Virág Benedeket a klasszikus költőideál megtestesítőjeként szerették és tisztelték pályatársai. Méltán: verseiben, Horatius-fordításaiban az antik eszmények hirdetője volt, s azon ritka emberek közé tartozott, akiknek egész élete adta meg hitelét a munkáiban hirdetett morális elveknek. Derűje, emberszeretete az erkölcsi tisztaság jogos öntudatán nyugodott, ezért lehetett példaképe és barátja írótársainak. Számunkra is az a legeredményesebb, ha egyénisége felől közelítjük meg munkásságát, melyet mindig kora szolgálatába állított. Ne emlegessük tehát alapvető értékelési elvként (Horváth János nyomán) verseinek „tisztes szürkeségét” vagy (Németh Lászlót követve) alkalmi költeményeinek „jobbágyi alázatát” – megszokott verstípusok lévén, másként hatottak ezek a maguk idejében. Németh László azt is írja, hogy ő az első író, aki „a Ferenc-korba legalább be tud illeszkedni”. Nem tudott beilleszkedni: nem vállalt semmiféle hivatalt, a társadalom peremén élt hihetetlen nyomorúságban, fűtetlen szobában vészelte át a teleket, barátai és írótársai titkos adományainak volt köszönhető, hogy egyáltalán fenn tudta tartani magát, s teljesen irodalmi és történetírói munkásságának élhetett. Eseménytelen élete 1794, a budai letelepedés előtt is csendes szolgálatban telt.
A piarista rend iskoláiban tanult Nagykanizsán és Pesten. Huszonegy éves, amikor belép a pálos rendbe – valószínűleg nemcsak hálából egyháza iránt (mivel a jobbágysorból kiemelték és taníttatták), hanem személyes választás alapján is. Nincs ugyanis nyoma annak, hogy meghasonlott vagy akárcsak elégedetlen lett volna pályájával – miként ezt szerencsétlen sorsú szerzetestársa és barátja, Ányos Pál vagy a tudós Révai Miklós életében látjuk. Igaz, az ő egyházi szolgálata kevésbé volt kötött. A tanulás évei után a tanítás töltötte be életét, előbb a székesfehérvári gimnáziumban, majd szerzete feloszlatása után világi papként is tanított. Megpróbálkozik a Batthyány családnál a nevelősködéssel, de rövid idő után véglegesen dönt a független szegénység és a csendes munkának szentelt életforma mellett. Legfőbb öröme a munkán kívül írótársainak tisztelete, barátsága, szeretete; a pályatársak (Batsányi, Kazinczy) és a pályakezdő fiatalok (Vörösmarty, Bajza) egyforma megbecsüléssel vették körül. Amikor 1810-ben a budai tűzvész elpusztította lakását és benne munkáinak, köztük a Magyar Századok befejező kötetének kéziratait, barátai erkölcsi és anyagi segítségével áll ismét talpra. Azaz munkába, s folytatja a Magyar Századok-at – ezt tartotta legfontosabb és leghasznosabb művének.
Pedig írói hírnevét az 1799-ben megjelent verseskötete alapozta meg (Batsányi János adta ki Virág Benedek Munkái címen). Verseiben a római eszméket, a csiszolt formákat, a klasszikus egyszerűséget és méltóságot dicsérték. Voltak e könyvben szép számmal alkalmi versek is – de melyik költő nem írt ilyeneket akkortájt? elég felütni akár Berzsenyi, akár Csokonai köteteit. A francia forradalom eseményei megrémítették (Károly győzelme Oszteraknál), de mély megrendüléssel vigasztalta verseiben fogságba esett barátait (Orpheushoz, A kényes szenvedőhez), majd az önkény évei alatt megírja allegóriáját A kalitkába zárt madárról, s a napóleoni háborúk idején békehimnuszát (Békesség óhajtás), melyhez Kodály Zoltán ír majd zenét. Ám az ő múzsája nem a politikai aktualitások világában volt otthon, hanem sokkal inkább az erény birodalmában. Az erény pedig Virág számára elsősorban közösségi erény: a haza szolgálata karddal, tollal, tanítással és példaadó neveléssel. S hogy az ember képes legyen e magasrendű életideál megvalósítására, nem is tehet mást, mint hogy az érdemnek, a hasznos munkának szentelje életét, ismerje meg és tisztelje elfogulatlanul az igazságot, vesse meg a szerencse, a gazdagság, a rangok tünékeny örömeit, mert csak az önmagában bízó erény képes helytállni a történelem és a sors csapásai között. Római polgár öntudat, klasszikus sztoicizmus, keresztény önmegtagadás és puritanizmus, a felvilágosodás feltétlen igazsághite – ezek fő oszlopai eszmei világának. A természetüknél fogva jó és tiszta emberek törvénye szerint könnyen hitt abban, amit jónak és igaznak tartott. A világ rendezetlensége, megbillenő egyensúlya, az ésszerűtlenség diadala láttán borongott, kesergett, időnként voltak haragos kifakadásai, de a végső rendet kikezdő kétely nem kísértetxte. Tisztában volt saját tehetségének határaival, s nem vállalkozott erejét meghaladó filozófiai vizsgálódásokra, melyekre különben is szkeptikusan tekintett: „a filozófia sem győzedelmeskedhetik mindeneken, sokra elkészítheti az embert, de nem mindenre” – írta Kazinczynak. Költői és történetírói szemléletét egyaránt meghatározzák ezek az alapvonások. Történeti munkásságáról szólva azonban az egyéni jegyek mellett más indítékokra is figyelnünk kell. Felelnünk kell pl. arra a kérdésre, hogy költői sikerei után miért tért át a történetírás nehéz útjára?
