Az államnak sok keze van, s ha fizetnie kell, ha vállalkozónak, szállítónak vagy szegény embernek jár a pénz: minden kezén keresztülmegy, míg oda jut, ahová kell.
A pénztárnok az, aki fizet. Először megnézi a nyugtát. Azután az embert elküldi az ellenőrhöz. Az ellenőr továbbküldi a számfejtőhöz. A számfejtő kikeres mindenféle könyvet, írást, előiratot és főnököt, s megvizsgálja: jár-e pénz, kinek jár a pénz, mennyi pénz jár, miért jár a pénz. S különös gondja van nem arra, hogy hibát ne találjon, hanem arra, hogy hibát találjon. Mert az állam, mikor pénzt hajt be, behajtja azt gyorsan, s nem keresi: milyen ember az, akitől behajtja. De ha pénzt ad ki: akkor előtte mindenki tolvaj, csaló, hamisító, álarcos, akire vigyázni kell.
Ha azonban már elvégre minden rendben „találtatik” akkor a pénzért járó embernek be kell bizonyítani, hogy ő nem más, mint csupáncsak ő. Hogy ő se nem bátyja, se nem öccse, se semmiféle rokona önnönmagának, hanem ő az önnönmaga. Mert amíg ezt be nem bizonyítja: addig ugyan pénzt nem lát, ha minden igazsága együtt van is.
Hát a függetlenségi harc alatt hogy jutott pénzéhez a lószállító?
Csányi László ott lakott Pesten a Koppély-házban. Ő volt a főember, aki kiutalta a pénzt.
Brachfeldék szívesen vártak a ló árára. S erre jó okuk volt, mert akkor is csak várniuk kellett volna, ha nem szívesen vártak volna. Első volt a honvéd és lova és fegyvere.
A móri csatát elvesztettük. Jött Windischgrätz Pest felé, mint a förgeteg. Pár nap alatt itt is lesz.
Siet Brachfeld Csányi Lászlóhoz a lónyugtával: vezesse rá az utalványt. Kocsi áll Csányinál a kapu előtt.
A kocsi tele mindenféle útipoggyásszal.
Az öreg huszár, a Napóleon kori öreg huszár áll elébe. Nagy tarisznyába gyömöszöl mindenféle útravalót.
– A nagyságos úrral szeretnék beszélni.
– Amiből ugyan semmi sem lesz.
– Én vagyok a Brachfeld.
– A kend baja az, nem az enyém.
Nagyon udvarias volt a vén huszár, hogy a gazdag zsidót kendnek szólította.
Szerencsére nyílt az ajtó, jött ki Csányi. Asztrakán süveg volt a fején, bunda a vállán, botosok a lábain. Kegyetlen hideg tél volt e január harmadik napja. Ment a függetlenségi kormány Debrecenbe.
– No, Brachfeld, mi jó szél hordozza itt?
– Erre a kis nyugtára szeretném, ha nagyságos uram rávezetné az utalványt Duschekhez.
– No ezt hát még elvégezzük.
Az a kis nyugta szólt hetvenezer forintról. A ló áráról.
Most az ilyen apróságot a vámházban fizetnék ki.
Akkor pedig a vámház helyén a Dunának egy nagy öble állott tele vízzel. Úgy nevezték: A molnárok tava. Ez volt a dunai malmok téli kikötője. Most is tele volt dunai malommal. A malmok lábnyi vastag jégbe fagyva. Nem őrizte a malmokat más, csak az isten meg a patkányok. Szép napos időben egy csomó viháncoló kölyök mindig ott ácsorgott a partokon. Leste, amint a patkányok mennek látogatóba egyik malomból a másikba. S dobálta őket apró kavicsokkal. Volt kavics a Duna-parton elegendő.
A patkányok ugyan Duschek helyett ki nem fizették a lovak árát.
De hol volt akkor már Duschek is?
Valahol a Hortobágyon.
