Orbán Balázs kutatásvágya és kitartása kellene ahhoz, hogy valaki a Mezőséget faluról falura bejárja, s ha akadna, aki erre vállalkoznék, talán egy-két községből csalódva kellene továbbállnia. De azért csak ráfogás az, hogy a Mezőség minden tekintetben kopár és érdektelen. Annyi szent igaz, hogy nincsenek vonzó természeti szépségei. Erdei alig vannak, útjai nem változatosak, falui szegényesek, s lakói az utas iránt néha és néhol bizalmatlanok. Legszebb részei kétségtelenül a szélein vannak. Itt még találunk erdőket, a faluk közt gyümölcsöskertek virulnak.
Mégis még a széleket sem ismerjük kellően.
Pedig a Mezőség falui nem szűkölködnek mindig az érdekességekben, s ha a természet meg is vonta innen szépségeit, némely falu más tekintetben kárpótol. Itt is vannak eldugott templomok. Némelyik falait barnára festették a századok, a másikét fehérre meszelték a rossz ízlésű hívek. A tornyokból vagy még többször a haranglábakról gyakran három-négy százados harangok csendülnek meg, s a falaknál csontok fehérlenek. Itt-ott vén fatemplom sötétlik, majd ősemberi lakóhelyek nyomait találjuk; más helyen a kőtemplom mészrétegei alatt falképek rejlenek. S a nép meséket tud és csodákat beszél régi harangjáról, s elmondja a fehérlő csontok történetét.
Kutatás közben mi is rábukkanunk ezek történetére, s a Mezőség még sok anyagot nyújt. Kiaknázatlan terület: kár, hogy nem sokan törik magukat érte.
Azonban az egyszerű utas nem is foglalkozhatik a mélyrehatóbb vizsgálódással. Elég, ha amit lát, arra figyelmeztet. Mi szintén csak figyelmeztetni kívánjuk az esetleges kutatókat – de a turistákat is, kik a Mezőség felé járnak – arra a három falura, melyekről most megemlékezünk.
Egyik közülük Szászbanyica+.
Éppen a Mezőség szélén van, s szinte vitatni lehet, hogy nem is tartozik a Mezőséghez. Ha Régen felől akarunk beléjutni, egy darabig a Teke és Régen közötti országúton kell haladnunk, aztán a megyei út betér balra egy völgybe, Harasztos+ felé, s e falun túl Banyicát találjuk. Erről az oldalról előbb jóformán semmit sem látunk belőle, de egy forduló után hirtelen előttünk az egész falu, s tágas, hosszú főutcáján egyszerre végigpillanthatunk. S ha végigpillantunk, kedves zöld kép tárul előnkbe. Nyugatra a völgyfenéken a község terül el, s terjedelmes kertjei egészen körülszegik. Künn egyik oldalon sűrű, négyszögű facsoport zöldell: ez a temető. Túl, vele szemben a messziről is érdekesnek ígérkező kis fatemplom áll, künnebb, az oldalakon szántó, legelő és kopárság váltja fel egymást, s az egészen mezőségi jellegű.
Harasztos felől érkezve a Bánffy udvart látjuk meg a faluból legelőbb. Elöl gyümölcsös, park és virágoskert, s felette a domboldalon szőlő és gyümölcsfaerdő fonja zöld koszorúba. Parkjában óriási akácok, jegenyék állanak, s bennebb hárs, orgona, gyertyán, fenyő és vadgesztenye nő.
Maga az udvarház hosszú, földszintes épület. Két részből áll, melyeket széles, fedett veranda foglal össze. E veranda fedeléből emelkedik az a kis torony, melynek két harangocskája Banyica kevés számú magyar lakóit az ünnepeken imára hívja. Az épület főhomlokzata délnek irányul, s a szembe lévő Avas-erdő alól látszik a kerttel és parkkal együtt a legszebben.
A faluban a nyugati oldalból láthatunk egy darabot belőle, de ennek nagy részét aztán eltakarják a hársak és gyertyánfák, melyek az épület előtt álló lejtős, gyepes udvart fogják félkörbe.
Különben ez az udvarház az egész közeli vidéknek is legnagyobb és legszebb épülete. Úgy látszik, hogy rég a Bánffyak bírják a hozzá tartozó birtokot, s erre a környékre kapta a család egyik legrégibb őse, Dénes mester is adományait. Ezzel az adományozással kapcsolatban olvassuk legelőbb a falu nevét 1228-ban, midőn a Gertrúd királyné megöletésében részes Simon bántól elkobozzák erdélyi birtokait. A bosszú a királyné halála után későn következett. A gyilkosság 1217-ben történt, és egy évtized múlt el addig, míg Simon bánt utoléri a büntetés. Ekkor veszi el jószágait II. Endre, fiainak, a püspököknek és a főuraknak közmegegyezésével, „mert hallatlan gonoszul elvetemülve, kegyetlenül, tetőtől talpig fegyverben, a királyi korona gyalázatára és kisebbségére, ravasz, vérszomjas cinkosaival összeesküdt és boldog emlékezetű Gertrúd királyné halálában részes volt”. Birtokai közül a nógrádi Losoncot, az erdélyi Gyekét és Széplakot (a mai Dedrádszéplakot+) Dénes fia Tomaj Dénes, a királyi tárnokmester, a Bánffyak egyik őse kapta.
