Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nádorispán, a neve volt István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóízűen, ő pedig adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is; az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy új kalapot Veszprémben, de most már nem új az a kalap.
Bognár Pálnak hívták azt az embert, aki így kezdte elbeszélését kapás pajtásai előtt, s aztán lekapta fejéről a kalapot, odavágta a hátához egy surján* legénynek, csak úgy puffant.
– Ez volt, Ferkó, az a kalap, ni, néhány esztendeig el is tart még.
Ez a beszélgetés pedig történt az én balatonfüredi szőlőmben, amikor én még gyerek voltam, s amikor még a szőlő nagyanyámé volt, ezelőtt közel ötven esztendővel.
Igaza volt Bognár Pálnak.
István főherceg nádor csakugyan járt Balatonfüreden és a Balatonon és a „Kisfaludy” gőzösön. Ezt az útját meg kell említenem.
Nevezetes út volt ez.
Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró, a horvát bán vezetett ellenünk egy nagy sereget, és seregével már el is hagyta Boglárt, s jött felénk, mint a förgeteg.
Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe nagyanyámhoz. Veszett híre járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol, embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhaneműt el akart magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyterítője. Hallotta, hogy a szerezsánnak* vörös sapkája és vörös köpenyege van, mint a hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyterítőt okvetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte elvinni. Hanem volt egy aranyhímzéses fehér selyem nemzeti védegyleti lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.
Jött is. Szeptember 21-én már Szemesen volt.
A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes Illés 48-iki pápai követtől és gróf Zichy Manó 48-iki honvéd ezredestől hallottam valamit a levél tartalmáról.
Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a magyar kormányt és az országgyűlést elkergetik, s a magyar nemzet alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és meghatalmazást megkapott már erre.
A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták, de a magyarok kezében se akarták hagyni.
Szeptember 16-án a király aláírásával küldték hozzá azt a levelet, melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön, valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután pedig vegyen búcsút a kapufélfától, s hagyja a magyarokat magukra és Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen Bécsbe.
A nádorispán lett volna a fővezére annak a seregnek, melyet a magyar kormány a király beleegyezésével előreküldött, hogy Jellasichot verje ki az országból. Ez a sereg már Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két napi távolságra.
Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról, s még azon a napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök, gróf Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza többé soha.
A nádorispán kíséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf Szapáry Antal. Azután vele volt még valami futár-hadsegéd, egy helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbíró s a polgármester fogadta.
Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállítását, minden szabadságunk megmentését.
Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyűlési ember e szavakat intézte hozzá:
– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, amikor fenséged rálépett, hogy közibünk jöjjön.
Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz, hogy amit mondott, csak magánkörben mondta.
– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.
Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére célzott. Olyan vékony keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi fontot és 8 latot nyomott, ami a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez bizony még lánynak is kevés volna.
Mindig kedvetlen és mindig szótalan volt a nádorispán.
Másnap, 21-én kiment Balatonfüredre.
Úgy volt előre elkészítve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a „Kisfaludy” gőzösön. A bán a hajóra jön, s ott majd találkozik és beszélget a nádorispánnal.
Déli 12 órakor indult el a hajó a balatonfüredi kikötőből.
A hajón volt a nádorispán és kísérete. Ezenkívül Szentgyörgyi Horváth József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három matróz és a fűtő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt, a másik matróz, Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.
Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötvenpercnyi út. Két órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két óráig, tehát még hetven percig?
A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség és az áruló iránt, aki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása ellen, fegyveres kézzel betört a határon, s tíz nap óta már öl, rabol és éget.
A kíséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a nádorispán is annak tekintette.
A hajón volt egy rézágyú. De csak amolyan mozsárágyú. Csak díszlövésre való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjenek. Szegény mozsárágyút Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az ágyútöltés is olyan, mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy sehogy se.
Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a főárbocon. S azután elöl is egy, hátul is egy zászló. Ezek már kisebbek voltak. Volt még egy negyedik lobogó is egy kisebb árbocon.
Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szín. Nagy következése lesz még ennek.
Mikor a főárbocra húzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Újra leeresztették, újra felhúzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott, mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.
– No, még ez se történt meg velünk.
– Nem jó vége lesz ennek az útnak.
A matrózok beszéltek így.
Utóbb is fel kellett mászni az árbocra, s nagy keservesen rendbe hozni a dolgot.
A nádorispán néma volt.
Van egy egykorú kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón ábrázolja. Itt magyar díszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadonfővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy s gróf Zichy, egyik magyar, másik huszárruhában. Oldalt előtérben a somogyi part Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül táncolnak.
A kép nem akar gúnyos kép lenni, s mégis az. Az osztrák generálisok csakugyan nem táncoltak. De a nádorispán se magyar díszruhában, hanem akkor divatos, fekete kaszinóöltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt magára.
Bár ennyire sietett a hajó, a bán már a parton várta.
Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökítsék e furcsa történeti eseményt, nem hívek a valósághoz. Pusztán képzelődés szülöttei.
Az egyik képen két, lovon ülő huszár főtiszt társaságában délceg huszárruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésű gyalogossal beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor haptákba van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni szabad volna! Ugyane képen az előtérben egy sziklapad tetején jól öltözött magyar paraszt szűrben, kerek kalapban bámulja a bánt.
Sajátságos, hogy Jellasichot huszár tábornoki ruhában szerették ábrázolni. Még zágrábi lovas szobra is magyar díszruhát visel. Hiszen igaz, hogy horvátországi grófok és bárók, s díszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is magyar zászlósúr.
Ezen a képen még nincs ott a „Kisfaludy” gőzös.
A többi képen már ott van.
Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt. Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak orra széles, tót kalapos evezőssel.
A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyú is van a hajó irányába fordítva.
Szeptember 21-én gyönyörű szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó egyaránt ragyogott a verőfényben. Szellő nem szálldosott, s a szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.
Egyik egykorú képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort üttetett, és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt feltűzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.
A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a víz mélységét kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz méternyire.
A csónakot rögtön előrehúzták, három matróz beleugrott, a keresztdeszkára sárga pokrócot terítettek, beszállt a csónakba gróf Zichy is, így mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán üzenetét a bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt meg a hajón.
Ekkor történt az álnokság színjátékának első felvonása.
A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó, hanem csak magyar háromszín.
Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország harmadik zászlósura Magyarország állami lobogója alá?
Megtagadta a hajóra menetelt. Gróf Zichy visszament a „Kisfaludy”-ra.
A nádorispán tanácskozott kísérőivel. Elhatározta, hogy a király megbízását eredeti példányban átküldi a bánhoz, s újra ismétli a meghívást.
Gróf Zichy megint a parthoz evezett.
Ez volt a második felvonás.
A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát, s mutatta a levelet tisztjeinek.
– Mit adok én a király ezen aláírására?
Igaza volt.
Hiszen az ő tábori irattárában különb aláírásai voltak a császárnak. S a császár aláírása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein Latour aláírása is ott van, de a nádorispánén nincs.
– Menjek-e? – kérdi tisztjeitől.
– Ne, semmi esetre se!
Tisztjei egyhangúlag szintén nevetve feleltek a kérdésre.
Gróf Zichy, mielőtt visszaindult, ezt a megjegyzést tette:
– Őfelsége a főherceg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy excellenciádnak semmi bántódása nem lesz.
A bán tovább mosolygott, s azt felelte:
– A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!
Álljunk meg itt egy szóra.
A hajógép közönséges gőzgép harminc-negyven lóerőre. Harminc lóerő a gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló ereje. Ez bizony elég szép erő.
Hát a becsületszó milyen erős? Van-e olyan erős, mint hatvan ló együtt?
Az a kérdés, miben adják a becsületszót?
Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a becsületszó.
Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér, azt mondják, rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha becsületszót is kér: azt mondják róla, gazember, uzsorás. A törvény be is csukja.
Az adós is furcsán áll a becsülettel.
A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője vagy száz adósa tönkremegy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tízezer forintot kér kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön, akkor már nem gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de úri dolog. Ha kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be is csukják. Az már komisz ember.
Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényíró száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet. Máig se találta meg. Sohase is találja meg.
Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond – ha nő, azt mondják rá: könnyelmű. Azt mondják rá, ha becsületszóra szerelmét adja cserébe.
Aki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.
Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvátesz a házasság. És minden házasságot jóvátesz a hibátlan szerelem, de minden házasságot tönkretesz a szerelmi bolondság.
Mi itt a becsület? Mi itt az igazság?
Egyszer Balatonfüreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény összeveszett afölött: ki a derekabb ember: az-e, aki megházasodik, vagy aki nem?
A fürdőn ott volt Deák Ferenc. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, aki később kúriai bíró lett; Lendvai József, aki később királyi táblabíró lett, és Darnak államügyész.
Deák azt felelte:
– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak úgy felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.
Ez volt Deák felelete.
És ebből se tűnik ki, hogy a szerelemben hány lóerőt ér a becsület.
Hát a politikában mit ér a becsület?
Semmit.
Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézengúz csizmadia.
Széchenyinek van erre adomája.
Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse le akart telepedni Tatában, s olyan lakásadó gazdát keresett, aki lakást is adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.
– Miért ajánlják ezt az embert?
– Mert az nagyon becsületes ember.
– Tud-e főzni jó tyúkhúslevest?
– Azt nem tudjuk.
– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó tyúkhúslevest.
A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges gazemberek élnek, dolgoznak, zajonganak, vezetnek és boldogulnak a politikában, akik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el, vagy annak látszatát megszerezzék.
Mi a siker?
Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek, ami neki jó.
És amit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csúszni-mászni, a tömeg előtt kiabálni, s mind a kettőnek hízelegni, az egyiket megcsalni, a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a sikernek eszközei.
Igaz, hogy a nemzetek igaz nagyjai nem ily módon nőnek.
De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.
Azt mondta a bán: a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.
Kinek a becsületszavára gondolt ő?
Mert nem mindegy ám az: ki adja a becsületszót?
Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső családja.
Magyarország nádorispánja.
Pest-Pilis-Solt vármegye főispánja.
Jászok-kunok főkapitánya.
A főrendek házának, az országgyűlésnek s a helytartótanácsnak elnöke.
Osztrák főherceg s magyar és cseh királyi herceg. A királynak unokaöccse.
Magas rangú tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek keresztese, rengeteg uradalmak ura.
A magyar nemesi fölkelés fővezére.
A királynak helytartója.
S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének útjában áll, s azt ütközetre várja.
Mi őhozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? Akit még zászlósúri, báni méltóságában is megelőz az országbíró is. Aki nem több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri excellenciás úr.
És amikor István főherceg, nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.
Hol van itt a följebbvaló iránti köteles tisztelet?
Hol van itt a felsőbb rangú tiszt iránt való katonai engedelmesség?
Hol van itt a szokásnak, erkölcsnek és hagyománynak tiszteletben. tartása?
Hol van itt a közönséges úri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes is. S ki kételkednék magyar nemesember szavában?
Mind igaz ez.
De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a becsületszónak harminc lóereje,
Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak engedelmeskedik.
Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment.
– A beszédjüket nem értettem, hanem azt láttam, hogy jókedvük volt.
Jókedvük volt!
Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökítette, hogy a bán és a tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az engedelmességet.
De hát mégis, miért volt jókedvük?
Itt egy nagy rejtély van. Egy istentelen titok.
