Abban az időben János volt a veszprémi püspök. Családja nevén Ranolder Jánosnak hívták, de mindenki tudja, hogy a szentegyház elnyeli a családi nevet. Törődik is azzal a szentegyház, hogy az ő szolgái és fejedelmei kinek a nemzetségéből származnak. Püspök, pápa, hitvalló, vértanú, szent vagy boldogságos, remete vagy zarándok: mindegy az. Apja, öregapja, ősapja nevére az egyház történetíróinak nincs szükségük.
Erről a püspökről sok mindent el kell mondanom. Élete egészen oda tartozik a Balaton történetéhez. Mert a Balatonnak első fölfedezője ugyan a tihanyi apát, de második fölfedezője mindenesetre Ranolder János veszprémi püspök. És aztán a Balaton körüli világutazásunkban is szerepe volt neki.
Nagy úr-e a veszprémi püspök?
A veszprémi püspök nagy úr, ha a természete megengedi.
A Rába vidékén van egy közpéldabeszéd. Így hangzik: „Nem mind úr ám az, aki földházban lakik.” Ott ugyanis a földszintes házat alháznak, az emeletes házat földháznak nevezi a nép. Ez a példaszó pedig nemcsak a fővárosban igaz, hanem a vidéken is.
A veszprémi püspöknek van hetvenötezer hold földje. Ebben van negyvenezer hold szántója, rétje, kertje, belső telke és legelője, a többi pedig erdő. Van neki két vára, két székes palotája, három vármegyéje, öt-hat ezer holdnyi Balatonja, közel kétmilliónyi tőkepénze, ötvennél több temploma és kápolnája, ugyanannyi szentje, 1848 előtt hatvanezer jobbágya és zsellérje és szolgáló embere, hatszáz zsidaja, negyven vendégfogadója, ötven korcsmája, több mint harminc útszéli csárdája s közel egymillió forint kegyes alapítványa, amelyre János püspöknek már nem volt szüksége, tehát a szegényebb papok és káplánok számára elalapította.
Azért a veszprémi püspök mégse úr – csak akkor úr, ha természete megengedi. János püspöknek megengedte a természete.
Veszprémi várpalotájában ő maga lakott. Legkedvesebb rokonai se laktak vele együtt. Csak titkárja és a szentszéki jegyző lakott vele egy födél alatt. Azután az udvarmester, három huszár, egy kulcsárnő, egy szakácsné s egypár konyhabeli szolgáló személy. Összesen vagy tizenketten. Még udvari orvosa is a szomszéd palotában lakott.
Tehát tizenkét személy számára főztek.
Kellett pedig a háztartáshoz évenként tüzelőnek és élelmiszernek, amint következik:
Kétszáz erdei öl hasábfa. Ezt beszolgáltatták az erdők.
Száznégy hízott disznó háromszáz bécsi mázsa hússal és zsírral. Ezt beadták a malmok. Száznégy bécsi mázsa finom liszt. Ezt is a malmok adták be.
Naponként 120 kifli, tehát egy évben 43 800 darab. Ezt a sütők szállították.
Huszonöt szarvas, harminc őz és dámvad és ötven vaddisznó. Ezt fölnevelte a Bakony, és beszállította az erdőszemélyzet.
Hogy tej, vaj, túró, szelíd és vadszárnyas mennyi ment be naponként a várpalota konyháiba: ezt kiszámítani nem lehet.
Hanem mindezen felül sóra, húsra, fűszerre, eleven és nem eleven halakra kellett naponként ötven forint, tehát egy esztendőre tizennyolcezer forint.
A zöldséget, főzeléket, cukrászsüteményeket, sajtot, nyalánkságokat, gyümölcsöket senki sem tudta szám szerint és érték szerint.
A pincékbe a bort Tálya, Csopak, Badacsony és Somlyó termette. A világ leghíresebb és legdrágább borai. Kétszáz holdnyi szőleje volt a négy híres helyen. Csak tokaji aszú bora hatszáz akó volt rendesen. Mikor meghalt is, ennyit találtak pincéiben. Pedig nem ez volt legjobb és legdrágább bora. Badacsonyi kéknyelű bora és somlyai aszúja kétszer olyan drága volt, mint a legdrágább ötputtonyos tokaji. Mert ötputtonyosnál vékonyabbat nem szűrtek pincemesterei.