Széplak és vidéke volt közöttük a legtekintélyesebb. Határa Magyarónál (Mogorreuu) kezdődött, s a Maros folyását követve húzódott Vécs váráig (ad castrum Wecheu), ahol balra vágott, s ott két határjel is volt a földben. Nyugatra fordulva a határ felemelkedett a Szakáll hegyére, aztán a Szakáll taván vagy mocsarán átmenve haladt Dénestelkéig és Lövér (Luer) közeléig, mely jobbra maradott a határ szélétől.
Nem messze innen egy magas hegy esett útba, melyen átjőve a határszél majdnem délnek csapott, s átszelte azt a nagy utat, mely Széplakról Régenbe vezetett. Erre csakhamar újra egy dombra hágott, melytől ismét nyugatra lejtett a Luc vizéig, s ezen áthaladva Bana földjével volt határos, ahol megint határjel állott. Ezt is elhagyva a Milos patakocska közelében, jobbra tért fel észak felé, s úgy húzódott arra, ahol Bana földjén három határjegy volt. Innen egy másik kis patak (Osoiosyd) szomszédságában fennebb ment, áthaladott a Szék (Zeku) völgyén, s a Pizternha pataka mellett tért fel Bátos (Badus) felé. Azon is túl folytatódott a Sajó (Soyou) partjáig, a Sajó fejéig, felhágott a Közbérc (Cuzberch) hegyére, kirúgott a Kelemen-havasokig (ad Alpes Clementis) s tovább egész Oroszországig. Rengeteg hely. Nemhiába mondja reá Pauler, hogy egész kis erdei birodalom.
Az Avasról a Bánffy udvar látszik szépen, a Dósz alól messzibbre is eltekinthetünk; de tiszta időben legszebb és legtágabb a kilátás a falu megett emelkedő Turn csúcsáról. Ez az egész vidék legmagasabb pontja. Tetején háromszögellés-jelző van, e körül mélyedések, s a föld piros a téglaroncsoktól. A hagyományok szerint ott valaha kripta volt, amelybe a banyicai birtok egyik úrnőjét temették. De lehetett az valami őrtorony is. Bármi volt, most csak porai maradtak, s azokat is elviszi lassanként a csúcs örökösen fújdogáló szele.
A nép pedig talán még akkor is keresi a kripta kincseit.
Mi már az alkony miatt nem élvezhettük eléggé a fél Erdélyre nyíló kilátást. A messziségből a hegyek homályosultan mutatkoztak – csak a Mezőség sok üres, egyhangú halma s a közeli vidék látszott élesebben.
Alattunk volt a völgyben a falu s azon túl a Mazaristyllor völgye patakával. Kissé balra, Harasztos felé dombok sorakoznak. Szabályos mindenik, mint valami kunhalom, s egyik-egyik mögül kis tó csillan fel. Tovább hosszú akácsor vonul, szemben a harasztosi erdők, alattuk a falu; majd még messzebb kalandozhatunk szemünkkel, egészen a Maros mentéig. De erre már homályos a világ. A Bekecs alját alig vehetjük ki a szürkületből; a Görgényi-havasok csak kissé tisztábbak, míg fennebb a Kelemen-havasokból semmit sem láthatunk. Csak errébb, errébb. A régeni szőlők még tisztán megismerhetők, s mögöttük az a kettős csúcs az idecsi hegyé. Csúcsok tűnnek fel a Luc vize mellől is. Némelyik olyan magosnak látszik az alkonyatban, mintha havas lenne. Aztán ismét közelebbi tájon nyughatik meg a szemünk. Itt van előttünk Románújfalu, s az a fehér szalag, ami átmegy rajta, a tekei nagy út.
Csakhamar ezt sem láthattuk. Egészen leszállt az alkony.
Banyica több hegye kisebb. Tetejüket majdnem mindenütt erdők borítják. Ilyenek a Dósz, Pojána, Mesztéken, Vurvuj, Avas és Rára, melyek neveiket nagy részben tulajdonságaiktól kapták, s már az udvar 1837-ben készült tagosító térképén előfordulnak. Túlnyomóan román elnevezések. Hasonlóan azok a határ többi részei, csak egy-egy szláv határnév keveredik közéjük, míg szász eredetű szavaknak nyoma sincs. A határnevek közt van különben La Gaurj, Labu dupe Simion Irimi, Peláncs, La sez; van Paro Urszuluj, La funtina babilor és Paro Marazistylor. Mind a határ más-más részeinek nevei, a falu nyugati végén kevéssel túl pedig egy darab helyet „Monasteriá”-nak hívnak. Nem lehetetlen, hogy valamikor tényleg rászolgált nevére; de most csupán különálló telek, néhány gazdasági épülettel.
Ma Banyicán csak fatemplomot találunk; de az érdekes kis épület.
