A téli Balaton nem enged magával játékot űzni. Kifog az még az ügyvéden is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.
De hát van az ügyvédnek dolga a téli Balatonnal?
Van eset erre is.
Egyszer a siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég közepén. Mikor húznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A halászgazda ott van mindegyik bokornál.
A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol. Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.
A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni?
Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a jégen kupacokban, sodorint egyet bajuszán, s odaszól siófoki kartársához:
– Köszönöm, szomszéd uram, a szíves fáradságot, már most ezt a halat majd csak én viszem Kajánra.
– Szívesen tettem, szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed, magunk is el tudjuk vinni Siófokra.
– Oda ugyan nem.
– De hát miért nem?
– Azért nem, szomszéd uram, mert ez a víz kajári víz, nem siófoki víz.
A siófoki gazda jól tudja azt, hogy akié a víz: azé a halászat, s akié a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a szájából, kiverte belőle a hamut, újra teletöltötte dohánnyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, s mikor már bodoran jött a füstje, odaszól a kajári gazdának:
– Be is kell ám azt bizonyítani, szomszéd uram.
– No hát jöjjön kelmed közelebb, álljon ide mellém.
A siófoki gazda odaáll.
– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed Tihany felé, oda a nagy vízlejáróhoz: ugye, most már látja a mi vizünk felső határát.
– Nem látok én, szomszéd uram, semmit.
Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé, s egy mérföldről csakugyan nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája.
Holmi köd balatonfőkajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan folytatta igazságának megbizonyítását.
– Hát az aligai szakadástól látja-e kelmed azt a kökényfabokrot? Hát az almádi csárda csúcsfala nem ide világít-e egyenesen? Nem tudná azt kelmed csakúgy, mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa? Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső meg a külső határon belül vannak-e ezek?
Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csúcs-falat. Hiszen a köd miatt nem a csúcsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.
A legények ott álltak két csomóban. Nézegették a halkupacokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán egyet s kiesett a kupacból, azt visszarúgták a helyére. A gazdák vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se szólongatták őket tanúságtételre. Hiszen úgyis bizonyos, hogy mindegyik bokor legénye a maga felenyájával tart, s cserben nem hagyja gazdáját. De meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?
A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát. Véget vetett a vitának.
– Amit kelmed tud, szomszéd uram, azt én nem tudom, amit pedig én tudok, az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.
– No majd hát elválik, szomszéd uram. A hal itt marad. A Marci gyerek is itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg majd bemegyek a szolgabíró úrhoz sebtiben.
Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot, s a két bokor halász elballagott, az egyik délnek, Siófok felé, a másik napkeletnek, Balatonfőkajár felé.
A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyáját, kikereste belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé leültek a gyalogszánkóra, s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került a sor, megkínálták egymást, ahogy illik, s kölcsönösen jónak találták egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos. Fordulhat az idő, s az álomból halál lehet.
Hogy a jégen mégse töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se hagyják ott: az is szent.
Lehetett a hal száz forint ára. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: aki éjjel bemenne a jégre? Még igaz jószágért se, annál kevésbé más becsületes ember igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy mérföldnyire is megérzi a hal szagát, s éjjel odamehet seregszámra. Sasok is vetődhetnek erre a vidékre, és róka és sas keményen megvámolhatják a halat.
Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a reggeli időben.
A foki legény megszólal:
– Marci! Nem pislantott rád a gazda, amint elment melletted ?
– Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád?
– Nekem is.
Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pillantás mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed, gyerek! Ez meg azt jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele estére otthon legyen.
Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották. Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, compó, menyhal – egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt bele negyedóra: megvolt az osztozás. Mindegyik belerakta szánkójába a magáét, ajánlották egymást istennek, s elindultak hazafelé. Haza is értek szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal a hideg kamarában.
Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a főszolgabírónál. Előadta panaszát rendesen, s kérte holnapra a határidőt, kérte a siófoki halászgazda megidézését s mindennémű törvényes igazság kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, aki azalatt benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak, s levett kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy fél mázsa.
Meg ne ütközzék ezen senki. Bírónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt az ajándék hajdanában, s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához. A törvény megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök úgy hozták magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma ugyan már a királynak nemigen szokás ajándékot adni. Legföljebb a pozsonyi zsidók adnak évenként egy hízott ludat, s koronázáskor ad a nemzet néhány ezer aranyat. De nem így volt ez hajdan.
Igaz, hogy erős bírónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a kérdés: van-e igazsága?