De hát ki ette-itta meg ezt az irtóztató tömeg enni-innivalót? Hiszen minden napra annyi mázsa esett, amennyit a várpalota tizenkét személyből álló személyzete nyomott. Pedig a kácsa is saját súlyának csak harmadrészét tudja megenni naponként. A papok falánksága pedig mégse éri el a kácsák falánkságát. Tudni kell pedig, hogy a várpalota lakói közt mindenki sovány volt és kis termetű. Még az udvarmester is. Egy még most is él közülük, az én Jánosi Gusztáv barátom, a Kisfaludy Társaság legújabb és egyik legérdemesebb tagja. Még most is sovány, pedig már veszprémi kanonok régóta. Akkor János püspöknek kedves titkárja volt.
A rejtélyt könnyű megoldani.
Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy naponként hatszáz szegény, ha rá nem szorult is, szívesen elfogadja a püspök kegyes adományát. S mind a hatszáznak volt otthon legalább egy kisdede vagy beteg öregje vagy hozzátartozója. És azután az úri rendhez tartozó szemérmes szegények. Ilyenek ugyan kevesen voltak, de hát ilyenek is csak akadtak. Ahol annyi hivatal s annyi szegényedő kézműiparos és munkásember van.
János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson minden napra kenyér, sült és egyéb ennivaló annyi, amennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is. Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek.
Két erkélye volt a várpalotának. Az egyik nézett a Séd völgyére, a Cserhátra, a Bakonyra és el messze napkelet felé, a másik nézett a várudvarra. Éspedig egyik oldalon a Gizella-kápolnára, melyet még Szent István felesége építtetett, s a másik oldalon a püspökkútra.
Innen szokta nézni János püspök redőnyös ablakok mögül a maga szegényeit. Amint jönnek a vármegyeháza felől vagy a Szent Benedek sziklája felől. S amint elmennek megrakodva mindenfelé. S mindig elszomorodott, ha kevesen jöttek. Olyankor mindig attól félt, hogy elfogynak a szegények egyszer, s ő többé istennek tetsző munkát nem végezhet.
Jámbor János püspök: ne félj te attól! Nem fogynak el a veszprémi szegények!
Ha huszonnégy esztendei alvás után most kilépnél sírboltodból, melynek faragott vörös köveit már belepte a moha ott a város végi temetőben, s ha fölmennél palotád erkélyére, hogy megnézd szegényeidet, amint jönnek hozzád bögrével, csuporral, tálacskával és isten áldásával: talán senkit se látnál ott. Talán el is felejtették már az emberek, mi volt egykor a püspöki várpalota. Talán rendőr állana ottan, hogy megvédje a kéregetők tömegétől palotád nyugalmát. De ha végigmennél a Cserháton, a Buhimvölgyön, a Jeruzsálemhegy oldalán s a Csapószeren, és benéznél a sziklák tövén, a hegyek oldalán s a folyó partjain épült kis házacskákba, hol egykor a kisiparos családja szerény jólétben élt: akkor vagy visszamennél palotádba, s háromezer szegény előtt nyitnád meg naponként szívedet és éléskamrádat, s bizony nem maradna el onnan tőled egy se – vagy visszamennél sírboltodba a faragott vörös kövek árnyékába, melyeket már belepett a moha ott a Balaton felé vezető útnak jobb oldalán. Hogy aludnál örökké, s ne látná könnyes szemed a te városodnak pusztulását.
Bizony más világ van ma abban a városban, mely a Bakony és a Balaton közt fekszik. Magyar kézműiparunk eltűnt. Nemzeti gyáriparunk nem állott helyébe.
Hanem hát mindez még nem nagy uraság. Alamizsnálkodni szegény ember, szegény asszony is tud.
De János püspök mást is tudott.
Egyszer meghívott bennünket vadászatra, sarvalyi erdejébe. A sarvalyi erdő ott van Sümeg mellett Zala vármegyében. Jól elmúlt már ennek harminc esztendeje.
Ott volt a főispán, báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző, Csapó, a bakonyi főbíró, Hunkár, a bakonyi egyik szolgabíró, Ányos s velem együtt vagy nyolcan-tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk kettő-három.
Vadászat – vadászat. Nem egyéb, mint kirándulás. Ki-ki megy a vadásztanyára a maga költségén. Ott a gazda ellát meleg szobával, enni-innivalóval. S ha az ember kijárta, kifázta és kivadászta magát: megy haza.