A Turn hegy aljában, az oldalon fekszik, s oszlopos tornácával messziről magára vonja a figyelmet. Egészen fából épült. Hossztengelye irányában kelet felé terjeszkedik, s három osztályból áll. Csinos emléke az erdélyi gót ízlésű faépítészetnek. Nyugaton az előcsarnoka van, bennebb a hajó s keleten az elkülönülő szentély. Úgy az előcsarnok, mint a szentély fél hatszögben záródnak, s a záródások déli csúcsaitól a templomot tornác keríti, mely a szentélyhosszúság kezdetétől az előcsarnok és hajó találkozásáig a hajó falával párhuzamosan halad. E tornác faoszlopaira nehezedik a déli oldalon a fedél is, mely a templomot a tornáccal közösen borítja be. Nemrég újították. A tornácoszlopok faragottak. Kettő belőlük a templomajtóval szemben csak egyszerű függőleges gerenda, a többi összetettebb és ügyesebb, s fenn hónaljfa-szerkezettel háromba ágazik. Már az elágazás magában is előnyös dísze a templomnak, s a jó benyomás még fokozódik azzal a deszkacsipkézettel, mely a záródásoktól indulva a fedél alatt a tornác egész hosszában végigfut. Ehhez járul a kihegyezett végű zsindelyfedél, majd a szentély szegleteinél a tíz lépcsőzettel lefelé keskenyedő, konzolszerű dísz s a koronafalak közepe táján a csavarosan hornyolt, vízszintes irányú félhengerpánt, mely egészen kiáll a tömör falból, s csak az ajtónál szakad meg.
Az ajtó délen, a pitvarnál vezet be. Nyílása elrontott félkör, s az egész ajtószárnyon bemélyített faragványok láthatók. De lépjünk be a templomocska homályos belsejébe, amelyet a hajóban északon és délen két-két s a szentélyben keleten és délkeleten egy-egy, tehát összesen hat kicsiny ablakocska gyengén világít meg.
Így is megláthatjuk azt, ami érdekes.
A berendezés mindössze kevés. A falak mellett körös-körül egy sor egyenes hátú, egyszerű állószéket vagy tán inkább az állók számára való könyöktámaszt helyeztek el. A középen beterített asztal áll; rajta néhány cirill betűs könyv, kereszt, mellette egy gyertyatartó van, mely érdekes tárgya lehetne akármelyik néprajzi múzeumnak. Nagyon egyszerű és eredeti: tulajdonképpen egy méter magas, faragott cifra bot, melynek talpat csináltak, s széles fejére ragasztják a gyertyát. Sokkal furcsább ennél a hajóboltozatról az asztal fölé csüngő facsillár. Meglepő, szinte leírhatatlan. Törzse a padlásról lenyúló színes, vékony rúd, melyet rendetlenül, összevissza fúrtak, s minden ilyen fúrásba vékonyabb pálcikát helyeztek, ezek közül némelyikbe ismét még vékonyabb vesszőt illesztettek, s a pálcikák és vesszők végein szentképek, madarak és gyertyaszálak váltakoznak.
Több figyelmet érdemelnek ennél a festmények. Az egész templom tele van velük. A hajóboltozat gerincvonalán a kelet–nyugati irányban húzódó cirill betűs felirat a képeknek általános megnevezése. A képek a két boltszárat, a pitvar és szentély választófalát elfoglalják. Tárgyukat a festő Jézus, az apostolok és a szentek életéből merítette. Az ikonosztáz apostolai félköríves oszlopcsarnokban állanak, melynek egyes oszlopközei bemélyedtek. Állásuk és arckifejezésük nyugodt, s redőzetes ruháikon a zöld, fehér, palaszürke és cinóbervörös színek uralkodnak.
Nagyon eltér a sablonos ábrázolástól a hajóban néhány női szentkép s azokkal szemben az ikonosztáz egy külön álló, felfüggesztett képe, melyen a karácsonyi jelenet pásztora román öltözetben viszi ajándékait, s közvetlen mellette román asszonyok fürösztik a dicsfényes kis Jézust.
A pásztor jobb kezébe fogott botjával kapaszkodik előre. Fejét hegyes, sötétbarna báránybőr süveg fedi, s hasonló színű darócbundája a felső lábszár közepéig ér. Fehér nadrágja térden alul át van kötve, s alul ismét a bocskorba kötötte be. Hátán üstöt s egy madzaggal kétszer átkötött csomagot emel. Kissé meghajlik a teher alatt, melyet jobb kezével tart egyensúlyban, s ezzel markolja a botot is – míg baljával előremutat. A fürösztő asszonyok mellette állanak. Egyikük kerek tál fölé tartja a glóriás, meztelen Jézust, a másik egy kannából vizet önt rá. Fejüket fehér keszkenő takarja, könyökig feltűrt ujjú fehér ing van rajtuk, s erre a vállnál elkeskenyedett és a mell felső részén levágott, keresztfűzős, piros mellény jön. Végül sötétkék alj és sárga kötény egészíti ki a ruházatot.