A Kazinczyval folytatott levelezésben 1802-től van nyoma történeti érdeklődésének. Bél Mátyás Adparatus ad historiam Hungariae (Források a magyar történelemhez 1735–1746.) c. köteteit forgatta, s mint írja, kedve támadt Priscos Rhétor munkájának fordítására, mert „aki effélékre fordítaná tehetségét, üdőjit, többet s hasznosabbat tenne”, mint a haszontalan szórakoztató románok szerzői. Ugyancsak e levélben küldi honfoglalási eposztöredékét, s beszámol Batsányi hasonló terveiről is. A hasznos munkát találta meg a történetírásban, amely a nemzet történetét tanítva hiányt pótol, sőt bűnös mulasztást tesz jóvá: „Nem késő azt tanulnunk, amit oly sokáig nem tudtunk, mert senki által nem taníttattunk. Most érezzük kártékonyságát a tudatlanságnak.” Kazinczynak írja ezt is, aki inkább a költői munkásságra biztatta: Tudunk viszont arról, hogy Horvát Istvánx tanácsokkal, buzdítással és segítséggel állott nagy vállalkozása mögött.
Virág elevenen élő igény szolgálatára vállalkozott történetíróként is. A XVIII. század második felétől kezdve a történeti érdeklődés erősödését látjuk irodalmunkban. Különféle műfajokban, kész vagy töredékben maradt munkák sora tanúskodik arról, hogy a felvilágosodás – a közhiedelemmel ellentétben – milyen eleven érdeklődéssel fordult a múlt felé. A hazai indíttatásokon kívül ösztönzőek voltak a külföldi példák is, főként Voltaire művei és az ossziáni költészet. Ossziánt Batsányi fordítja, de az érzelmes, profetikus múltidéző látomások megjelennek több költő (Ányos, Baróti Szabó) verseiben is; Kazinczyt pedig épp Virág Benedek biztatja fordítására („Kérlek, és barátságosan intelek is, hogy fordítgasd le Ossziánt. Hadd olvassa a magyar is ezt az érzékeny poétát!”). Bessenyei történeti drámákkal kezdi pályáját (Hunyadi László tragédiája, Buda tragédiája, Ágis tragédiája), s ugyanekkor írja meg Hunyadi Mátyásról szóló eposzát is Voltaire Henriade-ja nyomán, majd 1778-ban egy Hunyadi Jánosról szóló regényes életrajzzal tetőzi be „Hunyadi-ciklusát”. Hunyadi János a hőse Pálóczi Horváth Ádám eposzának, a Hunniás-nak is (1787), Szentjóbi Szabó László pedig Mátyásról ír drámát, s Mária királynőről történeti regénybe kezdett (amely, sajnos, töredék maradt). Történeti (áltörténeti) művekkel aratja írói sikerét Dugonics András: az Etelka c. honfoglalás kori románt (1788) (ál)történeti drámák sora követi (Toldi, Kun László, Bátori Mária), majd a regény folytatásai (az Etelka Karjelben c. dráma az előbbi hárommal együtt 1794-ben, és a terjedelmes regényfolytatás: Jólánka, Etelkának leánya 1803-ban). Zrínyiről Baróti Szabó Dávid akar drámát írni, Verseghy pedig regényt. (Verseghy a francia Millot történeti munkáit is fordítja.) A történelem a felsorolt szépirodalmi művekben néha csak díszlet, néha azonban tudós igénnyel bemutatott korszak, ám mindig a jelent megvilágító, a jelennek utat mutató tanulságokkal.
Éppúgy, mint általában a felvilágosodás s a nálunk legismertebb Voltaire történeti műveiben. IV. Henrikről szóló eposzát ketten is lefordították (Péczeli József 1786-ban és Szilágyi Sámuel 1789-ben), s többen utánozták (Bessenyei, Pálóczi, Csokonai); XII. Károly svéd királyról szóló életrajzát Gvadányi ülteti át magyarra (1792-ben, s alaposan át is írja); nagy hatása volt összefoglaló történeti munkájának (különösen Bessenyeire), melynek Voltaire igen jellemző címet adott: Tanulmány a nemzetek erkölcseiről és szelleméről (Essai sur les moeurs et l'esprit des nations). Jellemző, mert a felvilágosodás írói a történelemben mindenekelőtt a morál, a szellem fejlődésének példáit keresték – érthető, hogy miért. Világképük középpontjában a metafizikai kötöttségektől, az előítéletektől szabaduló ember áll, aki képes megismerni az igazságot, s tudásának birtokában képes cselekedni is. Útját az igazság, a lelkiismeret, a természet nevében kialakított elvek jelölik ki, nem a vallás dogmái, és nem a társadalmi szokásjogok. Útmutatóul tehát nem szabályokat keres, hanem mintát, tanulságot, biztatást az emberi világ gazdag tárházából. Új öntudattal fordul a történelem felé, mely számára a humánus önismeret iskolája, példatár – mint Voltaire mondta – bűnök és katasztrófák sorozatáról, valamint az igazság, a humanitás hőseiről. Nevelni és nevelődni akarnak a történelem tanulságaival – valahogy úgy, ahogy az emberi élet öntudatra ébredése is elkezdődik a szülők, a felnőttek példái nyomán. Természetes, örök emberi gesztust tudatosítottak e programban, amely egybehangzott más irányból, más indítékokból fakadó történeti érdeklődéssel is.
