Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen neki a dolog közepének: ez a természetem. Most mégis másképp cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az olvasót: miről lesz szó.
Az utazás, amelyet leírok, ezelőtt huszonöt esztendővel történt.
Az utazók hírneves emberek. Négyen voltak, s mind a négy erdélyi ember.
Salamon Ferenc az egyik.
Gyulai Pál úr a másik.
Szilágyi Sándor a harmadik.
Nagy Miklós a negyedik.
Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik, és én magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, ami vele az utazás alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz az írással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem írtunk, csak azt beszélhetem el, ami emlékezetemben megmaradt.
Huszonöt esztendő nagy idő. Azóta én se jártam azon a vidéken. A feledés hullámai folyton verdesik az emlékezet omlós, fövenyes partjait, s azokból a partokból sokat elmosnak. Pedig azokon zöld pázsit és illatos virág tenyészhetett, s a fövenyben aranyporszemek is voltak. A hullám elmossa mind. Mi maradt meg azóta: majd kitudódik lassanként.
Nagyon kell vigyáznom.
Két derék nemes barátom azóta messze útra költözött. A történetíró és a hivatalos anyakönyv ugyan azt bizonyítja, hogy Salamon és Szilágyi csak a Kerepesi temetőig távoztak el, de én ezt jobban tudom. Ott szállonganak ők szíveinkben, s ott szállonganak a csillagos ég közelében, s keresik a magyar faj dicsőségét a múltban s örökkévaló életét a jövendőre. Minő nemes szellem s minő jó magyar volt mind a kettő!
De Gyulai Pál úr se maradt el mögöttük.
„Gyulai Pál úr.”
Mikor e szót kiejtem: nagy nyomatékkal teszem azt. Nem azért, mert főrendi úr. Nem ád ő arra semmit, s én se sokat. S mikor nagy utazásunkat megtettük a Balaton körül: akkor még nem is volt ő főrendi úr.
Hanem hát ő nem tegeződik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg és nem is pajtáskodik senkivel, hanem ehelyett vitába keveredik mindenkivel, s vita közben csak egyetlen megszólítás illik hozzá komolyan: „Gyulai Pál úr” Én pedig még az életben sohase találkoztam vele, hogy rögtön vitába ne keveredtem volna vele. Elég baj az nekem, talán neki is, hogy oly ritkán s akkor is oly kevés időre találkozunk.
Behunyta szemeit örökre Szentirmay József is. Ki volt, mi volt: erre is rákerül a sor. Vitéz honvéd volt, s már emiatt is megérdemlené, hogy megemlékezzem róla.
De él és futkos és szerkeszt még Nagy Miklós. Aki írt és íratott már tízezer holt és eleven emberről, de akiről még se nem írt, se nem íratott senki.
Ha emlékezetem egyben-másban cserbenhagy: Nagy Miklós és Gyulai Pál úr bizonyára helyreigazítással áll elő. Ezt nem szeretem. Ezért kell vigyáznom.
De hát miért vártam én huszonöt esztendeig?
Jó okom volt.
Gyulai Pál úr lelke egy pillanatra lángot vetett a Badacsony tetején. Fényes és melegítő lángot. S azt mondta előttünk, hogy Romhányijában fel fogja dolgozni utazásunk emlékeül a Balatont és a Badacsonyt.
Ezt akartam én bevárni. Hogy fölülkerülhessek, és én bírálhassam meg őt.
S volt gonosz szándékom más irányban is.
Azt mondta, hogy ő olyan szélbali* embert, aki igazán szépen tudna írni, még nem látott. Régen mondta ezt, de azóta is vallja. S én úgy akartam ezért megbosszulni, hogy Romhányijára hasonló versben mondjak bírálatot. Ha szép lesz a versem: akkor nem bántja többé a szélbali embert. Ha pedig csak olyan lesz, mint a Romhányi: akkor ő is elhallgat, én is.
De most már nem várom tovább. Lehetetlen. Én úgy érzem, hogy én halandó ember vagyok. Romhányi huszonhét év óta készül, és negyedfél ének van belőle készen. Eddig várni nem akarok. Tehát csak megírom már ezt a Balaton körüli világutazást.
Célunk nem az volt, hogy voltaképpen fölfedezzük a Balatont. Pedig még ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az Óvilágban van-e vagy az Újvilágban. Sőt az orvos urak nagy része szentül hiszi, hogy valamely nyugoti országban fekszik, s a földrajzban Ischl, Franzensbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel. Olyan orvos is van, aki azt hiszi, hogy nem is hívja más Balatonnak, csak az ostoba magyar közönség.
