Magyary-Kossa Eszter híres-nevezetes nagy családnak volt büszke szép leánya. Öt-hat vármegyére terjedt ki több ezer holdnyi öröksége. Száz kérője közül Hollóssy Fülöp László urambátyám találta el a szerencsét. Ő hozta el ifjú menyecskének Mezőszentgyörgyre.
Hollóssy Fülöp Lászlónak volt akkor Szilasbalháson hatszáz hold földje, Mezőszentgyörgyön és Litéren s a dakai és papvásárjai pusztákon kétezer hold örök birtoka és ugyanannyi zálogos birtoka, beleértve mindezekbe jobbágyainak úrbéres birtokait is. Holmi apró-cseprő birtoka másfelé is akadt, tehát éppen nem kell csodálni, ha közel ötezer holdnyi tiszta birtokkal vőlegénnyé lehetett. Azután csinos fiú is volt, szolgabíró is volt, és csöndes, szelíd természetű ember is volt, aminőt férjnek okos, szemes lány s kardos menyecske legjobban szeret.
Igaz, hogy a zálogos birtokot az örökös tulajdonosok kiválthatták, s 1810-ben meg is indították a zálogváltó pört. De hiszen hatalmas ember és jó ügyvéd az efféle pört nemzedékről nemzedékre halaszthatta. Legrosszabb esetben kifizetik a zálogösszeget, s ez is tekintélyes vagyon.
Igaz, hogy a szentgyörgyi, litéri, dakai és papvásárjai birtokokat is megtámadták, mégpedig régi örökségi gyökös perrel, de ettől ugyan tartani nem lehetett. Ilyen pörnek száz esztendőnél rövidebb idő alatt még sohase lett vége, s a pör alig folyt még tizenöt év óta.
Az alappert ugyan 1828-ban már elvesztette, de mit ért az? Mikor a felpörös a királyi emberrel, a tabuláris prókátorral, a jurátussal, a törvényes bizonysággal, a helybeli nemességgel s a szomszéd birtokosokkal együtt kiment, hogy az ítéletet végrehajtsa, s a megnyert birtokot elfoglalja: Hollóssy Fülöp László bátyámuram könnyen elbánt vele.
Az ősi kúriára ugyan beeresztette őket. Meg is engedte szépen, hogy az urak a kocsiról leszálljanak, s idejövetelük okát ünnepélyesen előadják, sőt még meg is hívta őket barátságos, atyafiságos ebédre. De aztán nyomban kijelentette, hogy a legfelsőbb ítéletet el nem fogadja, a végrehajtást meg nem engedi, az ítéletnek ellentmond, a felpöröst egyúttal „visszaűzi”.
Mindehhez joga volt az ősi hazai törvények értelmében. Akkor még állt az ősiség.
A legfelsőbb ítéletben ki volt mondva, hogy valami melioratio* címén egy csomó ezer forintot tartozik végrehajtáskor a felpörös fizetni. El is hozta a pénzt. Akkori szokás szerint ezüstben. Nagy volt az összeg. Egy jókora zsák tele volt tallérral, lázsiással,* húszassal, máriással. Két ember leemelte a zsákot a kocsiról, s lefektette az udvaron a földre.
A felpörös azt gondolta, hogy a sok pénz látása majd más gondolatra bírja Hollóssy Fülöp László bátyámuramat. Figyelmeztette is a zsákra.
– Ne húzza-vonja, kedves uramöcsém, ezt az ügyet, hiszen a birtok előbb-utóbb úgyis csak az enyém lesz. Aztán lássa, a meliorationális summát elhoztam, nyomban ki is fizetem. Ez már szép pénz lesz ám.
Nagyon szelíd ember volt az én bátyámuram. Aztán még nőtlen ember is volt, nem tüzelte fel hitestársa. De hogy őróla fölteszik, hogy ő áhítja a pénzt, s hogy ő pénzért kiadja kezéből a birtokot: oroszlánná tette őt ez a gondolat. Odalépett a felpörös elé.
– Tartsa meg kelmed a pénzét, kedves urambátyám, kelmednek még szüksége lesz arra. Én pedig felrúgom, mint a vakondtúrást.
S oldalba rúgta az ezüstös zsákot nagy erővel. Bagaria csizmájának orra meghajlott a nagy rúgásban. A nagy rúgástól úgy megrándult a lába, hogy másnap elkezdett sántítani, s egy hónapig bicegett utána.