Magyarországon például a nemzeti önismeret igénye jelentkezett ekkortájt. II. József korában, majd a francia forradalom és a hazai politikai mozgalmak hatására megerősödő önkény esztendeiben hanyatlást, zavart, bizonytalanságot észleltek a politikában és a morális világban. Magyarázatot, eligazítást kerestek: honnan jöttünk? milyenek voltunk? mihez van jogunk? milyen „történeteket”, milyen államrendet, milyen erkölcsi törvényeket, milyen kultúrát teremtettünk múltunkban? Egy erős, független nemzeti állam képét akarták megtalálni biztatóul a politikai függés esztendeiben, biztos és egyértelmű világképet a régi és az új világnézet krízisei között, egyszerű és tiszta közösségi erkölcsöt az emberi értékek újragondolásának mindig nehéz folyamatában. Ilyen kérdésekre keresett választ Virág a Magyar Századok-hoz olvasott különféle kiadványokban is.
Az általa felhasznált történeti munkák között voltak forráskiadások, mint pl. Bél Mátyás említett munkája. Virág ismerte (hivatkozik rá) folytatását: a Schwandtner szerkesztésében megjelent Scriptores rerum Hungaricarum veteres (A magyar történelem régi írói 1766–1768); ezekben olvasta Anonymus gestáját és Turóczi sokat idézett krónikáját. – Legtöbbet azonban az összefoglaló történeti művekből merített. Pray Györgyx nyolckötetes munkáját, az Annales-eket (Évkönyvek) idézi sokszor, ennek öt kötete 1763–1770-ben jelent meg, a háromkötetes folytatás, a Historia regum Hungariae (A magyar királyok története) 1801-ben; igen gyakran hivatkozik Katona Istvánx művére: Historia critica regum Hungariae (A magyar királyok kritikai története) címen a 42 kötet 1779–1817 között látott napvilágot. E két szerzőtől nemcsak adatokat vett át, hanem módszert, szerkesztést is tanult. Mindkét szerző az időrend fonalán rendezi el anyagát, s mindketten a forrásanyag objektív közlését és objektív kommentálását ígérik. Virág szintén a századok, királyok uralkodásának időrendjén halad; higgadt mérlegelésre, objektivitásra törekszik, s bőségesen idéz az olvasott (átvett) okiratokból. – Mintáinak harmadik csoportjában a népszerűsítő történelmi műveket említjük. A múlt iránt ébredt érdeklődés, az új kutatások, új eredmények nyomán hamarosan megjelennek a tankönyv, ill. az olvasmányos igényű történeti munkák. Ilyen a szintén gyakran idézett Palma Károly Ferencx műve: Notitia rerum Hungaricarum (A magyar történelem ismertetése 1770), amely diákok számára készült; Budai Ézsaiás a protestáns tanulók okulására írta a Magyar ország historiájá-t (1805–1812); Szekér Joachim őstörténeti áttekintése a nők számára készült (Magyarok eredete 1791); Kultsár István pedig egy német történetíró (Gebhardi) munkáját adta ki Magyarország historiája címen (1798–1803). Virág ismerte e műveket; Kultsárét pl. maga ajánlotta Kazinczynak. Budai Ézsaiástól személyesen kért segítséget (talán könyveket): „Vártam Budai Ésaiástól is és kértem segédet; de nem méltóztatott felelni” – panaszkodik 1803-ban Kazinczynak. E művek népszerűsítő szándéka, olvasmányos stílusa ösztönző minta volt számára; az utóbbi három pedig a magyar nyelvű történelmi ismeretek terjesztésére adott biztatást Virágnak.
Úgy tűnik, hogy Virág a Magyar Századok-ban a történeti irodalom irányainak és eredményeinek összegezésére törekedett: összefoglaló történelmi munkát akart írni, számba véve minden eddigi kutatást, legfőképpen népszerűsíteni akarta a história tanulságait egy olvasmányos, sokaknak szóló műben. Azaz, pontosabban szólva egy, a kor tájékozódó és tájékoztató irányainak megfelelő s egyszersmind gyönyörködtető műben. E korszakban ui. a tudományos és a művészi még nem válik el egymástól elkülöníthető pontossággal: az irodalmi munkákban is erős még az általánosítás, a személytelenség, az örök érvényű igazság és a tudás terjesztésének vágya; a tudós, tudományos művekben pedig közvetlenül szólal meg az ember és az emberi világ megjavításának direkt szándéka, a szerzők személyes véleménye, nemegyszer elfogódottsága. Más szóval: a humánus célszerűség, a tanítás, a mindenkihez szóló általános érvényű igazság terjesztésének óhaja hatja át a kor alkotóinak kulturális hivatástudatát. A felvilágosodás humánus felelősségérzetétől mélyen áthatott alkotói magatartás ez. Nem tudjuk, hogy Virág pontosan mit ismert a felvilágosodás irodalmából, fontosabb műveiből. A latinon kívül németül is olvasott – bizonyság rá a Magyar Századok idézett forrásanyaga, jegyzetapparátusa, ahol német nyelvű történeti irodalmat idéz, vitatkozva vagy dicsérve (pl. többször Pelczel: Geschichte der Böhmen c. könyvét vagy D. Anton Michlx: Christliche Kirchengeschichte c. munkáját, „ajánlom könyvét hazámfiainak” – írja); a Kazinczyval folytatott levelezésében is esik szó német olvasmányairól (Klopstockról, Wielandról; Ossziánt németül idézi; német nyelvű prózafordítást kér Horatius munkáiból stb.). Filozófiai, elméleti olvasmányokról nem ír levelezésében, viszont többször említi Bessenyei „Római Históriáját” – azaz a Montesquieu nyomán készült Rómának viselt dolgai c. művét –, s azt írja, hogy Bessenyei „az, akinek tolla s esze engem, hogy magyarul kezdenék írni, felébresztett”. Mindezek alapján úgy hisszük, hogy a felvilágosodás eszméit, tudós-művész attitűdjét elsősorban a hazai irodalomból és barátai (Ányos, Batsányi, Kazinczy) nézeteiből ismerte meg. Szemléletét mélyen meghatározó érvénnyel – ezt látjuk például a Magyar Századok történelemszemléletén is.
