1. Minden nemzet nemzeti művészetét örök idők óta népének faji tulajdonságai, a környező nemzetek művészi kultúrája, valamint az elmúlt idők folyamán reá hatott különböző kulturális, civilizatorikus és gazdasági hatások predesztinálják.
2. A népművészet pedig nem más, mint állandó és minden alkalommal végső eredője nemzete művészeti kultúrájának. Ami azt is jelenti, ha a tételt megfordítjuk, hogy minden nemzeti művészetnek örök és fő fundamentuma népének művészete, melyből nemcsak mindig fő táplálékát nyerheti el, de amelyhez mindig vissza-vissza kell térnie új meg új megújhodásért, új meg új táplálékért, hogy megtarthassa nemzeti jellegét.
3. És ha e megállapításokhoz azt is hozzáteszem, hogy a kultúrnemzetek népi kultúráját ma mindenekfelett az architektúra fejezi ki a legpregnánsabban, akkor talán megvilágítottam azt, hogy a magyar kultúra élete és jövendője szempontjából miért fontos, sőt aktuális is a székely ház.
*
Amikor a székelység népi kultúrájának, irodalmán kívül bizonyára legsajátosabb és rajtunk, magyarságon kívül való világ számára is világos és megérthető eredményéről, a székely házról akarom, bár vázlatosan, összefoglalni azt, amit szükségesnek tartok, akkor ezt a pozitívumot negatívummal kezdem meg.
Hálátlannak látszó, népszerűtlen dolgot kell cselekednem, mert ábrándos hipotéziseket, a nemzeti hiúságot hizlaló regényes álmokat tépek széjjel, tudom. De széjjel kell tépnem azt az immár köztudattá érni akaró hamis – és gyermekes – feltevést, hogy a székely ház, illetve a székely lakótelek egyik legjellegzetesebb és legmonumentálisabb része, a székely kapu nem más, mint Attila király ama fapalotájának örökségmaradványa, melyről Priscos Rhetor* annak idején beszámolt volt. És éppen úgy el kell utasítanunk azt a feltevést is, hogy a székely ház zárt ereszes típusa az arab, illetve török mohamedán ház háremrácsozatának emléke, ami más szóval azt jelentené, hogy a székely és arab–török házak egy közös tőnek különböző elágazásai.
Ezekkel az egyes véletlen és nem szerkezeti külsőségekre alapított elméletekkel szemben a legegyszerűbb és legtermészetesebb vizsgálat kétségen kívül azt az egyetlen eredményt adja, hogy a székely ház nem más, mint a székely nép ezen az erdélyi földön töltött ezeresztendős kultúrmunkájának eredménye. És ha ez az ezeresztendős munka eredménye az, hogy a székely házban a székely nép, illetve a székely-magyar faj ki tudta fejezni a maga, minden más népétől különvaló és nem alacsonyabb rendű kulturális egyéniségét, ha a székely ház, a székely népi otthon a maga formáival, méretarányaival, színeivel, anyagával, szerkezetével a művészet nyelvén és a művészet eszközeivel kifejezve különálló, népi egyéniségét jellemző értéket produkált, tehát gazdagítását jelenti az emberiség kultúrértékeinek, akkor ez a székely nép kulturális erejének, művészi képességének sokkal szebb és méltóbb eredménye, mint ha a székely ház csakugyan nem volna más, mint az ősi dicsőségnek, a homályba veszett egykori hatalomnak valami koldusmaradványa, vagy akár egyszerű és meg nem értett átvétele valamely tőle idegen kultúrkialakításnak.
El kell fogadnunk tehát azt, hogy a székelység, származott légyen akár közvetlenül a hunoktól, akár az avaroktól, akár pedig a honfoglalás kori magyarságnak volt egyik része, akkor, amikor idekerült, lovas, nomád pásztor nép volt, amely Ázsia füves térségeiről való s százados idevándorlása idején, lovai hátán avagy szekerein nem hozta el magával sem India avagy Kelet-Ázsia más kultúrterületének házépítését, sem valamely fantasztikus saját épülettípust. De bizonyára elhozta nyári sátrait és téli kurgánjainak építési módját és tudását. Azonban ha nem hozott magával mai értelemben vett házépítési technikai tudást, de elhozta saját szín- és formavilágát. A nomád székelység nem épített, mert nem építhetett állandó házakat, nem rendezett be mai értelemben való telkeket, de tudott szőni, elkészítette a maga lószerszámját, fegyverzetét, szerszámait, ruházatát, ékszereinek egy részét ősi, ázsiai technikai és művészi tudásával.
