Volt a tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója, aki dicsérte ugyan az istent, de semmiképpen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában talán nem is volt vétkes az uraság.
Kettős Evangélistának nevezték pajzán barátai. Úgy nevezték a csúfolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent keresztségben pedig a kisszöllősi öreg pap Márk nevet adott neki. Így lett Máté Márk. Két evangélistának volt annyi neve, mint őneki egymagának. Nyilvánvaló tehát, hogy a pajzánoknak és csúfolkodóknak volt némi igazságuk, mikor Kettős Evangélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, amit cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgyhogy a fiatalság már nem is tudta valóságos igaz nevét.
Kisszöllősi származású és kálvinista volt a Kettős Evangélista. Hogy történt, hogy nem történt, Aszófőn megüresedett egy kis zsellérség. Kis házból, kis kertből meg egy kis szőlőből állt a zsellérség, a szőlő lábjában kis szilvás volt, s a szilvásban nádból készült méhes. Öt-hat kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsellérnek árvája maradt. Kócos hajú, mezítlábú, napsütötte kis lányka, akit pártul fogott az Evangélista. Ő maga is árva. Összekeltek-e, nem keltek-e törvényesen: azt se tudta a falu népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is bántotta őket senki. Csöndes, jóravaló pár ember volt mind a kettő. Uraság dolgát elvégezték, a vármegye robotját panasz nélkül teljesítették, a plébánosnak kezet csókoltak, az asszony rendesen gyónt, búcsúra is minden évben elment Andocsra, békességben éltek. Addig éltek, míg meg nem öregedtek, s míg az asszony egyszer csak meg nem halt.
Alig jött haza az Evangélista a temetőből, ahol az asszonyt eltemették, jött a kisbíró, s odarendelte a falu házához.
A falu házánál ott volt a tihanyi ispán úr. Valami új ispán, aki az aszófői jobbágyság és zsellérség dolgát vizsgálta át: nincs-e benne valami rendetlenség. Amikor a lajstromot átnézte: ráakadt a Kettős Evangélista zsellérségére. Az a zsellérség akkor is üresen állott a lajstromban. Kérdezte a bírót: mért áll az üresen. A bíró azt felelte, ami igaz is volt, hogy nem áll az üresen, hiszen benne van az Evangélista. Egyik kérdésből másik lett, s utóbb is megmondta a bíró az ispánnak, hogy ő nem tudja, mikor és hogy került az Evangélista a zsellérségbe, s azt se tudja, micsoda vallású.
Így rendelték be az Evangélistát a falu házához.
Öregember volt már, alig volt járni való ereje. Az asszony halála amúgy is megtörte. Nem is ment, hanem csak úgy vánszorgott az ispán úr elé.
– No, te vagy az Evangélista?
Az ispán úr huszonöt éves volt, a vén zsellér hetvenöt éves volt, hanem azért az ispán úr a zsellért nem kendezte. Nem úgy volt szokásban. A vén zsellér kezében tartotta kalapját, nekitámaszkodott a kályhának, másképp talán meg se tudott volna állni a lábán. Arra a kérdésre nem is felelt semmit.
– Mióta vagy bent a zsellérségben?
– Van annak már talán hatvan esztendeje is.
– Hogy kerültél bele a zsellérségbe?
– Az isten úgy rendelte.
– Az nem ér semmit. Zsellérséget csak az uraság rendelhet. Micsoda vallású vagy?
– Amíg győztem, addig kálvinista voltam. De most már semmi se vagyok, mert nincs járó erőm, hogy Szöllősre vagy Füredre templomba mehessek.
Aszófő tiszta katolikus falu. Vigyáztak is rá gondosan, hogy oda valami idegen vagy hitetlen keresztyén ne keveredjék. Azonkívül az ispán úr új ember volt, be akarta az uraságnak bizonyítani, hogy őelőtte a vallás szent dolog, s ő a falut tisztán akarja tartani. Egyébként pedig a Kettős Evangélista csakugyan nem tudta bebizonyítani, minő jussal tudott ő hatvan esztendő előtt bejutni a zsellérségbe. Nyilvánvaló törvényes hatalma volt tehát az ispánnak arra, hogy a vén zsellért kiszállítsa a zsellérségből.
– No hát holnap elhagyod a zsellérséget. Abba beleül a Birnbaum kőmíves. Kend meg, bíró gazda, ügyeljen arra, hogy a háznál és a pincénél semmi fogyatkozás ne legyen, a vén Evangélista semmit onnan el ne takarítson.
A jegyző nyomban beírta a lajstromban az üres zsellérségbe Birnbaum kőmíves nevét.
