Mi történik akkor, ha vihar, ha vész keresi fel a Balaton jegén a halandót? Mi különbség van a csöndes éj és a förgeteges éj közt?
Hetven esztendővel ezelőtt, 1828 körül tizennyolc alsóörsi halász kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencnek kellett volna lenni, de egyik valami ok miatt otthon maradt. Tizenkilenc emberből állott akkor egy bokor halász.
Karácsony szombatja volt. Szerencsét kerestek. Délre kijöttek volna a jégről, délután még bevitték volna a fogott halat Veszprémbe. Akkor még nem bécsi kalmárok számára dolgoztak a balatoni halászok. Veszprém nem messze van. A nagy karácsonyestét már otthon ülték volna meg szeretteik körében, jó meleg szobában, új bor mellett, puha kalács mellett.
Elolvasták volna a szentírásból urunk, idvezítőnk Jézus Krisztus születésének szent történetét; el is énekelték volna az isten dicséretéről szóló szent éneket, s azután átengedték volna magukat annak a kegyes örömnek és vidámságnak, mely megtölti a szíveket azon a napon, melyen a világ megváltója született. Így cselekedtek volna, ahogy illett akkor s illenék ma is szegény kálvinista jámbor emberhez.
A víz már december közepén beállott. Teljes szélcsendben állott be, s még hó se, még dér se szitálta be a fényes jeget. Mozdulatlan jég borítá az óriási sík mezőt. Határtalan tükör, melyben nappal a nap, éjjel a hold és a csillagok sugaras jókedvvel nézegették magukat. Vihar még nem csatangolt, köd még nem szállongott a beállás óta. Közelről, távolról fénylett a jég. Vastag még nem volt, de az embert megbírta már. Sőt az előző napon már kocsit is láttak rajta Somogyból, Siófok tájáról. Jól tudja azt a halászember, mikor mehet a jégre.
Karácsony szombatjának hajnalán is tiszta volt az ég, s bár enyhébbre fordult az idő, nem volt aggodalomra semmi ok. Egy-két napi enyhe időt észre sem vesz a Balaton jege.
A tizennyolc halászból öt-hat volt élemedett, egy-kettő középidejű, a többi fiatal. Húsz év alatti surján* legény. Kerítőhálójuk kisebbfajta volt. Nem is akartak bemenni a tó közepéig, csak úgy a mámai fehér partok irányában akartak egy kerítést vállalni. A lékelés, a hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Mikor bevégezték úgy napkölte után: mindegyik húzott egyet a kulacsból, s reggelire ropogtatták a tarisznyában hozott sós pogácsát.
Tizenegy óra tájban akartak hozzáfogni a húzáshoz. Akkorra Somogy felől, Kőröshegy irányában, a „rohadt sarok” felől beborult az ég. Sötét, szürke szennyes felhők kezdtek tornyosulni, s jöttek előre irtóztató gyorsasággal. Egy perc alatt fölöttük volt, másik perc alatt körülvette őket a napsugártalan nappali szürke sötétség.
Megjött a vész.
Balaton-parti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. Akit a vihar a vízen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen ahhoz irgalmas, kegyelmes.
Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsóörsi halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész, annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta.
Megjött a vész.
Zúgva, bömbölve, sivítva nyargalt előre a vihar, mint a nekivadult ménes a pusztán. A mezsgyétlen jégen, a határtalan síkon nem volt akadálya, s első rohamára abba kellett hagyni a hálóhúzást. Szemközt vele meg nem állhatott senki. Havas esőt hozott magával, s mintha súlyos ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arcába, dacolni vele nem lehetett. Hátat fordított neki mindenki, halat, hálót s szerszámot ott hagyva, előrehajtott fejjel menekültek előre a part felé.
A menekülők egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A vihar súlya alatt megrokkant a jégmező, s darabokra szakadozott a jég. A nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat, s kergette maga előtt a széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsóörsi halászoknak még imádkozni, még istenhez fohászkodni sem maradt idejük.
Tíz halász csakhamar eltűnt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomorú halála.
Nyolc halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsóörs felé, annak a foknak irányába, mely a falu alatt bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma díszes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szívósság, ha útközben mást nem gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolc ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka, s torlódnak a jégdarabok körös-körül, maga a jégmező csöndesen úszik előre. Csak a vihar táncol rajta, csak nyolc halálra szánt ember imádkozik rajta.
Fönt a fokon, a domb tetején száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit fölemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, akik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, akiket feléjük hajt a jégmező.
Minden hiába!
Alsóörs fönt, a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár, s gyorsan tör előre a vihar: keserű jajkiáltásban tört ki a nép aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?
Higgadt emberek csitítgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segíteni, segíteni!
Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet, s ki gyalog, ki kocsin, siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak láncáról, s erős, bátor ifjak, viharbíró férfiak vaskézzel, kemény aggyal siettek megkísérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?
Lehetetlen.
Ott volt a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.
De jött a nyolc halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolcan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolcan voltak. Ki az a nyolc? Felismerni nem lehetett.
– Az én apám!
– Az én jegyesem!
– Az én fiam!
– Az én testvérem!
Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szívnek a magáét mutatta meg.
Az öreg lelkész arcán lecsordult két nehéz könnycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.
– Boldogtalan híveim, ők csak nyolcan vannak, és ti mind a tizennyolcat látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.
Minden elmúló perc azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, akik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul.
Minden hiába.
Egy szempillantás, megszűnt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul, s megy a Balaton közepe felé.
Mindenható isten – mi történik most már?
Egy szívszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, akik elmúlásuk felé siettek.
De őtőlük nem a sírás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld felé.
Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.
A nyolc ember, míg megmenekülését látta, míg a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szívük beszélt. De amikor eltűnt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arca s elveszett a menekülés minden reménye: megnyílt szívük is, ajkuk is.
A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolc tiszta, erős férfihang.
– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Míg itt küzdök a habokkal – Kormányodhoz fordulok!
A kálvinisták egyházi gyászéneke ez.
Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit.
Azután újra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama:
– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sírjatok. – Jóságtokért az istentől – Áldást várjatok!
A jó öreg lelkész sírva mormolta magában: ezt már nem nyolcan éneklik, hanem csak négyen.
Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból. De ezt már csak egy ifjú énekelte.
– Nincs már szívem félelmére – Nézni sírom fenekére. – Változzatok félelmeim – Reménységgé, örömökké – mert nem alszom el örökké!
Elhallgatott ez is.
De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifjú hangja.
– Örökké!
Azután csak a szél zúgott, csak a jég harsogott.
Egy szép ifjú hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal hangját.
– – Kisgyerek koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje beszélte el, Bozzayné, kis nemesasszony, aki Alsóörsön lakott. Ő tanúja volt ennek az esetnek, s még húsz esztendő múlva is könnyezve emlékezett rá.