Mibe kerül nekünk, szegény magyarnak a külföldi fürdőzés esztendőn át?
Nem tudjuk bizonyosan. De én azt hiszem, négy-öt millióba belekerül. Talán több pénzünket is fölemészti. Hiszen csupán az osztrák, cseh, morva, stájer, tiroli és salzburgi fürdőkben több magyar megfordul évenként tízezernél. Hát még Abbázia, hát a Riviéra, Svájc és a nyugati tengeri fürdők.
Ennek oka kilenctized részben a magyar orvosi kar rövid esze és még rövidebb hazafisága.
Van-e mértéke az észnek? Van-e mértéke a hazafiságnak?
Az a magyar orvos, aki Bécsben nyerte oklevelét, csodálatos példánya a hazátlan és nemzetségtelen ember alakú emlős állatnak. S ha még csak hazátlan és nemzetségtelen volna! De ha a kórház és gyógyszertár, a boncolóterem és a temető meghagyott szívében valami érzést: az az érzés csak Bécshez vonzza őt. A bécsi tudomány, a német nyelv, az osztrák felfogás, a bécsi tanárok!
Különösen az idegen uralom alatt, az ötvenes és hatvanas években szaporodtak el az efféle orvosok. Igaz, hogy ezidőben az építészek, a gépészmérnökök, az összes technikusok is német nyelvű, istenverte hazátlan magyarokká lettek nálunk! Minő röstellnivalója ez az ország fővárosának!
Ismerek orvost, aki huszonöt év óta orvos Budapesten, s egy szót se tud magyarul. Olyan mérték nincs a világon, amellyel az ilyen ember eszét meg lehetne mérni. Huszonöt év alatt a szajkó, a papagáj, a holló és a seregély is megtanulja azt az emberi szót, amelyet mindennap hall. A hegyes fülű pulikutya egy év alatt teljesen megérti juhászgazdájának minden szavát. S hogy lehet beteget bízni olyan észre, mely tanult, mely orvostudor, mely egyetemet végzett, s mely mégse tudott huszonöt év alatt magyarul megtanulni Magyarország fővárosában?
S akár hiszi, akár nem hiszi a világ: a magyar orvosoknak német nyelvű szakhírlapjuk van Budapesten.
Mi ez? Mit jelent ez?
A bécsi orvosok és orvosegyetemi tanárok jó hazafiak, jó németek és jó osztrákok. Azt hiszem: komoly tudósok is. Áldja meg őket az isten.
Még sohase hallottam, hogy bécsi orvos azt tanácsolta volna betegjének: menjen Budapestre orvossal tanácskozni, vagy hívjon Bécsbe magához budapesti orvost.
Mert a bécsi orvosok okos és becsületes emberek, akik tudják, hogy a budapesti orvosok se különbek, mint ők. A józan ész és hazafiság pedig azt parancsolja, hogy inkább hazánkfiának adjuk a pénzt, ne az idegennek.
És tökéletesen igaz, hogy évtizedek óta a bécsi orvosok és tanárok se egyenként, se összesen nem állnak fölötte a budapesti orvosoknak. Hogy van az mégis, hogy a mi orvosaink minden szíre-szóra Bécsbe küldik betegjüket tanácskozni és tízszeres orvosi díjat fizetni?
Hát – bolondok a mi orvosaink?
Nem bolondok azok! Csak eszük nincs. És öntudatos hazafiságuk nincs!
A bécsi orvos természetesen osztrák fürdőt ajánl.
Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő jobb.
És mit csinál a magyar orvos?
Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl. Ő is olyan okos ember akar lenni, mint a bécsi orvos. Pedig a magyar orvos jól tudja, hogy egy, talán két betegséget kivéve a mi fürdőink a kerek föld minden gyógyfürdőjével versenyeznek, sőt részben jobbak és hatásosabbak, mint a külföld leghíresebb fürdői.
Ötven esztendő előtt Balatonfüred már országos hírű, előkelő fürdő volt, sőt ismerték Bécsben is. Onnan is jöttek előkelő vendégei. Sok betegségben, kivált tüdőbajos betegségben csodákat mível ez a fürdő.
Ötven esztendő előtt Gleichenberg dombjain tehenet legeltetett a szegény sváb. Híre se volt a fürdőnek.
