A Ludovika Akadémia Könyvtára igen érdekes kéziratos művet* őriz: Johann Conrad von Weiss császári mérnök-alezredesnek* (később ezredesnek) „Prospect und Grundries deren Stalette und Granitz Paessen in Siebenbürgen. Zur der Geographisch- und Topographischen Beschreibung gehörig. Anno MDCCXXXVI” című kötetét. Tartalma 18 vízfestésű táj- és városkép, továbbá 21 vízfestésű térkép és tervrajz, valamint 33 ívrét oldalra terjedő szöveg.
Mint címe mutatja, az erdélyi városok és szorosok képeinek és térképeinek gyűjteménye egy – bizonyára nagyobb terjedelmű – föld- és helyrajzi leíráshoz tartozott. Ez az oka, hogy a beillesztett magyarázó szövegek mindegyike igen rövid és felületes. Annál érdekesebbek és – hozzátehetjük – annál megbízhatóbbak a közvetlen szemlélet alapján lefestett városképek, a pontos felmérés nyomán készült térképek és tervrajzok, amelyek valóban hű képét adják a 200 év előtti állapotnak. Ellenben a kisérőszövegből alig-alig lehet valamit felhasználni, mert se mint történelmi, se mint műszaki leírás nem kielégítő.
A városok közül Nagyszeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Brassó, Segesvár, Beszterce, Medgyes és Szamosújvár képe és térképe, Szászsebes, Marosvásárhely, Székelyudvarhely képe, továbbá Fogaras és Csíkszereda+ várának tervrajza van benne.
Csupán néhány érdekes és jellemző példát akarok bemutatni a megsemmisült, vagy teljesen átalakított, vagy egészen soha el nem készült várak sorából.
A török háborúk véget érni nem akaró véres korszakában is csupa idegenre hárult a magyarországi várak annyira szükséges újjáépítésének súlyos feladata.
A dolog nem is volt könnyű, mert a XVI. század derekán Itáliából hozzánk is átszármazott „bástyarendszer”* több mint két századra nyúlt uralma alatt szakadatlanul fejlődvén, a változások hosszú sorozatát élte át. Ez a szüntelen fejlődés viszont a tüzérség fokozatos tökéletesülésének volt el nem maradható következménye.
A XVI. században csaknem kizárólag az olaszok voltak a bástyarendszer mesterei. Ők terjesztették tova Európa-szerte, sőt Ázsiában is. Később, mikor már mindenfelé meghonosult, bizonyos fokig önállóan fejlődött tovább, az illető ország természeti viszonyaihoz is alkalmazkodva, amint azt például ennek a rendszernek Németalföldön keletkezett változatán láthatjuk. Ilyenformán nagyon bonyolódott tudománnyá vált a bástyarendszerű várépítés, amelynek útvesztőjében csak hosszas és mélyreható tanulmány útján lehetett eligazodni. Ilyesmihez azonban a mi honfitársainknak nem volt kedvük. Nálunk még az is fokozta a nehézséget, hogy elavult középkori váraink átalakításán vagy új váraink építésén különféle nemzetek fiai dolgoztak. Természetes, hogy mindenikük magával hozta a maga hazájában bevált újításokat, s így a magyar várak egyes részletein a legkülönfélébb változatokat szemlélhetjük.* Sajnos még eddig nem akadt olyan szakemberünk, aki ezeket a külföldi hatásokat pontosan megállapította és behatóan elemezte volna.
Az elmondottak alapján érthető, hogy nálunk minden nagyobb műszaki tudást kívánó erődítő munkát idegenek végeztek, mégpedig nem csupán a királyi Magyarországon, hanem Erdélyben a fejedelemség utolsó évtizedeiben is.*
A bécsi Udvari Haditanács sok helytelen, nekünk nem hasznos dolgot művelt ugyan, de tett jót is. Az utóbbi rovatban kell elkönyvelnünk azt, hogy a magyar váraknak a XVI. század közepén megkezdett átalakításához a legkiválóbb külföldi – eleinte csaknem kizárólag olasz – hadiépítészeket szerződtette és alkalmazta, mégpedig nem csupán az Ausztria felőli oldalon, hanem a törökök Bécs felé irányult fő hadműveleti vonalától távol eső tájakon, így Erdélyben is.