Ő már néhány nap előtt elindult a bankócsináló gépekkel és emberekkel, a bankópapirossal és a sok istentelen protokollummal. Bankópapirost ötszáz mázsát kellett Debrecenbe vinni. Száz kocsi szállította csak a papirost. Mert akármilyen híres-nevezetes, gazdag város Debrecen városa: azért bankópapirosa mégse volt se azelőtt, se azóta, se akkor. Hárommillió aranyja, ezüstje volt a magyarnak, mikor függetlenségi harcát megkezdette. Ma éppen másfél napra lenne elég béke idején. Akkor pedig egy évig hadakoztunk vele, pedig két európai nagyhatalommal verekedtünk. Ami még kellett hozzá, azt előteremtette a hősi elszántság, a bankócsináló gép, ezer mázsa bankópapiros és a zsidó.
Volt Brachfeldnek már utalványa, csak embert kellett keresni, aki kifizeti.
Ha Windischgrätznek mutatja be: akkor felakasztják. Az lesz a fizetés.
Ha eltagadja, elégeti vagy bizonytalanra vár vele: akkor sohase látja pénzét.
Nincs egyéb választás: jó, kétlovú parasztkocsira felülni, s nekivágni a télnek, fagynak, alföldi sivatagnak, el napkelet felé Debrecenbe. Vagy megeszik a farkasok, vagy agyonütik a betyárok, vagy megkapja a pénzét jószerével.
Ma is érdekes lenne az utazás nyitott parasztkocsin hóban, fagyban, téli zimankóban Debrecenig. Hát ezelőtt ötven esztendővel?
Egyik nap késő éjszakáján bevetődik Nádudvarra. Azt se tudja: micsoda falu, micsoda város. Minden ablak sötét, sehol senki ébren, vendégfogadónak se híre, se hamva, lovak elfáradtak, emberek elgémberedtek, szél szitálja a havat az utcán, kutyák feleselnek, kakasok szólnak; más életnek, egyéb hangnak semmi nyoma. Utcai lámpa van ugyan Bécsben, Párizsban, sőt már Pesten is, de annak fénye Nádudvarig el sem világít. Amivel Nádudvar egy csöppet se törődik.
De a város végén mégis ég a gyertya egy ablakban. Ott lakik a Kakuk zsidó. Azért hívják Kakuknak, mert ha tüsszent, mindig úgy szól, mint a kakukkmadár. Különben pedig németszabó volna. Szegény az istenadta, mint afféle németszabó Nádudvaron. Mit is keres németszabó Nádudvaron? Hiszen nem jár ott más pantallóban, csak a gatyás galamb. Abból is csak egypár van a tisztelendő úrnál.
De hát gyertya mégis ég az ablakban.
Brachfeld bezörget, bemegy, szívesen látják. El is fér a szobában, ha a bundáját kint hagyja a konyhában. Az egész szoba akkora, mint egy jóravaló szekrény. S már be is költözött oda éjjeli szállásra Altstädter veszprémi zsidó s két veszprémi szűrszabó. Az egyik Vörös Sándor, nekem egykor, közel harminc év előtt lelkes, hű választóm. A másiknak nevét elfeledtem.
Vacsora is akadt: meleg burgonyaleves. A forró víznél többet ér.
A lovakat is beköthetik, de nem az istállóba, mert az nincs, hanem a kamarába, ahonnan előbb ki kell dobálni a sok ócska rongyot. Reggelire már van tej is, szalonna is, puha kenyér is. Hatalmas lakoma. Kell is fizetni fejenként tizennégy forintot, lovanként három forintot. Jámbor Kakuk zsidó, öt esztendőre beszerezte házbérét egyetlen éjszakán.
Úgy kell neki!
Duschek pedig nem henyélt. Amint gépe és papirosa Debrecenbe ért: a legelső éjszakán már berendezett mindent, hogy mire a nap fölkel: ontsa gépe a bankót.
