Politika, szerelem, pajkosság és dínomdánom: ez volt a régi Balatonfüred fürdőszórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy gyógyulóhely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a debreceni, miskolci, győri vásárokon s a megyegyűléseken tombolta ki magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretűvé csak az ötvenes években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagyúri korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de Pest megye se maradt el messzire.
Balatonfüreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az országgyűlés előtt. A király szeptemberre hívta össze az országgyűlést, s júliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek való ember jött össze a fürdőn.
Tizenhárom év óta nem volt országgyűlés. Adót szedtek, katonát szedtek, a só árát felemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az országgyűlés a király hűtlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel, az országrontó „gazemberekkel”.
– Egyet legalább exempli gratia* föl kellene akasztani.
Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi híres borsodi követ, kemény ellenzéki férfiú, aki később gróffá lett, s elhagyta az ellenzéket.
– Ha már egyet, akkor inkább valamennyit.
Ezt meg Deák Antal mondta, Deák Ferenc testvérbátyja.
Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öregapja, komáromi követ. Ott volt a híres Nagy Pál, kinek Magyarország újjászületésében kifejtett nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hírneves követ és alispán. Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi László voltak Deák Ferencnek a zalai nagy alkotmányi harcokban legjobb barátai.
Mindezt Szentgyörgyi Horváth József beszélte el nekem, ki Balatonfüred egyik földesura volt, s kinek apja az odagyűlt országos hírű férfiak állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhanc volt, s folyton ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hódító, később honvéd ezredes, egész életében bölcs és vidám férfiú. Nagy vagyont vert el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy híres szépségű nőt.
– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi célja. A többi mind szamárság.
– Hát a haza? Hát a függetlenségi harc? Hátha úgy véletlenül hasba lőttek vagy felakasztottak volna?
– Ez mind a jókedvhez tartozik.
– Hát a cigány?
Nagyon szerette a cigányt – azért kérdeztem tőle.
– A cigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a fürdő is. Úton, fürdőn és cigány mellett udvarolj az asszonyoknak.
– Hát Deák Ferencre emlékszel-e?
– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagy fejű, barna képű, szótlan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a bajuszát. Emiatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk úgy állt, mint a kecske szarva, ő meg lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ ugráltatni a vízen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a lóúsztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett, s azokat ugráltatta. A mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tízet is. Nagyon erős, vaskos fiú volt, akkortájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött.
Elmondott azután egy s más érdekes dolgot is.
Eljött Füredre Bihari is, a híres cigánymuzsikus s a legnagyobb magyar zeneszerző.
Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavotta, se Csermák, se Erkel, se a többi meg se közelíti az ő zenéjét eredetiségben, gazdagságban és magyarságban.
Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg fölrakott két kocsira való cigányt, s egy este ott termett a lóakolnál.
Egy vegyes hangszerű zenekar volt akkor Balatonfüreden, vonó, fúvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi székesegyház zenekarának igazgatója, akkor híres zeneszerző s néhány kitűnő magyar dalnak alkotója is.
Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz, s annak egyik hátulsó szobájában zenét hall. Odaáll az ablak elé, s hallgatja a zenét. Végre megfog egy háziszolgát, s megkérdezi, micsoda zene ez?
– Ruzsicska úr új országgyűlési zenét komponált, azt tanítja be a kórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja eljátszani a promenádon az uraságok előtt.
Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán rántott, bajuszán pödörintett egyet, s aztán még egyszer nagy figyelemmel végighallgatta az új zenealkotást. Végighallgatta és megtanulta. Visszaballagott társaihoz.
– Gyerekek, mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.
Ez egy szomszéd falu, tízpercnyi távolságban.
A cigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhúzta Ruzsicska zenedarabját, s megtanította rá cigányait. Nyolc órára már úgy húzták, mintha gyerekkoruk óta mindig húzták volna. Tizenegy órára aztán visszamentek a fürdőtelepre, s azt mondták, most érkeznek Pestről, Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt, s nyomban elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi kórusnémet.
„Kórusnémet”!
Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a cigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a cigánynak muzsikája. Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek tetsző dolog.
Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.
Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.
Nos hát ez a kórusnémet. Így hívja őket a veszprémi polgár. Aki különben szóba se áll velük. Csak a kapcások, bábsütők, posztónyírók és kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók többnyire.
A cigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A kórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, míg megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a kórusnémet lenézi a cigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a cigány még csak lenézésére se tartja érdemesnek a kórusnémetet.
Balatonfüred
– Még azt se bíznám rá, hogy a hegedűt hozza utánam!
Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.
Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a bujdosónak búcsúdala, a kemény kurucnak sarkantyúpengése, a menyecskének ezüst kacagása. Imádság, szerelmi mámor, harci dal és daliamérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.
Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti fél vállára. Előreáll egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes egekbe, s egy pacsirtadalnyi előjáték után rázendíti Ruzsicska országgyűlési diadalzenéjét.
Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a lelket, sohase hallották ezt a zenét. Odanéznek arra a lánglelkű öreg cigányra, s szívükbe ölelik szürke fejét.
Hanem ahány kórusnémet a világon van: az mind sóbálvánnyá meredt az első hangok után. A kórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is enni, ha ingyen adják. De lehetett őelőttük akármilyen étel-ital, hozzá nem tudtak volna nyúlni egy világért. Hisz ez az a dal, amelyet ők egy hónap óta tanulnak. S az a cigány mégis húzza, mégis jobban húzza, pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a cigány?
Szegény jó Ruzsicska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt neki, és sírva fakadt.
– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.
Sírt, mint a záporeső. A jó öreg apátúr megsajnálta.
– Ne sírj, fiam. Bihari az, aki húzza a te zenédet. Inkább légy rá büszke, s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a bécsi kongresszuson.
A harmincas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos nevezetességek találkozóhelye Balatonfüred. Könyveket lehet írni élményeiről, kalandjairól, társaságáról, szép asszonyairól. Széchenyi, Deák és Wesselényi első emberei az országnak. Deák ott tölti nyarának négy-öt hetét rendesen. Kedvéért, szaváért, látásáért öreg és ifjú államférfiak seregelnek oda hosszabb vagy rövidebb időre. Pestről gyakran egész társaság rándul ki egy-két napra. Vannak már írók, jurátusok, jogászok. Dunán túl, Tiszán túl messze fekvő kálvinista főiskolák ifjai, kik összebeszélnek, fölkerekednek, s hol kocsin, hol gyalog, hol lóháton, ki ahogy bírja, elindulnak, hetekig utaznak, hogy fölkeressék Deákot és Kisfaludy Sándort, Balatonfüredet és Csobánc vidékét, a költészetnek, ábrándnak és rég eltűnt századoknak tanyáit és emlékeit.
Gyulai Pál úr mind nem tudta ezt eddig, de mind megtudta ezt ebben az utazásban. Majd ha odaérnek Badacsony tetejére, elbeszélem én ezeket szép rendben egymás után.
Wesselényi Miklós a nemes ifjúság szilaj képzelődésének hitregeszerű hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába akasztják nyakába a hűtlenségi pört: él a magyarok istene, s itt állunk mi, legyőzhetetlen ifjú magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is. Hiába küldik rá a sárkánykígyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető vasas németet, az európai hírű vívót, Wurmbrandtot: Wesselényi a Szent György lovag, aki kettévágja a vasat is, a németet is, de meg nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átússza a Balatont is, s két szemtanú beszélte nekem, aki látta, hogy egyszer úri barátainak tréfájára úszás közben meg is borotválkozott a Balatonon. Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepi alakját. Aki még a víznek is úgy tud parancsolni. Magyar ember nemigen adta fejét arra, hogy úszni tanuljon. Halnak, békának, csiborbogárnak való mesterség az. Jézus tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki nem volt se paripája, aki lángot fúj; se négylovas hintaja, aki Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruccan. Wesselényinek pedig mindene van, s nemcsak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, amit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.
Minő imádandó önteltséggel beszélgette nékem az ily eseteket a füredi egyszerű falusi gazda.
Oda járt az ifjú Balogh János is országos hírével s asszonyhódító fényes alakjával.
