Bizay pedig, a nemzet bárója, tovább mulattatta a füredi közönséget.
De sohase csinált szentebb dolgot, mint amikor Vörösmartynak csinált egy arany napot. Az utolsó napot, melyen a nemzet nagy költője még egyszer boldog volt. Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek rombadőltét, reményeinek elsorvadását s hanyatló életének minden keserűségét. S együtt dúdolta barátaival Farkas Miska hegedűszavára:
Hess, légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot, magyar lányka: meggyógyulok ám én!
Ezt dúdolta utoljára halála előtt három hónappal, Balatonfüreden, a fürdő közelében, az arácsi halásztanyán.
Vörösmartyt akkor láttam először, és akkor láttam utoljára. De jól megnéztem. Siheder ésszel, de tudtam már: ki ő, s mije a nemzetnek.
Kovács János volt az első tanítóm az elemi iskolában. Végzett pápai dák, később egresi kálvinista pap. Vére és vallása és tudománya szerint erős érzésű magyar.
Az ábéabot a Szózaton kezdte tanítani. Ahogy a jesibában kell a bókhernek a zsidó szentírást tanulni: úgy kellett nekünk tanulni azt: Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! Mikor pedig már írni tudtunk: le kellett ezt írnunk. Mégpedig nem mindennapi papirosra. Valami fényes, sima, erős, kissé kékes vagy zöldes színű papirost szerzett e célra, azóta se került kezembe ilyen papiros.
– Mindennap elhozzátok, gyerekek, mindennap látni akarom, megvan-e ez az írástok. El ne veszítsétek, be ne piszkoljátok, éjjel a fejetek alá tegyétek, reggeli és estéli imádság előtt mindig elmondjátok; édesapátokat, édesanyátokat rá megtanítsátok.
Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar!
– Mert ezt, gyerekek, Vörösmarty Mihály írta. A mi édes nemzetünknek legnagyobb költője. Tudjátok-e, mi a költő? Megmagyaráztam a Hübnerben, hogy hajdanában az isten, mikor beszélni akart az emberekkel, prófétákat küldött az emberek közé, azoknak mondta meg mondanivalóját, s istennek izenetét azok adták tudtára az embereknek. Mai időben az isten a költők útján adja tudtunkra izenetét. Legtöbb izenetét és legszebb mondanivalóját Vörösmarty Mihályra bízta. Őneki hagyta meg, hogy eljönne hozzánk, magyarokhoz, s mondaná meg nekünk, hogy ébredjünk föl valahára, s szeressük hazánkat. Ez a Szózat is istennek izenete hozzánk. Úgy megtanuljátok, mint az ó-testamentomi próféták intését.
Így magyarázta meg nekünk Vörösmartyt és a Szózatot.
Ilyennek képzeltem én Vörösmartyt. Csodálatos képzelet volt ez.
Volt egy derék, kitűnő birtokos és nemes öreg barátunk a vármegyében. Molnár Dénes tótvázsonyi birtokos s 1848-ban a nagyvázsonyi kerület képviselője Pesten is, Debrecenben is. Molnár Aladár barátomnak s kortársamnak és egykori képviselőtársamnak édesapja, talán szegrül-végrül rokonom is. Abban az évben s később haláláig balatonfüredi szőlejében lakott, s én Aladár fiával gyakorta együtt voltam. Ezen a napon ezt mondta nekünk;
– Fiaim, ma leviszlek benneteket a Savanyúvízre, s megmutatom nektek Vörösmarty Mihályt. Ámbár nem vagytok már kisgyerekek: azért odamenjetek hozzá, és neki kezet csókoljatok. Az ő keze szent kéz, és el ne felejtsétek azt a napot, amelyen az isten megengedte nektek, hogy Vörösmarty Mihályt meglássátok.
Ez volt 1855-ben, szent István napja előtt egy-két nappal.
Mi Aladárral előbb odamentünk az arácsi kunyhóhoz, mint az urak. A „nemzet bárója” már ott parancsolgatott, s ott volt Szűts Antal is, baracskai s később mezőszentgyörgyi birtokos s Vörösmartynak nagy tisztelője s mindennapos barátja. Eszes, művelt, csodálatosan nagy humorú, derék férfiú, utóbb jó barátom.
Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848-49-ből. Az egyik Molnár Dénes, a másik: Vermes Illés pápai volt képviselő. Ott voltak még Szentgyörgyi Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás fürdőorvos és Pap Ferenc, füredi és tótvázsonyi birtokos, Vörösmartynéval neje után osztályos atyafi. Ott volt kivételesen Somody uram is, a füredi kálvinista lelkész, s úgy emlékszem, Pius tihanyi perjel is. S még mások is néhányan.
De nem néztem én se egyiket, se másikat, hanem csak Vörösmartyt.
Csodálatos csalódás ülte meg lelkemet. Úgy jártam vele is, mint Deák Ferenccel, amikor először láttam.
Az a fej mintha sokkal nagyobb volna; azok a szemek mintha sokkal ragyogóbbak volnának; az a termet mintha óriási volna! Egész alakja körül – mintha a szentek sugára volna.
Leült, evett, beszélgetett, nevetett. Idő kellett ahhoz, míg észrevettem, hogy ő se nagyobb, mint más, s ő is ember, mint más, s míg újra és újra eszembe jutott, hogy mit is mondott, mikor kezet csókoltam neki.
– Szervusz, fiam, papnak csókolj kezet, ne nekem.
Középtermetű, nem kövér és nem sovány, bajusza és torzsolt szakálla szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival. Két szemöldöke közt mélyebb redő, s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnított piros arc. Rövid kézfején jó vaskos ujjak. Barna a ruhája.
Az a halászkunyhó, amely akkor állott, ma nincs már meg. A hatvanas években jóval nagyobb putrit emeltek helyette. Leveles színben volt az ebéd, s nem a kunyhóban. Fele se fért volna oda a társaságnak. Nyárson sült garda volt az étvágygerjesztő első étel, balatoni halászlé és rostélyon sütött süllő a halmenü ételek. Volt egyéb étel is, s úgy látszott, Vörösmartynak jó kedve és jó étvágya volt.
Tihany
Ki hitte, hogy halálától csak néhány hét választ el? Utolsó napjaiban Kovács József, a későbbi híres egyetemi tanár és sebész volt körülötte, s tőle hallottam, hogy szívbajának legalább egy év előtt már erősen kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is, s halálát közvetlenül tüdővizenyő nevű betegség idézte elő.
Akkor mi ennek nem láttuk semmi nyomát. A fürdőorvos talán legkevésbé látta.
Felköszöntők nem voltak, míg a cigány oda nem jött. Ott volt ugyan a nemzet bárójának malacbandája, apró cigánygyerekek hegedűs csoportja, de az urak ezt felküldték a hegyre, ne cincogjanak itt közelben.
Szentgyörgyi Horváth József elküldött az igazi bandáért, s Farkas Miska, nyalka úri cigányprímás csakhamar ott termett művésztársaival. S amint lezengett egy szép dal a hegedűről, azonnal felállt Vermes Illés, s lelkes, nagyszavú felköszöntőben üdvözölte Vörösmartyt, nemzetünk örök életű, nagy költőjét.
Felköszöntő jött felköszöntő után, de Vörösmarty nem szólalt fel.
Végül Szüts Antal emelt poharat.
– Hallgat a költő, nincs igaza. Én mondom azt, igaz tisztelője, mindennapi látogatója. Engedje meg, urambátyám, hogy én most ellenzéke legyek, vele szembeszálljak.
Zsebjéből kivett egy kis papirost. A költő utolsó daltöredéke volt ráírva. Nyéken, Baracskán jutott hozzá.
– Íme, uraim, barátaim: ezt írta a költő alig pár hét előtt:
„Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd… Fogytán van erszényed, fogytán van a borod, mire virradsz te még szegény magyar költő? Van-e még reménység? Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban hányszor álmodoztál, büszke reményekkel kényedre játszottál!…”
Vörösmarty közbeszólt:
– Ezt az irkafirkát ugyan elhallgathatta volna, uramöcsém!