Teljesen alaptalan tehát az a vád, hogy az Udvari Haditanács sohase gondoskodott Erdély várairól. Az igazság az, hogy mindannyiszor törődött velük, valahányszor az ottani ügyekbe valami beleszólása lehetett. Így például 1551-ben, továbbá Báthori Zsigmond uralkodásának zűrzavaros korszakában s a reákövetkezett felfordult világban is. Ezt az akkor készült tervek s itt-ott megindult építkezések bizonyítják.
Mihelyt az erdélyi fejedelemség megszűnt, az Udvari Haditanács alaposan szemügyre vette a nagyon elavult és el is hanyagolt várakat, s elkészítette gyökeres helyreállításuk vagy újjáépítésük tervét. Annak okát, hogy a jó szándék csak részben valósult meg, Rákóczi felkelésében, az ugyanakkor folyt spanyol örökösödési háborúban s a mindkettő okozta súlyos pénzügyi helyzetben találhatjuk meg.
*
Erdélynek katonai szempontból egyik legfontosabb városa Nagyszeben volt. Jelentősége főként azon sarkallott, hogy alatta nyílik az Olt áttörése – a Vöröstoronyi-szoros – mint legkönnyebben járható összeköttetés Erdély és Havasalföld között.
A város erődítményeinek magva, csakúgy, mint a legtöbb magyarországi városban, a védhető kerítéssel körülfogott egyház, vagyis templomvár volt. Az egyház köré települt várost – állítólag 1160-tól fogva – szintén körülvették ilyen védővonallal, amely azonban – legalábbis a mongoljárás előtti időben – csak földdel vagy kővel töltött palánk lehetett. De ezenkívül maga a természet is gondoskodott Nagyszeben védelméről. Ugyanis a Cibin folyó és több kisebb vízér árterébe esvén, tavak és mocsarak egész sora keletkezett körülötte, úgyhogy csak a közöttük levő s könnyen el is zárható réseken át lehetett a várost megközelíteni. A meglehetősen szabálytalan védővonal helyzetét és alaprajzát is ezek az állóvizek szabták meg.*
A palánkon belül eső terület legmagasabb pontjára épült, a legrégibb (teljesen eltűnt) templom déli oldalára, a Felsőváros. A mélyebb fekvésű részt az Alsóváros foglalta el.
Ezt az eléggé tökéletlen s gyorsan romló védővonalat akkor kezdették szilárd anyagból épült tornyos körfallal pótolni, amikor a szerencsétlen nikápolyi csata (1396) után Erdélyt is közvetlenül fenyegette már az egyre növekvő török veszedelem. A több mint 30 toronnyal megerősített körfal építése a XV. század végéig tartott.
Természetes, hogy az újkor ostromlőszerével, az ágyúval szemben ez a védővonal is gyöngének bizonyult. Újjal kellett tehát pótolni, mégpedig most már a hozzánk is átszármazott olasz bástyarendszer elemeinek alkalmazásával.
Az új védőöv tervét Castallo dolgozta ki, 1551-ben. A legsürgősebb munka a régi körfal oldalozására szolgáló bástyák építése volt, olyanformán, hogy a régi kerítés egyelőre kötőgátként maradt meg. A bástyák szárnyait tehát olyan hosszúra szabták, hogy a körfal elé tervezett új kötőgátat is beleköthessék. Itt tehát, mint látjuk, úgynevezett „barbakán”-szerű* erődítmény volt készülőben.
A bástyás új védőgát tervét Antonio da Bufalo készítette, s a munkát részint ő, részint két segítőtársa – Andrea Trevisano és Francesco da Pozzo – vezette.* Az ő távozásuk után helybeli építőmesterek vették át a vezetést, de csak az olasz mesterek terveinek végrehajtóiként.