Megfordultak ott nyaranként az ország leggazdagabb mágnásai.
Eljött oda nemegyszer Vörösmarty, mikor neve már nemzeti dicsőséggé alakult át.
És eljött oda Széchenyi.
Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön. Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagítsa az idegen népeket. S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt.
Gőzhajó, Nemzeti Színház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: íme, ezek a harmincas-negyvenes évek nagy alkotásai Balatonfüreden.
Ma ezek mindennapi utcai szavak.
Nemzeti színház! Ma ugyan van a fővárosban tíz is, az országban ötven is, de hetven év előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti színház is csak hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi.
Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerű fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület alkotta, táplálta, lelkesítette ezt az intézményt s ennek közönségét és szereplőit. Még cigányát, még jegyszedőit is. Amint a következő fejezetben mindezt apróra elmesélem.
A füredi szőlősgazdák közt is volt osztálykülönbség. Akinek ezer akó bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember volt, azért mégse volt becsülete, ha egy színészt meg nem tudott fogni pincéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre.
Ahogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: úgy régen minden magyar színész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi gazda annak tisztelje.
Kisfaludy-szobor! Gránitalapon, ércből öntve, nemzeti ruhában, elnézve a Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk szívébe.
Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de mégsem elég. De nem volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt, fából, kőből, durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomrú ember belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait.
Hogy költőnek, mégpedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csodaszámba jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát.
Gőzhajó!
Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferenc is alapító lett, részvényeket jegyzett, áremelkedésre számított.
Igaz ez?
Igaz!
Hát még Deák Ferenc is panamázott? Akinek a császár se adhatott egyéb jutalmat, legföljebb egy kézszorítást?
Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferenc. Az egyik a „Kisfaludy” gőzhajótársaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik: valami árvaház. Meghalt és eltemettetett anélkül, hogy valaha egy fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna.
A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták, s nagy, termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füreden készült néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.
A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt elrakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab.
Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hívták a csőszt. Később apámnak volt vincellérje. Gyönyörű lányát Jókainé hozta el szakácsnénak. Fia fiákeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas eszű, szemrevaló külsejű, vidám kedélyű fiatal napszámos volt. Ötven pengő volt nappali és éjjeli napszáma.
Nos, hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákombákom géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölsülnek ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégiscsak bolond az angol.
Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.
– No, János, mit csinál ez a sok ember?
– A szemeit mereszti.
– Magyarázd meg nekik, János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tűzből-vízből csináljuk kazánban.
– No majd megmagyarázom.
Néhány nap múlva megint odamegy Széchenyi.
– No, János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?
– Meg én.
– Mit mondtak rá?
– Nem hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?
– Meg én.
– Hát arra mit mondtak?
– Azt se hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?
– Azt nem magyaráztam meg.
– Miért?
– Mert azt már én magam se hiszem.
Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámú mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arcának, Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni, Fölfelé soha.
Széchenyi hát nagyot nézett Ujj Jánosra, aki neki hinni nem akart.
– De ha én mondom, János!
– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.
Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csősszel tovább nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:
– Szeretem a magyar parasztot. Amit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak, Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.
Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is, egyenes termettel, bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szíve szerint nem szereti képviselőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkísértik is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: „aki a babáját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi”.
A negyvenes években rendes közlekedést is szerveztek Budapest és Balatonfüred között.
Delizsánc* nem volt 1848 előtt. Az osztrák uralom alatt 1850 óta is kevés vonalon. A külföld regényíróinak a vasút előtti világban kényelmes és könnyű anyagjuk volt a delizsáncban. A regények bonyodalmait ezzel könnyű volt szőni-fonni. Delizsáncon könnyű volt a találkozás, szerelmeskedés, összeveszés, szökés, szöktetés, utolérés. Az útlevelek és a postahivatalok, a rendőrök és vámosok ezerféle szereplése önkényt kínálkozott a regény- és beszélyírónak mindenféle jelenet összetákolására.
Nálunk nem volt se útlevél, se rendőr, se vámos, se delizsánc. De azért lova se volt mindenkinek, s gyalog se indult el hosszú útra, aki rá nem szorult.