De az ezüstpénzes zsákot nem lehet olyan könnyen felrúgni, mint a vakondtúrást. Nagyon nehéz az, megfekszi a földet, nem mozdul ki a helyéből. De a nagy rúgástól tenyérnyi lyukra mégis kiszakadt a zsák oldala, s a sok húszas, lázsiós és tallér elkezdett gurulni szanaszét.
Egy pillanatig se tűrte ezt mozdulatlanul a felpörös. Utána a guruló ezüstnek. Lekapta a kalapját, s abba kezdte nagy gyorsan fölszedegetni. Biztatta a királyi embert is, a jurátust is, hogy segítsenek neki. Azok csak mosolyogtak; a többi jelenlévő, az egész nagy gyülekezet is mosolygott, de senki sem segített.
Bizony el kellett onnan távozni a felpörösnek szégyenszemre.
Az ebédet ugyan jóízűen elköltötték, de ez nem mehetett áldomásszámba. Ebéd után az egész végrehajtó közönség elkotródott.
Így állt a dolog, mikor Hollóssy Fülöp László a szép és gazdag Esztike kezét megkérte.
A Magyary-Kossa családnak sok jó barátja, sok prókátora volt. Minden vármegyében, ahol birtokai feküdtek, egy-egy. S fent Pesten is egy. Valamennyit családi tanácsra idézték, s Hollósy Fülöp László zálogpörét és örökségi pörét gondosan megvizsgálták. Aggodalomra okot nem találtak. Megállapodtak abban, hogy mindenki a föld alatt lesz már, aki ma él, habár csecsemő is, mire a két pörnek vége lesz.
Meglett a lakodalom.
A pörre nézve azonban csalódott a sok jogtudó és okos ember.
A felpörös ugyanis Matkovich István volt, a királyi tábla bírája. Elmés, okos ember; csakhamar ki is nevezték szeptemvirré, hétszeméllyé. Hétszemély: nagy hatalom volt az akkor a maga gyökös perében.
De még nagyobb hatalommá tette felesége, aki Zelenka lány volt, nemes és szép asszony, a felvidéki előkelő Zelenka nemzetségből. Szerencséjére lutheránus ő is, férje is.
Történt ugyanis, hogy a Szent István birodalmát kormányzó nádorispán őfensége olyan német hercegasszonyt vett feleségül, aki szintén a lutheránus vallásnak volt igaz híve. Áldott lelkű jó fejedelemnő volt, s lelkének erős óhajtása, hogy udvarhölgyei s barátnői között lutheránus vallású nemeshölgyek is legyenek. Matkovich Istvánné méltó volt erre, s azért a fejedelemnő udvarának rendes látogatói közé tartozott. Sőt visztező* társaságának rendes tagja lett.
Erre nem voltak készen a prókátorok. Még a pesti tabuláris prókátor se számított erre. A jó Tripartitumban és Corpus Iurisban* minden igazság és minden bölcsesség meg van írva, de az még sincs megírva, mi történik akkor, ha a felpörös felesége a nádorispánné őfelségének visztező barátnéja.
Hogy az igazságon még ez se ejt csorbát: az már bizonyos. De hogy a száz esztendőre indult per nem végződik-e el tíz esztendő alatt: ez már más kérdés.
Bizony elvégződött az.
1838-ik esztendőben, szeptember havának 6-ik napján megint csak kijött Mezőszentgyörgyre a felpörös, a tabuláris prókátor, a királyi ember, a jurátus, a törvényes bizonyság s a többi velük járó közönség, s megint csak behajtott Hollóssy Fülöp László tágas kúriájára. Hozta megint az ezüstpénzes zsákot is.
Csakhogy akkor már nemcsak bátyámuram fogadta őket, hanem Magyary-Kossa Eszter asszonynéném is.
Mégpedig úgy fogadta őket, hogy kezébe vett egy fazék szedő botot, a végét megmarkolta jól, s odaállott bátran a királyi ember elé.
– Hadd látom hát, melyik az a felpörös, aki be meri tenni lábát az én udvaromra, mutassa meg kigyelmed, nagyságos uram.
A királyi ember megütődve nézte a még mindig szép, de kuruc menyecskét. Némi gyanúja támadt, hogy azt a fazékszedőt talán nem is valami istenes szándékkal tartja a kezében.
– Mit akar mondani neki a tekintetes asszonyság?
– Egy szót se biz én, hanem csak egy kicsit ki akarom kergetni az udvaromról.
– Az isten szerelméért, hétszemély ám az!
– De majd mindjárt nem lesz abból egy személy se, csak mutassa meg kigyelmed!
