Vörösmarty húsz évvel előbb, 1835-ben is Balatonfüreden töltött néhány kedves napot. A regényírás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt írni eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát, s igazán nem is sikerült egy kísérlete se. 1835-ben a Balaton rábírta egyre. „A füredi szívhalászat” című beszélyét ez évben s Balatonfüreden gondolta ki. De ez azért mégse balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is, előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.
Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, amelyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangú háziúr, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis írt róla Az aranyemberben.
Története van ennek.
Jókai apja, Jókai József nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt meg, 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatalember korában is ágyba döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, ahol birtoka volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.
Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.
Mikor Jókai harminchét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.
Azért 1863 elején mégis lapot indított, éspedig politikai nagy napilapot, s amint megindította: két hónap múlva mégis becsukták a Schmerling-rendszer katonai bíróságai.
A börtön segített ugyan egy kicsit a betegségén, de tavaszra kegyelmet kapott s kiszabadult. S amint kiszabadult: erős köhögés és vérhányás jött rá. Egyik legszebb regényét, Az új földesurat istentelen köhögés közt írta meg.
Sok jó barátja, sok nagy tisztelője ezerféle tanáccsal vette körül. A jó orvos urak azonban dögrovásra írták. Kikutatták boldogult édesapja gyakori betegségét s halálának okát, s ez alapon Jókaira is megállapították az „öröklött terheltség”-et.
Micsoda sivatag szó ez: „öröklött terheltség”. Hiszen abban, amit ez a vad szó jelent, elvégre lehet igazság. Ki pörölne az orvos urakkal? Ki tudná őket megcáfolni olyan tudományban, amelyhez ők se értenek, mi se értünk! Elvégre, ha az ember örökölheti apjától vagy anyjától a kék szemét: örökölheti a tyúkszemét is. Miért ne? És miért ne örökölhetné az ember őseitől a hurutot és náthát is? Különösen a hurutra és náthára való hajlandóságot? De hát „öröklött terheltség”-nek kell azért ezt nevezni? Szabad az ember homlokára, ha valamely őse nyavalyás volt, azt felírni, amit Dante látott a pokol kapuján?
No de hagyjuk ezt. Jókaival már-már elhitették, hogy nemsokára búcsúznia kell e szép világtól. Teringettét: vért hányni hetenként? Edzett ember volt ugyan, de végre is keskeny vállú és szűk mellű. Sohase hasonlított valami jól megtermett mészároslegényhez. Nem is csoda tehát, ha tudós orvosok megzilálták benne a hosszú életre való reménységet.
Volt azonban egy jó barátja s neje, Laborfalvy Róza után kedves rokona. Ez volt Huray, Balatonfüred főorvosa. Ez bízott az ő Balatonjában, Balaton vizének, napja sugarának, levegője illatának csodatévő erejében. Azt tanácsolta Jókainak: töltse nyarát Balatonfüreden, elmúlik minden veszedelme, minden nyavalyája, akár őseitől örökölte, akár maga szerezte.
Úgy is lett. Jókai a Balatonhoz költözött, s azóta olyan egészséges lett, mint a makk. Holmi hörgő hurutok, mellvérzések, kínos köhögések úgy elmúltak, mintha sohase lettek volna. Meghízott, megszínesedett, munkáló kedve is fokozódott. Valóságos csoda történt vele.
Jókaiban megvan az a jó magyar természet: nem szeret más házában lakni. Pesten is háziúr volt ő örökösen. Ami azért is érdekes, mert ahány költőnk volt, amióta írni-olvasni tud a magyar, sohase tudott Pesten házat szerezni egy se. Jókai szerzett Balatonfüreden is.
Ahol a Savanyúvízről kihajlik az út Füred falva felé, ott a templom mögött szerzett egy szélső, puszta telket. De olyan telket, aminőt a zalai ember kübörcnek nevez. Kübörc azt teszi: kőbérc. Nem volt azon a telken egy talpalatnyi termőföld sem. Ide épített egy szép villát öt-hat kisebb-nagyobb szobával, emelettel és kerttel. A kertnek való földet virágcserépben kellett tartani, máskülönben megette a kavics. A villát egy dűlőút választotta el a víz partjától. Itt a parton is megszerezte nyaralótelkének folytatását. Itt termesztett aztán gondosan szúnyogot, szőlőt, nádat és gyümölcsöt.
