Eötvös Károly: Balatoni utazás

Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német szótól – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos – Nemesfiú, nemesleány – A mamák visszaemlékezése – A régi Balatonfüred

Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabíró akkor még nem volt fürdőbiztos, s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. Aki németül beszélt, arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak németül.

Amint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél. Külföldön jó magyar.

Amint meglát egy pincért: németül szól hozzá. Amint a vasúti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet.

Amint utazóval találkozik; amint üzletről beszél, amint katonai vagy építészi vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a magyar szóra.

S mindegy ám az, akár keresztény, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros, nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pincér: mindjárt német. Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?

Dunántúlon minden kőmíves német. Vagy az volt, vagy azzá lesz valamikor. Így van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Dunántúlon, ahol másként volna.

Apám negyvenkét év előtt házat épített. Délelőtt minden kőműves magyarul beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.

– De nem tudom én azt, úrfi. Úgy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja isten, talán azért ezek is megértik egymást.

A Király-testvérek című vendéglőbe jártunk Kecskemét tősgyökeres magyarjaival s főtisztviselőivel együtt. Csak a híres történetíró Hornyik János tudott köztünk németül, de ő is inkább tótul tudott, de azt is úgy eltagadta, hogy aki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzávágta az ötfontos ólomkalamárist.

Egyszer Zágráb vármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét városához. Senki sem értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János érti a tót nyelvet, ő majd lefordítja. De ki szólítsa föl? Jó barátja, tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga után. Úgy cselekedett.

– Tekintetes főjegyző úr, tisztelettel kérem, legyen szíves ezt a levelet magyarra fordítani.

Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelíd, mint ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék. Átveszi a levelet, megigazítja szemüvegét, leteszi pipáját, s megnézi az írást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanúba fogták, hogy tótul is tud.

Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, úgy kapott az ólomkalamárishoz, s ha az a boldogtalan fiatalember gyorsan ki nem ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát Bizánc kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi, rozzant városház falára. Ez is egyik ok, amiért új városházat épített a büszke város. – De azt az aljegyzőt nem is tűrte meg többé Hornyik a városban. Ki kellett őt tenni rovónak a bugaci pusztára. Ott is halt meg szárazbetegségben.

Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél este – a kuruc magyarok közt.

Volt ott egy biliárdasztal is s a mellett egy márkőr.^* Törpe, púpos, szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkőr: csak németül beszélt.

Hát az egész kuruc tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltűrte ezt a természetellenes állapotot szó nélkül?

Végre is felbujtogattunk egy csöndes kurucot, az öreg Mádyt, csináljon rendet. Az öreg Mády vidám eszű ember volt, s magához inté a vakarcsot:

– Nos hát, édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te még egy szót szólsz itt németül.

Így mentettük meg Kecskemétet anno 1863 a németségtől. Mert hát az a márkőr is csak úgy tudott magyarul, mint akármelyik Halasi utcai gazember.

– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balatonfüred nyelvét, azt a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pincérhad és a fővárosi közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan tudna ezen segíteni!

Nem úgy volt ez régen Balatonfüreden! Amikor még a Balatonnak ez volt egyetlen fürdőhelye.

Negyedszázad előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi, Alsóörs, Fülöp, Badacsony, Balatonföldvár, Boglár, Fonyód. Mind e gyönyörű fürdőhelyek sivatag partok voltak, s idegen közönséget nem ismertek. Egy-két úriember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt fürdött, s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.

Holt tenger volt a Balaton, s még zarándokok se látogatták. Csak Balatonfüred állott és Keszthely, s kissé távolabb a Hévíz. Ez se régóta.

Hej, Balatonfüred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyú pengett, de sok legényszív felpezsdült, de sok leányszív megrendült, de sok szép asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony tebenned!

Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből, a vízből, a forró szívekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér melege és a jókedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?

Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is más volt, mint a mostani.

Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, amennyiről most még a számtiszt is értekezést tart kartársai előtt. A mindenféle hisztériákról s a férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak se beszéltek, s ma már a társalgónők és komornák is szakszerűen elmélkednek. A sok cukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór, gyomorhurut, vérszegénység hírből se volt ismeretes, s aki igazán beteg volt: az otthon maradt, herbateát ivott, s az isten nyomorékjai nem jöttek össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.

Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csúzosak és köszvényesek keresték föl. Beteg asszony éppen nem ment fürdőre. Csak a meddő menyecskék mentek oda, s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes múlt emlékeit még egyszer átélték, újra átérezték. S a hajadonoknak is használt. Aki balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta szíve mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg máriacelli szűzanyához.

Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az új ismerkedés. Tudom én ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai s szigorú szabályai alatt.

Van okos és jó orvos elég. Aki a tudománynak, emberszeretetnek és gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szíve számára s a test és lélek szenvedéseinek enyhítésére. De az ilyen orvost nem a fürdőorvosok közt kell keresni.

Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad, s jól ismert közönségét el nem hagyja, és se télen, se nyáron más vidékre nem költözik: akkor helyet foglalhat a jó orvosok díszes seregében.

De aki csak nyári orvos, vagy aki csak téli orvos, vagy aki nyáron északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, aki óvatosan kerüli azt, hogy aki egyszer betegje volt, az őt ismét föltalálja, megismerje.

A csavargó orvos, aki fürdőről fürdőre jár, olyan, mint a patkányirtó. A hókuszpókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte, s amint odébbáll: megint csak annyi a patkány, amennyi előbb volt. Igazi orvosnak az a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék, és egymásban megbízzanak. Minden betegségnek megvan a maga különössége, amelyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a csavargó orvos olyan betegnél, akit azelőtt sohase látott, s akit, hogy újra lásson: arra semmit se ad?

Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munka nélküli pénzkeresés, a könnyelmű időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat, az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.