A királyi ember okos ember volt. Azt mindjárt az első pillanatra látta, hogy Hollóssy Fülöp László bátyámuram inkább odahagyja egész ősi örökségét, mintsem fölgerjedett hitestársának ellentmondjon. A felpöröst megverni mégse engedheti meg, mert ez már hatalmaskodásszámba menne, ami pedig nagy eset. Odasietett tehát a haragos úrasszonyhoz, újra bemutatta magát, hogy ő a királyi ember, s engedelmet kért, hogy kezet csókolhasson.
Nosza rohant erre oda a többi is. A jurátus, a törvényes bizonyság, a tabuláris és megyei prókátorok, a helybeli és szomszédos birtokosok – mind, mind siettek az úrasszonyhoz, elkapkodták kezeit, s a fazékszedő botot utoljára is kicsókolgatták a kezéből. Végre odajárult a felpörös is, a hatalmas hétszemély, a nádorispánnak barátja, s kalapját levéve akkorát csókolt az úrasszony kezefején, mint egy papucs.
Ezt már mégse tűrte el az úrasszony, fogta a kötényét, s letörölte vele a csókot.
– Kigyelmedet, méltóságos uram, csak a kerítésen kívül akarom látni.
De mégiscsak elveszett a kétezer holdas birtok Mezőszentgyörgyön, Litéren, Dakán és Papvásárján.
– Nyugodjál meg, édes jó angyalom, majd visszanyerjük ezt mi még. Ha mi nem: az unokáink. Aztán megmarad itt még a másik kétezer hold földünk.
Ezt bátyámuram mondta, de asszonynéném meg mást felelt rá.
– De bizony nem marad meg. Rongyos kétezer hold földön én itt nem nyomorgok. Ha az ősi birtokot meg nem tudtad védelmezni: a zálogos birtok nem kell. Én visszamegyek a magam ősi birtokára, jössz velem te is. Még ma küldj levelet mindenfelé, jöjjenek a zálogpörösök, kieresztem a birtokjukat.
Így költöztek el Hollóssy Fülöp Lászlóék a Csallóközbe, Komárom megyébe egyik ősi birtokukra, amely feküdt Aranyoson. Így jutott az én apám is osztályos rokonaival együtt 1838-ban a mezőszentgyörgyi és hozzá tartozó részbirtokokhoz mint ősi örökségéhez, mely hatvanhárom esztendő óta már zálogos kézen volt.
Azonban Hollósyék elköltözése nem történt meg mindjárt.
Három embernek lett örökös ellensége az én asszonynéném.
Az egyik Matkovich István, aki elnyerte a szentgyörgyi birtokot. A másik kettőről is meg kell röviden emlékeznünk.
Egy fia és két gyönyörű szép lánya volt Magyary-Kossa Eszter asszonynénémnek. A fia sohase nősült, az egyik lányát konty alá vitték rendesen, a másik lányát is elvitték, de nem egészen rendesen.
Ez volt talán a szebbik lánya. Beleszeretett egy hozzávaló derék, vagyonos, előkelő nemesifjúba. De pápista volt az istenadta. Igaz, hogy később megyei főjegyző, alispán és honvéd őrnagy lett, tehát a tapasztalás is megbizonyította, hogy méltó volt a lányhoz, de már az én asszonynéném pápistának lányt nevelni nem akart. Egy hírneves őse már a kuruc háborúban, Rákóczi fejedelmünk korában kálvinista püspök volt, azóta a család minden ivadéka igaz magyar hitű, már ő csak meg nem szegi az ősök törvényét.
Haj, de mit törődtek a hittel a fiatalok. Nagyon szerették egymást. Bátyámuram ugyan szívesen beleegyezett volna a házasságba, de ő nem mert beleszólni a dologba. Csellel kellett élni.
A fiatalok összebeszéltek, hogy asszonynéném tudta nélkül titkon szépen kocsira ülnek, valami vállalkozó paphoz elmennek, s így törvényesen összekelnek. Bátyámuram tudott, nem tudott előre valamit: nem tartozik a dologra. Halálos holtáig mindig tagadta, hogy előre tudta volna: mi történik.
Egy szép délutáni napon a két fiatal kisétált a kertbe. A kert a borjúmezőre dűlt. Ott állt egy parasztkocsi egy fekete iharfabokor árnyékában. Arra felültek, Székesfehérvárra elhajtottak, s még az napon mint törvényes férj és feleség csókolták meg egymást. Sohase láttam boldogabb házasságot. Negyven esztendő múlva is oly gyöngéden szerették egymást, mint esküvőjük napján.