Egyszer véletlenül dolga akadt ott dr. Skoda hírneves bécsi tudósnak és orvostanárnak, beszélt két ottani birtokos osztrák gróffal, ajánlotta nekik valamely kezdetleges fürdőtelep építését, s elkezdte tüdőbajos betegeit oda küldeni.
Ma Gleichenberg a tüdőbajosok gyűjtőcsatornája és egyúttal vesztőhelye.
És ma közel háromezer magyart küldenek oda évenként mégis magyar orvosok.
Tisztelt magyar orvos barátaim Kárpátoktól Adriáig! Mi különbség van az ember és a majom közt? Megmondjam? De szívesen megmondanám, ha azt hinném, hogy okultok belőle!
Ne beszéljünk azonban olyan magas értelmiségű okleveles tudósról, mint a majom. Maradjunk meg a szajkónál. A szajkónak sok kedves jellemvonása mellett még az a természete is megvan, hogy ha egyszer megtanulta ezt a szót: ebadta, hát akkor ezt beszéli örökösen. Ebadta! Ebadta! Ebadta!
A szajkó néhány évtized óta például azt beszéli, hogy az osztrák fürdőben nagyobb a kényelem, mint a magyar fürdőben.
Kedves szajkó – ne fecsegj! Igazad van, de mégse fecsegj! Te ezt nem tudod, hogy két évtized óta Gleichenbergben évenként ott hagytak a magyarok százezer forintot. Ami húsz éven át kamataival legalább hárommillió forint. S kedves szajkó, te csak egy ostoba madár vagy, te azt nem tudod kiszámítani, hogy ha ez a hárommillió Balatonfüreden maradt volna: ott most tízszerte nagyobb volna a kényelem, mint abban a ködös stájer fürdőben.
Százharminc hatalmas erejű magyar fürdőt tesznek tönkre évenként a magyar orvosok. S kiváltképpen a budapesti orvosok. S azért teszik tönkre, hogy az idegen népek; gazdagodjanak.
Hej, pedig az osztrák fürdők támogatását ugyancsak csinálják rajtok kívül a császárok, királyok s mindenféle fejedelmek is. Nagy fénye van a koronának, úgy csalja magához a csiribiri embert, mint villanylámpa esténként a szúnyogot, éjjeli lepkét s a mindenféle repülő férgecskét. De nem jönnek a császárok, királyok és fejedelmek a magyar fürdőkbe. Nem látogatják azokat még a főhercegecskék se. Úgy tesznek, ahogy tanácsolják, akik pedig elméjük tárházában a magyar érdekért nem tartogatnak egyetlen futó gondolatot se.
Volnának nekünk bölcs kormányzóink is. Hát ők mit csinálnak?
Ne bántsuk szegényeket.
Hiszen felállítottak ezelőtt tíz-tizenkét évvel egy fürdőkormánybizottságot. Mi kell még több?
Pedig lelkes férfiút tettek kormánybiztossá. Valóságos orvost, aki azonban ezelőtt huszonöt évvel képviselő volt. A jászok küldték el képviselőnek. Egy orvosuk volt, azt is képviselőnek küldték el.
Ott van közel a Balatonhoz a híres Rátót nevű falu. Ennek lakóiról beszélik, hogy egykor kovácsuk rossz fát tett a tűzre, összedolgozott Sobriékkal, s emiatt a nemes vármegye egy kissé föl akarta akasztani. Nosza fölkerekedtek erre a rátótiak, megkötöztek két takácsot, s bevitték az alispánhoz.
– Tekintetes alispán úr, a kovácsunkat már csak nem hagyjuk fölakasztani, mert annál az egynél nincs több. Őt csak tessék hazaereszteni, de hogy a közigazságban hiányosság ne legyen: hoztunk helyette két takácsot, mert ebből még maradt otthon vagy tizenkettő. Ezekért nem lesz kár.
A jászok nem gondolkodtak ilyen bölcsen. Meg is mondta 1872-ben az öreg Pulszky Oláh Gyulának, a fürdők országos kormánybiztosának:
– No, veled ugyan furcsa lábon állhatnak betegjeid, hogy elküldtek Budapestre.
– Miért, bátyám?
