De ne bölcselkedjünk. Amilyen sokat ér a bölcsesség, olyan keveset ér a bölcselkedés. Becsüljük meg Endre király emlékezetét, aki nyolcszáz és negyvenöt év előtt, 1055-ben megalapította a tihanyi apátságot.
Én legalább megbecsülöm. Kegyetlenül elverte rólunk a németet, s alapítólevélben megőrzött számunkra egy darab magyar nyelvet. Mind a kettő nagy érdeme és nagy szerencséje énelőttem.
Azon a nyelven beszélt ő is, amelyen mi. S azon a nyelven beszélt Árpád is, amelyen ő. Bizonyos ez énelőttem, akármit beszélnek a török-tatár és finnugor tudósok. Engem százhuszonöt év választ el az én öregapámtól, s én úgy beszélek, mint öregapám, s I. Endre királyt se választja el több idő Árpádtól, tehát neki is úgy kellett beszélni, mint ahogy Árpád beszélt. S ahogy én nem lettem ennyi idő alatt se németté, se tóttá, se ugorrá, se törökké: éppúgy nem változott el Endre király se. Igaz, hogy a királyokról minden rosszat föl lehet tenni, noha semmi rosszat se szabad föltenni. De Endre király nem volt ám mindig király. Sőt fiatal korában ínségből, nyomorúságból ugyancsak kijutott neki, mert itthon még csak szolgabíróvá se lehetett, itthon még csak maradása se volt. Egészen rossz ember tehát király létére se lehetett.
Tihanyi levele mindenképpen derék dolog.
Ez a levél fényesen bizonyítja, hogy Endre király bölcs és jókedvű, okos és vidám gondolkozású férfiú volt. Ilyennek kellene lenni minden királynak. De a tihanyi barátok se legyenek ám másfélék, mint ahogy őket a bölcs és vidám király a maga képére és hasonlatosságára alkotta.
Adott nekik húszekényi földet. Egy ekeföld akkor 256 és fél magyar holdnyi volt. Tehát több mint ötezer hold földet adott örök birtokul. Csinos uradalomnak illenék be ma is. Az erdőt és a vizet akkor se ekével művelték. Hogy erdőből és Balatonból mennyit adott a király: azt most már nem tudjuk. Valószínűleg a király se tudta. Most mintegy ötezer hold Balatonjuk van a tihanyi barátoknak. Halászni elég, fürödni sok is. Csónakázni fölösleges, mert tihanyi barát csónakázni nem szokott. Ami dolguk van a világban: elvégzik azt a szárazföldön is. Szükség nélkül pedig okos ember nem megy a vízre.
Adott nekik hatvan tanyát, húsz szőlőt és ugyanannyi vincellért, húsz lovas katonát, tíz halászt, öt csikóst, három gulyást, három juhászt, két kanászt, két szakácsot, két csizmadiát, két kovácsot, egy aranymívest, egy ácsot, két malmot és két molnárt, egy esztergályost, egy ruhamosót, egy iparoslegényt, tíz szobalányt.
Adott nekik harmincnégy ménlovat hozzájuk való elegendő kancával. Adott száz tehenet és száz emse disznót, hétszáz juhot és ötven méhkast méhrajjal együtt,
Hát méhészt adott-e?
Ebben a kérdésben Kocsi Sebestyén Gábor sehogy se értett egyet Bresztyenszky Albert híres-nevezetes tudós tihanyi apáttal.
Kocsi Sebestyén Gábor követ volt és jogtudós, Bresztyenszky Albert barát volt, apát úr volt és számtudós. Az a követ kálvinista volt, de a megyegyűlésen is, országgyűlésen is, mikor a beszéd sora a vegyesházasságokra került, jobban ismerte a szentatyákat, mint valamennyi püspök és kanonok. Jobban ismerte a Szentírást is. De még a számtant is jobban tudta, mint Bresztyenszky apát úr, aki pedig még Deák Ferencet is képes volt a matézisre tanítani. A pannonhalmi, bakonybéli és tihanyi bencések s a veszprémi kanonokok úgy féltek attól a Kocsi Sebestyén Gábortól, mint a rossz ellenségtől, hanem azért úgy szerették, mint a jó testvért. De akárhogy szerették: utóbb szent dolgokról nem viaskodtak vele, mert lemagyarázta és lebizonyította róluk a kámzsát. Éspedig oly vidám ésszel, hogy még csak meg se lehetett rá haragudni.