Ez érdekes képek korát – sajnos – nem tudjuk meghatározni. Annyi kétségtelen, hogy a festő a ruházati mintát nem a banyicai román népviseletből vette. A képet bizonyosan még az átszállítás előtt festették. A hagyományok szerint ugyanis a templomot Bilakról – Beszterce mellől – hozták ide. De a hagyomány semmit sem tud az átszállítás koráról, és erre az egyháznál nincs semmi adat, sem magán a templomon nem találunk útbaigazító feliratot. Évszám is csak a szentély kifestésének idejét jelöli. A képek keletkezési korának meghatározásáról tehát le kell mondanunk, s a templom átköltöztetésének idejére nézve is tisztán feltevésekre vagyunk utalva. A jelen nemzedékből vagy ennek közelebbi őseiből az áthozást senki sem érte meg; de az nagyon rég mégsem történhetett, mert a hagyomány tudja még a falu nevét, ahonnan a templomot szállították. Az első pozitív adatot róla az 1837-beli tagosító térkép nyújtja, mely a mostani helyén jelöli meg. De az áthozatal ennél sokkal előbbi, s nagyon valószínű, hogy a múlt század első felében történt, amit némileg támogat egy másik feltevés. Volt a templom előtt egy óriás kőrisfa, melyet csak pár éve vágtak ki. Törzs- és gyökérmaradványai most is láthatók. Törzskerülete van 9–10 méter. A levágás után kevéssel 147 évgyűrűt számláltak meg rajta, s akkor a széléhez közel a számításba belévétettek. A hatalmas fa lehetett 160–170 éves, s így feltehető, hogy a templom áthozatalának emlékére ültették. Megfogant, megnőtt, s végre egyes korhadó ágai veszélyeztették a templomot és haranglábját. Ha valószínűnek is fogadjuk el azt, hogy a templomot csakugyan a múlt század első felében szállították Banyicára, építése idejével még akkor sem jövünk tisztába. Csak sejthetjük, hogy a XVII. század folyamán keletkezett, s építője előtt valamelyik Bilak környékén levő kőtemplom állhatott mintául. Tagadhatatlan azonban, hogy sok ügyességgel dolgozott – aminek bizonysága az a művészi, szőlőfaragványos, áttört gótikus ajtószárny, mely az ikonosztáz három nyílása közül a középsőt díszíti.
Az egyszerű harangláb egészen külön áll a templomtól. Kissé megdőlt, s úgy hajlik a falu felé, mintha mostani helyéről bennebb kívánkoznék. Lehet, hogy pár év alatt bennebb is kerül; vagy ha esetleg a tervezett új templomhoz tornyot építenek, akkor a kis templommal együtt sorsára marad. Ki tudja, mi lesz velük?
Ha Banyicáról nyugatra indulunk, az Avas mellett jóféle vendégmarasztaló mezőségi úton haladunk ki a hegyen. Szerencse, hogy nincs esős idő. Így a göröncsöken előrebaktatva elérjük a tetőt, ahol egy árva kőkereszt szomorkodik, s pár lépéssel ezt is hátrahagyva, a gödörben Kozmatelke+ áll előttünk. Mezőségi mintafalu. Törpe, füstös. Erdeje nincs. Csak a Banyicai Avasból látszik egy darabocska – tán azért, hogy kívántassa a hulladék fát.
A falunak egyetlen kúriakülsejű kőháza van, a többi szinte mind vályogolt sövényház. Külsőleg majd mindegyik szegényes, bár egy részükben jómódú emberek laknak, kik közül a Koncz, Preda és Man családok állítólag nemesek.
A faluról – sajnos – nem találunk bővebb adatokat. Már Banyicánál láttuk, hogy 1315-ben Renold ispán a falut is az erdélyi püspöknek hagyományozta. Ekkor Kozmatelke (Kozmateluke) néven fordul elő. Legrégebbről – 1407-ből – ismert lakója Székely Péter volt. Több mint negyven évvel ezután – 1448. január elsején – ismét látjuk a falu nevét egy levélben, melyet harinai Farkas Miklós írt szentkirályi Bolgár Lászlóhoz. Arra kéri benne, hogy egy kozmatelki jobbágyának ellopott s Zabajthon megtalált ökrei ügyében igazat szolgáltasson.
A régi időkből maradt fenn Kozmatelkének egy most már ízléstelenül átalakított épülete: a görög katolikus templom.* Ott fekszik a falu közepe táján. Csak 1898 augusztusában vetkeztették ki valami tudatlan kőművesek régi külsejéből. Már akkor sem volt műemlék, csak emlék. A fedelét meg akarták újítani, s ekkor a fal egy része is ledőlt. Akkor elhatározták a gyökeres újítást. Az egész falat fennebb emelték, a nyugati ajtót megmagasították, új ablakokat vágtak s a régieket kiszélesítették. Elképzelhető, hogy ennyivel néhány tudatlan ember még igazi műemléket is mivé ronthat. Most leginkább csak a templom formájából látszik, hogy régi épület. Szentélye szabályszerűen keletre fordul, s egy hajója van, mely északon megtörés nélkül olvad egybe a szentéllyel. A találkozást csak az a törpe gyámoszlop jelzi, melynek a déli oldal megfelelő támaszával a diadalív nyomását kellett volna felfogni. Azonban az igazításkor a templomban sem diadalív, sem boltozat vagy mennyezet nem volt, s a templom belsejét egyenesen a zsindelyfedél védte. Egyáltalában a szentély négy gyámoszlopának s az egész templomnak feltűnő törpesége azt gyaníttatják, hogy itt vagy félben maradt, vagy már egyszer megtörpített épülettel van dolgunk. Feltevésünket támogatja a szentély egyetlen déli ablakának magasra felnyúló – repedés alakban mutatkozó – berakott csúcsíve, melyet most – kibontva – körívessé alakítottak. Ugyane mellett bizonyít a hajó déli betömött ajtaja. Ezt kívülről alig lehetett észrevenni, de belül – kivált most, az újításkor – igen jól látszott. Az ajtó a falhoz aránytalanul magas volt. Egy méter híján a fedélig ért. Semmi dísze, tagozása nem volt; eredetileg is egyszerű ívelt falrész lehetett, látszólag tompa csúcsíves alakítással.