Így gondoltuk mi is.
Január 7-ike volt, kegyetlen hideg, ködös, zúzmarás téli nap. Korán reggel elindultunk, az etetés és ebédelés Tapolcára volt kitűzve, a derék Mojzer uram falusi vendéglőjébe.
Leszállunk, lelökjük a bundát, bemegyünk a nagy ivóba, bajuszunkat kiszabadítjuk a hóból, jégből. Mojzer uram hozza az illatos törkölypálinkát s mai süttetű kalácsot. Kínálja ő is, Szentirmay József barátom is, a püspök sógora s megbízottja és a vadászat rendezője.
Fiáth bárónak, főispánunknak jó kedve kerekedik. Elfázott kezét megdörzsöli, és azt mondja:
– Urak, ha megengeditek, ma az én vendégeim lesztek.
Így is jól van. Szentirmay is elfogadja szó nélkül, Mojzer uram is mosolyog hozzá.
Mosolyogva kinyit egy nagy ajtót, mely a szomszéd nagy szobába vezetett, s odaszól a főispánhoz:
– Méltóságos uram, tálalva van.
Bemegyünk. Szemünk-szánk eláll a nagy fényűzésen. Nehéz ezüstteríték mindenben. Csak úgy görnyed az asztal. A legszebb metszésű velencei üvegek s a legdrágább porcelánok. Karos gyertyatartók, mint az erdő. Az ország legdrágább borai kisebb-nagyobb palackokban. Asztaldíszül csodálatos szépségű gyümölcsök s egész szőlőtőkék ragyogó érett fürtökkel.
Hát még az ebéd!
Nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelíd és vad, vízi és szárnyas csemegehúsa, amely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős pogácsa is.
Derék főispánunk ki nem fizeti ezt az ebédet nyolcunk után ezer forinttal. Pedig nem tett a zsebébe többet kétszázötven forintnál, amikor elindultunk. Vadászni akartunk, nem kártyázni.
Aztán a cigány is húzta. Rosszul húzta, de azért jól húzta. Főispánunk mégis alig várta a fizetést. Azt már látta, hogy vele nincs elég pénz, de mégis kíváncsi volt a számlára.
– Vendéglős úr, vendéglős úr, a számlát kérem.
– Ki van az már fizetve, méltóságos uram.
– Hogyan? Mit beszél? Ki fizette ki?
– Méltóságtok az én kegyelmes püspököm vendégei, már én csak úgy látom el uraságom vendégeit, mintha uraságom maga volna itt.
Ezt csinálja utána az Angol királyné vendéglőse. Igaz, hogy Mojzer uram János püspöknek volt fogadós bérlője.
Kemény téli szürkület volt, mikor innen elindultunk. Öreg este, mikor a sümegi palotába értünk. A sarvalyi rengetegen át vezetett az utunk. Ittas volt kocsis, huszár, ló, uraság egyaránt. Nem lett semmi baj.
A palota emeletének homlokzatát s bal szárnyát rendezték be számunkra. Minden vendég számára volt külön előszoba, elfogadóterem és hálószoba. S minden vendég számára külön komornyik és külön vadász.
Az én vadászom volt Prapatich. Derék fiú. Őse Szigetvárnál esett el Zrínyivel együtt. Annak volt egyik hadnagya. Amint ezt a költő Zrínyi Miklós megénekli.
A vacsora rövid volt. Az egész napi utazás, hideg, a tapolcai nagy ebéd kissé kifárasztott bennünket. Korán lefeküdtünk.
Reggel hat órakor megszólalt a kürt a várudvaron. Tessék fölébredni.
Hét órakor újra megszólalt a kürt. Tessék früstökre megjelenni a nagy ebédlőben.
Fél nyolckor újra teleharsogta a kürt a vár udvarát. Előállottak a kocsik, ki gyorsan lóhalálában a pagonyba.*
A nap még nem kelt föl, csak erősködött. Nem sikerült neki egészen. Ritka és szürke téli ködök az égen is, a földön is vissza-visszaszorították éjjeli ágyába.
Nyolc órára elértük a pagonyt. Fölálltunk egy hosszú, nyílt vonalra. Hátunk mögött a zárt erdő, előttünk öt-hat éves vágás. Messze-messze a köd borította távolban kétszáz rabszolga vagy jobbágy kezdte hajtani az erdőt. Rabszolga hajdan, jobbágy ötvenkét év előtt, napszámoshajtó ma.