Másrészt tudjuk azt, hogy abban az időközben, melyben a székelység a mai Székelyföldre letelepedhetett, Erdélyben semmiféle kialakultnak bár némileg is megállapítható államalakulás, sem egységes fajú, avagy bár különböző fajú, de autochton lakossága nem volt, annál kevésbé lehetett természetesen autochton kultúrája.
A valamikor talán aránylag kialakult dák-géta kultúrát a római hódítás teljesen elpusztította volt, viszont a rövid, alig másfél százados római építést és életkultúrát az utána következő népáradások puszta emlékké változtatták Erdély számára.
Mint valósággal kell tehát avval számolnunk (vagy leszámolnunk), hogy a székelységnek Erdélyben való megtelepedése idején, sem a foglaló székely-magyarságnak nem volt állandó és szilárd házépítő stílusa, sem az akkor itt élő dák-géta maradványok vagy románó-szláv töredék népek sem voltak nyugati kultúrértelemben, még az akkori fogalmak szerint sem, letelepedetteknek mondhatóak, tehát akik valamely háztípust, az építésnek valamely stílusembrióját bár kialakíthatták volna.
*
A magyar foglalás éppen abban az érdekes időben érte Erdélyt, amikor Bizánc kultúrájának fundamentuma, a keleti keresztyén egyház előőrsei nyugat felé való törekvésükben átlépték volt a Keleti-Kárpátokat. Ennek a kultúráramlásnak Erdély akkori urai: a Gyula nemzetség nem állotta útját, és így történt, hogy a nyugatról kelet felé nyomuló nyugat-római kultúra a foglalás után egy századdal építőfélben kapta Bizáncot ezen a földön, és István király, amikor a Bizánc segítségével önállóságra törekvő erdélyi vajdát fegyverrel a magyar királyság impériumának elismerésére kényszerítette, a római egyházat már nem tudta Erdély egyedülvaló és kizárólagos egyházává elfogadtatni. Az itt élő és lassan-lassan románná alakuló dák-vlahoszláv nép akkor már elfogadta a keleti egyházzal Bizánc kultúráját, és csupán a még pogány hun-avar-magyar népetnikumot kényszerítette a római vallás és a nyugati kultúra elfogadására.
Ezt az állapotot, hogy Erdélyben két nép: a magyar és román, és velük két kultúra: a nyugati római és a keleti bizánci kapja meg a maga helyét és életlehetőségét egymás mellett, sőt egymással keverten, az azóta eltelt 900 esztendő alatt nem változtatja meg, csupán új színnel gazdagítja két esemény: az egyik a földművelő, iparos és kereskedő, nagy kultúrájú Rajna menti német (itt szászoknak nevezett) nép letelepítése a XII. és XIII. század folyamán, a másik a mohácsi vész után Erdély fizikai különválása Magyarországtól, aminek politikai következménye Erdély önálló állammá való alakulása török protektorátus alatt, kulturális következménye pedig a nyugattal való közvetlen kapcsolat megszakadása, és természetesen a keleti, ázsiai kultúrhatások számára való erősebb, közvetlenebb megnyittatása.
Végül még egy periódusa van Erdély életének, melynek nyomai eltagadhatatlanok, és ez a fejedelemség megszűnése utáni, illetve a közvetlen osztrák fennhatóság alatti első száz esztendő aránylagosan békességes időszaka, amikor kultúr-befogadóképessége igen erős volt, és amely idő egybeesik a bécsi barokk művészet virágzási korával (Mária Terézia).
*
A székelység Erdély legkeletibb részét foglalta le a maga lakóhelyéül, az Olt, Maros, a Küküllő és Nyárád vize forrásvidékét. Földjét kelet felé a Kárpátok éles gerince, északon a Maros határolja, nyugati és déli irányban nyitott a Székelyföld a vármegyék, illetőleg az egykori szász királyföld felé.
A honfoglalás idejétől Zsigmond királyig (cca a XV. századig) kelet felé, a mai Moldovában (a régi Etelközben) rokon turáni népek (előbb besenyők, később kunok), délkelet felől bizantinizált balkáni népek, dél és délnyugat felől a XII-XIII. század óta az odatelepített szászok, nyugat és észak felől mind kevesebb magyarral kevert, részben földmívelő, de főleg állattenyésztő románság a székely nép szomszédja.