Széchenyi először is kikötőket épített a Balatonon. Kevesebbet nem is épített tíznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak úgy kezdetben. Mert csakhamar belátta, hogy Balaton-parti ember azt ugyan nem használja.
Nem azért, hogy félt volna tőle. Más oka van a magyar gazdának.
A magyar oda nem megy, ahová nem hívják.
Oda nem megy, ahol dolga nincs.
Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.
Ami a másé, azt nem bámulja.
Ami nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.
Még a cél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.
Mi köze Somogy vármegyének Zala vármegyéhez? Bizony kevés köze van. Ahol pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban éppen semmi. Okos ember csak nem megy neki a víznek. Nincsen annak gerendája.
A jég – az már egészen más.
Ha csendes időben fagy be a Balaton, s ha igazán befagy: akkor biztos lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli vasutat építették: ez előtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a jégen egy csoportban nyolcvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva, követ szállított a siófoki oldalra. Úgy állt a jég, mint a szikla. Még csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyú teher alatt. Pedig mozgott az a teher.
Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez, s a somogyi ember zalai atyafiához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban, s bort is vásárol a somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul útnak a jégen. Sohase tudja az ember, téli napokon mikor támadhat köd. Ködben pedig nincs az az okos ember, aki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen, végenincs körbe bele ne szédüljön. Aki pedig beleszédült: annak a számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utoléri, megfagy, éhen hal, nincs, aki segítsen.
Azért kell kocsival, lóval menni. A ló el nem téved soha. A ló se földrajzot, se csillagászatot, se mérnöki tudományt nem tanult. Nincs tehát olyan tudománya, amit rosszul tudhatna, amivel magát és gazdáját csúffá tehetné. A szerszáma, a tájirányzója se hibás soha. Ostoba körbe bele nem keveredik. Csak a kocsis hagyja rá a gyeplőt és az irányt. El nem téveszti ő az egyenes irányt. Se könnyelműségből, se tűnődésből, se alaptalan fontolgatásból. Nem is részeg, nem is ábrándozó. Szóval: télben, fagyban, jégben, ködben csak a lóval lehet menni biztosan.
Hajdan nem volt gőzmalom. A dunántúli ember a szélmalmot se igen ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolca körül hatalmas vízimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember őröltetni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy kerülővel Keszthely felé vette útját. Gyakran egy hétig odajárt, míg a liszttel hazaért. Használták néha a réveket is.
Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz keskeny, emez széles vízi út.
Jól emlékszem: Vas uramnak hívták a negyvenes és ötvenes években a fülöpi révészgazdát. Gyenge suhanc voltam, mikor 1855-ben át akartam menni a Balatonon somogyi rokonaim látogatására. Húsvétkor volt, erős napéjegyenkori szelek zúgtak, állandó vész tombolt a Balatonon. Hiába kértem Vas uramat, nem eresztette el a kompot. Pedig én viharban szerettem volna utazni.
– Nem lehet, úrfi, csúnya idő van odakint.
– De én nem félek ám.
Rám nézett Vas uram. Magas szál ember volt, hatalmas bajusszal, borotvált állal, egyenes termettel.
– Nem is az úrfit féltem én, hanem a dereglyét, mert az nem az enyém. Aztán kár lenne a legényekért is.
Ott üldögélt és pipázgatott négy révészlegény a gunyhó előtt. Egyik burgonyát hámozott a pörkölthöz, a másik a tűzzel barátkozott, kettő pedig hálót kötött.
Nesze neked, hetyke önérzet! Mi vagy te? Pápai tintás ujjú diák vagy te. Semmi se vagy te. A dereglye – az már valami. Az már érték, amit kímélni kell. Mert az a másé. A másét megőrizni pedig a becsület dolga. Hej, Vas uram, kend se lesz az az ember, aki a más pénzével valaha Amerikába vitorlázzon át.
Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán pandúrok és komiszáriusok.
Egyéb utas ember mit keresne a Balatonon?