A fő erdőmester kijelölte az állást. Puskát a karra, kezet eltakarva, meg kellett állni mereven.
A hajnali szél azonban beleavatkozott a mulatságba.
Tizennégy fok volt a hideg. Észak felől jött a szél. Nem nagy szél, de téli szél és mégiscsak szél. Senki se volt köztünk eszkimóruhában. És azután az eszkimó se áll mozdulatlanul órákon át az északi sarkvidéken. Nekünk pedig két egész órán át kellett állanunk mozdulatlanul. Tizennégy fok hideg mellett északi szélben!
Vadászruha dolgában én nem legénykedtem. Fel voltam öltözve jól. Legalább tudtam elmélkedni, türelemmel várni s vadásztársaimmal később jókedvűen évődni. Olyan megfázott embereket sohasem láttam az életben.
De rövid a téli nap mulatságra, hej, de hosszú az a téli nap csikorgó hidegben, fent a hegy ormán, északi szél süvítése mellett. Mikor az erdő nem zúg, hanem zörög. Mikor a lomb nem zöld, hanem száraz. Mikor a kandalló, édes szó, meleg falat olyan messze van.
Eszembe jutott Kane, a sarkutazó, aki elbeszéli, minő télen a hideg a Hudson-öböl és a Parry-fok táján. Hej, derék Kane, kár volt neked Franklin után olyan messze járnod, hogy megismernéd a hideget, s elbeszélnéd, miként fáztak matrózaid.
Jöttél volna ide mihozzánk, s nézted volna meg, miként fázik Veszprém vármegye főispánja, s miként dideregnek a Bakony vármegyéjének oszlopos kormányzói. Matróz fázhatik, hiszen az csak matróz. De hogy merészel olyan idő lenni, hogy még a bakonyi főszolgabíró is fázzék? S azután pandúr se volt közel, hogy vele rá lehetett volna ijeszteni a hidegre.
Hátam mögött állt Prapatich, a vadászom. Bajusza jégcsappá vált rögtön. Orra kihamvasodott, mint a besztercei szilva. Meg nem engedte, hogy beszélgessek vele. Szemmel, szájjal, kézzel, füllel intett, figyelmeztetett, hogy a beszéd elveri a vadat. Engedelmeskedtem.
Szegény hajtók! Egy nagy völgy választott el még tőlük. Ők a másik hegygerincen kezdték a hajtást, s még a hegy lábához se érhettek el. Hát őnekik mennyire kellett fázniok szakadozott, vékony téli gúnyáikban?
Hajdan a hajtás szolgálatszámba ment. Akárhány uraság robotszámba se vette be. Most napszámfizetésért jön a hajtó, nem kénytelen vele. Mégis kétezer annyi jön, mint amennyit felszólítanak. Az egyiknek mulatság; a másik látni akarja, az uraság miként öli meg a vadat, hogy folyik el annak meleg vére?
Embernek, állatnak haldoklása kínos látvány és szomorú. De minden gyilkosnak élvezete van abban, ha áldozatát elejtette s azt haldokolni látja. Vajon nem ebben gyökeredzik-e a vadászat szenvedélye?
Beszél-e valahol Shakespeare a vadászat szenvedélyéről? Kíváncsi volnék az ő felfogását ismerni.
Nem is király, aki háborút nem folytat. Nem is uraság, aki nem hatalmaskodik. Nem is nemesember, aki nem vadász.
Miben állott az ősi nemesség?
Agyonütni az ellenséget.
De hátha nem volt ellenség se közelben, se távolban? Akkor agyonütni a bölényt, a szarvast, a dúvadat. Vagy ha alkalom jött, s föllobbant a szilaj harag: agyonütni a jobbágyot, s fizetni érte negyven forint vérdíjat, vagy ha másé volt a jobbágy, adni urának érte kárpótlásul tizenkét tinóborjút.
Ez volt a középkor.
Intézményei elmúltak már. De az ősember szenvedélyei ma is élnek. Ezek közé tartozik a vadászat. Esterházy hercegnek van százmilliója, de azért elmegy horgászni a patak partjára, leül a meztelen földre, meghűl bele, s harmadnapra meghal.