A nyarat Balatonfüreden szokta tölteni. Országos hírű-nevű ember volt, Deák Ferenc maga is mindennap órákon át élvezte nagy elméjét, melyben megfér minden tudomány, s mely a tudomány minden titkát hatalmas pajzánkodással derítette föl. A komoly és tekintélyes apát úr se maradhatott ki vonzó társaságából.
Kocsi Sebestyén Gábor meg tudta magyarázni I. Endre király alapítólevelét s az első tihanyi barátok szokásait, erkölcseit. Nemzeti történetíróink jól tennék, ha az ő magyarázatai fölött kissé eltűnődnének.
A király nem mondta meg, hány barát számára alapítja Tihanyt. Csak annyit mondott: egy csomó barát számára. Az a csomó barát lehetett tíz is, lehetett száz is. De hát mennyi volt?
A híres követ azt mondta: húsz volt.
Ezt azzal bizonyította, hogy a király szerette a húszas számot, azért adott a barátoknak húszekényi földet, húsz szőlőt és húsz lovas katonát. Mert ámbátor húszekényi föld ötszáz barátot is képes volt eltartani, de nem a kenyér a fő dolog, hanem a borocska; minthogy pedig egy vincellér munkálta szőlő húsz akó bornál többet nem teremhet, ennyi bor pedig egy esztendőn át mindenesetre kell egy barátnak: tehát a barátok száma húsznál több nem lehetett.
Hozott erre föl még egy bizonyságot is.
De legnagyobb bizonysága abból állott, hogy a király a barátok számára csak tíz szobalányt rendelt. A szobalányok a király rendelete szerint természetesen mind fiatalok, üdék, pirosak, egészségesek és hajadonok voltak, s valamennyien a zárdában tanyáztak. Ott volt nappali és éjjeli lakásuk. A zárda pedig nem volt nagy. Még akkora se volt, mint a mostani.
De hát mi dolguk volt a szobalányoknak?
A király ezt az ő levelében nem mondta meg. Emiatt a jó apát úr számtudománya e kérdésre nem tudott megfelelni.
De meg tudott felelni a híres követ.
A szobalány csak ott van helyén, ahol úrnő van a háznál. Agglegényről, papról, barátról, fiatalemberről föl nem lehet tenni, hogy szobalányt tartson magának a házi rend fenntartására. Ilyen esetet föltenni nem szabad. Kivált a tihanyi barátról, aki a jó rendnek és jó erkölcsnek példaképe.
Úrnő pedig nem volt a zárdában.
Igaz, hogy nőlátogatója sok volt a zárdának. A közel szomszédságban laktak a Berény, Eörs, Mike, Vázsony, Csóron, Uzsa, Sárkány, Kálla, Megyer, Látrány nemzetségek, s ezeken kívül még sok nagyúri nemzetség. Ezek asszonyai hol Veszprémbe, hol Tihanyba látogattak el, ha gyónni akartak, mert pap, püspök, barát, apát úr másutt nem volt a közelben. Ezeknek ugyan kellett a szobalány, csakhogy ők hoztak magukkal szobalányt, amennyi csak kellett. Ők nem szorultak a barátok szobalányaira. De a férjek se engedték volna meg, hogy rászoruljanak. A szobalány szeret fecsegni, a barátok szobalánya tud is fecsegni, s a szobalány nem csupán csak istenes dolgokról fecseg, ha az úrnő kíváncsi. A barátok ugyan nem félhettek, hogy róluk találnak fecsegni, mert hiszen ők mást, mint istennek tetsző dolgot nem cselekedtek, de a férjek, ifjú lovagok és apródok igenis félhettek, márpedig a gyónásra menő úrnőnek csak a szentekre és saját bűneire s a bűneitől való megtisztulásra szabad gondolni, semmire se másra.
Kisfaludy Sándor
(E. Somnier nyomán)
De ha erre se kellett a szobalány: hát akkor mire kellett?
A híres követ így fejtette meg a titkot.
A bölcs és vidám király gondoskodott arról, hogy a barátok egészséges emberek s jó pajtások legyenek. S különösen jó mulató társak, amikor a király és főemberei hozzájuk ellátogatnak vadászni, mulatni, dévajkodni.