De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én leírok, úgyse az orvos urakra tartozik, csak azokra, akik a betegségeken kívül és a gyógyító szerek mellett még a költőkért, szép asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is lelkesülnek. Mert – hála isten – ilyenek is vannak az orvos urak között.
Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyítja ezt az a húsz-harminc tudós férfi, akit a történetírás balatoni bizottságnak nevezett el, és aki tíz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban. Herman Ottó már korábban fölfedezte a Balaton halait s madarait. Daday fölfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel jár ahhoz, hogy fölfedezze partjait, s mások közel járnak ahhoz, hogy fölfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és mélységek még mindig nem a Balaton.
A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.
Csak túladunai ember kell közibük egy vagy kettő, aki a költőnek, a történetírónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.
De hát miért éppen erdélyi ember?
Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet.
A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugot felé iparkodik. Eltanulta ezt Attila és Árpád apánktól. Akik napkelet felől jöttek, és napnyugat felé törekedtek. Csak aki bujdosik: az tart kelet felé.
Ilyen a magyar, még ha zsidó is. Bejön Mármarosnál. Ott még koldus, napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugot felé, s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két vármegyével beljebb kerül: már nagybirtokos, és uradalmat szerez. Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik, s ha már egypár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyíttatja, minden nyaralását osztrák fürdőben tölti, s minden ékszerét és drága ruháját lánya, asszonya Bécsből és Párizsból hozatja.
Éppen, mint a magyar mágnások!
Az erdélyi ember kétfelé költözik. Aki szegény akar maradni: vagy otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. Aki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.
Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugat felé rá nézve a világ vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, akit Pécs, Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga kebelére telepedni látott volna.
És ez jól van így is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint a struccmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kígyót, békát, tótot, csehet, németet, galíciai jövevényt befogad évenkint, hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem éppen hánytatónak, hanem gyomorerősítőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek fölöslege is. Aki már kicsordul a tele pohárból, s ha Romániába hull, örökre a porba vész.
A négy erdélyi író sohase látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet.
Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi férfiúval. Még többet is akartam.
Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott, melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő éppen az eltévelyedettek közé tartozott, mert imádság helyett verset írt, s költő dacára miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!
Fölkerestem Szász Károlyt is. Meghívtam a nagy utazásra őt is. Nagy örömére volt e meghívás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból nem lesz semmi. De határozottan megígérte, hogy ha én azt a csodát meg tudom tenni, hogy Salamon Ferencet és kiváltképpen Gyulai Pál urat valamely napnak reggeli 7 órájára a déli vasúthoz állítom: akkor ő is eljön, s megénekli a Balatont.
Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a Balatonnak most már van ugyan költője s néhány írója is, de huszonöt év előtt még nem volt igazi költője.
Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifjúkort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hősiség és a honfi-bánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, sőt Berzsenyi nemegyszer meg is kísérlette, hogy bevonja költészetének aranyfátyolával.
Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára mindig készen álló visszhang bírta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan korán össze nem tört volna!
Volt idő, amikor négy báró regényírónk volt egyszerre. Jósika, Kemény, Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán, hová lettek mágnás íróink? Jó lenne efölött egy kissé eltűnődnünk. Úgy látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük. Azóta a Pegazus nem tűri meg őket a hátán.
Minden mívelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az írók. Költők, tudósok, utazók, katonaírók, hírlapmívelők. Nagy számban volnának nálunk is, ha az egyik fele már meg nem halt volna, s a másik fele már megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai nemzedékből, s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy kínai utazása után.
De ez a négy báró regényírónk se vette költői tolla alá a Balatont.
Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz, amikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját, s hóval, viharral, förgeteggel nem törődik.
Ezt a Balatont írja le Jókai Az aranyemberben.
Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó nádasához ötvenlépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha. Mégis azt írta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra vágyik, hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót állítsa az olvasónak lelke elé.
Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi körül Tihany, Hegyesd, Csobánc, Badacsony, Tátika bérceit, s néhány költői beszéddel és hősi költeménnyel lesz irodalmunk gazdagabb.
S még egy erdélyi embert akartam az utazásra bírni.
Zeyk Ferencet, a vitéz erdélyi vörössapkást.
Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál. Minden Zeyk honvéd volt valamikor, aki már elbírta s aki még elbírta a fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül. Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak úgy neveztem.
Vidám oldala is volt a függetlenségi harcnak, a tábori életnek, a sok győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a történetírók eddig meg nem írták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást, csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai nemzedék.
Miért van ez így?
Mohács óta sohase volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb, mint az utolsó Rákóczi kuruckorszakában. És sohase szenvedett nemzetünk többet, mint akkor és azután. S nézzétek meg dalait, költészetét, zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága, délcegsége, dévajsága. Sohase búsult annyira a magyar, hogy csupán búsult volna, és sohase dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy önmagához egy keserű-vidám ötlete ne lett volna.