Mindegy. Uraság volt, mert nem fojtotta el az ősember szenvedélyét.
Volt egy öreg alispánom. Azt mondta, csak az az uraság, aki még élvezettel tud csibukozni.* Az utolsó csibukkal eltűnik az utolsó uraság is. Mert a csibuk mellett dolgozni semmit se lehet. Ahhoz a tökéletes tétlenség kell. Olyan ember pedig, aki éppen semmit se dolgozzék, nagyon kevés van már. Akinek pedig dolgozni kell: az nem uraság.
Az ölés és gyilkolás is az ősember szenvedélye. És egyúttal uraságának módja és bizonysága. Kezdte Káin, s folytatta Nimród. Nemes lélek nem öl ma már embert, de nemesember még mindig öl állatot. Hatalom nélkül nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom, s vérontás nélkül nincs igazi erőszak. A perzsa trónörököst öt-hat éves korától arra szoktatják, hogy néhány eleven galambnak tekerje ki a nyakát naponként. Kérdezik a fő tanítómestertől, mire való ez a kegyetlenkedés?
– Hát hogyan lehetne uralkodó, ha nem lenne kemény szíve?
Ezért kell vadászni.
Mert nem az igazság és bölcsesség csinálja a világtörténetet, hanem az akarat, a szenvedély és a vakmerőség.
És nem az okosság, szelídség és szorgalom szüli a műveltséget, hanem a szükség és nélkülözés.
„Kaparj, kurta: neked is lesz.” De a Kurta csak akkor kapar, ha éhes, és ürgét, egeret akar fogni, vagy ha rókát, borzot sejt a lyukban, s azt meg akarja ölni. Ha egyikre sincs oka: akkor a Kurta lefekszik, s naphosszat szundikál. S a szundikáló Kurta sohase fedezné föl a gőzmozdonyt és villanyvilágítást.
Messze-messze lent a völgyben valami ismeretlen zaj kezdődik. Fél mérföldnyi körben kétszáz ember tiporja a csikorgó havat, s verdesi botjával a fiatal vágás avarlombjait. De embert, mozgó lényt nem látni sehol. Ha mikor sötét este seregélymadár suhan át fejünk fölött: az ezernyi ezer láthatatlan madárszárnyak suhogása hasonlít a messze völgy zajához.
Szisszenést hallok hátam mögött.
Fejemet oldalra fordítom. Prapatich szemöldökével int, hogy nézzek előre.
Ott áll előttem húszlépésnyire a szarvas. Hároméves bika, csodálatos szépségű termetével. Koronás fejét magasra emeli, két szép fülét hallgatódzásra feszíti, fényes szemével, gazdag szempilláival néz le a völgy felé.
Háttal állott előttem egy szoba nagyságú tisztáson. Tűnődött a zajon, ami kelt a völgyben.
Puskámat leemelem bal karomról, s vállamhoz akarom feszíteni. Lábam önkéntelenül a lövőálláshoz igazodik, s alattam megcsikordul a hó. A villám nem gyorsabb, mint ahogy a gyönyörű állat rám tekint, s egy óriási ugrással odább szökell. Hej, Donáth barátom, ha te ezt a szökellést ércben, márványban szoborrá tudnád alakítani!
Sohase láttam többé azt a szarvast. Az állatkert foszlott szőrű, kopott szarvasai, amint ott kéregetnek a közönség előtt, minő szomorú alakok e remek teremtéshez képest.
Sohasem bántam meg, hogy megmenekült.
Prapatichot kérdeztem aztán, hát ő miért nem lőtt rá?
– Nem szabad. Ilyen állatot csak az uraságoknak szabad meglőni.
Teringettét! Az uraságok számára a természetnek is, még a rengetegnek is különb darabot kell szállítania, mint a szabónak vagy az ékszeresnek.
Így is jól van.
Vége volt a hajtásnak. Mentünk reggelire.
Százéves tölgyek levágva. Vastag águk az ülőhely. Öt halomban öt máglyahasáb ég. A lobogó lángok a fák koronájáig érnek. A máglyák körének közepén szabad tér, a hótól eltisztítva. A tér közepén óriási mennyiségben hideg sonkák, ürücombok, pulykák, kalácsok és pogácsák. És a boros- és pálinkáspalackok sorban, hadi rendben, mint a hadsereg. A máglyákon belül telepszenek le az uraságok és főtisztek és vadászok – kívül a hajtók, kocsisok és szekeresek. S középen Szentirmay barátom osztja a sültet, az italt, a jó szót és parancsot. Mint Napóleon az austerlitzi csatában.