Virág történelemszemlélete (műfajához hasonlóan) összetett. Művének középpontjában a nemzeti egység, a nemzeti szellem erősítésének posztulátuma áll; ennek jegyében írja le múltunk eseményeit, történelmi személyiségeit; ennek szempontja irányítja ítéleteit. A Magyar Századok-ban egy erős nemzeti állam ideálképe rajzolódik ki a király, a nemesség, az egyház alkotmányos kormányzása alatt – említettük már e politikai ideál 18. századi aktualitását. II. József uralkodása után, az 1790-es évek hazai és külföldi politikai mozgalmainak hatására az alkotmányos monarchia államrendjének s benne a nemesi osztály hatalmának meghatározása középponti probléma lett; s még fontosabbá vált a francia forradalom idején, amikor a történelmi katasztrófától megrémülve keresték benne a szilárd állami lét bázisát. A nemzeti-rendi állam eszméjének célzatos hirdetése ily módon eleven aktualitása révén is több volt már, mint Virág forrásmunkáinak (főként Pray és Katona műveinek) elfogult és egyoldalú nemesi-nemzeti államideálja. De Virág eszménye differenciáltabb volt tartalmában is. Pray – mint Kosáry Domokos írja – az ősi dicsőség hangoztatásában „a nemesség hagyományos, elmaradott történeti tudatát fejezte ki” (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980. 576. l.), Katona pedig, „ha lehet, még Praynál is retrográdabb szemmel nézte a múltat” (576. l.). Elfogultságuk odáig ment, hogy a tudós Pray pl. a reformációt meg sem említette – nyilván azért nem, mert e mozgalom története a nemesi osztály dicsőségét legalábbis problematikussá tette volna. – Virág nézőpontja nem ez; úgy véljük, hogy ő a felvilágosodás kritikus szellemében látja és értékeli az egész rendi társadalom történelmi szerepét: a hatalmat gyakorló egyént, az osztályokat, a csoportokat és az intézményeket. Minden elfogultság nélkül, objektív szigorúsággal ítélkezik a tatárok közeledésével mit sem törődő s a kúnok ellen gyűlölködő főurak vagy a huszita politikában ingatag Zsigmond felett. Művében nyoma sincs a nemesi osztály megdicsőítésének; nála csak azok a nagy egyéniségek emelkednek ki, akik a humánum, a józanság princípiumainak szellemében valósítják meg a nemzet érdekének megfelelő célokat és ideákat, legyőzve a hatalomvágy, az érdekek, a bosszúk, a személyes gyengeségek kísértéseit (mint pl. Hunyadi János).
A felvilágosodás antropomorf szemléletének hatását látjuk abban, hogy Virág történelmének középpontjában mindig az egyén áll. Az emberi nagyság, az emberi tévelygés, az emberi okok és szándékok irányítják a történelmet; a hatalmi konstellációk, a gazdasági tényezők leírásában is főként a személyes indítékokra, sorsra figyel, akár a kereszténység meghonosodásáról, akár trónviszályokról van szó. Emberen kívüli – természeti, földrajzi – meghatározottságot, indítékokat nem jelez; s ami még feltűnőbb a hivő, a pap Virágnál, nem számol az ember fölötti, isteni erőkkel sem. „De mindent az Isten gondviselésének kell tulajdonítani: élet, halál kezében vagyon. Örök hálá légyen néki!” – írta 1803-ban a fogságból szabaduló Kazinczynak vigaszul. A történelem útvesztőiben azonban – úgy tűnik – nem látta sem az isteni gondviselés, sem az isteni igazságszolgáltatás jótékony hatalmát, de még a túlvilág vigaszát sem kínálja sehol. Az objektív (vagy metafizikus) okok mellőzésével aztán az emberi, egyéni indítékoktól, jellemek ütközéseitől, sorsok szövevényeitől mozgatott történelem ily módon – nagy jegyzetapparátusa, tárgyilagosságigénye mellett – nem szilárd elméleti bázison épülő tudós történeti krónika lett, hanem inkább regényes mű, regény a történelemről.