Azonban az építkezés felerészében se készült el a XVII. század végére. Még leginkább a Felsőváros védővonala újhodott meg.
Az Alsóváros védőművei még ennyire se alakultak át. Itt mindössze annyi történt, hogy a régi körfalhoz két bástyát ragasztottak.
Ebben az állapotban érte 1690-ben Nagyszebent az erdélyi fejedelemség megszűnte. Az Udvari Haditanács odaküldötte 1699-ben Giovanni Morando Visconti ezredest, hogy a város erődítményeit pontosan letérképezze s kiegészítésükre javaslatot tegyen.
Mivel már 1699-ben úgy látszott, hogy a kiegészítendő fő védőgátakon kívül még egy erős támaszpontra is szüksége lesz Nagyszebennek, I. Lipót király 1702-ben elrendelte a város kerítésének délnyugati oldalához csatlakozó citadella építését, ugyancsak Visconti tervei szerint.
Az építkezés 1702-ben indult meg, de Rákóczi felkelésének Erdélybe is átcsapott hullámai félbeszakították. A spanyol örökösödési háború is másfelé vitte a pénzt. A békesség helyreálltával újra megkezdődött a munka, s – mint Weiss írja – 1735-ben a földgátak részben már elkészültek. De a főgát és a pajzsgátak escarpe-jainak* falazására már nem került a sor. Újabb háborúk támadtak, megint csak másfelé gurult a pénz. Végül is teljesen abbamaradt a munka. A félig kész citadellára a város tette reá a kezét, s a földgátakat lehordatta úgy, hogy 1777-ben már alig volt nyomuk.
Időközben a nagyszebeniek – az Udvari Haditanács tiltakozása ellenére – fokról fokra kiszárították a várost környező állóvizeket, s ezzel eltüntették ezt a természetadta fontos védőeszközt.
*
Valóban érthetetlen, hogy Erdély fejedelmei Bethlen Gáborig, a rendek pedig még később is, milyen kevéssé törődtek Gyulafehérvár korszerű megerősítésével. 1616-ig tatarozó munkán kívül alig történt valami; pedig kivált a XVI. század legutolsó s a XVII. század legelső éveinek siralmas tanulságai nagyon is kívánatossá tették volna a teljesen elavult védőművek minél gyorsabb és alaposabb újjáépítését.
Bethlen Farkas nagyon rövid és egyáltalán nem szakszerű leírása szerint a több ízben bővített vár legrégibb alapformája mintegy 1000 lépés kerületű négyzet volt. A már megnagyobbított s kerek saroktornyokkal ellátott vár árkát 1551-ben kezdették ásni; majd Bethlen Gábor folytatta ezt az annak idején igen hamar abbamaradt munkát, de ő se végezhette be.
Bethlen helyesen ismerte fel Gyulafehérvár nagy katonai fontosságát, de a vár újjáépítésére irányuló szándéka eleinte a rendek ellenállásán hiúsult meg. Az 1615. május 3. és 19. között tartott fehérvári országgyűlés megtagadta a kért közmunkát; a későbbi országgyűlések is vajmi keveset szavaztak meg, úgyhogy Bethlen haláláig az új védőöv építése mindössze a tervezett déli homlokzat két sarokbástyájára szorítkozott. Ezek egyike el is készült, de a másik félbemaradt.
I. Rákóczi György építkezései se sokkal vitték előbbre a vár dolgát, úgyszintén az Apafi Mihály uralkodása alatt végzett erődítőmunkák se. Úgyhogy amidőn az erdélyi fejedelemség 1690-ben megszűnt, Gyulafehérvárnak még mindig csak két „rongált bástyája”* volt; védőövének többi elavult része mit se számított.
Az Udvari Haditanács, kellően méltányolva Gyulafehérvár kiváló katonai fontosságát, a réginél nagyobb és mindenképpen korszerű vár építését határozta el. A már említett Visconti 1714-ben készítette el az új erősség tervét, amelynek alapján még ugyanabban az évben meg is indult az építkezés.