A XV. századtól kezdődőleg Bizáncot az oszmán-török impérium váltja fel délkeleti Európa uralmában, Moldovát tatár törzsek szállják meg.
A fejedelemség megszűnése után újra módosul a keleti szomszédság, a török uralom gyengül, a tatár törzsek visszaszorulnak, és helyüket a szaporodó nemzeti öntudatban gyarapodó román népelem tölti ki, mely kizárólagossá teszi a kiküszöbölt ázsiai-turáni kultúra helyett is az orosszá alakuló bizánci kultúrát.
*
A székely ház kialakulása (mint általában egész Erdély népi építkezése) összeesik a szászok betelepítésének idejével és korával. Módszeres földművelést, rendes gazdálkodást és az ehhez szükséges állandó gazdasági központ, illetőleg lakóhely, telek felépítését és berendezését Erdély minden népe a kész tapasztalati eredményeket, szakismeretet és életkultúrát új hazájukba is magukkal hozó és itt alkalmazó szász telepesektől tanulta meg. A lakóház építését és berendezését elsősorban. Ez olyan feltevés, melyet minden megerősít és semmi sem cáfol. Viszont bizonyos, hogy a beköltözött szászoknak már beköltözésük és itt való megtelepülésük alkalmával azonnal alkalmazkodniok kellett a régi hazájuktól eltérő új adottságokhoz: Erdély más természeti, gazdasági, sőt politikai és közigazgatási viszonyaihoz, az itt kapott építési anyagokhoz és végül azokhoz a népekhez is, melyeket szomszédokul kaptak. Úgyhogy mindaz, ami házépítési és telekberendezési készséget magukkal hoztak, az már az első itt való reprodukció alkalmával módosult, mert módosulnia, alakulnia kellett.
A szászok által hozott és itt alkalmazott középkori építkezési formát és szerkezeteket a székelység átvette, de ugyancsak a maga viszonyaihoz formálta a maga szelleme szerint, és ezeket az átvett szerkezeteket és formákat az idők folyamán új és más hatások hozzájárulásával is tovább és tovább fejlesztette a maga fejlődő szükségleteihez képest és formaérzéke szerint, sőt letagadhatatlan az a valóság is, hogy különösen a szász területeknek a székelységgel határos területein (a Küküllő vidékén különösképpen), ahol a székelység és szászság érintkezése közvetlenebb volt, ott a szász népi építkezésben feltűnően kimutatható a székely népi hatás. De természetes az is, hogy ezeken a vidékeken a székely népi építkezésen is sokkal erősebb a szász hatás (Háromszék és Udvarhely déli, illetve nyugati részén), mint a szász földtől távolabbi vidékeken (Csík-Gyergyó). A román népi hatás aránylag kis területen (Marosszék nyugati részén és a keleti határvidéken) mutatható ki.
A török protektorátus alá került önálló erdélyi fejedelemség idején a közvetlenül nyugat felől állandóan és természetesen reáható európai művészeti hatások helyett közvetlen keleti hatások alá kerül. Szerkezeti formáiban megmarad ugyan a régieknél, de ornamentikában, színben, vonalban, kompozícióban friss, új elemeket tanul és olvaszt a régiekbe. Ezek az új elemek azonban kevésbé bizánciak, mint a törökségen keresztül ázsiaiak. A tipikus székely kapu és bejáróajtók faragott és festett díszítése, a régi székely varrottasok és szőttesek jó részének ornamentikája határozottan és tipikusan az ázsiai török népek ornamentikájának közeli rokona. (Viszont magát a székely kapu gondolatát határozottan a német gótikából valónak kell vallanom, melynek a székely kapu talán a legszebb és legmonumentálisabb kivirágzása.)