A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni. Hatvan-hetven év előtt még a pandúrnak se volt szabad túlmenni az árkon, ha orra előtt volt is a bűnös ember.
Almádiban van egy csárda. Vagy legalább volt hajdanán. Az almádi puszta a veszprémi káptalané, s két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában.
Valami pajzán eszű kanonoknak az jutott eszébe, hogy a csárdát ott a Balaton partján a két vármegye határára építse. A csárda tetejének szelemenfája volt a két vármegye határvonala. A túlsó parton jó két mérföldnyire szakad ki a Sió a Balatonból. A szelemenfa* a Sió-torkolat közepére nézett. A szelemenfa iránya szabta meg a határt a vízen is, s ez mutatta meg, hogy ettől napkeletre fekszik Veszprém Balatonja, napnyugatra pedig fekszik Zala és Somogy Balatonja. De sok vidám perpatvar keletkezett ebből. Talán ha a téli Balatonról lesz szó, elmondok egyet apróra.
Mind a három balatoni vármegye tele volt egykor duhajjal, szegénylegénnyel, katonaszökevénnyel, Sobri Jóska pajtásaival.
Ott iddogál most is öt-hat az almádi csárdában. Az ivószobának X lábú hosszú asztala is a két vármegye határán nyúlik el. Az egyik oldalán a pad az egyik vármegyében, a másik oldalán a pad a másik vármegyében. Körülülik a legények.
Jön be a tehenes, szól valamit a csárdásnak. A csárdás odafordul a duhajokhoz:
– Gyerekek, jönnek a pandúrok.
– Honnan?
– Vörösberény felől.
No, ez Veszprém megye hadserege.
A duhajok átülnek az asztal mellett a zalai padra, s tovább isznak nyugodtan. Még rá is gyújtanak a régi dalra: Cifra szűröm Veszperémben vettem.
Jönnek a pandúrok, jön elöl a nyalka őrmester, berúgja az ajtót, s betoppan a szoba közepére. Utána öt legénye.
Kerek kalap túzoktollal, lelógó fekete szalaggal a fejükön. Rövid dolmány, hosszú rojtos kék gatya, pitykés mellény rajtuk. Oldalukon bőrtarisznya mindenféle lövöldöző-, pipázó- és étkezőkészséggel, vállukon a dupla csövű puska, jobb kezükben rövid nyelű fokos. Csizmájukon sarkantyú kiabál.
Meglátja az őrmester a duhajokat. Első pillanatra fölismeri, hogy ez a Hatlábú Jóska Sümeg vidékéről. És társai. Híres betyárok. Össze is lövöldöztek már egyszer-másszor a zalai pandúrokkal. No, ezek ugyan kapóra jöttek.
De hát Zala vármegyében vannak. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet utánuk. Nincs parancsolatja az alispántól. Anélkül pedig nem lehet.
– Adjon Isten!
– Kendteknek is.
A pandúr csak tegezi a betyárt, a betyár meg kendezi a pandúrt. Mikoris békességben vannak.
Odanyújtja Hatlábú Jóska a vászonkorsót* az őrmesternek.
– Igyék egyet, őrmester uram, adom becsülettel, ki lesz fizetve az ára emberséggel.
Nagyot kiált az őrmester.
– Az áldóját az öregapádnak, régen kereslek már benneteket, ha legény vagy, jere idább egy lépéssel.
De azért csak húz egyet a vászonkorsóból. Tudja azt ő jól, hogy ezt az egy szavát Hatlábú Jóska meg nem fogadja.
Letelepszenek a pandúrok is. De ők már csak a veszprémi padon. A csárdás szó nélkül rakja eléjük a vászonkorsót.
Elkezdenek egymással évődni, legénykedni, kalandjaikat elbeszélni. Elvégre Hatlábúék fölkerekednek, s a maguk ajtaján kimennek.
– Isten megáldja kendteket.
Az őrmester a fokosát rázza utánuk. Hatlábúék pedig eltűnnek a felsőőrsi Öreghegy sűrű csalitjában.