Ez volt a reggeli a sarvalyi rengetegben.
Egyszerre fölharsan a kürt, előállanak a kocsik, előre, föl a sümegi várpalotába!
Négykor ebéd, nyolckor táncvigalom. A város és környék ragyogó szépségei együtt. Hajnali három órakor tértünk nyugovóra. Mert hiszen pár óra múlva, reggeli hat órakor újra megszólal a kürt a várpalota udvarán. Újra ki a pagonyba!
Így volt másnap, így volt harmadnap, így volt egész héten át.
Veszprém
Igaz, hogy a harmadik nap hajnalán én már semmi kürtszóra fel nem ébredtem. Hanem Prapatich kérlelhetetlen volt. Addig zaklatott, míg utóbb lelket vert belém, s nagy nehezen megértettem tőle, hogy a kocsik már befogva, s az uraságok az étteremben várnak reggelire.
– Édes jó Prapatich, csakugyan a maga ősapja volt az, aki dicső halállal esett el Szigetvár védelmében?
– Az volt, uram, az én ősapám.
– S nem sajnálja maga azt a dicső ősapját?
– Nem én, uram, sőt büszke vagyok rá. De miért tetszik azt kérdezni?
– Mert én büszke volnék magára, ha maga esett volna el oly dicsőn Szigetvár védelmében. Egyszer legalább ki tudnám magam aludni kedvemre.
– – Hát ilyen vadászatokat rendezett János püspök a vármegye urainak.
Ilyen fejedelmi mulatság azonban mégiscsak mulatság. Minden gazdag ember megteheti, ha van hozzá elég hiúsága. Mélyebb és magasabb és szebb lélek is van még, mint amely a szegényeket kenyérrel s az urakat költséges szórakoztatásokkal látja el.
János püspök valamikor egyetemi tanár volt itt Budapesten. Egyik karácsonyi szünet alatt meglátogatta szülőit Pécsett, s jött onnan ismét a fővárosba. 1840-ben történt. Vasútnak híre sem volt. Csak úgy kocsin kocogott éjjel-nappal. Valamely ok miatt a budapest-székesfehérvár-kanizsai hadútra tért ki Somogyon keresztül.
Tél volt, éjszaka volt, zimankós idő volt, amikor Enying körül kocsisa eltévedt, s jó késő éjszakán az én falumba, Mezőszentgyörgyre botlott. Továbbmenni nem lehetett, ember-ló kiállott, itt kellett éjszakázni.
Kocsisa megáll egyik szélső ház előtt. Zsellérház volt, szegény ember lakta. Leszáll a kocsis, és bezörget az ablakon.
Fölébred a zsellér, nyakába keríti a bundát, kilép a ház elé.
– No, mi baj?
– Utasok vagyunk, eltévedtünk, micsoda falu ez?
– Nagyon eltévedhettek, ha azt se tudják, hiszen ez Mezőszentgyörgy.
– Nem mutatná meg kigyelmed, merre van a vendégfogadó?
– Nem én, mert az itt nincs a mi falunkban.
– Hát akkor hol hálunk az éjszaka ebben a veszedelmes időben?
– Akár énnálam. Hányan vannak, kik vannak ott a kocsin?
– Csak egy tisztelendő úr van a kocsin.
– Ez már baj. A papot nem tehetem se a konyhába, se az istállóba, nekem pedig csak egy kis szobám van s abban feleségem, öt gyermekem. Nekünk kell valahogy a konyhában meghúzódnunk.
Zsellérkonyha: hideg konyha. Nyitott tűzhely, nyitott kémény, csak úgy ordít bele a szél, csak úgy szitál benne a hó.
Ranolder ezt el nem fogadhatta.
– Köszönöm, jó ember, a szívességét. Vezessen el a plébánoshoz.
– Olyan nincs a mi falunkban, de még a szomszédban sincs. Mert mi igaz kálomisták vagyunk. Hát a tisztelendő úr miféle szerzetbeli? Talán csak nem pápista?
– Az vagyok biz' én.