A fejedelemség utáni idők a székely nemzetnek nagy belső civilizálódási és kulturális átalakulását hozták. A csíki és háromszéki határőrvidék megalakításával a székelység jó része szinte kiszakíttatott Erdélyből, és annál még sokkal közvetlenebbül az osztrák hadügyi kormányzat kezébe került, aminek nyomai kitörölhetetlenül maradtak meg a mai napig. Akkor tűnik el a székely népviselet: a mai székely férfiviselet a XVIII. századi határőrvidéki gyalog és lovas katona egyenruhája. Az asszonyi viseletben is talán csak az udvarhelyi székelység tartotta meg ősinek nevezhető viseletét. A székely ház művészete nagyot fejlődött akkor, különösen a határőrvidék területén. Alaprajzaiban megnövekedett, és határozottan barokk formákat veszen át külső felépítésében. Néhol (így Háromszéken) teljes egészében veszi át a barokkot, bár leegyszerűsítve azt a lehető legegyszerűbbre, másutt csupán egyes külső formákat applikál a régi középkori felépítésre, a határőrvidékekről távolodó vidékeken már pusztán ornamentikát, díszítőelemeket veszen át, de ezt mindenütt.
El kellett mondanom mindezt, mert az, amit ma székely háznak nevezünk, egyszerű folyománya csupán a múltak történésének, eredője mindazoknak a hatásoknak, ellenhatásoknak, amelyek a sors akaratából a székely földre és a székely népre az elmúlt időkben működtek, és amelyek együtt adhatták és adták azt az eredményt, amiről a székely nép művészetének legkifejezőbb eszközével: a székely házzal beszámolhat.
Székelyföld túlnyomó részében hegyes, erdős vidék, és amennyiben a hegyek közé foglalt nagyobb sík medencék is vannak (gyergyói síkság, alcsíki medence és a háromszéki Szépmező), a nép ott is úgy épít általában, mint a hegyek oldalán, a szűk völgyekben fekvő falukon. Nem túlságosan tágas telkeket épít be, takarékoskodik a művelésre nem használt udvarterülettel, míg szérűskertjétől már kevésbé sajnálja a földet. A házat általában nem építi utcasorban (a szász kiépíti), de a ház utcai homlokzata előtt legalább néhány lépésnyi széles virágoskertet hágy az utcai áttört (sohasem zárt és átláthatatlan kőfal) kerítésig. Vannak házak (és ez is típus), melyek előtt külön elkerített és külön kapuval ellátott kert van, úgy, hogy maga a lakóház alig látszik az utcára ki. Ezek különösen szépen elgondolt telekelrendezések. A ház bejárója soha sincsen az utca felől, de az udvarra nyílik, és a ház bejárójával szemben helyezik el, onnan beláthatóan a gazdasági épületeket. Ha keskeny a telek, akkor a gazdasági épületek közül a csűr a telek végében, az utcai kapuval szemben van, és a csűrkapu egyúttal a csűröskertnek, illetve gyümölcsöskertnek is bejárókapuja.
A lakóház alapelrendezése egész Székelyföldön általánosságban ugyanaz. Az ősi, székely ház eredetileg egyetlen lakóhelyiségből áll, melyet a legegyszerűbb formájában is mindig kiegészít szükségképpen az eresz és a kamara. Az eresz a ház bejárója, ez a konyha és sütőház is, innen a lakószoba. Az ereszbejáróval szemben való fal közepén terpeszkedik a tűzhely, mely régen szabad tüzelő csupán, és belőle nyílik a ház falához kívülről ragasztott zárt sütőkemence. A régi eresz elöl teljesen nyílt volt az udvar felé, vagy pedig fűrészelt mintájú deszkarács zárta el csupán; ma többnyire zárt már, és ajtó vezet kívülről a most már konyhává vedlett ereszbe. A lakószoba a család téli tartózkodási helye, illetve fogadó- és vendégszoba volt régen; ma már általánosan is mindig használt helyisége a családnak. Ennek rendesen 2 ablaka nyílik az utca felé, egy az udvarra. Berendezése tipikus az utca és udvar felőli falak szegletében áll a szegletre összedolgozott pad vagy padláda, felette a szegellettéka, a pad előtt asztal és székek. Az utca felőli másik szegletben, a belső, ablaktalan fal hosszában a magasra tornyosuló ágy, ennek lábánál a festett láda, a belső szegletben a mázas kemence. Ajtó és kemence között kis vízpad. A szabad falakon fogasok: tányéroknak, bokálynak; egy-egy rúdon a szőttes „rúdravaló”.
Ez az ősi házforma ma már ritka; az igények nőnek. Ma már többnyire tornác húzódik végig a ház udvar felőli részén, és a tornác egyik végét építik be kamrának. Ha bővül a család, akkor a ház hosszában, az ereszen túl és abból nyílólag hozzáépül a hátulsó szoba, és a tornácot is tovább nyújtják.