– De nem hallgatom én el, hanem kimondom itt bátran, hogyha van isten az égben: akkor Vörösmarty Mihály férfiálmai még megvalósulnak, s büszke reményei még beteljesülnek, s a mi hazánk még szabad lesz és dicső. Ha van isten az égben: az megáldja Vörösmartyt. Erre emelem én a poharam.
Felugráltak a férfiak, ráhúzta a cigány, fölzúgott a harsogó éljen, s odarohantak mind az öreg költőhöz, ölelték, csókolták, sírva megáldották, még ruhájának szegélyét is könnyekkel öntözték.
Bizony nem volt az érzéki csalódás. Bizony a szentek sugára vette körül a költő alakját!
Szentgyörgyi Horváth József odakiáltott Farkas Miskához:
– Azt a Rákóczit, fiam!
S megharsant az az induló, melyet hat év óta nyíltan nem hallott Magyarországon senki. Börtönnek sötétsége várta azt, aki Rákóczi dalát el merte húzatni.
De erre mégis csöndesebbek lettek az urak. Nem féltek ők. De féltették a költőt.
Szüts Antal odasúgta Szentgyörgyi Horváthhoz.
– A Hess légy: ez a költő mulató dala.
Ismerte ezt a dalt Túl-a-Dunán mindenki. Apámnak is ez volt a kedves dala. Meg a Luca Panna dévajdala.
Szentgyörgyi Horváth int a cigánynak. S a cigány, amint bevégzi a Rákóczit: se lassan, se gyorsan, csak úgy, középmódon megkezdi azt a dalt:
„Hess, légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot, magyar lányka, meggyógyulok ám én!”
Mind az urak utánadalolták.
És dalolta csöndesen a költő is. Szép, tiszta, mély hangja mint a harangszó, úgy zúgott bele abba a zajos énekbe.
Én legalább csak az ő hangját hallottam.
Ez volt igazán utolsó dala. S ahogy a zene szólt, hússzor is elbúgta egymás után.
Jó öreg délután lett, mire bevégződött a halászebéd, s a társaság visszament a fürdőtelepre. Itt új, mulatságos kis eset várt Vörösmartyra.
Hogy volt, hogy nem volt: valami csodálatos módon mégis úgy volt, hogy Tamassa Pál ott a fürdőtelepen volt.
Hivatalos dolga volt-e, átutazóban volt-e, kocsisa etetni vagy patkoltatni nézett-e be, vagy annak volt valami más dolga: ezt nem lehetett tudni. Hogy nem a fürdő használatáért ment oda: ez bizonyos. Életében akkor fürdött először és utoljára: amikor a fürdőteknőből kivették.
Ott üldögélt az édesvizű kút közelében egy padon. Százgallérú sötétkék köpönyegje akkor is nyakában volt. Pedig augusztusi forróság volt. De köpönyegjét a kocsin nem hagyta volna a világért se. Hátha ellopják. Pedig azt el nem lopták volna a világért se. Nem viselt olyan köpönyeget már ötven esztendő óta senki. Olyan hetvenhét rétű volt annak a gallérja, olyan bizonytalan a színe, olyan megviselt a bélése, s olyan furcsa egész minéműsége: hogy nincs az az enyves kezű vásározó orv, aki azt megkívánta volna.
De ki hát az a Tamassa Pál?
Született Szentkirályszabadján, Veszprém vármegyében. Mikor? Nem tudom. Úgy 1780 körül. Mert 1809-ben már a vármegyének viceexactora,* magyarán mondva alszámvevője volt.
Halhatatlan érdemeket szerzett pedig a vármegye iránt. A vármegye nyakig benne volt Napóleon ellen a háborúban, s az 1809-diki nemesi fölkelés sehol se volt oly népes és buzgó, mint éppen itt. Mert akármilyen nagy hadvezér volt Napóleon, hogy a Bakonyt be nem veszi, s azon keresztül nem megy: ez a vármegye előtt bizonyos volt. Csak meg kellett védelmezni.