A függetlenségi harcban az oláhok és rácok leöltek nyolcezer magyart. Csatákban elesett tizenkétezer magyar és ugyanannyi osztrák. Szerb, horvát, oláh határőr több elpusztult tizenötezernél. Zuvics derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül csak özvegyasszony közel nyolcezer jelentkezett. Csatában és betegségben több orosz esett el tízezernél. Több mint hatvanezer erős férfi vérét itta be az anyaföld. Hát akik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén lehelték ki lelküket!
Mennyi férfivér! Mennyi női könny? Mennyi élet! Mennyi boldogság!
Arról volt szó, hogy mindezt megkíméljék. Ezért kellett a nádorispánnak és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.
De azért a horvátoknak jókedvük volt!
De hát emberirtó vademberek voltak ők?
Nem. Csak osztrák katonatisztek.
Akik biztosan számítottak arra, hogy csata úgysem lesz, István nádorispán úgyis elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül foglalják el, s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözhetik.
Ezért volt jókedvük.
Ők tudták, hogy a találkozás színpadi játék. Csak a közönség mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, ami a közönséget mulattatja.
Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogollyá, s a hajógép őt nem hurcolja Balatonfüredre. Jól tudta ő, micsoda levelet kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?
Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem színpadi játékot űznek, s vele, az árulóval könnyedén elbánnak?
Ezért nem akart a hajóra menni.
Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a nádorispánt. Ők, a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s a bán a ledér ember.
És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék csorba, ha ő ülne a csónakba, s ő menne ki a partra, a parton Jellasich bán sátorába.
Mit mindent el nem hisz a magyar ember, ha mikor hivő kedvében van!
Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány épsége, a szabadság biztossága, hatvanezer ember élete-halála.
A másik oldalon a nádorispán méltósága.
Amazt el kell ejteni, a méltóságot meg kell őrizni.
Történetírók, ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a hazudozást. E kérdésben tisztán látok.
1203-ik évben, március havának egyik szeles-havas napján szemközt állott Imre, a magyarok királya a pártütő Endre királyfival s annak nejével, a cselszövő Gertrúddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.
A király nem akarta, hogy magyarok vére omoljon.
Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül odament a pártütő királyfi táborába.
– Látni akarom, ki teszi kezét fölkent királyára!
Nem tette senki.
Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből, fogollyá tette, s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrúd asszonyt pedig hazaküldte szőni-fonni Meránba.
Elfelejtette ezt talán a nádorispán? Vagy talán sohase tudta?
Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki merészelte volna őt ott megtámadni, kezét ráemelni? Meg merte volna-e az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, amikor a királyi herceg, az ország nádorispánja, a fenséges úr azt parancsolja, hogy a pártütő bánt fegyverezze le, s két kezét tegye vasba?
Hanem ezt 47 kilónyi testsúllyal megtenni nagyon nehéz.
Mi lett volna a legrosszabb eset? A bán teszi fogollyá a nádorispánt.
Hej, de ragyogó fejezet lett volna ez István főherceg életében!
Csakugyan egyetértett volna titkon István főherceg Jellasich báróval? A nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?
Vizsgáljuk csak kissé a kérdést.
A nádorispán volt a Jellasich ellen küldött magyar hadsereg fővezére.
Kötelességszerű, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal személyesen találkozni, s a csatát, vérontást, háborút, ha lehet, elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a „Kisfaludy” gőzösön vezetett az út Jellasich elé?
Jellasich jött a hadak útján, a Balaton déli partján egyenesen Székesfehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az úton ment eléje, s a hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerű lett volna a nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó, s a nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.
Ily ledér okon fordult volna meg a világtörténet egyik igen nagy eseménye?
Mesebeszéd.
A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény országot. És ő engedelmeskedett.
De miért kellett akkor a balatoni játékot játszani?
Azért, hogy ha az osztrák udvar sorsa rosszra fordul, s a magyarok kibékítése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békítőnek, közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót akart, és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.
Pedig semmit jót se akart.
Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha úgy áll az igazság, amint én látom.
Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a múlt igaz.
A meghiúsult találkozás után a „Kisfaludy” gőzös megfordult, s visszament Balatonfüredre.