A bíró gazda szintén jó katolikus ember volt. Az ő eredete is sváb volt valamikor, természetében volt tehát, hogy a nyakas kálvinista magyart nem szerette úgy, mint saját felenyáját. De hát már azért mégiscsak elmagyarosodott, s kisgyerek korától kezdve jól ismerte a Kettős Evangélistát, aki már akkor is meglett ember volt, mikor ő még a porban játszott.
Ott ült a padon; sokáig nem szólt az ispán úr szavaira, föl se nézett, bíróbotjával cifrákat rajzolgatott a szoba poros földjére, jól meg akarta gondolni szavait.
– Ki szüretel még az idén, nemzetes ispán uram?
– Micsoda kérdés ez? Hát a Birnbaum. Ki szüretelne más?
A bíró most se nézett föl. Tovább rajzolgatta a cifrákat a szoba földjén. Megint nagyon meggondolta, mi legyen a szava.
– Hátha bent hagynánk még a házban egypár napig, nemzetes ispán uram? Hadd fordulna sorsa valamerre az Evangélistának. Különben a falu nyakába szakad koldusnak.
Az ispán úr egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsellért még egypár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig az övé volt, melyet ő épített s ő tartott jó karban. De mielőtt felelhetett volna: szóhoz jutott az Evangélista.
– Ne féljen, bíró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is kimegyek, úgysem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe vitték. Hanem azért szíves jóindulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába ajánlom kigyelmeteket. Ha valamit vétettem, nemzetes ispán uram, megbocsásson.
Odaballagott a bíró gazdához, s kezet szorított vele. Ugyanezt tette az elöljáróval s a kisbíróval. Azután kiment a szobából, az utcán föltette fejére tizenöt esztendős zsíros kalapját, s elment haza.
Nagy kő esett le a bíró gazda szívéről. Az ispán úr pedig nem gondolt tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját.
A Kettős Evangélista pedig amint hazaért, leült a tornácban. Ott volt egy vadkörtefatörzsök ülőkének készítve: arra ült le. El is fáradt az útban: jólesett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg ember, elnehezedett ember pedig csak ülve tud már gondolkozni. Azután meg egyszer-másszor a könny is kitört a szeméből. Ejh, no, hogy az a szegény asszony még nem tudott néhány napig várni! Pedig úgy megkérte őt, hogy ne siessen. Úgy megmondta neki, milyen szép lenne az, milyen jó lenne az, ha együtt tehetnék meg az utolsó utat is! Hallgatott is rá az öregasszony egy darabig. Úgy nézett rá, de úgy nézett rá két szemével az Evangélistára, mint menyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak még egyszer felnyithatná azt a két szemét!
Durva dolmányának ujjával megtörülte arcát a Kettős Evangélista; kipihente magát, s fölkelt. Bement a házba, s körülnézett a konyhában, szobában, kamarában. Volt egy ádventi malaca: azt megetette, megitatta, meg is vakargatta. Így szokta az asszony is. Ne vegye észre az az ostoba állat, hogy az asszony már kint van a temetőben. Ne sírjon utána.
Még egyszer bement a szobába. Nyakába kerítette lószőr tarisznyáját, s a tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szűrét is, s azután kiment, a konyhaajtót bezárta maga után, s az ajtókulcsot is beletette a tarisznyába.
Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ő ültette negyven év előtt. Hejh, még akkor java erőbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa mellett, s végignézte a háztetőt. Azt is ő csináltatta már. Egy kissé most is ráférne a tatarozás. A tetőt újra kellene szegni, s itt-ott néhány marok náddal meg is veretni. De hiszen már úgysem övé az a ház. Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az új zsellér, a kőmíves.
De hát miért is nem övé az a ház?
Ha hatvan esztendeig ő lakta, ha időközben ő csinálgatta, ő tatarozta, ha fiatal korától kezdve benne élt: miért nem halhatna meg benne békével? Miért kell őt abból a házból kidobni? Hiszen nem adósa senkinek.
Úgy rendelte az ispán úr. Amit az ispán úr rendel, annyi, mintha az uraság rendelné. Az uraság az apátúr.
Az apátúr, Horváth Pál, jóravaló, emberszerető, kegyes öreg ember. Talán a vármegye tehetne az öreg zsellérért valamit.
Bolondság!
Vén zsellér az uraság ellen, kálvinista zsellér az apátúr ellen mikor nyerte meg a pörét? Aztán hol lakik a vármegye fiskusa?* Miként tudna ő oda elmenni, s panaszát előadni? Mikor lenne úriszék?* Nem éri ő meg a pörnek végét.
