Írta
JÓKAI MÓR
I. Rész
(A bevezetés folytatásának folytatása.)
(Vége.)
I. FEJEZET.
Az ugrás egy mammuth-tal.
I. Kikezdés.
A szent Borbála.
(Folytatás)
VII.
A Szent Borbála orrán állt büszkén, egyenesen, tántoríthatatlanul – Euthym.
Ha Euthym Szent Borbála orrán meg tudott állani, Szent Borbálának orra igazán elég nagy lehetett.
Az is volt. Sőt nemcsak nagy, de pisze is. Fából volt összetákolva s vassal megvasalva. Másutt tán vasalóval vasalták volna meg.
Nem minden embernek van ám fából készült, vassal megvasalt orra!
Csak szenteknél akad ilyen, – szent Borbáláknál, – ezeknél is csak, ha hajót hívnak így.
A Szent Borbála: hajó volt. Nem annyira hajó, mint naszád. Nem is annyira naszád, mint dereglye. Sőt nem is annyira dereglye, mint hajó.
Euthym neve Trikalisz Euthym volt.
Görög név. De azért, aki görögül tud, rögtön meg fogja érteni, „Tri” annyi, mint három, „kapsz” annyi mint szép, „Trikalisz” tehát annyi mint „háromszor szép”. Mily szép világot vet e körülmény hősünk szerénységére! Hiszen lehetett volna családneve „Százszorszép” is! De nem, ő megelégedett háromszor szép névvel. A keresztneve Euthym. „Eu” annyi mint jó, „thymosz” annyi, mint kedély. „Euthymosz” tehát annyi, mint „jó kedélyű”. Még az Euthymoszból is elhagyta a végtagot, csupa szerénységből, ment minden valódi hős: szerény. Trikalisz Euthym = Háromszorszép Jókedélyű.
A philologia mégis csak a legszebb tudomány, kivált ha karöltve jár a geographiával.
A Szent Borbála, alighogy a nyelvészetből kiért, beleért a földrajzba.
Az Alduna tájai úgyszólván csupa földrajzból állanak. Némely tájék, igaz belevág némileg a tájrajzba (topographia) is, másutt pedig a vízrajz (hydrographia) s a hegyrajz (orographia) környékezik, de a Szent Borbála erős dongájú hajó volt s meg nem ijedt volna az egész orohydrotopogeographiától.
Ilyen hajó kellett: itt.
Mert a Vaskapu a pokol nyílása. Sziklái vasból valók. Kapuja mindig nyitva áll, de azért éjjel nappal be van zárva. Kulcs nincs hozzá, csak kulcslyuk. Aki át akar menni rajta, annak e kulcslyukon kell átmennie. E kulcslyuk pedig szűk, sőt szükséges is. A Duna vizei is azon mennek át: Mikor a kulcslyukhoz érnek, az áram heve összenyomja a hullámokat Donaueschingentől a Vaskapuig óriási víztömeg nyúlik el. Ezen egész víztömeg súlya nehezedik a Vaskapu kulcslyukára, s e súly oly iszonyú nagy –
(Folytatása következik)
(Folytatás)
VIII.
– hogy magamagát keresztül nyomja a kulcslyuk lyukán. Neki nem kell kulcs. Az iszonyú nyomás következtében a víz ehelyt oly iszonyúan össze van nyomva, préselve, hogy olyan kemény mint a kő. Gyalog át lehet menni a hátán, s a legnehezebb oláh bojár csizmája fél hüvelyknyire sem süllyed bele. Már ment át rajta súlyos társzekér is, magasan fölrakodva, száz mázsás teherrel.
A kocsis utóbb megvallotta, hogy soha ily göröngyös úton nem járt, mert az apró hullámok keménységöknél fogva valóságos kavics-kövecs gyanánt csikorogtak a kerék alatt. S aztán a lovak is nagyon csúsztak az üvegsima, üvegkemény vízen, melyet jégnek lehetett volna nevezni, ha éppen nyár közepe nincs s az a jégszerű víz nem mutat 26 Reaumur-féle hőfokot azon a hévmérőn, melyet Trikalisz Euthym csak azért feledett el beleakasztani, mert nem tudta, hogy ilyen szerszám is van a világon.
Ezért volt oly veszedelmes a perigradai forgó.
E forgó igen különös forgó volt. Nem forgószék, oh nem! Kócsag forgó sem; legkevésbé sem! De vízforgó!
A vízforgót még soha hős nem tűzte föl kalapjára. Lova homlokára sem. Nincs is olyan nagy kalpag, se olyan nagy lófej az emberiségben, amelyen e forgó elférhetne. Nincs.
De a perigradai sziklaszigetnél sem igen akad nagyobb szúnyog. Pedig szakasztolt olyan, mint a szúnyog, persze mint az a szúnyog, mely a Vaskapu táján született s a Duna fölött szállong. Mert körülötte Duna foly, fölölte mennybolt boltosodik, a partról pedig a Bliktri Gora köszvényes orra, a feketesárgásra pirult Friska Brdo fenyő-sörénye, a Smrgo Vrdo dupla tokájú álla, az osztrák sas módjára kétfejű Mrszk Prszk s egyéb magasztos kapaszkodású oláh hegy-atyafiak tekintenek le reá. Szóval, a Perigrada-sziget szakasztott olyan, mint a szúnyog.
A Szent Borbálát pedig a huszonöt ló csak vontatta föl szakadatlanul a víz ellenében. Ilyen vontatásnál nagy szerepet játszik az úgynevezett „alattság”, mely fölött az úgynevezett „fölöltség”, mellette pedig az úgynevezett s „mellettség” van. Ne feledjük az úgynevezett „mögöttséget" se, melynek mögötte kell lennie, – ha ugyan van igazság az égen és a földön, miután Mátyás király már meghalt, az öreg isten pedig még él.
Vontatták szakadatlanul, míg egyszerre a kötél – elszakadt.
Azután nem vontatták többé. Mind a huszonöt ló hasraesett; az első nyakát szegte s egy egész hangyabolyt agyonütött. A második mind az öt lábát törte ki, a hatodikat pedig kificamította; a hetedik szerencséjére épen maradt, különben tán tovább se mehetett volna a szegény pára. A harmadik ló egy ott ágaskodó jegenyefába esett, ez keresztülment testén s úgy fölnyársalta mint a gyermek tűje a lepét. A negyedik lovat összezúzta a rázuhanó ötödik. A többi harminc lónak kutyabaja lett, ami a lónál annál csodálatosabb, miután nyerít, de nem ugat.
Midőn a kötél elszakadt, a Szent Borbála szabadon úszott a vízen. Fölfelé úszott, az árral ellenkezőleg. Hátuljával előre, orrával hátra. Árbocával víznek, fenekével égnek. Mégis egyenesen ment, mint minden más hajó szokott. Hogy történt ez, én nem értem; de miután lehetetlenség, úgy kellelt történnie.
Mikor aztán egy ölnyire volt a perigradai sziklától –
(Folytatását ne kívánjátok.)
(1872)