Itt lakott nyaranta vagy húsz éven át. Boldogult neje nagy gazdasszony volt, a színművészet múzsáit ritkán fogadta ekkor már, ehelyett nagy gondot fordított a konyhára és éléskamrára és a téli főzelékek, aszalékok és befőttek elkészítésére. Néha minden szoba, szék, asztal, pamlag úgy tele volt mindenféle konyhai és éléstári készséggel, valamint Jókai szobája is papirossal, levéllel, kézirattal, újsággal és könyvvel, hogy ha odamentünk, alig tudtuk a kalapunkat hova tenni. De meleg szívet, jó szót mindenki talált.
Itt készült Az aranyember.
Éspedig igen gyorsan készült. Ennek a gyorsaságnak is van története.
Szegedy Róza
Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegíti a parlamentbe. Járt vele kerületről kerületre. Az élcelő újságok már úgy rajzolták le, mint a fiahordó kengurut. Az öléből Horn Ede furcsa bajuszos, furcsa képe kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott* meg vele, míg végre képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.
Itt Vály Ferenc pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke. Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az angyallelkű Jókai Eszternek férje, s egyébként is nagy tudós, kitűnő tanár, nemesember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban. Nagy jóltevője a tanuló ifjúságnak.
A választás megtörtént, Horn Ede megbukott, s valami négy-öt ezer forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferencet. A jámbor professzort, aki soha hírét se hallotta semmiféle alkotmányos költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.
Írt utóbb Jókainak.
– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bűnt követtem én el, hogy az ágyat kihúzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt.
Haj, öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.
Jókai nem az az ember, aki cserbenhagyta volna hű rokonát, jó barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyarította a nevét, aláíratta szívességből egy nagynevű barátjával és elvtársával is, és így megszerezte a pénzt, s Vály Ferencet kimentette.
Csakhogy Jókai meg a váltót és a váltóbeli szívességet nem ismerte. Ha már neki az ő nagynevű elvtársa aláírt: ő se tagadhatta meg annak a hasonló váltóbeli szívességet. Sőt nagy örömest teljesítette, hogy háláját leróhassa.
Egészen természetes lett a sok kölcsönös szívesség vége. Egyszer csak azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára. Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt forintot – kinek mennyit, ahogy szebben tudtak beszélni. Kinevették vele. Vagy tizenkét hitelező harmincezer forintig akarta elvinni ökrét, szamarát, mindennémű jószágát, ingót, ingatlant.
Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruccant balatonfüredi nyaralójába.
– Jer ide, tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd írjanak Budapesten, amit ők akarnak, majd én is írok veled valamit.
Megírta Az aranyembert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő tündérszépségű mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével.
A nyáron megnéztem a Senki szigetét. Szigetet is találtam, a hatalmas Dunát is megtaláltam, a sziget ligeteit, berkeit, gyümölcsöseit is megtaláltam. De a Senki szigetét meg nem találtam, s Noémi harmatlábának édes nyomait meg nem mutatta se fű, se fa, se vadvirág. A költő képzelete alkotta meg azt a szigetet, nem a Duna árja. De azért Temes vármegye Duna-parti részein és még a szerb parton is, Szemendriától aláfelé mindenki tudja, mindenki mondja s mindenki mutatja a Senki szigetét. Történet és földrajz lett a költő gondolatából.
Egy regénye se készült olyan gyorsan, mint Az aranyember. S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt. Agyonütött vele minden hitelezőt és végrehajtót.
Készült Balatonfüreden még egy más nagy mű is. Igazi korszakalkotó mű. Ez a magyar Büntető törvénykönyv.
Háromnapos képviselő voltam az 1872-dik év nyarán, mikor egyszer betoppant hozzám egy apró kis vörös ember veszprémi lakásomon. Valami koros aljegyzőnek néztem a Bakonyból. Bemutatja magát, s mindjárt te-nek szólít. Nevét nem hallottam jól, nem tudtam a bemutatás után se: kicsoda.
– Meg akartalak látogatni, barátom. Hallom, sok bajod volt a baloldallal. No de csakhogy győztél. Majd Pesten sokat fogunk együtt dolgozni. Úgy mellékesen a hivatalod ügykezelését is szeretném megvizsgálni.
Mosolyogni akartam ezen az apró emberen. Hiszen én a vármegyének vagy a királynak volnék fiskusa,* mit vizsgálgat énrajtam ez a bakonyi aljegyző?
Leültettem, egy rossz szivarral megkínáltam.