De ha megérné is, de ha pörét megnyerné is: ő abba a házba lábát többé be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem kell már se a ház, se a szőlő, se semmi.
Hát az élet?
Az sem kell.
Elballagott a pincébe. Bizony lassan tudott botorkálni, de azért déli harangszó körül odaért.
Megállt a szőlő lábjában. Megnézte szilvafáit. Ő ültette valamennyit. De belepte már a sárga moha valamennyit. Ezek se élnek sokáig. A szilva már kékült a fákon, de ő hozzá nem nyúlt egy szemhez is.
Két kis vágóból állott a szőlő. Sárgult, piroslott rajt az idei termés. Egy kis jó szüretet mutat az isten. De már ez se lesz az övé. Áldja meg az isten vele az idegent, aki utána jön. Egy fürt nem sok, annyit se szakított le egy tőkéről sem. Pedig ő ültette, ő metszette, ő kapálta, s még az idén is az asszony kötözte, fattyazta, levelezte.
Szegény asszony, ha még egyszer, csak egyszer megláthatná a szőlőt! De hát a temetőből nem jöhet ide.
Benyit a pincébe, ott is körülnéz. A maga helyén minden. Egy kis hordó félbeli bora van még csapra ütve. Ereszt egy pohárral belőle, s iszik egyet. De másik pohárral már nem ereszt. Mintha valami történt volna azzal a borral: sehogy se ízlik. Pedig se nem virágos, se nem színehagyott. Egy hét előtt még olyan jólesett, mikor itt járt az asszonnyal. Egy pohárral még az asszony is jóízűen ivott belőle.
Kimegy a pincéből. Éppen be akarja tenni az ajtót maga után, mikor szemébe ötlik az asszony tekercse a sajtógerendán. A tekercs mellett az asszonynak egy régi-régi kék, fejre való kendője.
Kezébe veszi a kendőt, s elnézi sokáig. Megint csak kicsordul a könny a szeméből, s végigfolyik ráncos, sovány arcán. Hiába, a vén ember már gyönge ember, le kell kissé ülnie, nem bírja a lába, mikor szívén erőt vesz az érzés. Utóbb magához tér, s a kendőt beleteszi a tarisznyába.
Bezárja a pinceajtót, s a kulcsot magához veszi. Hazafelé ballag, s bemegy a bíróhoz.
– Itt van, bíró uram, a házam kulcsa, itt meg van a pincém kulcsa. Rendben hagytam mindent a maga helyén. A malacnak is adtam enni-inni, az is ellesz estélig. Mostantól fogva pedig nem látnak többé kigyelmetek, elköltözöm. Nem vagyok idevaló teremtés, nem akarok a falu nyakába szakadni. Köszönöm hozzám való eddigi jóságukat. Ha valamit vétettem: bocsássanak meg kigyelmetek. Istennek oltalmába ajánlom kigyelmeteket mindközönségesen.
A bíró harmadmagával iddogált. Egy pohár borral megkínálta a Kettős Evangélistát, s egyúttal szerencsés utat kívánt neki.
Azóta nem látták az Evangélistát Aszófőn. Nem is törődtek vele. Nem látták Balaton-Kisszöllősön se, szülőfalujában. Oda se ment. Hiába is ment volna. Hatvan esztendeje származott el onnan, s akkor is árva volt. Ki emlékezett volna már rája? Nem látták Balatonfüreden se a kálvinisták régi templomában. Hiszen ott se ismerték. Ott is csak az egyházfi tudott róla valamit, amint egyszer-másszor az istentiszteleten megjelent, az ajtónál helyet foglalt, s kongó krajcárját a szegények tányérjába beletette.
Hanem harmad- vagy negyednapra mégis ráakadt Gelencsér Ferkó.
Kecskéit legeltette Ferkó az Óvár tövében, a remetebarlang környékén. Akkor még megengedte a nemes vármegye, hogy a jobbágyok kecskét tarthassanak. Ott mászkáltak a kecskék a sziklapart meredek oldalain, hogy a borbolya, kecskerágó, somfa, iharfa és bodzabokrok sovány vesszőit legeljék; a Ferkó a víz partján sütkérezett, kutyája pedig erre-arra kószált, szaglálódott.
Egyszer a kutya megállt a remetebarlang előtt, s elkezdett ugatni befelé. Ugatott, ugatott, s ugatás közben le-lenézett kis gazdája felé.
Látta a Ferkó ezt a dolgot, de nem ügyelt rá. Az ugatásról ugyan mindjárt észrevette, hogy a kutya talált valamit, de hát azt gondolta: tüskés disznó van a barlangban, azt ugatja. Tüskés disznóért ő a barlangig föl nem mászkál.