A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy kisegít a betegségből, vagy enyhíti azt. Ez vidámabb kedélyre bírja a fürdővendéget. S a vidámabb kedély szívesebben fizet.

Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a fürdővendég is azt hiszi, hogy divat és jó ízlés dolga, ha már fürdőn van, valamely orvossal tanácskozni, vagy ha nem teszi is, valamelyik orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdőorvosnak, mint buzgó rendes orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.

Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajon nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?

Hogyan töltötte hajdan napjait a nemesember? Mert más emberrel ugyan nem törődött a világ, csak a nemesemberrel. Az ő számára készült minden az ég alatt és a föld színén, az államban és a társadalomban és mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az erdők, a ligetek, a tavak, erek, kútfejek, folyóvizek érte éltek, neki ragyogtak, neki voltak gyönyörűségére. Minden vad, minden madár, minden hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni, meghalni. De a nemesember joga más volt még a születésben, még az életben, még a halálban is.

Ha kereskedőnek, iparosnak, zsidónak, görögnek, cigánynak fia vagy lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiú, vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeírásának ostoba munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a nemes vármegye. A népösszeírást pedig bolondságnak tartotta. Mert úgy gondolkodott: akár összeírják az embereket, akár nem: azzal se többen, se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat, telket, igás barmot igenis össze kell írni – egy vagy más okból arra szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe^* az ember, hogy rovásra vegyék, számon kísérjék, számadóra bízzák. Nem hajtják azt a vásárra, s nem kell az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda^* útszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?

A nemesfiú, ha már megszületett, más egyéb is volt, nemcsak sivalkodó poronty.

Születésével már „mag”-jává lett a családnak. A leány sohase volt „mag”, csak a fiú. Ha tíz lány volt is egy családban, de egy fiú se, azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy legalább az az ága attól kezdve „magvaszakadt” ág lett. Ezen nem segített senki. Legföljebb ha egy leány volt, nagy jószág volt, híres család volt: akkor a király és a vármegye fiúsíthatta a lányt is, s vele fennmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága, s kikerülte a család a magvaszakadást.

Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is csinálhatott fiút.

De amikor a nemesfiú megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak csecsemő, nemcsak „mag” volt, hanem egyúttal „örökös” is.

Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiú, hanem több fiú született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl majd Veszprém megyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel, cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értékűvé kell tenni. Ha sok a fiú: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos, fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamú gyereknek a másik vármegyébe kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és rakoncátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédű s szeret vadászni és verekedni: jó lesz főbírónak, alispánnak.

A nemesembert aztán számba vették. Arról készítettek összeírást, s abba belevették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemesember volt az alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a nemzet.

Ő volt az alfa és az ómega. Ha Mózes összeírta a zsidókat, Homér a helléneket: nosza összeírta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó vagy egy görög a magyar nemes mellett?

Haj, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s nem is nyugodtak addig, akármibe került, míg lányuk nem született annyi, amennyi csak kellett.

Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemeslány: mindjárt kívánatos. Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért mégse szabad az ősi vagyont megbontani. Férjemuramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell, otthon kell maradni, követválasztásra és tisztújításra keveset szabad költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit aprítani férje tejes csészéjébe.

Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és táncvigalomba, a székvárosba és az ország fővárosába. Hogy újra ott legyen s gyakran ott legyen, ahol leányálmait álmodta egykor, s édes visszaemlékezésben újra átélje szűz-hajadon korának s menyasszonyörömeinek édes, titkos izgalmait. Oh, az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral elmúlik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában, s büszke arra s boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És odavetődik egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei, társadalom előkelői, s egy meghajlással, egy kézszorítással, egy forró kézcsókkal, egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjúkor örömeit.

Húzza a cigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama, nézi az agg egykori imádó.

– Hej, asszonyom, mikor ön még Vilma volt, s mikor én még fenegyerek voltam!

Hajdan nem volt kaszinó, nem volt újság, nem volt vasút. Otthon kellett lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanító, jegyző társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyűlés, tisztújítás, követválasztás, országgyűlés ritkán. Ahol többen laktak nemesek együtt: ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep, szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő összehozta az embereket. Hát azon kívül?

Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egyhónapi üres idő. Készülj, asszony, fogj be, Miska, megyünk Balatonfüredre.

Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok jó barát, sok szép asszony, sok ifjúkori ismerős, sok országos férfi ott mulat egy csoportban. Hamvadó szív újra lángra lobban, száradt kedélyt vidámság harmatja felüdíti; múltnak emlékei, hazafi remények ott röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.

Húzza a cigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet is össze lehet szidni, kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar.

Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket: Bártfát, Parádot, Balatonfüredet egészséges emberek. Paraszt a búcsún és a vásáron, nemesember a fürdőn csinál magának jó napot.

Öt házból állott valamikor Balatonfüred. A tihanyi barátok vendéglője, a szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, akinek lova volt. Akinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A nagy bajuszú Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot is lenézte, akinek a lova lábán kopott volt a patkó.

– Hány hold földje van az uradnak, ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén, még 1848 előtt Magyari Kossa Sámuel kocsisától.

– Van annak vagy tízezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban, Veszprémben és a Tiszán túl.

– Mégis csak félig úr az a te urad, ecsém, aki ha patkót lát az országúton, leszáll érte, s bedobja a saroglyába!

Biz az úgy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszú Ladi egyet sodorintott araszos bajuszán, s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.

A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a fürdőélet mégiscsak szebb volt öregapáink idejében.

Ma már Balatonfüred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából áll, s közeli környezetében másik ötven egyszerűbb nyárilak fehérlik a verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét, s vitorlás hajók szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis, Balatonfüred messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán, holott Balatonfüred már száz év előtt is találkozóhelye volt Dunántúl nagy családainak.