A balatonfőkajári halászok esete 1868-ban hasonlít ehhez. Ekkor már hírlapok is voltak, talán szépen le is írták, azért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.
Ezek éppen tizenkilencen voltak. Nem hiányzott közülők egy se.
Éppen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy kerítőhálót kellett behúzni, s már nagy részét be is húzták, mikor észrevették, hogy a fűzfői sarok felől, a litéri és vörösberényi magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borulatot.
– Siessetek, legények, förgeteg jön.
A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.
A vész leér a Balaton jegére. Ahova lép: lába alatt csikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemű halászgazda egy hosszú, fehér vonalat lát a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit se hallanak.
Hanem dolgoznak kettős erővel.
A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat, s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba. A legények egyszerre csak észreveszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háború készül. A lékeken locsog ki a víz, mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.
Fölállnak, hátranéznek.
Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld, mintha ordítana a levegőég.
Eldobják a hálót, s készülnek megfutamodni.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva odaszól hozzájuk:
– A hálót nem hagyjuk itt, legények.
E szó volt a halál.
A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép zsellértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni* nem lehet.
Tehát meg kell menteni a hálót.
De jön a halál. Itt lesz mindjárt.
Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény embernek nincs egyebe, mint adott szava.
Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót neki.
Mit ér az ember élete?
Szegény emberé keveset ér. S amit ér is : csak önmagának éri. Más nem ád érte semmit, vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Míg erős, fiatal, egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig elég kenyérre, ruhára. Ha megszűnt az élet: nem kell kenyér, nem kell ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e az élet annyit, amennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?
Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?
Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért kapja szolgabérül, s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte tegnap, s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából tehet-e félre valamit? Gyűjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arcú kedvesének? Semmit. Ha pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania; másnak, kötelességének, szíve szerelmének nem adhat belőle semmit.
Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De annyit mégse ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek pedig kenyérre van szüksége, s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fűtőt, ruhának rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segíts nekem fele-munkáddal megkeresni.
Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs bíróság megméri akkor: mit érhetett. S aszerint szabja meg annak értékét, amennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre nem becsüli a bölcs bíróság. Hátha van valaki, akinek nagyon fáj a szegény ember elmúlt élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a fájdalomért? Mérlegre teszi a bíró a fájdalmat, s úgy látja, hogy az nem nyomja le a serpenyőt. Súlya tehát nincs a fájdalomnak. S ha súlya nincs: értéke se lehet.
Hej, sok arany van még a föld méhében, ami nincs kiásva. Tipródunk fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén, amelyről nem akarunk tudni semmit.
Meg kell menteni a hálót.
Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is, alig egy dobásnyira. Mégiscsak meg kellett előle futamodni. Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta ő hálóját is, s menekült a többivel.
A menekülésnek csak egy útja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abba az irányba kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?
A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testű, élemedett ember nem versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.
Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.
Egy jó barátom és rokonom ott lakott a közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyingi szolgabírája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést, s már-már hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban!
A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar, s azt gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot, s a másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.
Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ő is, a jégtorlasz is.
Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel, s megkísértette a torlasz széthányását. Kedves jutalma lett érte.
Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balatonfőkajári legény úgy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni.
Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:
– No, mi ugyan szépen jártunk.
Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit mondott:
– Az áldóját annak a hálónak.
Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.
Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy uradalmi kancellistája 1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti Siófok mellett fekszik, Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a kancellista látogatóban, s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga uradalmi kocsiján.
Ha Kenese felé kerül a rendes országúton: akkor öt-hat óra az útja. Ha pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt hazaér. Lement tehát Almádiba szerencsét próbálni.
Szép, napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszíne olvadóban. Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?
– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő van.
Jól ismertem később a kancellistát. Bátor gyerek volt egész a hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Nekivágott a jégnek. Kocsisa is szót fogadott.
Tenyérnyi víz volt a jég felszínén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég is szivacsossá lett már, s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza kellett volna fordulni a jégről.
De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha kocsisnak sincs esze, ha a kancellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.
A hajladozó jégen megrémült a két ló, s megbőszült rémületében. Nem hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony irányában. Rohant, mint a táltos, s a rohanó kerekek által fölvert milliónyi vízcsepp köddel borította el a kocsit.
A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szín alatt. Reszketett a két ló, omlott róla a tajték, s horkolt akkor is, mintha még most is bent volna a halálos veszélyben. Keresztüljöttek a jégen, s gyeplő nélkül is egyenesen a vendéglőbe rohantak.
Mert a kocsis és a kancellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép világról.
Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elöl, kancellista hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a lőcsöt mind a kettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette mindegyik.
Szólítják őket: nem felelnek. Hívják le a kocsiról: nem mozdulnak. Leemelik őket az ülésből, arról se tudnak semmit. Kínálják őket étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit. Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, míg utóbb magukhoz jöttek.