De a háború akkor is pénzzel járt. A nemesi felkelés éppen háromféle pénzzel. Az egyik költségeket viselte a nemesség, a másikat a jobbágyság, a harmadikat a hadi kincstár. A hadi kincstárt képviselte a helytartótanács Budán, a nemességet képviselte a vármegye, a jobbágyságot nem képviselte senki. Minthogy pedig a hadi kincstár szokás szerint üres volt: a helytartótanács a nemesség nyakába akart akasztani minden költséget – ha pedig a vármegye ez ellen börzenkedett : akkor kirótták azt a jobbágyságra. Ennek úgyse volt joga panaszkodni.
Mindenféle költségről egyféle nyugtát kellett venni. Úgyde egyféle nyugtáról lenézni, hogy hadi kincstárt, nemességet, jobbágyságot mely címen mekkora összeg terhel: nem könnyű dolog. Sőt olyan nehéz, hogy efölött alispánok, katonák, számvevők, helytartótanácsosok, vármegyegyűlések, tiszti ügyészek, szolgabírák, adószedők éppen tíz esztendeig marakodtak. Elvégre valahogy csak elintézték.
– Nem oda Buda!
Ezt gondolta Tamassa Pál. S elkezdte átvizsgálni az iratokat. Az iratok pedig voltak két társzekérrel.
Csak viceexactor volt akkor, de nem bízott se a főexactorban, se a helytartótanácsban, se a központi számtisztekben. Föltette magában, hogy a két társzekérnyi írást keresztülbetűzi.
Senki se bízta rá a munkát, és senki se biztatta. Hivatalának rendes terheit megkettőztették, hogy se ideje, se kedve ne legyen önkényes fáradalmakhoz. Mind nem használt semmit. Nappallá tette éjszakáit, dolgozott, mint a hajóhúzó ló, s egy év múlva készen lett munkájával.
Kisütötte, hogy a megyei nemesség és jobbágyság összesen tizenhatezer forinttal károsodott. Ennyivel tartozik a hadi kincstár.
Tizenhatezer forint!
Nagy szó volt ez akkor. Hatszáz forint volt az alispán fizetése. Százhatvan forint volt a megyei esküdté. De egész esztendőre. S ebből a megyei esküdtnek tartani kellett lakást, családot, hivatalhelyiséget, kocsit, lovat, kocsist, díszmagyar ruhát, mindent.
Mindez kitelt egy egész esztendőn át százhatvan forintból. Egy barátom, Bezerédy Imre fél évig volt esküdt, s félévi fizetéséből, nyolcvan forintból mindezen felül még szerzett száznyolcvan birkát is.
Négy váltókrajcár volt egy icce* bor a kocsmában. Négy váltókrajcár volt egy font birkahús a mészárszékben. Két krajcárért adtak egész hétre szűz dohányt. A váltókrajcár pedig oly kevés érték volt, hogy harmadfél ért annyit, amennyi most egy krajcár.
S mikor ilyen olcsó a világ: akkor szerzett Tamassa Pál a vármegyének tizenhatezer forintot. Ami azt teszi, hogy az egész vármegyének egy esztendeig kellett valami házi adót kiróni.
Először: a közgyűlésen megdicsérték.
Másodszor: az alispán kezdeményezésére baráti adakozásból vettek neki egy kardot és egy pár sarkantyús kordován csizmát. A kardot és csizmát elfogadta, a sarkantyút visszaadta, mert az csak hiábavalóság, hetykeség olyan embernek, aki vagy kocsin jár, vagy gyalog.
Harmadszor: a legközelebbi tisztújításon megválasztották főexactornak, s ezzel fizetését háromszáz forintra emelték.
Nagy szó volt ez.
Könnyezett Tamassa Pál, mikor mindezt megértette. S megfogadta, hogy ezentúl egész életét s minden erejét vármegyéjének, hazájának és nemzetének szenteli.
Tehát meg se házasodik.
Azt mondták rá: bolondság.
– Nem bolondság. Mert ha én a nemes vármegye előtt kijelentem, hogy ezentúl minden erőmet a vármegyének szentelem: akkor mit csinálok a feleséggel? Ha pedig a feleségnek szentelem: mi marad akkor a vármegyének?