No, hanem az én kedves asszonynéném csinált aztán olyan zenebonát, hogy jámbor férje, jó Hollóssy Fülöp László rögtön fogatott, s ment a székvárosba a megyegyűlésre, pedig a gyűlést még el se kezdték, s még egy hét múlva se ment haza, pedig a gyűlést már rég bevégezték.
Asszonynéném legelőször is kikutatta, ki is volt az a szentségtörő pap, aki a szökevényeket összeadta. Valami katolikus pap volt. Annak ugyan e földi életben nemigen árthatott, de azért mégis nyakára ment, s adott neki útlevelet a pokolba, s annak is a fenekére. Az a jó pap bizonyosan föl is használta az útlevelet.
Azután azt kutatta ki, ki volt az a gézengúz akasztófavirág, aki kocsival ott várakozott a fekete iharfabokor árnyékában. Ezt is megtalálta. Ez volt Dömök Sándor, szilasbalhási kisbirtokos.
Ez úgy félig-meddig a családhoz tartozott. Valamelyik ősnagynéném unokanővérének orozva költ fia volt. Törvénytelen gyerek. Utóbb, napvilágra jött, annyira hasonlított a család férfitagjaihoz, hogy a tehetősebb atyafiak egy kis házacskát s néhány hold földet juttattak neki. Kedves, jólelkű ember, ölesnél magasabb termettel. Nagyon megkedvelték, s utóbb tisztújításoknál a nemesek közé is becsempészték. Ő volt a mezőföldi nemesség zászlótartója. Azt gondolták, ha a pecsovicsok őt mint zászlótartót agyonütik is: őérte nem lesz akkora kár, mint egy valóságos igaz nemesemberért.
Ő volt az, aki a szökevényeket is a paphoz vitte.
Asszonynéném tehát Matkovich István szeptemvirt tartotta egyik halálos ellenségének. Aki kétezer hold birtokát elpörölte. Második halálos ellenségének pedig Dömök Sándort tekintette. Aki az ő angyali szépségű jó lányát az ő tudta nélkül esküvőre szállította.
Lett harmadik halálos ellensége is.
Ez volt a legnagyobb ellensége. Ennek nem bocsátott meg soha.
Volt az én kedves asszonynénémnek egy gyönyörű szép daruja.
Daru!
Ismerted-e, ifjabb nemzedék, a darumadarat?
Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszínű testét, barna-szürke lobogó tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelíd nézésében, nyalka-büszke menésében?
Hallottad-e hangját? Azt az egyszerű, de érces, erős hangot? Mikor ott repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik tizenkettő a másik szárnyon, mint a hegyes ék: V betű alakban előrerobogva, elöl a vezérdaruval, aki harsány hangon le-lekiált a földszín mélységére: daru, daru!
Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a lápon, a szigeten, s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi kiabál, s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára, Kátára!
Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.
Darutollat tett a süvege mellé a kuruc közvitéz. Darutollas süvegben járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.
Daruszőrű paripáját szereti legjobban a síkföldi szegénylegény, s azt siratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja, s ő nem lehet ott az áldomásivásnál, mert vasba van verve keze-lába.
Magasra repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Úgyis övé lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell bírni azt a lánykát, mert hiszen a daru olyan néma, s mégis szól.
Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kuruc égő keserűsége?
Elment az ő ura, elment Rákóczi, az ő fejedelme nagy Törökországba! Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Szegény üldözött kuruc, csak a darvak őszi vonulását lesi, s az őszi darvakkal együtt ő is elbujdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott fejedelmének. Ott még egyszer kisírja magát, és azután csak a daru jön vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol.
Te is elmaradsz már tőlünk maholnap, darumadár! Gyermekkoromban hányszor láttam lassú vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a magasból. Egyszer, de egyetlenegyszer az én kis bozótomba, az én kis szigetemre is leszálltál. Úgy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem otthon falumbelieket, harminc-negyven éves embereket: mikor láttak darut a határon?
– Nem tudjuk mi, uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy régen itt is járt a mi vidékünkön.
Csak a szatmári lápokon, csak a Duna-Dráva összefolyásánál, csak a Dráva muraközi szakadásain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se sokáig.
Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen körül fióka korában fogták, s nekiadták ajándékba. Ahogy nőtt szűzi szerelme: úgy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába felöltözött, körültipegte, körülröpködte a daru, szép tiszta csőrével még igazított is menyasszony fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru – ami darunyelven azt teszi: légy boldog, édes kis úrnőm!
Mennyi angyaltitkát tudta az a daru a jegyes és menyasszony lelkének!
