Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlőskunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, néhány puskalövésnyire tőle mind a kettő.
Csárda egykor, pusztai lakás ma.
Hova lettek a csárdák? Hova tűnt el a csárdai élet?
Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Úgy megőrzi, alig jut belőle ma már magamnak is. Ahogy elmúlt a gyermekkor, úgy múlnak el a csárdák, úgy múlnak el az élet emlékei.
Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, aki Attilánál járt, nem beszél csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé telepedett. Ha lett volna akkor csárda, hun vezetője oda vitte volna éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső, s a görög urak feje fölül elvitte a sátort, s úti málháikat belesodorta a szikes tóba: a csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjúság elől.
Ősmagyar szó a „csárda” is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok, törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a perzsáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy perzsa nyelven azt jelenti a szó: ágas szín. Bizonyos, hogy őseink hozták Európába.
Ahol ivóvíz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas színt, leveles színt állítanak. Az ágas szín mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a baalbeki napisten templomának romjai, de céljuk, rendeltetésük éppoly kegyes, éppannyira istennek tetsző.
Kerítése nincs, kapuja nincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.
Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember tűrheti az éhséget, szomjúságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi. Megitatja a kútnál, beállítja árnyékba a szín alá, vet neki egy marok szénát, zöld füvet vagy eleséget, s pihentetés után úgy megy tovább. Maga az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz. Árnyékért, pihenőhelyért, itatóvízért úgysem szabad pénzt elfogadni magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és födeles árnyékot.
Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak. Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégiscsak benéz a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot húzni embertelenség.
Ott volt még az én gyermekkoromban a cinkotai, a pinkóci, a tekeresi, a gamászai, az akarattyai, az alsó-dakai, a felső-dakai, a geleméri, a fűzfői, az almádi csárda. Egypár még ma is fennáll, ma is csárda. Búsul, szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utasember elkocog mellette, a muzsikus cigány rá se gondol többé, hanem azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági tanyává alakult át. A pinkóci csárdát a nemes vármegye pusztíttatta el ott a hódosi erdő mellett. De végképp kipusztult már a hódosi erdő is. Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.
Az akarattyai csárda se csárda már több mint negyven esztendeje.
A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok a magas és meredek partok, amelyekről már megemlékeztem. Azt a magaslatot, amely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven nevezte el az őslakó.
Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai csárda aljába.
Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vízmosás volna. Itt le lehet szállni a vízhez. Ide jön vasárnaponként száz meg ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a nádason kívül. Ha a partról a magasból néznők: úgy tűnik elénk a sok emberfej, mint ha télen óriási varjúsereg lepi el a havas mezőt. Mert kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbetelepszenek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot, s jókedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vízbe. Úszni nem tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy aki nyakig érő vízbe bemegy, ha úszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszívja a Balaton.
Apám tudott úszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi úszólápon. Ma már ez sincs meg az ősi telken.
1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a nyílt vízen fürdés, de ő is eljött, s egy pokrócon leült a homokos partra.
Apám beúszott a nádason belül, s amint ott lubickol, jön vele szemközt lassú mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő tolta, de a víz színén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl. Akkora volt, mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.
Mikor közel ért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vízben, puszta kézzel viaskodni nem okos ember dolga. De amint mellette úszkált, észrevette, hogy a hal tátogat, s többet fekszik oldalán, mint hasán.
Haldoklott a gyönyörű állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg kora miatt. Apám a kopoltyúja alá tette bal kezét, s jobb kezével iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyű lesz elbánni.
Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt, s a király akkor is hatalmas, amikor haldoklik.
De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán őfelsége, de apám erős ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vízig: ott ölébe vette, s anyám lábához odatette a homokra.
Negyvenfontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor legvégső határáig.
Hanem hát mégiscsak király volt, aki fogát se könnyen, se ingyen oda nem adja.
Ott feküdt anyám lábainál. Életnek jele nem látszott már rajta. Anyám minden gondolat nélkül cipellős lába fejével megérintette az orrát. Erre egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lába fejét, s irtóztató fogait összeszorította.