Utóbb a kutya belátta, hogy őt a Ferkó olyan messziről meg nem érti. Lejött hát a part oldaláról, odament kis gazdája mellé, ott kezdett ugatni, s ugatás közben oda-oda mutatott szemével, orrával és fülével a barlang felé. Így aztán csakugyan megértette kis gazdája.
Fölment Ferkó a barlanghoz, s ímhol, ott feküdt egy öregember. Szűrével betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állítva. Ősz haját az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, nem szól, csak néz.
Az Evangélista volt.
Ferkó levette kalapját, úgy köszönt az öreg zsellérnek.
– Szerencsés jó napot kívánok, bátyámuram. Mit csinál itt kigyelmed?
Az Evangélista gyönge hangon felelt.
– Nyugszom, fiam.
– Délfelé jár már az idő, bátyámuram.
Tudta azt az Evangélista, de nem törődött vele. Lesz még este is.
– Adj egy ital vizet, fiam.
Ferkó lement a Balatonra, kobakját* megtöltötte vízzel, s a kobakot szépen letérdelve odatartotta az Evangélista szájához. Talán ivott is az öreg egypár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált.
– Vedd ki, fiam, a tarisznyát a fejem alól, találsz benne kenyeret, szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is.
– Köszönöm szépen, bátyámuram, nekünk is van ennivalónk.
Nem is nyúlt a tarisznyához, és azután, hogy az Evangélista nem szólt, ajánlotta őt az Istennek, újra megemelintette kalapját, és elment kecskéire vigyázni.
Másnap megint arra legeltetett Gelencsér Ferkó, de ő már el is felejtette az öreg zsellért. Azt gondolta: kialudta, kinyugodta magát, s továbbment. De a kutya úgy gondolkodott: mégis illő dolog megnézni az öreget, s azért ő felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg most is, hírt kellett erről adni a Ferkónak.
Az Evangélista most se szólt, most se mozdult, csak úgy feküdt, mint tegnap. De azért most is nézett.
Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen öregembernek.
– Bátyámuram, hátha szólnék a gazdámnak!
Az Evangélista már csak suttogva felelt, nem volt ereje hangosan szólni.
– Majd ha kinyugodtam magam, fiam!
Igaz a! Továbbment Ferkó a kecskéit őrizni, gyíkot kergetni, vadrózsagyümölcsöt szedni, somot keresgélni.
Az Evangélistának is igaza volt. Az a barlang se volt az övé, hanem az uraságé. Hiszen minden az uraságé. Ha házából, szőlőjéből kiszoríthatták, pedig ő építette, ő ültette mind a kettőt: hogyne szoríthatnák ki abból a barlangból? A Ferkó gyerek elmondja a gazdának, a gazda a bírónak, a bíró az ispán úrnak, az ispán az apátúrnak: hátha nem hagynak neki itt se békét?
Pedig ő nyugodni akar. Örökre elnyugodni. Nem szeretné, ha megzavarnák.
A vad, ha végét érzi, elássa magát a földbe, elbúvik az avarba, elvonul a barlang mélységébe, elmenekül sötét erdő hangtalan árnyékába. Nem akarja, hogy ellenségei bántsák, irigyei örüljenek, gyönge szívek szánakozzanak rajta. S ami szabad a vadállatnak: miért ne lenne szabad a zsellérembernek? Még a házi macska is, ha halála közelget: fölmegy a padlásra, elbújik a rag* alá, hogy senki se lássa vonaglását. Így gondolta ki ezt együgyű eszével az öreg Evangélista.
A következő napon a Dobogóra hajtotta ki kecskéit Gelencsér Ferkó. Közel se járt a remetebarlanghoz.
De harmad- vagy negyednapra megint csak visszatért a barlang környékére. Kutyája megint csak ellátogatott a barlanghoz, de mikor annak szájánál megállt, most már nem ugatott, hanem hátrahajtott füllel, föltartott orrával hosszan dúdolt.
– Ez a kutya valami rosszat érez.
Fölballag Ferkó a barlanghoz, s íme, az öregember most is csak úgy fekszik, mint előbb. Szűrével betakarózva, a tarisznya a feje alatt, botja a sarokban. Most se mozdul, most se szól. De most már nem is néz. Mind a két szeme bezárva.
Hátha alszik?
A gyerek tapasztalatlan. Még nem tudja, mi a halál, mi az alvás.
De tudja a kutya.
A kutya végigszaglássza az öreg zsellért. Elkezdi csizmájánál, s végzi a fején s a feje alatti tarisznyáján. Azt már Ferkó gyerek is tudja, hogy a kutya az eleven ember arcát nem szaglássza. Orron üthetné ezért az eleven ember.