Elhozta magával Mezőszentgyörgyre is. El nem hagyta ott úrnőjét soha. Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkísérte a szőlőhegyre is. Sokszor megfogta köténye kötőjét, s ha légy szállt a ruhájára: csett! Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott lúddal, kácsával, gyöngytyúkkal, csirkékkel, s megvédte őket kutya-macska ellen. Nem félt senkitől, s ha idegen akart hozzányúlni, akkorát ütött kezére, hogy egy hét múlva is megemlegette.
Egyszer a daru kiment sétálni a gyepre a kert kerítésén kívül.
Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtokú ősrégi nemesek. Az egyik Katona fiúnak, Boldizsárnak az a bolondos szokása volt, hogy agarakat tartott. Akkor is volt neki két vásott kölyökagara.
Meglátja a két kölyökagár a darut: uccu neki. Eleget vitézkedett a bátor daru, egyik agárnak ki is vágta a bal szemét, de utóbb mégiscsak legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.
Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besúgták a dolgot az én kedves asszonynénémnek, aki keservesen megsiratta hű barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihűlt testét pedig a kertben eltemette, s örökzöld bokrot ültetett föléje.
Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett. Megfogadta, hogy amíg ő él, az a szívtelen gonosz ember a vármegyében nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál jobban felbőszítették ellene.
Ez volt a harmadik halálos ellenség.
Mikor az ősi házból örökre ki kellett költöznie, amikor abba a pörnyertes szeptemvir beköltözött: akkor azt mondta Magyary-Kossa Eszter asszonynéném a szeptemvirnek:
– Kilencvennégy esztendeig birták a mi eleink ezt a házat, de nem halok meg addig, míg kegyelmedet, méltóságos uram, innen ki nem dobják. És eljövök időnként, hogy engem lásson, s az én szavamra megemlékezzék.
Rettenetes fogadás volt, de szavát megtartotta.
Múltak az évek sorban, egymás után, s elmúltak azok is, akik annyit pörösködtek egymással. Elhalt a szeptemvir, és sok évvel később neje is. Ott feküsznek a szentgyörgyi temetőben. Fiaikra, örököseikre szállt a birtok.
Elhalt Hollóssy Fülöp László bátyámuram is ezelőtt negyvennyolc esztendővel. Akinek se idő, se mulandóság nem ártott: az volt az én kedves asszonynéném.
Ezelőtt huszonnégy évvel, éppen szeptember 6-ik napján megyek haza Budapestről. Keresztülmegyek a várótermen, s ott egy pamlagon látok egy muffot.
Egyszer csak megmozdul a muff.
Odanézek, nagy bámulatomra felismerem az én kedves asszonynénémet. Talán százesztendős is volt már. Oly kicsiny lett, hogy amint a pamlagon feküdt, s összehúzta lábait: csak egy jókora muffnak látszott.
Odamentem hozzá, üdvözöltem, kezet csókoltam neki.
Nézett rám, nem ismert meg első pillanatra.
– Ki vagy te?
Mondtam nevemet.
– Te vagy az? No, nem jövök többé hozzátok. Aranyosról többé a lábamat ki nem teszem. Még csak azt akartam megérni, hogy annak a szeptemvirnek az utódjait kidobják az én birtokomból. Éppen ma kidobták. Magam láttam, onnan jövök, a bíróság még most is ott van. Harmincnyolc esztendővel ezelőtt éppen ezen a napon s éppen abban az órában dobtak ki belőle engem is. Most már megnyugszom a sorsban. Ennek az ellenségemnek vége van.
– Megbocsát-e most már legalább utódainak?
– Megbocsátok.
– Hát annak a szegény öreg Dömök Sándornak megbocsát-e? Lássa, kedves asszonynéném, most én vettem magamhoz.
– Megbocsátok annak is. Hisz a lányom úgyis csak férjhez ment volna.
– Hát a szegény Katona Boldizsárnak megbocsát-e?
– Elő se hozd, annak meg nem bocsátok soha!
Elsőt csöngettek. Jött a vonat. Fölugrott az én kedves asszonynéném, s apró, de szapora lépésekkel ment ki a vonatra. Kísérője alig győzött utánamenni.
Kétezer hold földjét elfeledte, leányának engedetlenségét elfeledte, kedves daruját soha el nem feledte.
Hát ez az én kedves asszonynéném volt az a tekintetes asszony, aki útjába állott a balatonfőkajári halászgazdának, nehogy az valamiképp pört nyerhessen. Miért volt felpörös?