Hát az olyan főszolgabírónál nyomhatott-e valamit, mint Hollósi Fülöp László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabírája, s nála tett panaszt a kajári halászgazda.
No hiszen, jó helyen kereste igazságát.
Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabíránk sohase hozott ítéletet. Több mint húsz esztendeig volt szolgabíránk, adott is a pörlekedő feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanúkat is kikérdezte, de ítéletet nem hozott.
Hajdan nem volt a bírónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a bíró a pöröket sorrendben intézni. Nem is parancsolt a bírónak senki. Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit. Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál, kancelláriánál vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A főszolgabíró azt felelte:
– Egyéb dolgom is van.
Ezzel elintézte a följelentést.
Igaz, hogy a főszolgabírák mégiscsak dolgoztak.
Mert tisztségük így parancsolta. És mert minden ítéletért bírói díjat, sportulát* kaptak azonnal. S aki sok ítéletet hozott: annak ezerekre ment jövedelme. Efféle díjakból lett gazdaggá, gróffá, herceggé az első Grassalkovich. Igaz, hogy más segítsége is lehetett.
A bírói díjak miatt nem hozott soha ítéletet Hollóssy Fülöp László urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna, Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mezőszentgyörgyi, litéri, dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi, kenderesi, kakatpusztai* s tudom is én még hová való birtokaikat jó rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabíró okoskodása.
– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom én őket a pörösködésről.
Le is szoktatta alaposan. Úgy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd, hogy meg nem mert maradni közülük hírmondónak se, de egyetlen ügyvéd se. Híre volt őneki egész Dunántúlon. Kiegyezett az ő vidékén minden ember, ahogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se nyeri soha.
Nála tette le panaszát a balatonfőkajári halászgazda. Meghallgatta nagy figyelemmel.
– Hát aztán mit csináljak én teveled ebben az ügyben?
–- Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháborítottak.
– Tehát sommás repozíció!
Ez volt a neve az ilyen pörnek.
Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat húzok s a csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat* a szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén húzok árkot vagy emelek kerítést: ily esetekben áll elé a sommás repozíció. De ha más vizére, más jegére tévedek, s ott halászok: mi lesz akkor?
Sommás repozíciónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a víz nem ingatlan. Azonban ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal semmi esetre se ingatlan. De a hal mégiscsak azé, akié a víz; – a víz pedig azé, akié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon kétségtelen, hogy a víz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is ingatlan.
Mindezt végiggondolta a jó főszolgabíró, s mire tisztába jött az üggyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.
– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem, s ítéletet mondani nem szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort.
Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is. Azonkívül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a balatonfőkajári közbirtokosságra, hogy a balatoni partok határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanúnak is idézett be egy csomó elöljáró embert innen is, onnan is.
Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép, derült, napos idő. Csak úgy seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél tanú, mérnök, szakértő, bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.
Ami utóbb nagy szerencsének bizonyult.
Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó emberrel.
Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar megtalálták.
A másik dolog volt az akarattyai oldalon a Bálint koma diófáját, a világosi oldalon pedig ama híres kökényfát, valamint a felső parton az almádi csárda csúcsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi vízlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait a mappákon kitudni nem lehet.
Ezekhez már szakértő kell.
Ott az eszköz is, a háromlábú messzelátó.
Felállítja a mérnök a háromlábú messzelátót, s míg helyreigazítaná, összeszid három halászlegényt.
Felállítja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra, balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig, és nem szól. Az emberek áhítatos figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.
Azalatt az idő gondolt egyet, s olyan köd ereszkedett le, hogy nadrágszíjat lehetett belőle hasítani. Minden ember zsebbe tette a pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a ködöt.
Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott semmit. Végre szól egyet:
– Nem látom a célpontot.
A kajári halászgazda felel rá.
– Elhiszem azt.
Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábú masina titkához? Abban kell valami hibának lenni.
A halászgazda ártatlan képpel felel:
– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztésszel csak úgy gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.
Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi észre, hogy úgy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére húzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma diófáját egy mérföld távolságban?
– Most már meg kell várnunk, míg a köd felszáll.
Ez volt a mérnök úr véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, amikor kétszer-háromszor megfordult saját tengelye körül, s egyebet ködnél nem látott. Az esküdt úr más véleményben volt.
– Én pedig azt meg nem várom, míg felszáll a köd. Sőt e mai helyszíni tárgyalást el is halasztom valamely más napra.
A siófoki halászgazda megint más véleményben volt.
– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes uram – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?