Ez az új erősség a réginek helyére került, vagyis arra a magaslatra, amelyen az ősi székesegyház is áll. Ilyenformán 20–25 méterrel van magasabban az Ompoly partjánál. A hasznavehetetlen régi erősséget csaknem teljesen le kellett rombolni, hogy helyet adhasson az új védőműveknek. A bontás során bizonyára sok érdekes középkori részlet tűnt el örökre, de most a katonai szempont volt döntő, s Visconti egységes terv szerint épülő erős várat akart alkotni.
*
Kolozsvár első erőssége is templomvár volt. A köréje épülő várost Zsigmond király uralkodása alatt kezdették körfallal övezni. Úgy látszik azonban, hogy az ennek helyén állott régi palánk utolsó maradványait csak Báthori Kristóf tüntette el 1581-ben.
Ez a védőöv meglehetősen szabálytalan volt. Három kapu nyílott rajta, s hosszú kötőgátjait különféle alaprajzú, aránylag kicsiny belvilágú tornyok szaggatták meg. Azt olvassuk ugyan, hogy ehhez a körfalhoz a XVII. században bástyák épültek. Ezek azonban nem érdemelték meg ezt a nevet, mert nem voltak valódi bástyák, hanem a kötőgátnál magasabb, sokszögű, hegyes cseréptetővel fedett toronyszerű alkotmányok. A védőgátat, a Szamosra néző homlokzat kivételével, árok vette körül. Valószínűleg még a XVI. században barbakán épült a nyugati és déli homlokzat metszőpontjától számítva mindkét irányban, valami 300 méter hosszúságban.
Mindezek az erődítmények a középkor ostromlószereivel szemben elég jók lehettek, de az ágyúval szemben mindegyre gyöngébbeknek bizonyultak. Annyival is inkább, mert a Szamos bal partjára könyöklő hegyről könnyűszerrel lehetett lőni a város belsejét. Ezen a bajon semmiféle toldozó-foltozó munkával se lehetett már segíteni. Az egyetlen gyökeres orvosság az lett volna, hogy ezt a magaslatot is belevonják a város védőövébe. De ez a gondolat csak az erdélyi fejedelemség megszűnte után vetődött fel.
Az Udvari Haditanács rendeletére Visconti 1710-ben felmérte a meglévő kolozsvári erődítményeket, s korszerű átalakításukra tervet dolgozott ki. Ennek legfontosabb része a Szamos bal partján emelkedő hegyre szánt fellegvár. Ezenkívül az is benne volt, hogy a város körfalának a folyóval párhuzamos, de nem közvetlenül a parton húzódó homlokzatát le kell bontani, a Szamosig nyújtván ugyanakkor a keleti és a nyugati homlokzatot. III. Károly király 1713-ban jóváhagyta ezt a tervet, amelyből azonban csak a fellegvárnak 1719-ben bevégzett építése valósult meg.
Fogarason jellemző példáját látjuk a középkori várkastély várrá történt átalakulásának. A legrégibb benne a nálunk oly sűrűn található négyszögletű, saroktornyos kastély. A fejlődés első fokát a köréje épült védőgát jelzi, amely – a fejlődés második fokán – sarokbástyákat kapott. A harmadik és végső fok pedig a külső mellékműveknek öve.
A legrégibb kastély – a mainak helyén – a XIV. század elején épült. Mostani alakját a XV. század utolsó évtizedeiben Vingárti Geréb Jánostól, védőgátját a XVI. század első negyedében Tomory Páltól kapta. Kőváry szerint 1538-ban Majláth István újította meg.
Mivel a sokkal fontosabb Gyulafehérvár bástyái is csak 1616-ban kezdettek épülni, a fogarasiakat se tehetjük korábbi időre. Tudjuk, hogy I. Rákóczi György is építtetett a fogarasi váron, de ez a munka csupán a már kész új főgáton álló északkeleti bástyának a tervrajzon is szembeötlő gyökeres átalakítására szorítkozott, ami különben Szalárdi leírásából is kitűnik: „Fogarasban… a várnak napkelet és Dés között levő egyik bástyáját is, hogy a kapu felől való oldala nem igaz lineával szolgálna az kásamatárul való lövésre, az árok vizét elvitetvén fundamentumból feltoldatta s megigazíttatta vala.”