Ám a regényes történeti műben is felmerül a finalitás, a történelem célszerűségének kérdése. Virág természetesen nem bocsátkozik a probléma bölcseleti mélységeibe, de végül is nem történetfilozófiai munkát akart írni, s végül is Magyarországon még innen vagyunk Herder és a romantika nagy történetfilozófiai korszakán. Kereshetnénk viszont a felvilágosodásnak az ész, az igazság kiteljesedésébe vetett hitét – ha az isteni igazságban nem hisz már. Művét forgatva azonban azt kell gondolnunk, hogy Virág (meglehet köznapian pragmatista módon) nem hitt a történelem célszerűségében. A történelmet nála, mint jeleztük, emberi cselekedetek irányítják: államférfiak, kiemelkedő személyiségek, intézmények és tömegek tettei. Az ember azonban, a nagy egyéniség is, Virágnál többnyire esendő. A jellemrajzokban őt inkább az objektivitás és a művészi hitelesség igénye vezeti, s nem köti sem a személyekhez tapadó nimbusz, sem a nemzeti nagyság demonstrálásának célzata. Nagy Lajos kegyetlen és nagyravágyó; Mátyás meggondolatlan, vétkes a vallási türelmetlenségben. Korszakuk nem tart egyenes vonalúan a nemzeti nagyság kiteljesedése felé, az egyéni tulajdonságokból, az emberi gyöngeségekből fakadó kitérők megtörik a célirányos fejlődést. Az intézmények sem állanak hivatásuk magaslatán. – Az európai királyságok hatalmi szövevényekbe keverednek, a törvényhozó és a törvénygyakorló testületek önző érdekek szerint cselekednek, vagy éppen elmulasztják a döntő tetteket. A felvilágosodás történetíróihoz hasonlóan lesújtó véleménye van az egyházról, különösen a pápaság politikai szerepéről. A hatalomvágyat, a nyereségvágyat, a kegyetlenséget, az esztelen vakbuzgóságot leplezi le politikai manővereikben pl. a keresztes háborúk, a husziták elleni harc és a törökök terjeszkedése idején, miközben a komoly célok: a nemzeti és demokratikus problémák megoldása, az igaz kereszténység hirdetése, a török megfékezése háttérbe szorulnak; önzés és intrika irányítja tetteiket. – A tömeg, a felvilágosodás nézeteivel egybehangzóan, vak történelmi erőt jelent nála is, kiszámíthatatlanul és öntudatlanul szólnak bele a történelem menetébe. A megértés, a szánalom, a részvét megszólal ugyan nyomorúságuk leírásában, de e lapokon valamiképp mindig ott van a francia forradalom és a hazai mozgalmak árnyéka, ott van a félelem s a tömegeket a történelem irányításából kizáró, elutasító gesztus.
Nincs tehát olyan erő, amely a nemzet sorsát az egyenes vonalú fejlődés útján irányítaná – ezért a nemzeti célokat szolgáló humánus eszmény is inkább a morális tanítás középponti gondolata, s nem az önmagát kiteljesítő történelemé. Virágnak tehát nem arról volt elmélete, hogy merre tart a történelem, hanem sokkal inkább arról, hogy mi végre kell történelmet írni. A nemzeti öntudat, a nemzeti egység aktuális eszméjét akarta erősíteni, a történelmi nagyság és hanyatlás kritikus rajzával egy erős magyar állam ideálképét rajzolgatta a Magyar Századok lapjain – mely végül, is igényesen népszerű, regényes, olvasmányos mű lett. Mindezek tudatában kell szólnunk alkotói módszeréről.
Említettük, hogy Virág – forrásmunkáihoz hasonlóan – időrend szerint osztotta fel művét: Álmos vezér idejétől kezdve a századok, ill. az egyes uralkodók korszakait tárgyalja egymás után. E mechanikus rendszer is arra mutat, hogy a szerző inkább az egyes korok történetében, egy-egy személyiség példájában kereste a múltak tanulságait, s nem a nagyobb történelmi folyamatokban, vagy éppen a történelmet formáló erők és célok mélyebb megértésében. Pedig szívesen ír összegezéseket; néha egy-egy század elején, néha a fejezetek végén, néha egy-egy király uralkodásának taglalása után. Summázataiban azonban főként szépírói kvalitásai tűnnek ki: szuggesztív lapokon idézi fel egy-egy korszak légkörét (Így pl. a viharos XVI. századét); vérbeli regényíró is megirigyelhetné néhány portréját (Kún Lászlóét, Zsigmondét). A fejlődés problémáira vagy akár csak a nagyobb korszakok (pl. az Árpád-házi királyok, a középkor) elmélyültebb átgondolására ideje sem volt. Leveleinek tanúsága szerint a munkát nem előzte meg teljes, átfogó anyaggyűjtés és -rendszerezés. Elolvasta ugyan az elérhető összefoglaló műveket, számba vette és átnézte az egyes forráskiadványokat, majd a mű írása közben bővítette és pontosította az egyes századokra vonatkozó ismereteket. 1808-ban jelent meg a Magyar Századok első része (az Árpád-ház kihalásáig terjedő fejezetek). 1809-ben ír arról Kazinczynak, hogy folytatja történelmi művét: „Századaimban lassan megyek, mert sokat kell előre olvasgatnom”, s az elkövetkező években több levélben számol be alkotómunkájának gondjairól. Különféle cédulákra jegyzetelt, s anyagát nyilván közvetlenül a megírás előtt rendezhette össze. Ez tűnik ki Toldy Ferenc előszavából is. Virágnak ui. már nem volt ideje munkája befejezéséhez, életében a Zsigmond király uralkodásának végéig terjedő részt adta ki (1816-ban az első résszel együtt), a többit (a mohácsi vészig tartó időszak töredékes kötetét) Toldy rendezte sajtó alá. Leírja, hogy a hátrahagyott kéziratok „képzelhetetlen chaoszát mutaták a mindenneműségnek”, fogalmazványok, levelek és a könyv nyomdai ívei között lelte meg a folytatás „rendezetlen, lapozatlan, részben tisztázatlan” töredékeit. Toldy kegyelettel hozzáfűzte, hogy e rendetlenség feltehetően nem Virágtól származott; mi még