A sikoltásra apám odaugrott, letérdelt, s két kezével megkísérlette a fenevad állkapcsait szétfeszíteni. De roppant ereje se volt erre képes. Talán a test síkossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De hihetetlen erő van a hal állkapocsizmaiban.
Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi, gyerekek meredt szemmel néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott, s odakiáltott kocsisunknak:
– Hozd ide a kalapácsot.
Bükky István volt a kocsisunk. Öreg, púpos, régi hű cseléd. Odacammogott a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot, s átadta apámnak. Csak a kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.
Szerencse, hogy akkor nem volt még félcipő vagy kivágott cipő. De így is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk, s mentünk fel a csárdához. Ott apám finom törkölypálinkával kimosta, s aztán bekötözte a sebet. Begyógyult szerencsésen.
Hanem az eset miatt mégiscsak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig e napra már előre kitűztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét, leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.
Ami elmaradt akkor: megcsináltuk máskor.
Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak embermagasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyzett senkivel, vele se versenyzett senki. Születése óta magányosan állt ott a dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett volna társa vagy szomszédja: magasabbra nőtt volna törzse, s nem fejtette volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.
A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a lengyel a fenyőt, az olasz és francia az olajfát. Ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.
Mert a magyar csak a rónát, csak a síkot, csak a végtelent szerette. Aminthogy a lova is azt szerette. Van fája a síknak is. De csak puhafája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, amit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli, s ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turulmadár. Onnan nézi a napot s a legelésző s ficánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt szilfát még senki se látott.
Az akarattyai szilfa messze lát. Észak felé a Bakony csúcsai, az Iszka, a Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárs-ágy, a Kőröshegy zárják el látó körútját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szekszárd hegyeit látja. Dél felé a Mecsekig néz, s napnyugat felé Tihanyon keresztül Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig végignéz a Balaton színén, s nem látja a partját sehol, mint a tengernek.
Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-i kenesei országgyűlés már ott látta, ott találta. A Batthyány, Tahy, Zalay, Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth, Mérey, Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő nemzetségek öregei, főbbjei apródaikkal, kísérőikkel, huszáraikkal lombjai árnyékában poroszkáltak el, amikor a kenesei országgyűlésre gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!
Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Azelőtt egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztította, mint a másik.
Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, amint az ország bölcsei és vitézei afölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel? Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni, s felállítani a szabad köztársaságot, s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?
Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott, a te lombod belebólingatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet feje fölött. Végignézted a törökkel és a némettel lezajlott keserű küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e azokra a kérdésekre ma igazán felelni?
De hát hagyjuk ezt a dolgot, öreg szilfa. Úgyse tudod, miért beszélek én rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl nem keres nyaralóközönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád. Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz, s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért beszélek én rólad annyit.
Azért, hogy tanúbizonyságul hívjalak: miért pusztulnak oly gyorsan gyökeres nemzetségeink. Mert te tudod azt a legjobban!
Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: „régi család, gyökeres nemzetség”. Mit tesz ez?
Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számú őse van. Annak a Szemerének, aki Huba nemzetségéből származik, nincs több őse, mint annak a drótos tótnak, aki csak annyit tud őseiről, hogy az ő neve Janó, apját, anyját nem ismerte, s mint talált gyereket közköltségen nevelte föl Nyitra megye valamelyik jólelkű kis tót községe.
A neandervölgyi koponya lehet félmillió éves, vagy lehet százezer éves. Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a koldus az Óvilágban, aki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya az ő ősének koponyája volt.
Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok az ősi, s nem a család. Aki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik öregapámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen nem lehet, minthogy Árpád apánkig, akinek legtöbb öregapja volt, annak se lehetett több harmincháromnál.
Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, akik családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, akik öregapjukat és unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.
Mi, magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó birtokunk.
Hát a zsidók?
Az öreg Mózes úgy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel több-kevesebb nemigen számít. Ha mi magyarok ezer évre számítunk vissza: a zsidók háromezer évre számíthatnak. Joguk van hozzá. Ma is van elég zsidó, akinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot kötött Babilonban, s aki tisztán örökölte századik ősapjának vérét, szemeit, szakállát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar ember.
Ostoba beszéd.
Mintha az a tizenötezer kemény legény, akivel Árpád berontott Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!
„Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.” Ezt mondja a költő. De a költő csak a főurakról beszél, akiknek hegytetőn volt kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fenn. Faját, jellemét, tiszta vérét, zömök alakját, széles arcát, eszes, tüzes szemét nem a főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerincalkata is egészen más, mint a magyar főuraké.
A magyar főurak jellege hosszúkás arc, keskeny orr, hideg szemek, hosszú kéz, gólyaláb, vegyes szín s olyan gerinchajlat, mely a vesék táján nem elég mély. Az ősmagyar gerinc hajlottabb, mint a magyar főuraké, tehát az ősmagyar termet egyenesebb és nyalkább, mint ahogy a főuraknál látjuk.
Csak Erdélyben van még tiszta magyar származású főúr. A Kemények, Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik huszár hadnagyát. A legnagyobb vagyonú magyarországi főurak kétszáz év óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százféleképp összeházasodva.
Amint a gothai könyv* bizonyítja. S amint a természetük és testalkatuk még jobban bizonyítja.
De térjünk vissza hozzád, akarattyai öreg szilfa!
Van a magyarok közt ősi család, noha csak ezer év van mögöttünk.
De nincs a zsidók közt ősi család, noha háromezer év van mögöttük.
Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken át volna egy család kezén.
Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó ember ingatlan birtokot.
Majd megfelel erre az öreg szilfa.
Túl-a-Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll át a harmadik ízre. S az is régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág hamar elvész.
A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két példabeszéd.
Túl-a-Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.
Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Azelőtt nem voltak gazdagok. Ha tizenöt évet számítunk egy papi benefíciumra, kétszáz év óta csak Túl-a-Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak kellett volna meggazdagodni vagy tisztes vagyont szerezni.
S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy szerző pap kegyes alapítványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.
Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az első, második nemzedéknél.
Éppúgy, mint a zsidóknál az ingatlan birtok.
A nevelés eredménye ez.
Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: úgy kell nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot. Ne a csűrben örüljön a búzának, hanem ahogy a dűlőn nő fel. Ne menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, amint bimbót hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog.
A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tízezer, százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontúl családi emlék, hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiúságnak és ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a szív ábrándjainak is. És a hatalom és önérzet nemes kincsei!
Minő hatalmas ember az, kinek ezerholdnyi szép birtoka van ősi házzal, nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, akiknek parancsol, de kenyeret is ád; akiket munkára hajt, de szeret is, s akik engedelmeskednek neki, s akikkel együtt lakik, együtt megy az isten házába, s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt búsul.
Megválik-e ilyen ember birtokától?
Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a híres bikát, melynek utódjai.
Van udvarán hatalmas hársfája. Öregapja ültette el.
Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában százesztendős borostyánlugas. Dédanyja vitte oda egynapos menyecske korában.
Ott van egy árokpart: rajta mászkált gyerekésszel.
Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ősapja ott birkózott a hatalmas szomszéddal, s megmentette a birtokot.
Közel a temető: tizenhat őse nyugszik hantja alatt. Megszólal a déli harangszó: azt a harangot is elődei adományozták.
Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta az ő apját, öregapja öregapját. Nem is lop többet, csak éppen a dohányra valót. Tehát meg kell becsülni.
Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyúttal hagyomány, ábránd és költészet.
Mondd meg, öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tíz nemzedék egymás után hűsölt volna árnyékodban, s a tizenegyedik megválna tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonkaágadra akasszák föl?
Arra az ágra, melyet 1853-ban csonkított meg egy kósza villám?
Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: úgy neveld a gyermeked, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játssza, legszebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dűlőit, hajlásait, kútját, kútfejeit, messze látó szépségeit, emberét, asszonyát, kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.
Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.
Argentína messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papírok felényire buknak holnap minálunk is.
Felényire a papírok, de egészen a papírok gazdái. De akárhogy bukik Argentínában a bankár, a hajótulajdonos, a rozsföld, cukornádföld: azt a magyar birtok egykönnyedén meg nem érzi.
Kivált ha jó magyar ember a birtokosa.
Most már megérted, jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit Gamászától Siófokig Salamon Ferencnek, Szilágyi Sándornak, Nagy Miklósnak, de még Gyulai Pál úrnak is.