Fogaras várának az erdélyi fejedelemség megszűnte után is maradt valamennyi katonai fontossága. A tőle délre vonuló Fogarasi-havasokon nem volt ugyan (s ma sincs még) hadiszekérrel és ágyúval is járható átjáró, de Fogaras a brassó–nagyszebeni, katonailag fontos úton van, s azonkívül itt ágazik el az Olt völgyéből a Nagyküküllő völgyébe vivő legrövidebb összeköttetés. Mint hídfő azonban kevésbé számított, mert nyári szárazság idején könnyen át lehetett az Olton gázolni.
Mindezt mérlegelve III. Károly király 1713-ban jóváhagyta a külső védővonal építését. De megvalósítása valami oknál fogva elmaradt, s csupán egy kis hídfő épült az Olt túlsó (jobb) partján. De még így, terv alakjában is érdekes ez a védővonal.
*
A vadregényes Csíkországban, az Olt völgyéből a Maros völgyébe vivő fontos közlekedővonalon őrködött Csíkszereda kicsiny vára. Ennek is, csakúgy, mint a fogarasinak, négyszögletű, de az utóbbinál jóval későbbi kastély teszi a magvát. Ezt ugyanis csak a XVII. század második évtizedében építtette Mikó Ferenc, Csík-, Gyergyó- és Kászon-szék főkapitánya, s róla Mikóújvárnak nevezték el.
1661-ben a tatárok feldúlták, azonban gróf Steinville császári tábornok 1716-ban helyreállíttatta. De ilyen állapotban nem felelvén meg rendeltetésének, négybástyás gátat terveztek köréje, amely 1732-re nagyrészt el is készült.
*
A hajdani Közép-Szolnok vármegyében, a Szamos partján állott a XV. században Bálványos vára.* Ezt részint csere, részint vétel útján, Közép-Szolnok, Kolozs és Doboka vármegyében levő tartozékaival együtt, Vitéz János püspök (1445–1465) szerezte meg a váradi püspökség számára. A XVI. század elejére a vár teljesen összeomlott. Ennélfogva Fráter György (Martinuzzi), aki 1534-től 1551-ig töltötte be a váradi püspöki méltóságot, új várkastélyt építtetett a romok helyére, s ez az építmény kapta akkor a Szamosújvár nevet.
Tervezőjének nevét se tudjuk, de olasz lehetett, mert a forrásokban „Italius”-ként szerepel. Basta olyan hitványnak találta ezt a kastélyt, hogy 1602 december 28-án kelt jelentésében azt javasolta Rudolf királynak, hogy bontassa le, és egészen új várat építtessen helyébe. Bethlen Gábor 1619-től fogva megújíttatta, s talán neki lehet tulajdonítani a bástyás főgátnak egészben vagy részben való építését. De csakhamar újból elhanyagolták, úgyhogy az árkot embermagasságnyira lepte el a mindenféle gazzal benőtt iszap. I. Rákóczi György külön erre a munkára fogadott tót napszámosokkal kitisztíttatta az árkot, s valamennyire helyrehozatta a romlásnak indult védőműveket is. De az ő halála (1648) után megint csak gondozás nélkül maradt, s az erdélyi fejedelemség megszűntekor már ismét nagyon rossz karban volt a vár.
A városok elavult körfalait leszámítva talán Szamosújvár volt az egyetlen erdélyi erősség, amelyet az Udvari Haditanács nem szándékozott újjáépítetni, s ezért csak a legszükségesebb tatarozásokat végeztette rajta.
*
Meg akarok emlékezni a Székelyföld egyik, igen késői keletű templomváráról, a marosvásárhelyiről is.