Ott volt műhelye és raktára a nagy kollégium földszinti helyiségeiben. Egyik szobában egy nagy vasalt szekrény tele kész bankóval. Rozzant ajtóit, rozzant ablakait új lakatok, városi hajdúk, új honvédek őrzik. Minek őrzik? Ki orozna a nemzet kincséből? Hogy merne belépni tolvaj istennek szentegyházába?
Duschek nem ott lakott, hanem a nagy kollégium mellett egy kisded házban, csak egy szűk utca választotta el a kollégiumtól. De a szekrényes szoba mellett is volt hivatalszobája.
Festett asztal, fapad, néhány festett faszék, mosdószekrény és egy fiókos szekrény: ez volt a szoba minden bútorzata. Tükörnek, csillárnak, szőnyegnek semmi nyoma. De volt egy fali fogas. Azon lógott egy szürke posztóköpeny, egy fekete kabát és egy barkhendből készült rövid ujjas mellény.
Mi a barkhend?
A barkhend pamutból készült ócska, bolyhos vászon. Egyik oldala se fényes. A színe vagy kékre, vagy szürkére, vagy vegyes bágyadt kockákra festve, a visszája színtelen szürke bolyhosság. A világ legolcsóbb kelméje. Tizenhat váltókrajcár volt rőfe, s még ma se drágább tizenöt krajcárnál. Kapcaruhának szokta használni a középosztály, mellénynek a legszegényebb ember, alsószoknyának a legszegényebb asszony.
Nos hát ilyen barkhendből készült rövid ujjas mellényt viselt Magyarország pénzügyminisztere magánlakásán és hivatalszobájában. A fekete kabátot csak szükségből öltötte fel.
Mindennap egymillió bankót nyomatott ez a miniszter. Ki vette számon? Ki ellenőrizte? Az a néhány hivatalnok, ki vagy elhalt, vagy világnak futott, vagy a harcban hullott el, vagy a tömlöcben, vagy az akasztófán. S akinek ellenőrizetlen volt kezén mindennap egymillió: az az ember kétforintos kabátban járt.
Pedig ott volt mellette a szépasszony is. A csodaszép balatonfüredi Gutthardné. Aki csikorgó hidegben elment vele, elment utána Debrecenbe. Aki szerette a minisztert, azt a rideg, szürke hivatalnokot, még barkhend ujjasában is. S akiért rajongott az a miniszter, mintha csak ifjú művész lett volna.
Hej, pedig a szépasszony két szép szeme nagy hatalom. Megöl az ő nézésével. Leszedi a csillagot az égről, kiveszi a kincset a szekrényből, kilopja az önérzetet a szívből, a hősi elszántságot a honfilélekből.
A szépasszony két szép szeme.
Keresztültör a várak falán, a királyi paláston, a papok bíboröltönyén, a férfi komolyságán s a hitvesi hűségen. Mi tud annak ellenállni?
A barkhend ujjas. Azon nem hat keresztül se könnye, se lángja.
Korán reggel bemutatja Brachfeld a hetvenezer forintos utalványt Duscheknek.
– Volt ön Gutthardtnénál?
– Nem voltam, miniszter úr, nem is megyek, sietős az utam.
Akkor a barkhend ujjasában volt a miniszter. Átment a kollégiumba, felnyitotta a szekrényt, s szó nélkül kifizette a pénzt.
A zsidó pedig sietett vissza a tenger pénzzel Budapestre. Hiszen ha Windischgrätz föl nem akasztja: megint csak kell lovat vennie a honvédek számára. De miként jusson vissza Budapestre? Ez volt a kérdés.
Dehogy volt ez kérdés. Nem lehet a lókereskedőt megakasztani. Aztán Windischgrätz jámbor ember volt. Csak a Duna bal partját őriztette. Szentül hitte, hogy háta mögött már mindenki jó barátja. Tétény felől az jött be Budára és Pestre, aki akart. S az osztrák főhadiszálláson csak oly biztosan jártak-keltek a magyar sereg kémjei, mint akár Debrecenben. Csak Promontor és Budaörs felől kellett bejönni.