– No hát akkor a mi tiszteletes urunknál lesz csak jó helye. Tessék csak ezen az utcán a templomig menni. Amelyik háznak kerítése, kapuja van: ott lakik a tiszteletes úr.
– Köszönöm, jóember, mi a maga becsületes neve?
– Fazekas Mihály – szolgálatjára.
Papunk Fábián Sándor volt. Nőtlen ember, szelíd, tudós, nemes ember. Másodnagybátyja a volt aradi főispánnak. Majd amikor függetlenségi harcunk mezőföldi történetéről írok, róla is megemlékezem, de Fazekas Mihály zsellérről is. Volt szerepe benne mind a kettőnek.
Mikor 1867-ben bevégeztük a tisztújítást: tisztelgés végett meglátogattuk János püspököt. Akkor mondta el nekem a püspök, mikor és miként töltött az én falumban öt napot. Mert akkora förgeteg támadt, hogy a fuvatagok miatt öt napig ki nem mozdulhatott. S hozzátette:
– Isten megengedte, hogy hálás lehessek e jó lelkésztársam akkori szívességéért, mert apám, testvérem se láthatott volna szívesebben.
Tizenkét esztendő múlva lett püspök és vagyonos ember. Akkorra már Fábián Sándor régen soponyai pap volt. Küldött neki egy szekér drága bort ajándékba. Megért ezer forintot. De a zsellérnek is küldött egy borjas tehenet. És szép köszöntő levelet mindegyikhez. A zsellér különösen megérdemelte vendégszerető gondolatáért.
– – – Mikor az ökuméni szent zsinatra Rómába ment: már akkor harmadízben látogatta meg Őszentségét, IX. Pius pápát. Sohase ment üres kézzel. Elhitette Őszentségével, hogy csak az élhet el jó erőben, egészségben az „emberi kor legvégső határáig”, aki somlyai bort iszik, hogy Őszentségének egyszerű asztaláról sohase hiányozzék a jó somlyai bor.
A szent zsinatra Jánosi Gusztáv barátomat vitte el magával. Meg egy zsák aranyat. Barátomnak vette hasznát, de aranyának nem.
Olaszországnak tízszer annyi püspöke van, mint Magyarországnak. De milyen püspöke. János püspöknek volt egy hopmestere, Gergelyi uram, még az se cserélt volna egyik-másik olasz püspökkel.
Úgy rémlik előttem, hogy Kápri szigetén is van egy püspök s egy székeskáptalan tizenkét kanonokkal. Ide nagyon szeretett ellátogatni János püspök. Valahányszor ellátogatott: mindig eljöttek hozzá kézcsókra az ő püspöktársa és a székesegyház kanonokjai. S akkor aztán minden kanonok kapott emlékbe egy-egy aranyat, a püspök ötöt. Legalább busásan élhettek abból az aranyból egypár hónapig. Vagy addig-ameddig.
De amikor aztán a csalhatatlanság fölött összevesztek, a János püspök egy remek beszédben kifejtette, hogy ő, mint Szűz Mária országának, a szép Magyarországnak egyházi fejedelme, a csalhatatlanság hitét el nem fogadja: olyan zsivajjal riadtak fel ellene, hogy csak úgy harsogott bele Szent Péter temploma. De sőt még attól se irtóztak, hogy a katedrából kitaszigálják. Szép új selyem püspöki palástja egészen rongyossá lett a nagy ellenmondástól. Mikor már letuszkolták a szószékről, csak akkor vette észre, hogy aki legjobban tolta, húzta, ráncigálta: az az ő Kápri szigeti püspöktársa volt.
Hazament szállására. Átöltözött, s azt mondta kedves titkárjának:
– Van-e még a zsákban arany, édes fiam?
– Még félig van, kegyelmes uram.
– No hát vigyük vissza Magyarországba, s ezentúl az olasz püspököket és kanonokokat hozzám ne ereszd kezet csókolni.
De még keserűbb bosszút állott Őszentségének udvari környezetén.
Mert ezentúl csak annyi somlyai bort küldött, amennyit Őszentsége maga fogyasztott el.
– Az én borom ne igyák ezentúl a „jezsuiták”.
De Őszentsége halálos holtáig mindig azt itta. El is ért akkora kort, amekkorát előtte a pápai szent székben egyetlen pápa se. Még maga Szent Péter apostol se.