elmondhatjuk, hogy már nem kerülhetett sor a rendezésre – a lépésről lépésre haladó munkamódszert azonban mindez nem cáfolja. Valószínű, hogy Virág elolvasta, majd egymás mellé illesztette a korszakra vonatkozó adalékokat, véleményeket; helyenként jelzi az eltérő tájékoztatást, helyenként maga ítél, de szívesebben bízza a döntést olvasóira. Véleményei, ítéletei mindig a józanság nevében hangzanak el, s nem új kutatás eredménye vagy más források alapján. Különben is inkább nézetekkel, ítéletekkel vitázik, ténybeli korrekciója alig van. (Egy jellemző példa a X. század történetéből: „Piligrin passzáviai püspöknek levele, melyben olvastatik, hogy ő papokat küldött ide, kik a nemesebb magyarokból, férfiakból és asszonyokból katholika hitre térítettek és megkereszteltek közel öt ezret – nem látszik teljes hitelt érdemelni. A vad természetű s rablásra szokott fegyvereseket, kikkel beszélni nem tudsz, hogyan édesíted magadhoz? hogyan ismerteted meg velek a keresztény vallást? És megkereszteled-e őket?”) Önálló forráskutatást, önálló forráskritikát nem végzett, s ha választott a különböző kútfők közül (a józanságra hivatkozáson kívül), nem vagy határozatlanul jelzi szempontjait. Nem bocsátkozik vitákba sem. A magyar és finnugor népek rokonságának, ill. a magyarok származásának kérdését ekkor már élénken vitatták irodalmunkban. Sajnovics János könyve a magyar és a lapp nyelv rokonságáról 1770-ben jelent meg, de nem fogadták kedvezően, nem tartották elég előkelő rokonságnak. Még Dugonics András népszerű regénye, az Etelka sem győzte meg a közvéleményt; Barcsay, Ányos versekben tiltakoznak ellene. A nemesi szemlélet számára dicsőségesebb hun–magyar genealógiához ragaszkodtak inkább. Pray Györgyx például úgy, hogy a finnugor népeket is besorolja a hunok közé. Virág is őt követi, bár jelez némi szkepszist, hogy talán „a hunnusi név nem terjedt oly sokfélékre”. A magyarokat azonban ő is Attila leszármazottainak tartja, minthogy „senki eddig nem tudta bizonyosan megmutatni, hogy a magyarok nem volnának Attila maradékitól”. Szerinte Attilától származott Álmos vezér, s természetesen a hun nemzetség tagjai, a hét vezérek, akikkel a vérszerződést megkötötte. Az okfejtés, a bizonyítás elmarad, Virág inkább a szerződés szövegét és szép jelenetét írja le. Hatásos akart ő lenni inkább, mint bizonyító; hihető inkább, mint hiteles; tanító inkább, mint kutató. Azt akarta, hogy sokan és szívesen olvassák művét, hogy sokan és sokat tanuljanak belőle.
Virág a hasznos munka erkölcsi öntudatával dolgozott, de kételyei voltak, hogy vajon elérte-e célját? örömmel fogadják-e. 1807-ben írta Kazinczynak: „Most szüntelen firkálgatok, de in silentio, a hazai dolgokról. Sok árkusok tele vannak, melyeket valahányszor meg meg olvasok, gondolom: Ha ez napvilágra jöhet, fog e tetszeni magyarainknak, ád e Széphalmimnak öröm óráihoz öröm órákat! S ekkor megint írni kezdek, és örvendeni annak boldogságán, ki csendes magánosságából a jövendőségre kinéz, s tehetsége szerint annak hasznára is fárad!” A teljes művet tekintve azt kell mondanunk, hogy nem minden ízében sikerült vonzóan érdekes, tanulságos és egyszersmind hiteles, jól szerkesztett történeti munkát alkotnia; helyenként száraz, fárasztó olvasmány. Hosszadalmasan idéz pl. okiratokat, leveleket – nem a műfaj, nem a bizonyítás igénye, hanem a rendelkezésére álló forrásanyag szerint. S mivel az általa kivonatolt művek nagy részben egyháztörténeti anyagra támaszkodtak, Virág is gyakran és hosszadalmasan közöl egyházi okleveleket, iratokat. Egy részük helyénvaló és fontos: a pápaság, a magyarországi klérus, az egyházi személyek jelentős tényezők voltak történelmünkben. Virágot azonban legfőképpen az egyház civilizációs missziója érdekli, ezért idéz nagy mennyiségben kolostoralapító okiratokat, különösen az Árpád-házi királyok idejéből. S amennyire rossz véleménye volt a pápaság nemzetközi politikájáról, hatalmi törekvéseiről, annyira tiszteli a hazai papság kulturális és szociális tevékenységét, a közösségért végzett áldozatos munkájuk erkölcsi értékét. – Öntudatosan nyugtázza a nézeteiért járó dicséretet és a rosszallást is. 1811-ben írja Kazinczynak, hogy Somogyi, a szombathelyi püspök dicsérte a Magyar Századok-at, „melyekre némelyek morogtak, talám mai napig is morognak”; s örült nyilván Kazinczy értő elismerésének: „Századjaidat senki nem olvashatja áhitatosabban, mint én. Együtt érzettem veled mind azt, amit mondasz benne, s értelek ott is, hol nem mondod mind, amit értetni akarsz, s keseregtem azt a felséges nemzetet; melyet a gonoszság soha nem engedett arra a tetőre fellépni, melyre teremtve van. Hát még a későbbi időkre mit lehetne mondanod, ha lehetne! Ellohad tüzünk, mert nincs, aki használni tudja s akarja” Természetesen nem mindenkinek tetszett; Virág nyilván nem ismerte Dessewffy véleményét, aki csak kompilációnak tartotta, „nem találtam bennek semmi újat, sem a történetekre, sem a dolgokra, sem pedig a formára nézve” – írta 1810-ben Kazinczynak. Dessewffynek a kompilációt illetően igaza van, de abban téved, hogy tudományos műként ítéli meg – sem ennek, sem szépirodalmi alkotásnak nem tarthatjuk. Fogadjuk el inkább annak, ami: sajátos műfajú, népszerűsítő munkának, tudós apparátussal megtűzdelt regényes történelemnek – így becsülték a kortársak, s így forgatták haszonnal később a reformkor írói.