Mi lett utóbb a szépasszonyból?
Hosszú története van ennek, de ez a történet már nem tartozik a Balatonhoz. De egyszer-kétszer mégis érinti azt.
Az enyingi kerület képviselője a 48-i országgyűlésen Bocsor István volt. Enying szülöttje, pápai tanár, kemény hitvallású magyar ember. Nagy tudós, de a remek gondolkozású csöndes tudósok fajából. Nekem is kedves tanárom volt. Az akadémia sohase választotta be tagjai közé, pedig sok és szép úttörő tudományos munkája jelent meg – de pápai kiadásban.
Ez volt egyik bűne. A másik pedig az volt, hogy Szent István királyról megírta, hogy az nem volt se szent király, se nagy király, mert német lányt vett el feleségül, mert ő csinálta meg a némettel először a közös ügyeket, s mert ő kezdte meg nálunk a latin és német nyelvek elültetését.
– Ez a két nyelv, amici, olyan átok a magyar nemzeten, mint a szerb tövis a mezei gazdán. Ma se tudtuk, sohase tudjuk kiirtani.
Így beszélt tanítványainak.
Történettudós létére úgy gondolkodott, hogy ha a némettel összeveszünk, vagy legyőzetés, vagy árulás, de az egyik bukásra visz bennünket. Ez ok miatt az országgyűléssel együtt nem ment el Debrecenbe, hanem visszafelé keresztültört Windischgrätz táborán, s elment haza Enyingre, Pápára.
A debreceni nemzetgyűlés azonban gondolt egyet, a távol maradt képviselőkre körözvényt bocsátott ki, s elrendelte, hogy aki ennyi s ennyi idő alatt székét el nem foglalja s távollétét nem igazolja: helyét üresnek mondja ki. Bocsor István se meg nem jelent, se nem mentegetődzött, s így az enyingi kerület megürült.
Ez a kerület a fűzfői öböltől a Sióig ráfekszik a Balatonra. A szépasszony rábírta Duscheket, hogy vállalja el az enyingi képviselőséget. Ki tudja: minő terve volt a szépasszonynak? Ki tudja: miért ábrándozott vissza a szép Balatonra?
Duschek közölte a dolgot Kossuthtal. Kossuth, a kormányzó, írt egy szép magánlevelet az alispánnak: Kenesei Kenessey Antal urambátyámnak, a levélben ajánlotta Duscheket. Az alispán írt a szolgabírónak, Nagybaráti Huszár Pongrác urambátyámnak, s aztán alispán, szolgabíró, esküdt nyakukba vették a kerületet, beszéltek minden falusi bíróval, jegyzővel és elöljáróval, s lelkükre kötötték, hogy meg kell választani Duscheket, az ország pénzügyminiszterét, mert Kossuth apánk, az ország kormányzója úgy parancsolja.
– Parancsolja?
Ez a szó volt a hiba.
Mezőföldi magyar ember parancsszóra meg nem választ senkit. Volt kéznél egy ékes szavú, érces hangú, jókedvű kálvinista káplán: Cserky István. Őt választotta meg. Úgy megbukott Duschek, mint a parancsolat.
A kálvinista káplánnak akkor húsz forint volt az esztendei fizetése. Azt hiszem, ma sem több ötven forintnál. Mai napság merjen csak egy kálvinista segédlelkész a pénzügyminiszter ellen valahol föllépni képviselőjelöltnek!
Duschek sorsa az lett, ami a függetlenségi kormányé. Debrecenből Pestre, Szegedre és Aradra költözött, s utóbb osztrák fogságba került. Az egész világ bámulatára azonban se föl nem akasztották, se súlyosan el nem ítélték.
Pedig ő is elfogadta a függetlenségi határozatot, s ő is trónjavesztettnek mondta ki Ferenc József császárt.