Gyerekkoromban tele volt a vidék azzal a hírrel, hogy Jellasich a tihanyi szorosnál ágyúztatta a gőzöst, s hogy egy ágyúgolyó a kémény mellett búgott el.
Ez nem igaz. Szentgyörgyi Horváth József így beszélt nekem:
– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket. Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett. Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor őfensége nem örült. Az egész úton alig szólt egyet-kettőt.
22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet neki kellett volna vezetnie, s a vezérletet rábízza Móga tábornokra.
Másnap, 23-án megmondja gróf Batthyánynak, hogy ő végleg el akar költözni az országból. Batthyány kéri és inti, gondolja meg jól, ne hagyja az országot dúvesztében.
No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a kormánynak és országgyűlésnek, bikmakk, s úgy el-kihajtott Magyarországból, szülőföldjéről, hogy sohase látta többé. Pedig még tizenkilenc esztendeig élt jó egészségben azután.
Így bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itthagyott mindent fenékig zavarban. S otthagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet nélkül.
Aki derűsebb ítéletet tud mondani róla, mint én: álljon elő.
Meneküléséről van egy egykorú kép. Hatalmas nyúl hátán ül a nádorispán nyereg nélkül, de a nyúl fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének ezredesi díszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyúl, s viszi lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon aszú fatörzsök hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete útmutató, melyre ez van felírva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.
A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja, de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborúsága, mely az utolsó nádorispán emlékezetét a múltból, az avarból ki tudná mozdítani, s életre tudná kelteni.
Minő jó a feledés!
Jobb, mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb, mint az álom, mert álmodozása nincs. Minő áldás annak nevén, aki nemzetével rosszat cselekedett.
Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasisch elfogat és vasra veret, s úgy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még ércoszlopot emeltek volna tiszteletedre, s a vértanúk seregébe illesztették volna be nevedet.
Sok kitelik a bolond magyartól.
Hát Jellasich mit csinált?
Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyújtották neki a bőséget rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt mit harácsolni.
Szent Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mezőszentgyörgyön egész seregével. Előőrsei már Székesfehérvár felé száguldoztak.
Főhadiszállása Lepsényben volt, lakása a Nádasdy-kastélyban volt.
A kastély nádtetejű volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van a jó legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől. Palotája alighanem nádkunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát építettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főúri nagy palota is sok volt köztük. De így kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi nevet minden palota hirdesse.
Jellasichot meglepte a nádtetejű palotának főúri, fényes berendezése. Jól is érezte magát benne keményen.
Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.
Nagyon szívesen fogadta a nemesség követeit, még újságát is, melyet éppen olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.
Ez az újság pedig a „Kossuth Hírlapja” volt. Két hónap előtt indult meg az a lap, s egyik legelső előfizetője éppen a bán, báró Jellasich volt.
A bán itt is nevetgélve beszélt, amint szemesi sátora előtt. Itt is jókedve volt.
Magyarul tökéletesen beszélt.
– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes Jellasich, aki ellen Kossuth így ír?
Mutatott egy kemény cikket.
Egyebek közt ezt is mondotta:
– Önök hűségében megbízom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az ő maroknyi seregével?
Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek s köztük apám is. Aki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább ötvenezer főnyi serege van, akit páncélöltözetben, fehér lovon vezet rá a bánra, mint Szent György lovag.
A bán észrevette az elbámulást.
– A főherceg nádor őfensége elhagyta már a sereget is, az országot is, s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy őfelsége atyai kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs lázítókkal érezteti hatalmát.
Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor szeptember 24-ike volt, déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr vagy Magyaróvár körül lehetett, és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem juthatott.
Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik, legföljebb csak úgy gondolta, hogy talán már meg is történt.
Hagyjuk el azonban a nyalka bánt, s eresszük őt a maga útjára. Majd vége lesz annak az útnak nemsokára. Ami azután történt: az már nem tartozik a Balatonhoz.
Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt is, melyet úgy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató anya.