A regényes részekben drámai és epikus ábrázolások lírai felhangokkal, személyes hevülettel jelennek meg. Egy-egy fejezete szinte kész színpadi jelenet. Az udvari ármány, a hatalmi szenvedély, a bosszú, az erény és a bűn szövevényeiben vergődő embereket mutat be, gyakran szcenírozott képekben: színpadias mozgást, szenvedélyektől fojtott párbeszédeket, patetikus szónoklatokat ír le. Szinte kész mintát kínált íróinknak: a két Kisfaludynak a történelmi drámákhoz és a regékhez; Vörösmartynak eposzaihoz, valamint a Zsigmond és a Hunyadiak korában játszódó drámáihoz; Petőfinek pedig a II. Béla idejéről szóló Tigris és hiéná-jához. – írói tehetsége azonban leginkább műve epikus részleteiben bontakozik ki. Regényként olvasható lapokon írja meg Nagy Lajos testvérének, Endrének szerencsétlen házasságát Johannával, majd a nápolyi hadjárat nyomasztó légkörét; árnyalt és objektív jellemképekben mutatja meg a történelem szereplőinek emberi arcát, Zsigmondban is keresve a jót, Mátyásban is megmutatva az esendőt. A természet, a tárgyi világ rajzába ritkán bocsátkozik: várat, hadi felvonulást, menyegzői pompát csak olyankor ír le, amikor arra hiteles adalékai, oklevelei vannak. Objektivitásra törekedik leírásaiban is, s helyenként meg kell küzdenie a történetírói tárgyilagosságért: „Tapasztalom, mely keserves dolog legyen a hazai szerencsétlen eseteket előhozni annak, kinek szíve érzékeny. Könyörületlennek kell lennem gyakran, mint a Celsus seb orvosának” – írta 1812-ben Kazinczynak. Nem sikerült mindig könyörületlennek lennie – szerencsére. Könyvének legszebb, lírai lapjai azok, amelyek a tatárjárás, a török háborúk katasztrófáiról szólnak. A felvilágosodás háborúellenessége, személyes elfogódottsága, mély részvéte hatja át a háborúk esztelen pusztításairól szóló lapokat, akár a keresztes hadak, akár a cseh husziták, akár a kalandozások koráról szól. Másként is gyakran kilép a történetírói, sőt az epikus objektivitás köreiből. Időnként „beleszól” a történelembe, az eseményekhez hozzáfűzi egyéni véleményét, vagy – gyakrabban – a jegyzetekben jelzi álláspontját. E közbeszólások hangjának skálája széles: a higgadt tanítás, a figyelmeztető intés, jóslatok, mérlegelő igazságosztás, gúny, felcsattanó harag, néha felháborodás hangzik kommentárjaiban. (A tatárjárás előtti hónapokról pl. Így ír: „Karácsontól fogva, csak ennyi üdőt említek, kellett és lehetett volna nagyobb készületeket tenni. Hova lett a régi lélek, a hazát s királyt forrón szerető nemzeti lélek! Ezen esztendőkben is hányszor nem ragadtak fegyvert a nem tudom micsoda fráterek lármázásaira; és mely tűzbe, vagy inkább dühösségbe jövének!” „Hol voltak az ország őrzői? Boldogtalan üdő, melyben a haza s a király tisztviselői bálványok!” – írja a huszita háborúk koráról.)
Tanításainak didaktikus élét enyhíti a közvetlenség: nem a bölcsesség magaslatairól szól patetikusan, hangja inkább tárgyilagos, higgadtan magyarázó, gondolkodásra s mintegy párbeszédre szólítja fel olvasóit a „gondold meg”, „ne feledd”, „emlékezz”, „lássad tehát” fordulatok sűrű beszövésével. Fárasztó és unalmas okító értekezések helyett szívesebben tömöríti szentenciákba tanulságait – az epigrammaköltő erényeit gyakorolva a történeti prózában. („Néha hasznosabb dolog kárt vallani, hogysem valamit nyerni.” „Láss e vadon századból szelíd példát; és tanuld szeretni ellenségedet is.” „Az emberi szíveket könnyebben készíted, mint sem parancsolod a szokatlanra.”) Nem tartózkodik a népi nyelvben használt fordulatoktól sem: „…jöttenek a püspökök …sok katonával s cseléddel… mint juhok az áldozatra”; „minekutána a békesség farba rugatott”; „az okos gazda mennél szilajabb barma, annál lágyabban bánik vele”. S találunk természetesen sok példát naiv etimológiákra, naiv magyarázatokra (pl. a helyneveknél: a nagy munkával szerzett helyet nevezték Munkásnak; ahol a magyarok partra szállottak a Dunán, azt Magyarrévnek; a kúnokkal azért tudtak könnyen tárgyalni, mert nyelvük rokon nyelv volt stb.). Igaz, az ilyenféle etimológia divatban volt ekkortájt; Virág nemcsak Dugonics példáit ismerte, hanem az akkor nagy tekintélyű Horvát Istvánxét is, aki egyik biztatója volt történeti munkásságában.