Ha a ház hegyoldalban épül, akkor elöl: emeletes. Ha nem erős a domboldal dőlése, akkor pince kerül a ház első része alá, ha erős, akkor alul rendesen nyári konyha kerül, melléje pince, vagy gabonás, vagy kamra.
A hely, a telek, a fekvés és a gazda módja szerint aztán ez alaprajzi elrendezésnek számtalan változata van, de minden változatban megtalálható a helyiségeknek eredeti, ősi összefüggése.
Az egyes helyiségek mérete csak bizonyos korlátok között változik. Öt méternél keskenyebb és nyolc méternél szélesebb ház nemigen van. Nem lehet, mert a fedélszék folyógerendáinak méretei, valamint a falusi székely házépítő mester szaktudása korlátokat emel a szélességi méretek fokozása elé. A ház hossza már kevésbé van megkötve.
A lakóház általában földszintes. Emeletesnek néha látszik a ház, ha domboldalra épült, de tulajdonképpen ez is földszintes. Ebben különbözik a svájci, olasz, némely német és francia hegyvidéki háztípustól, ahol ősidők óta emeletesre készül a valamirevaló falusi ház; viszont ebben egyezik a bukovinai, moldovai háztípussal, melyekkel különben is a felépítése sokban megegyezik.
Építési anyagul ősidők óta a fát használja a székelység. A házfalakat régen mindig lehéjazott fenyőgerendákból vagy fejszével kifaragott tölgyfagerendából boronakötésben (gerezdesen) rakta össze, úgy, hogy a szegleteken kiállott a végük.
Alapfalat régen nem rakott, ha nem volt muszáj, csak a legalsó gerendasor alá rakott a gerezdeknél egy-egy követ. Szegény ember ma is így csinálja: a jobb módú kővel alapfalat rak a legalsó gerendák alá.
Ma már természetesen a tégla- és kőépítés is terjed, de régen is Háromszéknek és Udvarhelyszéknek a Szászfölddel szomszédos részein tipikus volt a kőépítés.
A helyiségek belső magassága régen ritkán haladta meg a 2,5 métert, ma a 3,00 méteres magasságot kedvelik.
A szoba gerendás mennyezetű, a régi jobbfajta házaknál a gerendák díszesen faragottak, és az építtető nevét és az építés évszámát is ide rótták be. A ház fedele régen kizárólagosan meredek sátortető (kivétel itt is a Szászfölddel szomszédos községek építési módja, ahol falazott oromfalak vagy lecsapott oromfalak is gyakoriak). A fedél régen mindig csüngő ereszes volt, ma már álló ereszt készítenek; így magasabbnak látszik a ház.
A házfedél héjazata zsindely volt. Régen nagyobb alakú zsindely a mainál, amit faszeggel szegeztek a léchez. Sok vidékeken régtől használják a hegyes végű, kicsiny cserepet (szász forma).
A padló döngölt polyvás agyag volt. Az eresz padlóját ma sem deszkázzák, a lakószobáét azonban belül sárral tapasztották, aztán meszelték. Kívül vidékek szerint vagy egyáltalában nem tapasztották (különösen régen a hegyek között), vagy egészen letapasztották, és azután meszelték.
A ház tornáca faháznál faragott faoszlopos, mellvédje fűrészelt mintás deszkázás; kőháznál falazott oszlopú, falazott mellvéddel.
Külseje méltóságosan egyszerű, becsületes szerkezettel, kevésfajta anyaggal felépítve, cifrálkodás nélkül komoly; belseje színes, de nem rikító, vidám, de nem léha, gazdag, de nem hivalkodó. És mindenekelőtt magyar, sőt székely. Mint ahogyan a szász és román falusi embert első pillantásra meg tudjuk különböztetni székely földmíves társától, bár talán falvaik évszázadok óta szomszédok, mert viseletükön kívül arcuk, testtartásuk, sőt szemük járása ma is más és más, úgy különbözik a székely-magyar ház általában a román avagy szász háztól. Különbözik egészen természetesen azért, mert a székely háznak székely az építője, díszítője, bútorozója és lakója, a maga különváló természetével, lelkével, fajtájával és – tradíciójával.
1929