– Hát hogy magukhoz közel meg nem szenvedhetnek.
Hajdan valamikor Tisza Kálmán volt az ország főkormányzója. Az volt természete, hogy minden hívének adott valami hivatalt. Minthogy pedig híve több volt, mint hivatala, mikor a hivatalból kifogyott: adott neki kormánybiztosságot. Utóbb annyi lett a kormánybiztos, számát se tudtuk. Hol lakik a varjú nyáron? Hol vannak a kormánybiztosok országgyűlési szünet alatt? Amint az őszi dér beköszönt, amint az őszi ülésszak megnyílik, csak jön ám a varjú, csak jön ám a kormánybiztos seregszámra.
Az én Oláh Gyula barátom is hivatalt kapott, oszlopos tisztviselője lett Bihar vármegyének.
Történt azonban egyszer, hogy Zsigmond veszprémi püspökkel egy vasúti vonaton utazott. Zsigmond püspöknek az a rossz szokása volt, hogy ő magának az első osztályra, inasának pedig a második osztályra váltott jegyet. Ahol a birtokosok, tisztviselők, tudományos emberek szoktak utazni. Akik úgy vélekednek, hogy a cselédember vagy utazzék uraságával egy szakaszban, vagy utazzék a harmadik osztályon.
Oláh Gyula barátom fura bosszút állott ezért a rossz szokásért.
Fogott öt drótos tótot, váltott nekik első osztályú jegyet, s betuszkolta őket Zsigmond püspök szakaszába.
Tudni kell pedig, hogy a drótos tót sajátságos intézmény. Némi részben ugyan tót is kell hozzá, de nem ez a fődolog. Veszünk egy nagy kalapot, melynek legalább húszévesnek és tízfontnyi súlyúnak kell lenni a beleivódott zsírtól, szennytől és szagtól. Veszünk hozzá három karika drótot, tizenkét egérfogót, ugyanannyi kisebb-nagyobb tepsit, egy fényes bőrtarisznyát, egy borzasztó bőrövet s azután bocskort, kukoricanadrágot s rövid szűrt s irtóztató mennyiségű fokhagymaszagot, mindezt összekeverjük, s akkor elénk áll a drótos tót. Hogy az intézmény tökéletes legyen: célszerű még egy szortyogó pipát s egy maréknyi bagót is hozzákeverni.
Nos hát ilyen ötöt dugaszolt be Oláh Gyula barátom Zsigmond püspök odújába.
De alig várta a jámbor püspök a legközelebbi állomást. Se holt, se eleven nem volt, mire állomáshoz jutott. Úgy emelték le a vonatról, mentőkért kellett izenni, hogy visszahozzák a nyomorúságos földi életre, s ettől kezdve mindig rosszul lett, ha tíz mérföldnyiről látott is drótos tótot.
Nem is hagyta e szörnyű bántást torlatlanul. Jól megjegyezd azt a napot, mikor megbántod a papot. Régi példaszó ez, s mindig igaz. Oláh Gyula barátomnak le kellett mondani díszes állásáról, ha az országot egyházpolitikának és nemzetközi bonyodalmaknak kitenni nem akarta. Le is mondott csakhamar.
Ekkor találták ki számára az országos fürdői kormánybiztosságot.
Dolga semmi. Hatásköre semmi. Pénze semmi. Törvény nem szól róla. Helyhez kötve nincs. Naplót, iktatókönyvet nem kell vezetnie. A kormány sohase kérdez tőle semmit, és sohase fogadja meg egy tanácsát is. Fizetése tisztes, s minden évben két fürdőt meg kell laknia. Hatvanöt év kell hozzá, míg végiglakja valamennyit.
Nos hát az ország kormányzói ennyit tettek eddig az ország fürdőiért. Maguk azonban szintén a belga, holland és német tengerpartokra szeretnek menni fürdőzni.
Mintha a Balaton homokszőnyeges partjai nem érnének annyit.
Szerencsénk még, hogy egy csomó jóravaló orvosunk mégiscsak van már, s számuk folyton szaporodik. És szerencsénk a közönségnek józan esze.
Ha ez nem volna: Magyarország minden pénzes emberét és asszonyát nyáron át-átköltöztetnék idegen országba, idegen nép gazdagítására.