Ámde a puszta vagyon, az egyedülvaló testi jóllét erre nem elégséges. Aki csak eszik, iszik, imádkozik és aluszik: az előbb-utóbb potrohossá válik, komorrá és kedvetlenné lesz, testében-lelkében elnehezedik, úrrá lesz fölötte mindenféle nyavalya, csúz, köszvény, nyálkásság, keze reszketése.
A barát nem sétál, nem vadász, nem fürdik, nem lovagol, nem vív, nem tornászik, csatába nem megy, nem hadakozik: mi üdítse föl tehát testét-lelkét?
A nevetés.
A barátnak minden étkezés után nagyokat kell nevetni. Nagyokat és sokat. Akkorákat, hogy hasát fogja, ablakot reszkettesse, arcát-nyakát izzadás borítsa, csak éppen hogy széket-asztalt össze ne törjön.
Erre három eszköze van.
Az egyik az adoma.
Minden zárdának van adomagyűjteménye. Csakhogy adomáik nem nagy számúak és nem sokfélék. Csintalanságnak az adomában lenni nem szabad. Csakhogy a barátnál lassan gyűlik az adoma. Nem jár ő ki a világba, honnan gyűjtené? Jól tudta ezt a király is. Egy-egy adoma száz esztendeig is elél a zárdában, de tudja is előre már mindenki. Az apáttól, perjeltől, gvárdiántól tízszer-hússzor csak meghallgatják, de már az ő tiszteletükre se tudnak nevetni. Unják, mint a kását. Ha pedig egyenlő rangú páter, fráter gyújt rá: az első szónál már hátba ütik, vagy a többi folytatja tovább. Kolduló barát egészen más. Az mindig hoz a vidékről újat és újat. A kolduló barát adomájának már menyecskés illata is lehet. De a tihanyi barát igazi uraság, nem kolduló barát.
Az adoma tehát nem elégséges.
Másik eszköz az udvari bolond.
Udvari bolondot azonban a király nem adott a tihanyi barátoknak.
Udvari bolond csak nagy uraságnak való. Ahhoz is van szokva. A püspöknek uraságot kell mutatnia, ha szegény is – a barátnak szegénységet kell mutatnia, ha uraság is. Így parancsolják a pápák, hitvallók és alapítók. Barátnak udvari bolond nem való.
Hanem mókás bohóc és bukfenchányó igenis való. Adott is ilyet a bölcs és vidám király kettőt a tihanyi barátoknak.
De már itt közbeszólt a tudós apát úr.
– Hohó, tekintetes uram, be is kell ám ezt bizonyítani.
– Igenis, főtisztelendő szentatyám, be is bizonyítjuk. Nyilván benne van az alapítólevélben, hogy adattak és adományoztattak a tihanyi barátoknak két bohóc, apinarii duo.
– Tekintetes urammal ugyan nem vitatkozom, de ha elődeinknek a dicső király ötven kas méhet adott: méhészt is kellett adnia, adott is kettőt. Apis azt teszi: méh; – apinarius azt teszi: méhész.
– Nem azt teszi, főtisztelendő szentatyám. A méhészt a latin nyelvben mellifexnek hívják. Apinae azt teszi: bohócságok, mókázások. Innen származik az apinarius. Így használják ezt a szót a szentatyák: Augusztinusz, Tertulliánusz, Johannesz Damaszcenusz, nemkülönben Johannesz Krizosztómusz is. De így használják ezt a római világi írók is Krisztus után 117-ik esztendő óta. Amint ezt bővebben bizonyítják Faber, Gesner, Schneebergi Forcellini híres latin szótárírók és számos más tudós ember. Származik pedig e szónak gyökere a hellén nyelvből, amelyben apaté azt teszi: ámítás, időtöltés. Minthogy olyan bölcs királyról, mint I. Endre, föl nem lehet tenni, hogy latinul ne tudott volna, s még kevésbé, hogy a szentatyákat és azok nyelvét meg akarta volna sérteni: ennélfogva bizonyos az, hogy ő két bohócot és mókás embert adott a tihanyi barátoknak.
