clerikusokat ölték és a világiakat, kik irtóztató módon rontottak, dúltak, fosztottak csaknem már négy király alatt. E dögleleteseket, kik minden büntetésre méltók, kik a gonoszságban megátalkodtak, erősíti (Gergely), és feloldozza, kik az elszámlált istentelenségek miatt, és más számtalan, ki sem mondatandók miatt, püspökiktől kiátkoztattak.” Minekutána elfáradott Imre püspök előszámlálásában a szörnyű gonoszságnak, mellyel jeleskedének társai Gergelynek, Bonifacius kedves emberének, így szól: „az apostoli székhez, az apostolokhoz folyamodom, azokat kérem, igen kérem… ajánlván magamat, hogy az előbb mondottakat mind megbizonyítom.” Ez az igyekezet hiábavaló igyekezet volt. A rákosi gyűlés haszon nélkül oszlott el.
1300. Midőn András nem fegyvereket, hanem adomány-leveleket osztogat (mert, amint Katona Históriájából kitetszik, osztogatott): Károly Neápolból Spalatum várasába ért, ezen esztendőben, onnan Zágrábba, hol őtet Gergely, a pápának parancsolatára, augustus hónapban megkoronázta. Győztek tehát a pártütők. Az igazság, mely a vaskeménységű üdőben lágy karokkal védelmeztetett, lába alá esett a gonoszságnak.
1301. Ezen esztendőben, január 14-dikén, a budai várban, szíve fájdalmiban, vagy, amint mások írták, méreg által, elhalt András, szelíd és adakozó király; kétségkívül a még meg nem romlott szívű nemzetnek része azon okból is keserge halálán, mert vele Árpád vére elfogyott, az a vér, mely nem csak Magyarországnak, hanem a római eklézsiának is kimondhatatlan javára élt. Annál gonoszbak és utálatosbak, kik azt, minekutána már csak egy halandóban vala, veszni kinszerítették.
Ágnes királynét, az özvegyet, édesatyja Albert, féltvén itt veszedelemtől a nagy háborgások közt, magához vitette; Erzsébetet is, ki nem régen jegyeztetett el az ifjú Vencelnek, elvitette, s felneveltetésre a königsfeldi klastromba adta. Így gátolta meg (Engel szerint) az öszvekelést. Apáca maradott, de nem soká élt; ellenben Ágnes 1364-ben halt el.
Az Árpád véréből származott királyaink háromszáz esztendeig uralkodtak, ki kisebb ki nagyobb dücsőséggel. Azt már mások is feljegyzették, hogy I. Istvántól fogva III. Béláig, ki 1173-ban választatott királynak, és méltóságosan ült a trónuson 1196-ig, noha gyakor versengések támadtak, legjobb állapatban volt Magyarország. Következének gyengék, és hatalmakkal élni nem tudók* vagy nem bátrak; s a haza veszni kezdett. Olvasd, kérlek, a történeteket!