– Bocsáss meg, de nevedet nem jól hallottam. Miért is akarod te az én hivatalomat megvizsgálni?
– Újdonsült képviselőtársad vagyok. Egyébként pedig államtitkár az igazságügynél – Csemegi Károly.
Hát bizony én még most is csak apró embernek láttam őméltóságát. Államtitkár: mi az Veszprém vármegye vicefiskusához képest?
Hanem azután, mikor pár nap múlva én látogattam őt meg balatonfüredi lakásán; mikor hallottam fejtegetéseit a legnehezebb tudományból, a büntetőjogból – mikor láttam könyvtárát, a legnagyobb német, angol, francia, olasz tudósok híres műveit előtte, s mikor megmutatott jegyzeteiből néhány fejezetet, különösen azt, amely a felségsértésről szólt: akkor láttam csak, hogy a művelt világ egyik legnagyobb törvényalkotója az az apró vörös ember, s nem a bakony-magyar-szentkirályi segédjegyző.
Az ő nagy műve is ott készült, ahol Jókai Az aranyembere. Hat évig dolgozott rajta, s mindig Balatonfüreden. És azután még húsz évig volt a Balaton partjának állandó nyári lakója.
Az aranyemberben írta le Jókai a téli Balatont. Az aranyember balatonfüredi kastélya a költői képzelet alkotása. Olyan kastély ezelőtt hatvan-hetven évvel nem volt a part közelében. Két kastélyszerű nyaraló akkor is állott már a fürdőtelepen kívül. Egyik a Balatonfüred falvára vezető út mellett, közel a faluhoz. Ez a régi Vargha-féle ház, melyet a hatvanas években egy jó magyarrá lett derék angol, Teasdale Vilmos alakított át. Családja a Lánchíd építése idején jött hozzánk, s itt maradt. Teasdale gyönyörű nyaralóvá alakította át a régi, magyar nemesi, egyszerű házat, s mintaszerű szőlőteleppel vette körül. A filokszéra azonban elpusztította a szőlőt is, az angolt is.
A másik az Arácsra vezető út mellett feküdt. Magánosan álló, kétemeletes, komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Építője régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója akadt. Most a szeretetház gyermekei s tanítói lakják.
Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor Az aranyember nyaralóját leírta.
A téli Balatonnak sok tüneménye van. A sok közül kettőt választott ki Jókai. Az egyik az éjjeli vihar, s ennek is csak a hangja. A másik a rianás.
Kérdeztem Jókait, látta-e már a rianást?
– Nem láttam én.
– Hallottad-e hangját?
– Nem hallottam én.
– Hát hogy jutott eszedbe leírni Az aranyemberben?
– Huray beszélt róla egyszer-másszor.
Ilyen a költő. Ilyen Jókainál a teremtő lélek. Nem azt írja le, amit lát, hall, érint, tapasztal, megfigyel. Ezt minden ember tudja. Ezt még a tudós is tudja. Ezt még a szakértő Balatoni Bizottság is tudja. A költő egészen mást ír le.
Hall vagy lát valamit. Látása, hallása hangulatot szül lelkében. A hangulat és érzés egy pillanatig még néptelen és alaktalan, mint az egeknek kéksége. Majd élettel, alakokkal, mozgással lesz tele, mint ahogy az ég megtelik nappal, holddal, csillaggal, sugarakkal, fellegekkel. A teremtő lélek népesíti be az eget, az érzést és a hangulatot. Megfogamzik aztán eszméje, melynek szolgálatába állanak a tünemények. S amint az eszmének szóban, hangban, színben megtalálja igaz alakját, s elénk állítja mint élőt, küzdőt, viharzót, győzőt vagy legyőzöttet: előáll a költemény, a zene, a festmény.
S ha így áll elő: akkor örök élete van. Ami így áll elő: annak a lángelme az alkotója. S amit a lángelme így alkotott: az minden nemzetnek és minden kornak el nem tékozolható kincse, soha nem szűnő gyönyöre, el nem múló dicsősége.
Oh, költő, miért kell neked megöregedned? Ha halhatatlan tudsz lenni: miért nem tudsz ifjú maradni örökké? S ha érzed gyöngülésed: miért nem mégysz a csaták tüzébe, mint a hős, vagy a rengeteg sűrűjébe, mint az oroszlán, vagy a szirtek elérhetetlen magasságába, mint a sas, hogy halálodat mindenki sirassa, de haldoklásod senki se lássa?