Másnap az őrmester jelentést tesz a főhadnagynak, a főhadnagy az alispánnak, hogy Hatlábú Jóska hatodmagával az almádi csárdában láttatott Kisasszony-nap után való csütörtökön délután, s onnan a felsőőrsi Öreghegy felé menekült. Nosza, az alispán stafétával értesíti azonnal Zala megye alispánját, aki meg is kapja a sürgős levelet két hét múlva. Parancs megy erre haladéktalanul a sümegi pandúr hadnagyhoz, hogy Hatlábú Jóskáékat hol keresse. Ki is küld ez egy őrmestert öt legénnyel Almádiba, kik aztán nagy sebten odaérnek Kisasszony-nap után egy hónap múlva.
Hatlábú pedig ezalatt végigsétált egész Zalán, egész Göcsejen, egész Muraközön, kifosztotta a szentgrófi vásárosokat, megnyaggatott egypár zsidót, kirabolt egy babkárt,* elszeretett egypár csaplárosnét, s most ott mulat a Dráva partján Varasd vármegyében, Almáditól éppen negyven mérföldnyire.
Nos hát ilyen világ volt a vasút és távíró korszaka előtt a Balaton partján. Ezelőtt hetven esztendővel.
S ide épített gőzhajót Széchenyi.
És épített kikötőt és hidat Balatonfüredre, Alsóörsre, Almádiban, Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon, Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.
Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is pusztult valamennyi.
S hogy elpusztult.
Az ötvenes években valamikor lementem az alsóörsi homokos partra, ahol most már gyönyörű villák állnak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol emberi lény. Meleg júliusi nap volt, megkívántam a fürdést. A parton találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve.
Leülök, levetkőzöm, fürdöm. Fürdés után öltözöm, s felhúzom cipőmet. Valamit érzek benne, lábam nem egészen fér bele. Újra levetem, hát csak ugrik ám ki belőle egy félrőfnyi hosszú siklókígyó. Okos szemeivel rám néz. Szemei tele csodálkozással és szemrehányással. Nem értette: mit háborgatom én őt?
Hát bizony én a kígyók tanyájára találtam vetkőzni. Míg fürödtem: egy gondos anyakígyó már egyik cipőmet elfoglalta állandó tanyának.
Hej, pedig néhány év előtt, amikor a „Kisfaludy” gőzös első körútját tette, s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is eldördültek üdvözlő ágyúi. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó szépségű asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsóörs, Felsőörs, Lovas, Kövesd, Szentkirályszabadja egész lakossága ünnepi öltözetben, lobogóval. Húzta a cigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.
Így volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek* és kígyóknak tanyája.
Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei.
Szigliget
De megérnek egészen. S megérnek királyok, hercegek, nagyurak és egyházi fejedelmek nélkül. S megérnek az okos társadalom bölcsességének segedelmével.
De Széchenyi terve szerint Pestet is össze kellett kötni Balatonfüreddel.
Ez is megtörtént.
Nem vasúttal, hanem gyorskocsival. Ahogy repült Bécs felé a „gyorsparaszt”: úgy repült Balatonfüred felé a „gyorskocsi”.
Kedves jó olvasóm! Kérdezd csak meg öregapádat és dédanyádat, miképp utaztak az emberek a század elején az ő fiatalkorukban? Valamit majd én ebből elbeszélek.
De a nagy urakról szóljunk. A nagy úr mindenütt és minden időben egyenlő volt. Jó ló, váltott fogat, sok cseléd, kényelmes étkezés, biztos éjjeli tanya. Ez a nagy úr.
A középosztályról, a jómódú polgárról, a szerény, de biztos vagyonú nemesemberről beszéljünk. Akikből áll ma is a nemzet, a művelt társadalom, a tisztviselői kar, a lelkész, tanár, tanító, író, művész, vállalkozó, kereskedő, nagyiparos, kisiparos, mezőgazda, bérlő. Egyszóval a nemzet. A mindenféle hercegek s világi és egyházi főurak csak cifrasága a nemzetnek. Sujtás a dolmányon. Nem melegebb, nem tartósabb, csak cifrább és költségesebb a dolmány általa.
De meséljük el előbb, hogy készült az első magyar nemzeti színház.