Ő is minisztere volt a függetlenségi kormánynak, s a hősi harc diadalaihoz mindvégig ő szolgáltatta a pénzt.
Minden függetlenségi minisztert fölakasztottak, aki el nem menekült. S ha volt hóhérlogikája Haynaunak: akkor Duscheknek kötél által kellett meghalnia.
Volt hóhérlogikája, s Duschek mégis megszabadult.
Áruló volt talán Duschek alattomban? Nem.
Becsületes magyar ember volt minden ízében. Megmentette őt a szépasszony.
Mikor Haynau Komárom várának átvétele után Pestre jött, s gróf Batthyányt, Csányi Lászlót, báró Petényi Zsigmondot, Szacsvayt s társaikat kivégeztette: szemlét tartott hadserege fölött, Pest és Buda helyőrsége fölött. Katonái kopottak és rongyosak voltak. A katonáknak még díszruhája is szenny és foszlány volt. A fehérnemű rég lemállott testükről, s a hosszú táborozás férgei hemzsegtek rajtuk.
A hóhérnak volt érzéke a katonai dísz iránt. Kegyetlenül összeszidta a bécsi hadügyi kormányzatot, törzstisztjei csak úgy ámultak-bámultak rajta. Rögtön írt is Bécsbe, sürgetni az új ruházati felszerelést.
A szemlére kiment a szépasszony is. A szemle azon a vidéken volt a tábori kórház körül, ahol most az elevátor és közvágóhíd fekszik. A szépasszony fiákerről nézte végig a hadiszemlét.
Még az napon fölkereste a hóhért. Valami Friedberg nevű segédtisztjét találta ott. A szépasszony követelte, hogy rögtön jelentse őt be a hóhérnál. A segédtiszt lehetetlennek tartotta, a hóhér nem is volt már otthon, valami kaszinóba vagy valami látogatóba ment. A segédtiszt tudta: hová. Gutthardtné egyszerű, de előkelő és értékes öltönyben volt. Ragyogó szépségének fényét, melegét és illatát fokozták nagybecsű ékszerei. Friedberg százados tagadó feleletét föl se vette. Kért egy levélborítékot.
A fiatal és udvarias százados sietett levélborítékot adni. A szépasszony beletett egy névjegyet. „Madame Gutthardt.” És beletette Paskievits hercegnek egy ajánlólevelét és Konstantin orosz nagyhercegnek egy látogatójegyét.
Hol vette ezeket a szépasszony?
Ki tudná azt?
Volt Abaújszántón egy zsidó orvos, dr. Weiser. Apja Weiser Károly budapesti királyi közjegyzőnek. Az orvos neje: Amália, orosz lány. De 1849-ben már jó magyar. Magas műveltségű hölgy volt. Nem tudom: él-e még. A magyaron kívül a német, a francia és orosz nyelvet is kitűnően beszélte, s művész volt a zongorán.
Paskievits herceget hozzá szállásolta be a városi elöljáróság. Egy hétig volt nála. A Volga melléki bájos orosz népdalokat örömest hallgatta magyar házi úrnőjétől a különben komor és agguló orosz nagyherceg. A magyar népdalokat nem akarta hallani. Nem értette meg.
De megértette és megszerette Konstantin nagyherceg. Ő is ott volt szállva három napig. A balatonfüredi szépasszony itt találkozott Paskievits herceggel is és Konstantin nagyherceggel is nemegyszer.
És ahogy elbeszélte, jelen volt akkor is, amikor Weiserné a legszebb rima-völgyi és Tisza vidéki népdalokat verte, s amikor ezek édes-bús dallama ránehezedett a nagyherceg szívére. Támlás széken hátradőlve hallgatta az ismeretlen dalokat, s merengve nézett ki az asszonyok feje fölött az ablakon át a világba.