– Jól van, Tamassa Pál. Legényember maradsz, hamis ember maradsz, a menyecskékkel majd csak balkézről dévajkodol.
Ezt Kocsi Sebestyén Gábor mondta neki, a későbbi híres országgyűlési követ.
– Ez se lesz igaz. Én sohase vétek a tízparancsolat ellen, mert az nem lenne tisztesség.
És nem is vétett. Sohase vétett. Élt vagy nyolcvanöt esztendeig, megöregedett, meghalt, eltemették, talán már föl is támadt, de asszonyt nem érintett soha. Se kezével, se szemével, de még csak gondolatával se.
Tiszttársai sokáig nem hittek neki. Sokáig leselkedtek utána. A királyt nem őrzik olyan titkon és gondosan, ahogy őt őrizték. Utóbb bátor és hamis menyecskéket biztattak fel, hogy incselkedjenek vele. Ez se ért semmit. Jég volt, szikla volt, megközelíthetetlen magasság volt minden nővel szemben.
A vármegye azonban nem foglalta le minden erejét. Maradt a nemzetnek is.
Kocsi Sebestyén Gábor kötekedett vele.
– Hát nemzetünkért mit fogsz csinálni?
– Ezt is elhatároztam már. Valami Vörösmarty nevű diákember mindenféle dibdáb versekkel rongálja a magyar nyelvet, ennek akarom útját állani. Kidolgozom tehát drámákban az Árpád-házi királyok történetét, hogy utánam a sok lityifityi poétának ne akadjon dolga. Mielőtt azonban ezeket kinyomtatnám, egyéb klasszikus munkák fordításával állok a világ elé.
Így jelent meg tőle 1833-ban egy fordított munka e cím alatt.
Fedrusnak Augustus szabadosának*
esopusi meséi
Weszprémben Számmer Alajos betűivel. 1833.
Nevét nem nyomatta ki a könyvön. S mikor kérdezték ennek okát, azt felelte:
– Kérkedés az. A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az író nevét.
Haj, micsoda veszekedett magyar nyelve van ennek a könyvnek. Hogy a vidám lapok ezt nem tudják felfödözni, s belőle hetenként mutatványszámokat közölni! Minő kacagás támadna ettől a világban.
Jó Tamassa Pál kitűnő exactor volt teljes életében, de átkozott rossz író. Igazi csodabogár.
Csinált új szavakat is.
Gyapot. Ez azt teszi: szőrös fülű.
Dühöly. Ezt azt teszi: kritikus.
Fülész. Ez azt teszi: szamár. Ma már ugyan azt teszi: fülorvos. De Tamassa Pál úgy vélte, hogy a szamár szó nem való mívelt társaságba, jobb lesz tehát helyette a fülész.
Fülmél. Ez azt teszi: hallgatódzik.
Mikor a könyv megjelent: Vörösmarty írt róla bírálatot a Kritikai Lapokban. Szerzőjét nem tudta. Kritikája így kezdődött:
„E könyvet ismét valamely vén tátos írhatta, gondolám, midőn címére tekintettem.” A könyv ugyanis Veszprémben, a híres Mondolat születése helyén látott napvilágot.
Tátos!
Ez a szó nehezére esett Tamassának. Tátos a mesebeli csodás ló, aki minden akadályon átviszi lovagját, s gazdájának minden ellenségét levágja vagy agyonrúgja. Tamassa Pál pedig szerény ember, aki semmiféle különös vitézséggel nem hivalkodik.
Vén tátos!
Hát vén ember az ötvenéves ember? Vén az, aki még soha asszonyt nem érintett?
Egyébként is kegyetlenül lebírálta Vörösmarty azt a könyvet.
Hej, minden kedve eltűnt jó Tamassa Pálnak ezentúl az irodalmi élettől. Írt ugyan még azután is. Drámái és Tragédiái nagy része még azután készült. Néhányat nekem is megmutatott 1863-ban. Kéziratai megtöltöttek egy egész hombárt, de többé sajtó alá nem adott semmit.