Szeme-szája elállt az egész társaságnak erre a hevenyészett előadásra. Két előkelő ifjú nyomban le is jegyezte magának. Az egyik nagyalásonyi Barcza Sándor, Zala megyének egykor alispánja; a másik: Pápay Miklós, Veszprém megyének híres táblabírája. Mindenki a tudós Bresztyenszky Albert apát úrra nézett: mit felel ő erre most már. Ő pedig elnevette magát, s azt mondta:
– Hiába néznek rám a tekintetes urak, megmondtam, hogy nem vitatkozom, csak várom, hogy mi fog ebből még majd kitudódni. Remélem, a szobalányokról nem lesz többé szó.
– De sőt inkább mindjárt azokra térek vissza.
Úgy volt biz az. Két mókás embert, két bohócot kaptak a tihanyi barátok.
De hát hova lettek! Meddig állott fenn ez a bölcs intézmény? Mért nincs most se Tihanyban, se Pannonhalmán, se Jászón, se másutt bohóc, bukfenchányó, mókás ember?
Jól van. A barátoknak nincs többé szükségük mókás emberekre. Ott vannak a be-belátogató káplánok, akik elmondják az öreg papok gazdasszonyos adomáit, és ott vannak a be-benéző öreg papok, akik elmondják a káplánok istentelenkedéseit. Lehet ezeken nevetni eleget. És aztán a mai barát nem is egészen olyan, mint a régi. Tud írni és olvasni. Olvashat világi könyveket s okos és bolond újságokat. Olvashatja, ha egyebet nem, a naptárakat. S ha egy-kettő olvas: ellátja adomával a többit.
Hanem azt kérdezzük: miért nincs mókás emberük a kórházaknak, sínylődők gyülekezetének, az aggok és erőtlenek menedékházának? Akik helyhez kötöttek, s akiknek nem áll módjukban színházba, orfeumba, cirkuszba eljárni!
S ha mikor az orvos patikaszert rendel: miért nem tud néhány adag jóízű nevetést is rendelni?
Mi a nevetés?
A léleknek dalra kerekedése, ropogós ugrándozása, vidám kurjongatása. Egészséges lélek fenn nem állhat nevetés nélkül. Enélkül nincs is élete. A csecsemőben akkor támad a lélek, mikor nevetni kezd, s az öregben és nyavalyásban akkor múlik el a lélek, amikor már nem tud többé nevetni.
Nevetni csak az ember képes. A ló is röhög, a kutya is vinnyog, a macska is dorombol, de csupán az ember nevet. A fiatal állatnak is van jókedve, de a természet megtagadta tőle azt az erőt, hogy jókedvét nevetéssel bizonyítsa. Csak kézzel-lábbal bizonyítja. Gida, bárány szökell; csikó, borjú ficánkol; malac, majom, kölyökmacska, kölyökkutya játszik. Mind szép, mind kedves, de egyik se nevet.
Az angyal se nevet. Vagy áhítatos arcot ölt, vagy haragszik. Az ördög se nevet. Pedig az ő dolgában ő mindig biztos, nyeresége sohase marad el. Ezt a két ügynököt rosszul alkották meg a vallásalapítók. A majomnak mindig komoly képe van, akárhogy játszik. A királynak és a papnak mindig komoly képe van a trónuson és a katedrán, pedig mind a kettő az emberek boldogságát hirdeti, ki az innenső, ki a túlsó világra. A halottnak is mindig komoly képe van. A halott arca sokszor eltorzul, de nevetésre sohase torzul. Nincs igaza Vörösmartynak. Ő azt mondja, hogy a halottak a temetőben elkezdtek kacagni, mikor Megyeri, a nagy színművész leszállt közéjük. Dehogy kacagtak. Még maga Megyeri is komoly képet csinált az ostoba dologhoz.
Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok. A nevetni nem tudó lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, akik nevetni nem tudnak, mégis az a legrosszabb ember, aki álnokságból erőltetve nevet. A tigris arca, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember arca.
A jóízű nevetés megrázza a testet. Az egész testet. Az arc ugyan elszélesedik és tele lesz redővel, a száj megnyúlik, s a szemek keskennyé válnak: de azért a nevető arc mindig szép. A komoly képű leánynak angyalarcába bele lehet szeretni, de ha a nevetést meg nem szokja: kiszeret belőle csakhamar mindenki. Legelőször saját férje. Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépítőszer.