„Non videbis annos Petri” Ez azt teszi magyarul: „Meg nem éred Szent Péter korát.” Másfél ezer éves hagyomány ez Rómában és az egész világban. Igaz is volt ez János püspökig. De az ő somlyai bora s IX. Pius asztali bölcsessége csúffá tette ezt a másfél ezer éves igazságot.
A szent zsinat óta sohase ment el többé Rómába.
Hanem ahelyett szaporította a leánynevelő intézeteket. Veszprémben kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolcán, Keszthelyen, Kaposvárott egyet-egyet alapított. Belekerült neki másfél millióba. És minden alapító levelébe beletette, sőt keményen kikötötte, hogy a kis lánykáknak magyar nyelven magyar nevelést adjanak. Inkább pusztuljanak el az intézetek, semmint németek legyenek.
Ezenkívül az összes uradalmakat ellátta új gazdasági épületekkel. A birtokrendezést ő vitte keresztül. Mindenféle jótékony, nemzeti és közcélra többet áldozott négymillió forintnál. Legkedvesebb rokonait is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők se törekedtek a meggazdagodásra. Csodáltuk ezt mindig.
Minden kálvinista jól járt az ő uradalmaiban. Birtokrendezéskor annyi földet adott egyháznak, papnak, tanítónak, iskolának, amennyiből úr lett valamennyi. Még a zsidók is mindig dicsérték. Rájuk parancsolt, hogy igaz mértékkel jó italt mérjenek, de csaknem ingyen adta nekik az italmérést.
– Egyházamé és hazámé az én birtokom, az isten azért bízta rám kezelését, hogy egyházamnak és hazámnak visszaadjam.
Ilyen avas nézeteket táplált magában János püspök. Saját személyére alig költött el évenként néhány száz forintot.
Volt azonban nagy bűne is. Kálvinista embert tett egyik fődirektorává, Kenessey Pongrácot. Igaz, hogy tekintélye s egyik főtisztviselője volt a vármegyének magas műveltséggel, nagy vagyonnal s példás becsülettel – de mégiscsak kálvinista volt ő. A többi egyházfejedelem ezt meg nem bocsátotta János püspöknek, se életében, se holta után.
Badacsony hegyén száz hold szőleje volt. Miért szerzett annyit: annak története van.
A természet szépségeit nagyon szerette. Beutazta Európa minden szép vidékét. Mindenki azt mondta neki, utóbb maga is azt hitte, hogy Nápoly és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Még Markó is azt mondta neki, az öreg is, a fia is Florencben.
Egyszer bérmakörúton Badacsony vidékére is ellátogatott. Fölment a hegy tetejére, s körülment a hegy vállain is. Egy helyen a bazalttornyok alatt, az omlástól nem messzire megállott, és körülnézett.
És amíg körülnézett: lelke előtt végigvonultak a világ legszebb tájképei. És látta azt, hogy valamennyinél szebb ez a vidék, amelyet ő most lát, s az a pont, ahol ő most áll. Lelkét magasztos érzelem töltötte el, s nagy gondolat fogamzott meg agyában. Magához intette uradalmainak kormányzóját.
– A mi országunk a legszebb ország, s ez a hely, ahol állunk, a világ leggyönyörűbb vidéke. Ide építsetek nekem lakóházat, s fölöttem, a bazalttorony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözítőnk emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket, és tanítsátok az embereket az okos szőlőművelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói ezren és százezren jönnek ide majd, hogy amikor már minden szépet láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!
Úgy lett, ahogy megparancsolta.
Ez volt az a János püspök, akinek Szentirmay barátom ezt mondta:
– Kegyelmes uram, a koma öt-hat budapesti barátjával meg akar bennünket látogatni Badacsonyban.
A „koma” én voltam. Sok ember volt keresztkomám a vármegyében. Ott még most is erősebb a „koma”, mint a „vajda”. Tudta a püspök, hogy Szentirmay is, Kenessey is, az ő kormányzói: keresztkomáim, s Kenessey rokonom is. Mosolyogva mondta:
– Fogadjátok őket szívesen. Kik azok a barátai?
– Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Zeyk Ferenc.
János püspök nagy meglepetéssel és nagy örömmel felelt Szentirmay Józsefnek:
– Józsi! tudd meg, hogy ez mind író, mind kálvinista és mind erdélyi. Amint egyházmegyém határain belépnek, az én vendégeim. Aztán a becsületet megmentsétek.