Az orosz-magyar asszony egyszer csak félben hagyta a zongorázást. Odafordult a nagyherceghez:
– Fenség, tetszik Önnek a magyar dal?
– Nagyon tetszik.
– Hát szerezze meg magának a magyar népet is. Egy szavától függ, s a magyar nemzet fenségedet választja királyává.
Az orosz nagyherceg mosolygott. Aztán fejét tagadólag rázta.
– Nem lehet.
Egy percig hallgatott. Mit gondolhatott ez idő alatt? Azután e szavakat ejté ki:
– Nagyon szomorú a magyar dal.
A szépasszony rögtön felelt rá.
– Vidám lesz az, ha fenséged lesz a magyarok királya.
Német nyelven folyt a társalgás. A nagyherceg elkomolyodott arccal mondá:
– Hagyományaink ezt nem engedik meg.
Pár nap múlva nemcsak két zsidó asszony ajánlotta fel Konstantin orosz nagyhercegnek Szent István koronáját.
Sejtette ezt a szépasszony? Vagy volt-e ebben része neki is?
Ez a találkozás, ez a társalgás megfejti azt a rejtélyt, miért lehetett a szépasszonynak látogatójegye az orosz fővezértől is, az orosz nagyhercegtől is.
Friedberg százados nagy szemeket meresztett, mikor a látogatójegyeket meglátta. De a szépasszony nem hagyta sokáig bámulni. Leragasztotta a levélborítékot, s odaadta Friedbergnek.
– Keresse föl, százados úr, kérem, Haynau őexcellenciáját, én addig majd itt várakozom, s kérem, adja át neki levelemet.
Egy óra múlva otthon volt a hóhér, s fogadta a szépasszonyt.
– Kegyelmes uram, én ma végignéztem a hadiszemlét. Láttam, hogy a katonák ruhája rongy és szenny. Tudom, hogy fehérneműik nincsenek. Azt is láttam, hogy excellenciád kedvetlen és bosszús emiatt. Bécsből nem kap fehérneműt három hónap előtt, én ellátom hadseregét fehérneművel három nap alatt.
A hóhér két kézzel egyenesre húzta araszos hosszúságú két kajla bajuszát, s úgy nézte a szépasszonyt. Bámulatba ejtette az asszony szépsége és bátorsága. S a két látogatójegy.
– Hol veszi ön három nap alatt azt a sok fehérneműt?
Az asszony észbomlasztó mosollyal billentette meg vállát.
– Akárhol veszem! Hátha már készen is van? Hátha én már régen számítottam arra, hogy készletet gyűjtök össze vagy a magyar, vagy az orosz, vagy az osztrák hadsereg számára?
– Miért nem jelentkezett ön júliusban, mikor én itt Pesten katonafehérneműre pályázatot hirdettem?
– Mert excellenciáddal akkor személyesen nem találkozhattam, s ajánlatomnak árát nem szabhattam.
– S mi az ára?
– Az, amit excellenciád júliusban megszabott. De azonfelül még az is, hogy Duscheknek a haja szála se görbüljön meg.
– Mi köze önnek Duschekhez?
– Barátom volt.
Így adta el a szépasszony a hóhérnak azt a negyvenezer inget-gatyát, melyet Liebmannal a honvédhadsereg számára készíttetett, s melyet ez már nem vehetett át.
S így mentette meg Duscheket az akasztófától.
De így lett aztán a szépasszony Pesten mindenható mindaddig, míg itt a hóhér uralkodott.
És még azután is, míg a solferinói csata be nem következett. És míg ragyogó szépségének sugarai el nem halványodtak.
Balatonfüredre még ellátogatott egy-két nyáron át. Rokonai föl-fölkeresték Várpalota és Veszprém vidékéről, s ő meglátogatta őket. Elvált férjével is szívesen váltott egy-egy szót.
– Jer vissza hozzám, visszaveszlek!
Szegény kis szabó. Megkeresett naponta két-három forintot, a szépasszony pedig dúskálkodott a százezrekben.