Miután a diadalív befejezetlen, az ablakokat berakták vagy átidomították, s a déli ajtót is befalazták, nehezen dönthető el, hogy az épület félben maradott-e, vagy későbbi pusztulás kényszerítette egykori gondozóit, hogy korunkra ily csonkított alakban hagyják. Mert az épület csonka és szegényes. Kívülről csupán gyámoszlopai mutatnak befejezettséget, de ezek is törpék s díszítménytelenek. Csak a nyugati bejáraton látszik művészi kéz nyoma, ahol szép félköríves, tagozott kőajtó vezetett a templomba. Igazán sajnálatos, hogy a mostani átalakítók az ajtó szemöldökkövét úgy eltörték, hogy régi helyére többet be nem illeszthető, s így a templom egyetlen dísze is megcsorbult és elvesztette becsét.
Ez az ajtó még a román stílust képviselte, s ilyen ízlésű volt a szentélyzáródás keleti ablaka is, melynek negyven centiméternyi magasságát és megfelelő csekély szélességét most bővítették a többivel egyenlővé. Minden egyéb részlet gótikus, de mind egyszerű. Falképek nem voltak sehol – sőt legalább egyelőre a néhány fára festett görög feliratos szentképet is kitették a harangláb közelébe, úgyhogy csak „a mozdíthatatlan bútorzat” maradt benn. Az is művészi becs nélkül való. A szentély déli falába egy csúcsíves vak fülke mélyed be, s csaknem alatta egy másik sötétlik. Egyiket sem párkányozza semmi. Az alsót oldalirányba is bevágták, úgy, hogy az üreg egy részét a téglák és kövek rejtik el. Szembe nézve szabálytalan négyzetre illesztett háromszög alakot mutat. Majdnem ezekkel szemben az északi falban is láthatunk egy más, kisebb, törpe csúcsíves fülkét, melynek szomszédjában idomtalan, nagy vak mélyedés dísztelenkedik. Míg a három fülke a templommal egykorú, addig ezt jóval későbben, kevés ízléssel és tudással vágták.*
A templom északi oldalával párhuzamosan a földben falmaradványokat találtak. Mi már nem láthattuk ezeket, csak az irányt mutatták. Első percben hajlandók lettünk volna azokat egykori templomkerítés alapjainak tartani; de a falhoz oly közel vannak, hogy inkább hihetjük, miszerint a templomot kezdték előbb itt alapozni. De gondolhatnók azt is, hogy az egy nagyobb szabású megsemmisült templom alapfala, amelynek romjaiból épült aztán a máig fennmaradt, átalakított, kisebb egyház. Mindenesetre mind a két feltevés csak sejtésen alapul, amelyet a templom körül végzendő ásatások tudnának igazolni vagy kétségtelenül megdönteni.
Van Kozmatelkének egy másik, ennél újabb, mégis elég régi, egyszerű és szomorú nevezetessége: egy fakereszt. Közel van a templomhoz. Előbb csak a tetejét látjuk az útról – az alját csalánok és tövisek takarják el a szem elől, melyekben térdig gázolunk körülötte.
A hagyomány azt állítja, hogy ez Barcsay Ákosnak, a meggyilkolt fejedelemnek emlékjele. Ezt ugyan hirtelen aligha tudná valaki bebizonyítani, de a vidék úgy hiszi, s szívósan ragaszkodik hozzá, hogy Barcsay megöletése Kozmatelke határában, mások szerint a harasztosi kiserdőben történt.
Magát az igénytelen emléket nem annyira a kegyelet, mint inkább a babona tartja ott. A falu népe azt hiszi róla, hogy az egy király sírfája, s ha meg nem őrzik és nem gondozzák, akkor a jégeső elveri a határt. Tán elejétől fogva ez a jámbor babona tartotta meg a „Borcsai király” sírfáját.