A műfaj, a célzatosság, a történetírói módszer, a történetszemlélet sajátosságai, irodalmi-olvasmányos jellege, alkotásának módszere és stílusa egy, a szélesebb közönségnek szóló, korszerű és népszerűsítő történeti munka jellegzetes vonásait mutatják; haszonnal és örömmel forgathatta a korabeli olvasó; témát, alkotásra ösztönző, továbbgondolható és aktuális történeti anyagot találtak benne a reformkori írók; s reméljük, érdeklődve fogadja majd a mai olvasó is.
Kiadásunk válogatás – a teljes mű kb. 1100 oldal. A kötet összeállításában legfőképpen azt a regényes és népszerű történelmi munkát akartuk megismertetni, amelynek megalkotása Virág legfőbb óhaja volt. A fontos és jellemző részletekből próbáltunk egészet szerkeszteni. A történelem főbb vonulatait, jelentősebb eseményeit bemutató részleteket válogattunk, s olyanokat, amelyeket szívesen használtak később íróink forrásmű gyanánt (Így pl. az őstörténetről, András, László és Salamon koráról vagy a Hunyadiakról szóló krónikát); felvettük azokat a fejezeteket is, amelyekben Virág és a századforduló jellemző szemlélete, történelmi értékelése nyilatkozik meg (pl. a nemesi vagy a parasztfelkelésekről), s természetesen szép, irodalmi igényességgel írt portréit, leírásait. Elhagytuk viszont a hosszadalmas és sokszor fölösleges egyházi okiratok idézését s azokat a részeket, amelyek csupán száraz krónikát nyújtanak, vagy kevésbé jelentős csatározásokról, eseményekről szólnak. Válogatásunkban ilyenkor a terjedelmi lehetőségeket az érthetőség és az érték szempontjaival próbáltuk egyeztetni. A kihagyott részeket a szöveg közben jelöltük zárójelbe tett három ponttal; a nagyobb terjedelmű hiányokat, pl. néha egy-egy király uralkodásáról szóló fejezetek hiányát a sor elején megjelöltük s a könyv végén található magyarázó jegyzetek között utaltunk is rá. Virág lábjegyzeteket fűzött munkájához: többnyire itt jelzi forrásainak lelőhelyét és megfelelő szövegeit, s mint említettük, sokszor itt közli saját kommentárjait. Érdekes és tanulságos adalékok ezek a szerző és a mű ismeretéhez, közlését fontosnak tartjuk, de elhagytuk közülük azokat, amelyekben pusztán csak a forrásművek lapszámait jelzi. – A sok idegen szó, tájszó, régies szóalak is magyarázatra szorul – különösen sok a latin szöveg, a latinos szóhasználat és a helységnevek korabeli változata. A szöveg közben előforduló latin nyelvű részek fordításait a magyarázó jegyzeteknél, a Virág jegyzeteiben idézetteket közvetlen e jegyzetek után hozzuk; az egyes szavakat pedig betűrendes szótárban gyűjtöttük össze, így többszöri előforduláskor is könnyen megtalálhatók. A számtalan sok helységnév, a világi és egyházi szereplők közül természetesen csak a legfontosabbakról adunk némi, a megértést megkönnyítő magyarázatot.
A Magyar Századok-nak három kiadása volt. 1808-ban jelent meg az első könyv, amelyben az Árpád-házi királyok korszakát tárgyalta. 1816-ban Budán hagyta el a sajtót az új kiadás két kötetben: a fenti első rész (a IX-XIII. század története) és az újonnan elkészült fejezetek (a XIV-XV. század) Zsigmond király uralkodásának végéig. E két kötethez Virág betűrendes tartalmi kivonatot is készített a királyok, ill. a nevezetesebb személyek vagy események szerint. (Pl. „Álmus, az Európába felkészült magyaroktól fejedelemnek választatik. Buzdító beszédet mond katonáihoz. Egyéb tettei és győzedelmei.” – „Zaah Felicián dühösködik.”) – A harmadik, legteljesebb s mindmáig utolsó kiadás 1862–63-ban jelent meg Toldy Ferenc gondozásában, öt könyvben. Az utolsó részt (Albert király uralkodásától a mohácsi vészig) – mint említettük – Toldy Ferenc állította össze az író hátrahagyott kézirataiból. Kiadásunknak ez a legteljesebb változat az alapja; Toldy nyomán jeleztük a kézirat hézagait is.
A műről szóló irodalom igen szegényes, igen kevés. Minthogy nem tartották sem irodalmi, sem tudományos munkának, kevéssé méltatták figyelemre. Többnyire csak a korszakot vagy a szerzőt bemutató antológiákban esett róla szó (mint pl. a Lőkös István szerkesztésében 1980-ban kiadott Virág Benedek válogatott művei c. kötetben). A történetíró Virágról legtöbbet Zsilinszky Mihály összefoglaló kis tanulmánya mondott (Századok. 1880. Virág Benedek mint történetíró); ezen kívül leginkább Kosáry Domokos idézett művét használtuk fel a korabeli történeti irodalom áttekintéséhez. A források, a módszer, a szemlélet bemutatásánál főként Virág művére, jegyzeteire és levelezésére támaszkodtunk.
Mezei Márta