Nosza elkezdett e szóra a mérnök úr káromkodni.
– Hej, aki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?
Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy. Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vívódott afölött: mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy mappa. Abban van a siófoki határ meg a balatonfőkajári határ. E csodára csóválták a fejüket, de nagyon.
De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét, leveheted te annak sapkáját, kirázhatod abból a térképet, megnézheted te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyílvesszőnek, merre van észak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged azért a kajári halászgazda.
Most ugyan még csak a bajusza alól nevet, s azt is halkan teszi. Még vár kevés ideig.
Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző. Körül-körültekint a mérnök aközben: nem nevet-e valamelyik paraszt? Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Merthogy az a térkép a köd ellen mit sem használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:
– Hát a tájirányzó, urambátyám?
Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tízszer is megtapintotta ő már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt őneki tengerész még az öregapja se, nem is atlanti tengerre indult ő el új világokat fedezni fel, csak egy rongyos sommás repozícióra hívták, oda pedig minek a tájirányzó?
Hiába volt minden haragja. A térképet újra össze kellett sodorni, a tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni, s kötelékét bebogozni. Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.
Még egyszer rárivall a mérnök az emberekre.
– Hát már senki se tudja a biztos utat Siófokra?
Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett csúfolódni.
– Hogy tudhassuk mi azt, ha már az a háromlábú masina se tudja?
Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat. Valami nagy dolog kóválygott a fejében.
– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három nap, három éjjel meg nem mozdul?
– Bizony történt már ilyen eset, tekintetes uram, nem is egyszer. Így járt tavaly télen Marosi János is, a kisutcai takács. Be akart menni a halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A kalapja: no, az megkerült, de őneki azóta se híre, se hamva. Legjobb lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten. Valamikor csak fölszáll a köd.
A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök úrhoz.
– Már én csak hazamegyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja, tekintetes uram!
Még kezet is fogott a mérnök úrral. Csak azután fordult a többihez.
– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd holnap ilyenkor kinézek ide megint.
Intett a kajáriaknak.
– Csak nyomomban, gyerekek, hogy el ne bóduljatok!
Megindult nyugodtan.
De nem nézhette ezt szó nélkül a mérnök.
– Hej, gazdauram, kedves jó barátom, álljon csak meg még egy szóra.
A halász megáll, visszanéz.
– Tessék parancsolni.
– Hát kelmed biztosan tudja az utat Kajár felé?
– Bizony nem tudom én.
– Hát hogy mer elindulni?
– Mert tudja a Turcsi.
– Ki az a Turcsi?
– Hát a kutyám, ki volna más?
Úgy volt bizony. Akkor vették csak észre a kutyát.
Idomtalan, maszatos képű, kócos szőrű eb. Valami korcs. Az apja bizonyosan kuvasz volt, az anyja alighanem puli. Ami onnan bizonyos, hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. Amihez rendesen csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak úgy égett az okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze annak az ebnek, mint az öregbírónak. Az igaz, hogy az öregbíró a pinceszeren néha több bort szokott inni, mint ahogy illendő, s ilyenkor bolondokat beszélt, amit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis isten ellen való vétek így beszélni.
Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett. Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét, s komoly részvéttel kísérte a szegény mérnök úr tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A háromlábú messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de amikor látta, hogy se nem rúg, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon, mert jól érezte, hogy a Marci tarisznyájában még elég kenyér, szalonnabőrke és sonkacsont van.
Amíg az emberek beszédét s a mérnök úr káromkodását hallgatta: azalatt éber figyelemmel kísérte gazdája arcát, szemét s minden mozdulatát is. Csak azt várta, mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék Turcsi volt az a kutya.
Végre csak kimondotta a gazda: induljunk hazafelé.
A Turcsi előrefutott a ködben, egy percig szaglálódott, s azután visszajött. Odaállt a gazdája elé, s megindult az akarattyai lejáró irányában. Minden percben vissza-visszanézett, hogy gazdája egyenesen követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt. A Turcsi rögtön rendreutasította, néhány ugató hanggal megintvén őt, hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.
Olyan egyenesen kivezette a tekintetes bíróságot s az érdemes csapatot a partra: nincs az a hajóskapitány vagy csillagvizsgáló, aki ezt jobban megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt nem cselekedte.
Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetet.
De arra se számított, hogy amikor a parton egy percig ott lábatlankodott a mérnök úr mellett, őt oldalba rúgja a mérnök úr, s azonfelül e szóval illesse:
– Coki innen !