Különben úgy az emlék története, mint Barcsay Ákos halála helyének kérdése még tisztázatlan. A mostani keresztet 1886-ban Simion Varadi faragta, de azelőtt réges-régen állott már ott ilyen. A nemrég, nagyon öreg korában elhalt kozmatelki görög katolikus pap mintegy hetven évvel ezelőtt, mikor egész fiatalon odakerült a faluba, már egy rothadásnak indult sírfát talált ott, s azt megújíttatta. Ez 1830 táján történt. De ha az akkor ott talált kereszt korhadófélben volt, annak kellett legalább 30–40 évesnek, sőt még többnek is lennie, mert azon a környéken a kereszteket gyertyán- és cserfából faragják, s az ilyenek ennyi ideig jól megtartanak. Az bizonyos, hogy Kővári László félszázaddal ezelőtt már azt láthatta és Erdély régiségeiről szóló munkájában azt említi,* amelyet Keczan pap emeltetett. Munkája új kiadásába változtatás nélkül veszi át rövid leírását, s a Barcsay megöletését saját műve, Erdély története alapján beszéli el. Az esemény előadásában Bethlen Jánosra hivatkozik, csakhogy Bethlen János az általa idézett helyen egy szóval sem mondja, hogy Barcsayt Kozmatelkére temették volna. Csupán a megöletését adja röviden elő, s a helyét Répára teszi. Kővári szintén azt írja, hogy a fejedelmet Répánál lőtték át, de hozzáteszi, hogy „ott hevert, míg a kozmatelki lakosok el nem temették”. Azt már azután nem magyarázza meg, hogy miért temették el éppen a Répától 20–25 km-re lakó kozmatelkiek.*
Majd a történetírás nyomozni fogja az esemény pontos színhelyét, s altkor a kutató előtt Barcsay kozmatelki keresztje legyen figyelmeztető jel. Ha aztán új adatok kerülnek napfényre a fejedelem rejtélyes haláláról, úgy tán elesésének helye sem lesz többet kérdéses, s a kereszt akkor vagy emléknek marad, vagy tilalomfa lesz azok számára, akik könnyen hisznek.
Kozmatelkéről egy völgy nyílik Tancs+ felé, és azon le tűrhető út vezet Tancson át a Szászrégent Kolozsvárral összekötő mezőségi főútra, amely érinti Magyarfülpöst is. Mi azonban nem egyenesen ezen jutottunk Fülpösre, hanem Banyicáról Harasztoson át, a harasztosi erdők szélein gyalogoltunk ki, s a hegyéleken igyekeztünk előre, hogy rövid utat nyerjünk. Számításainkat azonban előre nem gondolt körülmények oly szépen elrontották, hogy a tancsi szőlők mellett a falu alsó végéhez kellett lekerülnünk, s aztán a harmatos réten egy gyalogösvényen át értünk a kőútra. Csak a hegyekről láttuk Tancsot régi templomával s a tancsi Földváryak udvarházával, mely most a Teleki grófoké.
A nagy úton alig 2–3 km-t kellett hogy haladjunk, s Kolozs megyéből Maros-Torda északnyugati szegletébe, Magyarfülpösre jutottunk be.
A falu egyik fele az országút hosszában nyúlik el. Ez az újabb rész. A másik – a régebbi – balra marad, benn a szőlőhegyek alatt. Mondják, hogy legelőbb a falu még künnebb – a „Telek” nevű határrészen feküdt, s úgy költöztek lakói bennebb. Tény az, hogy a mai faluhelyet is mindinkább odahagyják, s az országút két oldala évről évre jobban népesül. Arra húzódnak, ahol a forgalom van.
Benn, az országúttól félre, a falu északi végén egy ponton áll a református lakosság temploma. A cinterem gyümölcsfái úgy elrejtik, hogy a faluból is alig látjuk meg. De nem hiába rejtegetik, mert ebben az igénytelen kis épületben van a XVII. századból való egyik legbecsesebb műemlék: egy gazdag és ízléses motívumokat tartalmazó, változatos, díszes mennyezetfestmény.
Nemigen tud róla a világ. Alig egy éve, hogy irodalmilag is említés történt róla,* de attól fogva a falu református lakóin kívül aligha látta valaki. Azonban nem csoda. Már maga a templom is, amely ezt a ritka becsű emléket őrzi, oly egyszerű, hogy kívülről reánézve inkább magas fehér falai és meredek sátorfedele ébresztenek iránta figyelmet. Közelében, tőle délre, a cinteremben áll a haranglábja, két múlt század elejéről való haranggal. Ott megy fel az ösvény mellette a dombon a templomba.
A templom hajója 6,50 m széles, 10 m hosszú, s ennek hétméternyi magas falait a déli oldalon csak két ablak töri át. Közülük azon, amelyik a szentély felől van, jól látszik, hogy nemrég tágították, s akkor vették félkörívesre is, míg a nyugat felé eső szűk, lőrésszerű ablakocska eredeti alakjában maradt. Szintén így maradtak a hajó támasztópillérei. Ilyenek vannak a nyugati homlokzat két szegleténél, délen, a hajó és a szentély találkozásánál, s ilyen a hajó északi oldalán a délinek megfelelő támasz is. Legtörpébbek a homlokfal gyámjai, s úgy ezeknek, mint a déli oldal támaszainak semmi törése sincs. Már a szentély két déli gyámoszlopa jóval tagozottabb és magasabb. Egy méter híján mind a kettő a fedél aljáig ér fel, s ilyen magasra nyúlik a szentélyzáródás három támasza is. Tetejét mindeniknek kőlap borítja, amit az utóbbiaknál a törésekhez is alkalmaztak. A szentély északi oldalán nincsen támasz. Ehelyett másfél méternyi magasságban a falból mintegy fél tégla szélességre kinyúló párkányt találunk, melynél – amint kivehető – bolthajtás kezdődött. Bizonyosan eredetileg a sekrestye volt itt, s aztán a templom református kézre jutván, midőn a XVIII. században összevissza romladozott s renoválták, a már akkor felesleges melléképületet nem javították ki, hanem lebontották. Egykori csúcsíves ajtajának befalazott helye a szentély falában most is észrevehető.