A magánélet társaságaiból is amennyire tehette, kimenekült. Itt-ott mégiscsak kiesett valaki szájából az a szó: tátos – ez pedig bántotta őt. Hiszen a nemzetnek akart ő használni. Micsoda ripőkség őt ezért csúffá tenni?
Nos hát ez a Tamassa Pál üldögélt az édesvizű kútnál, mikor mellette ebédlő társaságával elment Vörösmarty Mihály.
Vermes Illés karon fogja Vörösmartyt, s egy pillanatra megállítja.
– Engedd meg, tisztelt barátom, hogy bemutassam neked Tamassa Pált, a mi vármegyénk egykori híres főszámvevőjét.
Tamassa Pál föl se kel ültéből, kezét se veszi föl térdéről, hanem csak nézi hosszan a költőt.
– Maga, uramöcsém, az a Vörösmarty Mihály, aki ezelőtt húsz-huszonkét évvel engem vén tátosnak nevezett?
– Nem emlékszem.
– Meghiszek magának, uramöcsém, mert akkor még gyerekember volt, hát elfelejthette. Pedig az én magyar Fédrusom azt meg nem érdemelte. No, én nem haragszom, de máskor mégse tegye. Maga még fiatalember, uramöcsém, elfogadhatja tőlem ezt a tanácsot.
Vörösmartyt jókedvre hozta ez a beszéd. Kezet fogott Tamassa Pállal.
– El is fogadom, urambátyám, szíves köszönettel.
Három hónap múlva Vörösmarty halála hírét hallotta Tamassa Pál.
– Sajnálom szegény fiatalembert. Tele volt jó igyekezettel. Most már bánom, hogy úgy megfeddtem Balatonfüreden.
Nagyon kicsi dolog ez a Tamassa Pál története. Ámbátor éppen az ő mulatságos Fédrusa bírta rá Vörösmartyt, amint bírálatában maga mondja, hogy nyelvünk titkait, nyelvünk újításának és nemesítésének törvényeit mélyebben tanulmányozza: mégiscsak kicsi dolog ez.
És mégis leírtam.
Mert nincs Vörösmartyról, nincs múlt időnk nagyjairól olyan kicsi dolog, amit én szívesen le ne írnék. Amit én koromnak s az utánam következő nemzedéknek számára a bús feledékenység karmai közül szívesen meg ne mentenék.
De másnak is kötelessége volna ez!
Petőfi életének részleteit összeböngészik utódai. Örül a lelkem, mikor ezt látom. Már olyan csizmadiának is tudjuk nevét, akinél egykor csizmát varratott vagy foltoztatott. Idáig menni nem szükséges, de ez se baj. Ha selejtes is, inkább több legyen, mint kevesebb vagy semmi. Az életnek minden apró részlete ezer és ezer ember figyelmét kelti fel. S a figyelem először a részletet, azután magát az életet öleli át. Végül azt, ami a költő életében fenség és örök tanulság az egyén számára és a nemzedékek számára. Átalakul az az élet utóbb nemzeti hagyománnyá s a rég elporlott élő nemzeti hőssé. S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezermilliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része múltjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, amelyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az.
Mit csinál a német nemzet nagyjaival?
Nézd meg, magyar író: mit csinál Dürer emlékezetével és Goethe kalandjaival? S mind a többiekével?
Minden porszemet összegyűjt: pázsit lesz belőle. S ápolja a halmot, s öntözi a pázsitot.
Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még, s nyomaidat elfödik a feledés sűrű fellegei. Néhány ifjú, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem búvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy művével bezárult volna mögötted a világ örökre.
Pedig a te élted oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegítő!
Cserhalmod utóhangjaként jól írtad ezelőtt hetvenhárom esztendővel: téged a sors erős vaskarja hamar lehúz örökre, sírodat benövik a vad fák ágai, s ki fog még emlékezni felőled, s ki tudja, hogy megfáradt alakod hamvára hol nehezedik a domb?
Nem tudják.
S ha tudják is: kevés az. Dicső életének emlékeit gyűjtsük össze, s ne csak sírjának koszorúit.