Azonban eltűrte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök úrnak, s hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan, csak a kutya háládatos.
Hanem gazdája nem tűrte el szó nélkül.
Mert amikor nagy keserves zihálás közben felértek az akarattyai csárdához, s a mérnök úr a halászgazdától elvált, a halászgazda megemlékezett úgy önmagában arról, hogy a mérnök úr mily nagyon lenézi a tudatlan, tanulatlan parasztot, s azért így búcsúzott el tőle:
– Ha nem vétenék szómmal, tekintetes uram, mondanék valamit.
– No csak hamar, hamar, jóember, mert fázom.
– Hát csak azt mondanám, tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti: a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten úgy segéljen bennünket, hogyha az a rongyos parasztkutya nincs velünk, a tekintetes uram fejét néhány nap múlva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.
Az a rongyos parasztkutya megértette gazdájának minden szavát. Odaállt gazdája elé, s orrát, fejét odadörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a hideg, durva parasztkéz ekkor végigsimogatta a kutya fejét.
Hej, milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált, futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi. Örömében hanyatt feküdt, s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat lerázta magáról: mindenkinek teleszórta vele szemét, száját. Olyan boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.
Hanem a mérnök úrra többé rá sem nézett.
Sőt amikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Siófokra menjen, s a kocsi megindult: akkor már meg is ugatta parasztkutya természetéhez képest. Vajon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás, mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak, tudós ember, hogy megszabadítottalak. Ha a gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.
Nincs igazad, Turcsi.
Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza Balatonfüreden a nagy Szentgyörgyi Horváth-villa nyugati tövében. Nem utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd, Turcsi, sok rossz szokás van az emberek közt a világban, amit te ott Balatonfőkajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól, hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva, s minden földmérő és vízmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől, s megszokja már fiatal korában, hogy a lánchúzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase legyen jó szava, s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon ejtse ki. S ahogy egyszer megszokta munkásaival: később azután úgy beszél minden kis sorsú emberrel. Úgy beszél még a te gazdáddal is, Turcsi.
Bocsáss meg hát neki, Turcsi, s ha majd jön a második tárgyalás ott a jégen: mentsd meg őt jó szívvel akkor is.
A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretetet.
Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük, s téged, Turcsi, oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a mérnök úr is, mikor téged oldalba rúgott. De ez is csak a rossz szokás munkája. Azt gondolta, hogy lánchúzója voltál. De ebben mégse mentegetem előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad úgy bánni, mint a kutyával: annálfogva a kutyával se szabad úgy bánni, mint a lánchúzóval.
Száz szónak is egy a vége, Turcsi. Ha az a mérnök úr nem volt is rossz ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be, Turcsi.
Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán, vagy nem: biztosan megtudni nem lehetett, minthogy többé nem nyílt alkalma a mérnök urat megmenteni.
Mire a mérnök úr és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti huszár a főszolgabírót Siófokon fölkeresték, akkorra a főszolgabíró régen hazament Mezőszentgyörgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját, s régen kiadta rendeletben a kancelláriának, hogyha a halpörös bíróság reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait mindenfelé, mert azok a jégen bizonyára eltévedtek.
A két ügyvéd keserítette meg még igazán a mérnök úr életét. Mind a kettő őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb fölállította volna háromlábúját, ha így tett volna, amúgy tett volna, köd se ereszkedett volna, vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se lett volna. Így azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a napidíjat, a fuvardíjat, a munkadíjat, a tiszteletdíjat, az élelmezési díjat és a többi mindenféle költséget és díjat?
De nem törődött ezzel a mérnök úr, hanem föltette magában, hogy ha csak lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balatonfőkajári határhoz nem méri, hanem odaméri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek, egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.
Ezt a veszedelmes tervet azonban meg nem valósíthatta.
A főszolgabíró kitűzte ugyan az újabb tárgyalást megint a jégre, a helyszínére, de amikor a mérnök úr, az ügyvédek és a bíróság, a felek, a tanúk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon egy tenyérnyi jég sem, hanem szép, derűs tavaszi napnak lengedező szellőjétől lassú hullámzással mosolygott eléjük a határtalan víznek fényes arca.
Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a törvény, s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta meg nem haltak.
Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az újabb tárgyalás olyan későre halasztódott. A főszolgabíró igazán el volt határozva, hogy ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az ítéletet, de ebbéli komoly szándékának útját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint utált mindennémű pört, s különösen minden felpöröst, s erre neki jó oka volt.
El kell ezt mondanom úgy rövidesen.