A templom belsejébe a hajó déli ajtaján jutunk be, mely elé kis faportikusz épült. Nem díszíti a templomot, de védi annak az egyetlen külső díszét, a szép faragott kőajtót. Ez a kétméternyi magas bejárat igen csinos művészi munka. Leszelt lóhereíves nyílásának szép kettőzött hengeres vesszőmű alkot keretet, amelynek középdíszítményét leszelt körte átmetszésű hengerpálca alkotja. Ettől jobbra és balra él, mély horony és újra átszelt él helyezkedik el. Az utóbbi már a falba megy át. Az ajtószárny nem egykorú, bár régi, de közönséges munka, s kulcsa is régiség.
Ha most ezen az ajtón a templomba jutunk, egy szempillantás alatt a mennyezetfestések kötik le minden figyelmünket.
Az egész hajót ötvennégy deszkanégyzet borítja be; hosszában 9, szélességében 6 tábla sorakozik minden rendbe, s csak a nyugatra eső utolsó haton kapunk egyszerű pikkelydíszt. Ezeken kívül még két négyzetet felirat foglal el. A többi 46-on a festő rendkívüli változatossággal és leleményességgel helyezte el azt a legalább negyvenféle mintát, melyeknek túlnyomó része a legszebb motívumokat tartalmazza. Különben az elhelyezésben majd semmi rendszer sincs. A festő, úgy látszik, ebben is csak a változatosságot kereste. Egymás mellé kerül a XVI–XVII. század úgyszólván sablonos díszítménye, a babérlevél- és bogyókoszorú, s a tulipán, szegfű, liliom és rózsa. Néhol ezek stilizált bokréta alakban, a négyzet középvonalához szimmetrikusan helyezkednek el, más helyt az átlók irányában nyúlnak fel, majd hullámos elrendezésűek. Egy-két bokréta cserépből, a másik kehelyből nő ki, a harmadikat kar nyújtja fel. Az egészen uralkodik a virág, bár leveleket, indákat és kacsokat is bőven találunk.
Uralkodó szín a piros a zölddel: azonban elég sűrűn fordul elő a kék és sárga is. A színekkel már a festő nem tudott oly ízléssel és ügyességgel bánni, mint a virág- és levélalakokkal, s éppen ezért a mennyezet nagy értékét nem is ez adja, hanem a minták, a rajz. Ezek feltalálásában a készítő kifogyhatatlan volt.
Felirata szerint a templomot 1642 novemberében omladozó állapotából Rákóczi György fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony pártfogásával Bálint pap idejében Gáspár Miklós hozatta helyre. A mennyezetet Asztalos János készítette. Az ő jó ízlésére s ügyességére vall a nyugati karzat feljárója deszkaoldalának szép hullámos tulipándísze is. Gyengébben sikerült a déli ajtószárny hátára festett magyar ruhás alak. Ruházatának színei megegyeznek a mennyezet uralkodó színeivel. Tehát bizonyára ezt is 1642-ben festették.
Mármost ezek után vegyük szemügyre a templom belsejének többi részeit.
Láttuk, hogy a hajónak két ablaka van, s ezek közül a kisebbik a nyugati fakarzatra világít. Bizony ez csak olyan félvilágosság. Inkább illenék egy oltáros templomba, mint ebbe a puritán kis fehér református egyházba. Jóval több fény jő már a szentély orgonakarzatára azon a három ablakon, melyeket az 1879-i igazítások alkalmával tágítottak mai alakjukra. Ugyanekkor semmisültek meg a kő ablakdíszítmények, s ekkor szedték le a szentély roskadó boltozatát, a szép faragott vállkövekkel együtt, melyekből három most is künn hányódik a templom körül. Úgy állanak ott, mint a koldussá tett ember régi háza mellett. Most az egykori boltozatot deszkapadlás helyettesíti, s a régi boltgerincek darabjai a dombon, a cinteremben lépcsőkül szolgálnak. Pedig a templom eredeti alakjában csinos építmény lehetett, de a szegény kis egyháznak nem volt stílszerű újításhoz módja, s így alig maradt valami a régi szépségből.
A nyugati bejárat – tán még régebben – átalakult. De már a diadalív megtartotta eredeti kifejlett csúcsívét, s a szószék is régi alakjában maradt. A régi templomoknál általánosan szokásos északi oldalra, a diadalív mellé, a hajóba épült. Egyszerű, talpas, kehelyidomú téglakészítmény. Lépcsői is kőből és téglából vannak.