– Amikor én tehozzád visszajönnék, akkor te már nem vennél vissza feleségnek.
De a világ mégis megváltozott körülötte.
A savanyúvíz-forrása csak úgy buzgott, mint máskor. A szolgák és hajdúk csakúgy hajlongtak előtte, mint régen. Vén cserfái az erdőnek, vén hársfái a sétálónak, meredek jegenyefái az alsó partnak csakúgy illegették előtte lombjaikat, mint évek előtt. Napsugár az égen, csillag-fény az éjben, felhők és ábrándok képe a Balaton tükrén csakúgy játszott gyönyörűségére, mint egykoron.
Hanem az emberek más szemmel néztek rá. Szép volt, ragyogó volt még, de a legyeskedők már elmaradtak. Egy rokon nővel sétálgatott magánosan. Megtudták valahogy s elsuttogták róla, hogy az osztrák hatalom embereivel jó barátságban él.
S nem mondták meg neki a hidegség okát.
Csak a nemzet bárója mondta meg.
Ki volt a „nemzet bárója”?
Hej, ha azt valaki igazán tudná! Jókai harminc esztendeig ismerte, én közel negyven esztendeig: sohase tudtuk meg, kicsoda, mi a neve, honnan való.
Agglegény volt. Zömök termet, jól megtermett idomokkal. Hatalmas fő, tüzes fekete szemekkel, római orral, borotvált arccal. Csak szép, fekete bajusza volt mindig huszárosan kipödörve, és csak fekete hullámos haja gondosan fodorítva. Szép férfi mindig, még öreg embernek is nyalka öreg ember. Mikor kezdődött vendéghaja, s mikor lett deressé bajusza: megmondani senki se tudta.
Mindig fehér mellényben, fekete kabátban s magyar sarkantyús csizmában járt. Se Haynau, se a divat őt ettől el nem riasztotta. Nyaka körül nagy, színes kendő, kissé olaszos alakú, nagy karimájú kalapja mindig hetykén fél fejére csapva. Divatos pálca a kezében, értékes gyűrűk ujjain, maroknyi fityegő zsebbeli órájának vastag aranyláncán.
Mindig jókedvű. Mindig harsány hangon beszélt mindenkivel. Telét Budapesten, nyarát Balatonfüreden töltötte. Minden embert, minden nagy embert és minden szép asszonyt ismert az egész országból. Nem jött olyan fiatal menyecske Balatonfüredre, akinek a nagymamájával el ne járta volna a ballagót és a ropogóst, mikor az még lány volt.
Több mint ötven éven át volt állandó vendége Balatonfürednek. Tíz apátúr és tizenkét perjel dőlt ki mellőle. Három nemzedéknek látta támadását, enyészését. Őt megváltozni nem látta senki.
Sokan azt mondják: borbély volt valamikor suhanc korában.
Nem tudom, de nem hiszem.
Sokan azt mondják, az idősebb nőknek, a tüzesebb menyecskéknek udvarolt.
Nem tudom, de elhiszem.
Tartott lakásán egy kis játékszobát. Volt belőle haszna, de nem sok haszna. A kártyapénzt csak nagyon szerény összegben fogadta el.
Birtoka, foglalkozása, ipara, kenyérkeresete semmi nem volt. De azért úr volt, gavallér volt tetőtől talpig, minden időben. Élősdi volt, de ezt a közönség soha észre nem vette.
Ezer adoma szól róla.
Szellemes és ledér ötleteivel könyvet lehetne megtölteni.
Deák Ferencet ő nevezte el a „haza bölcsé”-nek. Azelőtt csak „Zala bölcse” volt a neve.
A házasélet üdvös voltáról beszéltek előtte. Olyan az, úgy mondták, mint a suba, megvéd az idő viszontagságától. „Már én csak olyan subát nem veszek magamra, amelyet le nem tudok aztán vetni. Ha pedig mégis levetném: más melegedik alatta.”