Hova lett hát függetlenségünk harcának vidámsága? Miért titkoljuk el? Miért felednénk el? Hova lett a harctéri szerelem titkos költészete? Hiszen Vénusz, a bájos istennő hányszor fölkeresi a kegyetlen Mars istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink sem lesznek kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a férfit is közelről megismerjük. S a nagy francia forradalom fensége semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz azáltal, ha szerelmi harcát, hadjáratait, cselszövényeit és pajzánságát is igazán ismerjük.
Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S mester volt ebben Salamon Ferenc is. Csakhogy Salamont, mint kevés szavú embert, nehéz volt szóra bírni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy önmagáról is beszéljen, s minél többet beszéljen önmagáról.
Nos hát ezek az én erdélyi barátaim, valahányszor velük összejöttem, nem győzték nekem eléggé dicsérni Erdélynek tájszépségeit.
Az Aranyos völgyét Tordánál s a tordai sziklahasadékot. Salamon Ferenc és Nagy Miklós ott nőttek fel.
A Detonáta bazaltoszlopait, e csodálatos hangtalan orgonát Alsó-Fehér megyében.
Brassó óriási erdős kúpjait.
A Hargitát Csíkban s annak hun regékben gazdag bérceit.
A hátszegi völgyet Hunyad megyében s a Hunyadiak dicsőséges emlékeit.
A Szent Anna tavát, a Csucsai-szorost, a Csetátye Bolit, a Retyezátot, melyeket regényköltőink annyiszor megénekeltek.
És azután Erdély borai!
Ennél a kérdésnél már Nagy Miklós is tűzbe jött. Aki azt merte volna állítani, hogy van a világon jobb bor, mint az erdélyi, és van a világon jobb pojnikalma, mint a tordai: annak még Nagy Miklós is úgy nekiment, mint az oroszlán. Pedig Nagy Miklósnál szelídebb eleven lényt a tudomány sem ismer.
No de hát még Gyulai Pál úr! Őelőtte még Kolozsvár környéke is a csodálatos szép tájak közé tartozott.
De hát én, a túladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak szépségében, régi századok fennálló emlékeiben, még a pojnikalmában is a Dunántúlt a legelsőnek állítottam.
Gyulai lecáfolt keményen.
– Jól van, Gyulai Pál úr! Ön a Dunántúlt és a Balaton vidékét sohase látta. Tehát kettő közül választania kell. Vagy eljön velem Badacsony vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem, se mással.
Mit? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál úr velem az Északi-sarkra.
Így született meg a Balaton körüli utazás nagy gondolata.
Csak az idő és mód meghatározása volt még hátra. Badacsonyban még akkor nem volt fürdőtelep. Kocsmának, vendéglőnek híre sem volt. Valahol kellett pedig szállást keresni. Hiszen heten lettünk volna, a pár napot a vidékben kellett volna tölteni.
Igaz, hogy jó miniszterünk, Pauler Tivadar ott lakott. Volt ott neki egy kis szőlőhegyi hajléka egy szobával és konyhával és sajtóházzal. Ebben laktak az asszonyok. Ő maga pedig vett egy elhasznált göbölyszállító vasúti vagont,* berendezte azt lakószobának, tetejére földet hányatott, hogy a nap agyon ne süsse, s ott lakott kényelmesen.
Még Diogenész se lakott kényelmesebben.
Csak Kerkapoly pénzügyminiszter múlta őt felül. Mert ő meg a Szentgellérthegyen szőlőbeli elődjének szamáristállóját meszeltette ki, s abban lakott egypár nyáron át. Volt benne egy szalmafonatos ágya, kis asztala és két széke. Mikor turkesztán-dinnyére és őszibarackra vendégeket hívott, a vendégek a kopasz földre tették zsebkendőjüket, s arra ültek. Mindenki ehetett gyümölcsöt a saját öléből. Pedig voltak ott gyakran szép asszonyok is, nagy urak is.
Ilyen kegyelmes urai voltak ezelőtt huszonöt évvel Magyarországnak. Az igaz, hogy egyik se hagyott maga után örökséget. De az is igaz, hogy azért országnak-világnak hirdették, míg éltek, hogy az ország vagyonát fosztogatják.
Hát én az én erdélyi barátaimnak mégis különb szállást akartam keríteni.
Közöltem a dolgot Szentirmay Józseffel, aki rokona és egyik főigazgatója volt a veszprémi püspöknek s nekem benső barátom. Rögtön ment püspökéhez.