Bizony meghalt az Evangélista!
A kecskerágó levele még zöld ilyenkor. De gyümölcse már kinyílt. Az a papsüveg alakú, aranysárga és bíborpiros, négygerezdű gyönyörű gyümölcs. A legszebb virág se szebb ennél. Egész öllel, egész nyalábbal tördel Ferkó gyerek kecskerágógallyat, s körülrakja vele az Evangélista nyugvó testét.
Bizony nyugszik az már örökké!
Jöhet most már az uraság, jöhet most már az ispán úr is. Adhatnak most már az Evangélistának békés zsellérséget: mind nem ér az most már semmit. Most mutassák meg, mekkora az ő erejük-hatalmuk! Annyit se érnek már, mint a kecskerágó aranybíbor virága. Pedig a vén zsellérnek az se ér már semmit.
Kinéz az a barlang a Balatonra. Ellát messze, végtelenbe. Az őszi nap sugarát láthatatlan köd teszi bágyadttá, emiatt nem látni a távol partokat. De az őszi nap sugara is be-benéz a barlangba, s végighullámzik a vén zsellér redős arcán. Az őszi szél is be-besuhan láthatatlanul, s megmozgatja a kecskerágógallyakat s a vén zsellér ősz szakállát, fehér hajfürtjeit. Hejh, vén zsellér: ne bánd, hogy az emberek elhagytak téged – a napsugár és a szellő és az őszi virág íme meglátogat.
S az emberek se hagytak el. Az a Ferkó gyerek s a kutyája mindennap fölkeresett. Sőt amint a gyerek este hazahajtott, s elbeszélte a dolgot gazdájának: íme, másnap már ott volt egy elöljáró a kisbíróval s két napszámosemberrel, hogy neked a parton sírt ássanak, s oda téged eltemessenek.
Csakugyan ott voltak.
Megvizsgálták a vén zsellért. Tarisznyáját kivették feje alól. Tele volt száraz ennivalóval. Szűrét lekanyarították róla. Fölösleges ruháját haza kell vinni a falu szegényeinek. Kigombolták dolmányát és mellesét is.
És amikor odaértek meztelen öreg testéhez: a szíve fölött találták az öreg asszonynak fejkötőjét, gyűszűjét és ócska kék, fejre való kendőjét. Aki az ő társa volt. Akit egyszer szeretett, de örökre szeretett. Akit egy hét előtt a temetőbe kísért. És aki nélkül nem tudott tovább élni. És akinek minden kincsét odarakta szíve fölé, hogy amíg az a szív dobog: az az öreg asszony tudja meg, hogy érte dobog.
Eltemették. A fejkötőt, gyűszűt és fejre való kendőt szíve fölött hagyták. Sírja fölé a fejéhez három darab követ odahengerítettek. Mikor nekem gyermekkoromban megmutatták a Kettős Evangélista sírját: a sírhalomnak már nyoma se volt, de az a három darab kő még ott volt és együtt volt. A sírhalmot széthordták már akkorra a szelek.
Ki emlékszik ma már a szegény Evangélistára? De ki emlékszik ma már a hatalmas királyra?
Lent a víznek partján a nyomorult zsellér van eltemetve, fönt a partnak ormán a hatalmas király van eltemetve. Az egyiknek fejéhez három darab követ hengerítettek, a másiknak sírja fölé kettős tornyú templomot építettek. A nyomorult zsellér sírhalmát széthordták már a szelek, de a templom se áll már sokáig. Azt a sziklaormot is pusztítják már a szelek, amelyre a templom van építve. Az az orom foszlik, porladoz, hull alá a mélységbe, s ötven év, száz év: lehull a templom keleti oldala is. Hacsak az egész hegyet nagy falakkal meg nem támogatják.
Mindegy – a hatalmas király is porrá, hamuvá vált már, mint a szegény zsellér. Mikor amazt eltemették: a nemzet ékes drágaköves aranykoronát tett a fejére. Hova lett ez a korona? Ellopták, földarabolták, eltékozolták, nincs meg. Hejh, szegény zsellér, a te öreg feleségednek gyűszűjét nem lopja el, nem tékozolja el senki. Az még megvan ott a föld alatt és ott a szíved fölött. Hiszen a természet erői ezt is csak fölemésztik egykor – az igaz. De ha a gyűszű is éppúgy semmivé válik egykor, mint a korona: mi különbség lesz akkor már a király között és a zsellér között.
Én bizony nem tudom.
És mégis tudom.
A zsellér emlékén nem élődik senki, a király emlékén százan és ezren élődnek mind maiglan.