Simon apát megszólítja:
– Öregszünk báró, most már a templomra is kellene ám gondolni.
– Mindennap látom főtisztelendőségedet, amint templomba megy, de azt is látom, hogy nem sokáig marad ott, hanem ebédre, vacsorára mindig kijön. Hát miről jó az?
Kemény magyar volt. Senkinek se engedte meg, hogy németül beszéljen. A pincérek úgy féltek tőle, mint a jégesőtől. Tüskés megjegyzéseivel a grófoknak és báróknak is mindig nyakukon ült.
A nemzeti színművészetet nem hagyta éhezni. Mindennap órákig hajszolta a közönséget, hogy a színház üres ne maradjon.
Mikor a nemzeti színház ott a fürdőtelepen megnyílt, kiment a falvakba, Balatonfüredre és Arácsra, hogy a mezei gazdát és a parasztnépet is rábeszélje: járjon a színházba.
Színház: ki az ördög hallotta ennek hírét? Mi lehet az? Komédiást láttak már a falvak, de csak olyat, aki maga ment oda helyükbe. Kócot evett, tüzet fújt, és százrőfös piros selyemszalagot húzott ki gyomrából. Ez azután mulatság. Ez megérdemli a két váltó garast. Nem is tudom, miért hagytak föl ezzel a bűvészek és ezermesterek. Ma is nagyobb gyönyörűség lenne ez a népnek, mint a gyűrűeltüntetés, kardnyelés, kártyalapdázás.
Keserves harcokat kellett vívni a nemzet bárójának a jókedvű parasztok röhögése ellen. Mert a nép jól ismerte őt, s már nevettek, ha látta is.
Odaszól a báró egy suhanchoz, aki leghangosabban nevetett:
– Hogy hívnak, öcsém?
– Csepeli Jóska a nevem.
– Hát öregapád él-e?
– Nem él biz az.
– Ismerted-e?
– A világon se voltam még, amikor meghalt.
– No akasztanivaló, hát holnap az öregapád elevenen ott lesz a színpadon.
Ez már beszéd volt. Erre aztán elámult, elhallgatott mindenki.
Másnap a fele falu ott volt a színházban, hogy meglássa a Csepeli Jóska öregapját. Ügyes művész találó jelmezzel, vidékbeli bajusszal és beszéddel úgy odaállította az öreg Csepeli Benjámint, hogy az emberek hazamenet majd agyonverték egymást afölött való vitájukban, hogy hát csakugyan az öreg Csepeli volt-e az, vagy csak a képmása?
Halálos holtáig így támogatta a nemzet bárója a balatonfüredi nemzeti színművészetet.
Nos hát ez a nemzet bárója volt az, aki a szépasszonynak megmondta az igazságot.
– Csókolom a kezét, babám, ragyogó szép asszonyom, van egy kedves dalom, meghallgatná-e, ha eldalolnám?
– Ne bolondozzon, báró! Micsoda dala volna nekem?
– Bizony szép kis dal az! Elmehetsz már házam előtt; nem vigyázlak, mint azelőtt; – ha szólok is egyet-kettőt: de azt se úgy, mint azelőtt!
Aztán odahajolt a füléhez, s úgy súgta neki:
– Három esztendeig ne jöjjön ide nagysád, mert az urak önnel szemben megnémultak.
Így maradt el Balatonfüredről a szépasszony.
Azután sok pénze lett. Zitterbarth építővállalkozónak üzlettársa lett. Együtt építették a gellérthegyi citadellát, s együtt vesztették el vagyonukat is. Ennek éppen negyven éve.
A szépasszonynak azért maradt még némi pénze, s Kistétényben szőleje és szép nyaralója. A nyaraló most is megvan, a szépasszony éppen most húsz éve, hogy meghalt. Szeretett és vétkezett. De volt szíve is. Talán porai röpködnek most már a napfényben, ahol egykor ő oly sokáig ragyogott.