Minden tekintetben szebb ennél s a templom eddig felsorolt minden részleténél a hossz-szentély északi oldalába illesztett kőfülke. Igazi művészi faragás. Dísze lehetne bármelyik nagy csúcsíves templomunknak. Majdnem a záródás kezdeténél, szinte az orgonakarzat alatt van. Kiáll a falból, s díszes párkányzata az alapot képező hornyolt aljú, széles kőlapból nő fel. Az alapdíszítményt két csavaros hornyú, szimmetrikus henger képezi, melyre a szokott átmenetben két vékony kőléc helyezkedik, s ezeket fenn egy hasonló méretű vízszintes léc szeli. Ezektől befelé a fülke belseje mind függőleges, mind vízszintes irányban három lépcsőzetes bemetszéssel fokozatosan szűkül és mélyül. A fokozatosság ismét emeli az árnyékhatást, úgy, hogy a kis fülkét a szép arányok, a gondos faragás mellett ez teszi az erdélyi késő gótika egyik kiváló alkotásává.
Már egészen egyszerű, majdnem ezzel szemben, a szentélyzáródás délkeleti oldalában az ablak alatt álló vak idomítású, szűk és sötét másik fülke, mely díszítmény nélkül mélyed a falba. Nyílása csaknem egész négyszög. Valamikor tán a szertartáshoz szükséges edények őrzésére szolgált, ma üresen néz a szentélybe.
A csúcsíves diadalív alatt a hajóba térve vissza, az egyszerű, de csinos fabútorzatot nézhetjük meg, melyből a padok közül az első sorban levőket külön is megemlítjük. Úgy ezeknek, mint a papi szék előtámaszának kissé merev, de különben elég ügyes levélfaragványai vannak. Az asztal 1702-ben készült, s nem sokkal fiatalabb a rajta álló terítő sem, melynek némileg a kalotaszegi varrottasokra emlékeztető csillagmintás kék virágai vannak. Kivarrták reá az ajándékozó nevét s az adományozás 1722-es évszámát is.
Ezeknél is régebbi a templom egykori bútorzatának két igénytelen maradványa: két lóca. Az egyik már csak darab. Oda tették lábnyugtató fának a hajó északi padsorába, a második pad elé. Megismertük, hogy nem közönséges fadarab, s lemásoltuk a belévésett feliratot, mely azt mondja:
1639: VT: ABV: GEOR: BARTA: PETERVS DEAK.
A társa a nyugati karzaton található, s most is ülőhelyül szolgál, felirata még rövidebb; csak pár szóból áll:
BARTALOS ANNO 168… <D> IE. 21 DECEMBR.
Tehát mind a kettő még a XVII. századból eredő bútormaradvány.
Ezekkel végezhetjük is a fülpösi templom régiségeinek leírását, s még egy darabig csak a mennyezetfestésekben gyönyörködünk, melyekre bátran kimondhatjuk, hogy nemcsak a turista érdeklődésére, de a műértők fáradságára is méltók.
Még egy-két szóval a falu történetére is vissza kell térnünk. Legelőbb a XIV. század első feléből kapunk róla adatokat. Már akkor két Fülpös volt, Nagy- és Kisfülpös. Károly Róbert király 1319. május 13-án – 21 más faluval együtt – mind a kettőt Mihály fia Simon ispánnak, egyik állhatatos hívének adta, aki akkor somlyai és krassói ispán volt. Nem sokkal ezelőtt bilincsbe vert fiait s a birtokait is Trencsényi Csák Máté bosszújának hagyta és pusztításainak tette ki. Nagy szolgálatokat tett, s ezek jutalmául kérte azokat a birtokokat, melyek őt – amint állította – örökösödés jogán is illették, s Károly Róbert megadta neki azokat.
Kevéssel utóbb – még azon év július 28-án – egy másik adománylevél szerint ugyanezen falukban a király érdekében Kassánál vitézül harcolt Farkas fia Tamás mester, szerémi, bácsi és aradi ispán nyeri el azon birtokokat, melyek Ipocs fia András hűtlenségével a kincstárra szállottak. Ezt az adományt aztán 1323. június 19-én – az akkor már vajda és szolnoki ispán Tamás számára – a király megújítja és megerősíti.
Mihály fiai közül később – 1357-ben – még a birtokosok közt találjuk Tamást, majd 1404. április 11-én Tamási Henrik fia János és Szántai Lack fia Jakab, a két erdélyi vajda az akkor Sárpatakhoz tartozó Magyarfülpöst hű szolgálatainak jutalmául szentkirályi Bolgár Miklósnak adják.
A további birtokosok neveit nem ismerjük. Csak 1445-ben látunk még említést egy Fylpesi Benedekről, aki lehet, hogy éppen erről a Fülpösről való volt, de innen kezdve 1642-ig újra semmi adatunk sincs a faluról és birtokosairól, s így éppen abból a korból sem maradt semmi ismert adat reánk, amelyben a templom épült. Mindamellett, építészeti stíljából következtetve, keletkezését a XV. század második felére tehetjük.
1899