Ezt a hajdan Székelyvásárhelynek is hívott várost már 1344-ből említik forrásaink. Bárha sok viszontagságot ért meg, mindvégig körfal nélküli nyitott város volt. Templomvárának építésére az adott közvetlen okot, hogy a császári zsoldon élő hajdúk két ízben is – tudniillik 1601. szeptember 5-én és 1602. május 30-án – feldúlták a várost, s a lakosság javait felprédálták.
Állott a Marosvásárhely feletti csekély magaslaton egy régi ferences zárda, amelyet János Zsigmond fejedelem, az egyházi javaknak 1556-ban történt elkobzása után, a városnak ajándékozott. Ez a kolostor később leégett, s pusztulásnak indult. A hajdúk említett garázdálkodása után Basta megengedte, hogy a templomot „in statum formamque castelli”, vagyis templomvár alakjában újjáépíthesse a polgárság.
Mint Nagy-Szabó Ferenc egykorú feljegyzéseiből kitűnik, legelőször is mentsvárrá alakították át a leégett s részben már meg is bontott templomot és klastromot, s mindkettőre emelcsős ajtót tettek. Ebből tehát az következik, hogy mindkét épület előtt, legalábbis a bejáratok felőli oldalon, ároknak kellett lennie.
Ezt a belső mentsvárat palánk fogta körül, melynek sarkain „fabástyák” állottak. A palánkot később fokozatosan pótolták téglából épült állandó védőövvel. De az egyes céhekre kirótt építkezés, bizonyára pénz hiányában, csiga módra haladt előre. A palánk nagy része még 1620 után is állott; a „kádárok bástyája” 1633-ban, a kapuval szomszédos kőgát 1647-ben, egy másik bástya pedig csak 1653-ban készült el végleges formájában.
*
Végül még bemutatom a bástyarendszer szerint át nem alakított városkerítések egyik példájaként Segesvár óvárosának (Alt-Schässburg) 1736-i képét.
Ez a városrész északkelet–délnyugati irányban kapaszkodik a Nagyküküllő partjáról a Szent Miklós-hegyre. A védőöv teljesen szabálytalan vonalban keríti az óvárost, a magaslat alakjához igazodva. Főtengelye majdnem 600 méter hosszú. Mindkét végén egy-egy, 1736-ban már romban heverő barbakán volt. A délkeleti és az északnyugati homlokzathoz csatlakozó egy-egy barbakán azonban még épen állott.
A védővonalak a XVIII. században fennállott s ábrázolt részét szabadon álló, lövőrésekkel áttört s apró tornyokkal is megerősített körfalak, részben egyes épületek falai, alkották.
*
Mint már említettem, a most ismertetett kéziratos munka leírja és képen is feltünteti Erdély határszorosait; de a bennük levő erődítményeket éppen csak megemlíti, anélkül hogy akár képüket, akár alaprajzukat közölné. Így tehát lehetetlen 200 év előtti állapotukat visszaidézni. Pedig érdekes volna tudnunk, hogy – többek között – milyen volt 1736-ban az azóta bizonyára változott Törcsvár, továbbá a szintén erősen módosított vöröstoronyi váracska.
Mindenképpen sajnálnunk kell, hogy Weiss alezredes, aki annyira jártas szakember volt, nem írt rendszeres monográfiát Erdély várairól, főként pedig fejlődésük és átalakulásuk történetéről.
Sajnálnunk kell, mert ezen a téren nagyon szegények vagyunk.* Márpedig váraink hajdani állapotának beható ismerete sok, a köztudatban megrögzött történelmi tévedést oszlathatna el. Hányszor olvastuk, hogy ez vagy az a várunk „gyáván” megadta magát, pedig a viszonyok alaposabb ismerete esetén talán az sülne ki, hogy a hitvány palánk úgyszólván nem is volt védhető. Máskor viszont hősies védelemről szól a krónika, holott az ostromlónak nem is volt megfelelő ereje hozzá, hogy a jól kiépült és felszerelt várat megvívhassa.
Ez a gyűjtemény, amelyet most ismertettem, ha nem is szövege, de teljesen megbízható képei és tervrajzai útján nagyon jól használható adalék az erdélyi várak fejlődésének homályba burkolt történetéhez.
1935