A tökéletes életrend azt parancsolja, hogy lakoma után, gazdag ebéd után mindig nevetés következzék. S a nevető jókedv legalább addig tartson, ameddig a lakoma tartott. Ahány fogás volt az étel: legalább annyi hatalmas kacagás következzék. Istennek különös áldása elmés, vidám, ügyes adomázó emberekkel lenni együtt evés közben. A kacagás megtágítja a tüdőt, kihajt belőle minden ártalmas nyálkát, helyrerázza az ételt-italt, egyenlő pezsgésbe hozza mindenütt a vért, s az agyat és szívet felüdíti. Semmiféle szeszes ital nem hat olyan jótékonyan, mint a jóízű nevetés. Tökéletesen ostoba annak az embernek a dolga, aki kocsin olvas újságot, ahelyett hogy istennek szép napvilágában gyönyörködjék, és aki evés után rögtön munkája után fut, ahelyett hogy nevetne.
Magyar ember természete jól enni-inni, de lakoma után vidám ötletekkel és adomákkal magát jól kinevetni. Így volt már Attila asztalánál is, amint Priszkosz szépen leírja. Szólt a dal és zene, s azután mókás emberek, bukfenchányók jöttek, s hangos kacagásra bírták a vitéz urakat. S aki lakoma után jóízűen kacaghat: nem is szedi az föl azt a sok divatos és gyalázatos betegséget, amely ellen Karlsbadba kell költözni annyi jómódú magyarnak. Cukor-, máj-, lép-, vese-, gyomor-, epebetegség, mind ismeretlen dolog a jóízű nevetők előtt.
S a betegnek a gyógyulást s az aggnak az élni való erőt a jóízű nevetés legalább megadja oly mértékben, mint az üdítő álom. És sokkal nagyobb mértékben, mint a sok kinin, szalicil, ipekakuána, antipirin, ópium, morfium, jód s az egyéb százféle por, folyadék és kenőcs. A vérszegénység ezerféle kórsága ellen a jóízű nevetés minden orvosságnál többet ér. Nevettessétek meg mindennap néhányszor a haldokló tüdővészest, s vagy megmentitek, vagy meghosszabbítjátok életét. Két hatalmas ellensége van mindenféle bacilusnak. Az egyik a napfény, a másik a jóízű nevetés.
Hát hiszen orvosnak és orvosságnak kell lenni. Tudom én azt.
De rendezzétek be a kórházakat akként, hogy az arra való betegeknek módjukban álljon magukat mindennap igazán kikacagni. Az elmebetegek gyógyintézeteiben csodákat míveltek. De csodákat értek el egyéb betegségek leküzdésében is. Mókás embert jó pénzért kaptok eleget. Ha nem kaptok: képezzetek. De a mókás ember még nem elég. Olyan emberek is kellenek, akik hatalmasan tudnak kacagni. A nevetés is olyan ragadós, mint a nátha vagy az ásítás. S ha egyszer ráragadt a betegre: célt értetek. S így kell berendezni az aggok és sínylők menedéktanyáit, s így egy csomó fürdőtelepet is. Orvos, pap, gyógyszerész és cigány még nem elég a korszerű betegség ellen.
Mind jól tudta ezt I. Endre király, amikor a tihanyi barátokat összegyűjtötte és megalapította. De mind elfeledte ezt király, barát, országkormányzó ember a lefolyt nyolcszázötven esztendő óta. De mind megmagyarázta ezt alaposan Kocsi Sebestyén Gábor a tudós Bresztyenszky apátnak.
És azt is megmagyarázta, mire kellett a barátoknak a tíz szobalány. Pedig most már a tudós apát úr is kitalálhatta volna.
Jóízűen nevetni ugyanis jókedv nélkül nem lehet. Jókedvet csinálni pedig se égi, se földi hatalom nem tud oly igazán, mint a lány, ha vidám, szép és fiatal. De csak az olyan lány, aki se nem egészen a mienk, se nem egészen a másé.
– Ilyen lány azonban nincs – jegyezte meg az apát úr.
– Ilyen lány azonban a szobalány – felelte rá Kocsi Sebestyén Gábor. – Főtisztelendő szentatyám ezt nem tudhatja, mert a tihanyi barátok rég eltértek már a bölcs király törvényétől, s régóta nem tartanak a zárdában tíz szobalányt. Tenne csak szentatyám kísérletet e dologban, majd meglátná, mennyi jókedvet, mennyi egészséges nevetést tudna okozni húsz barátnak tíz vidám, hamis szobalány.
– Szent életű embernek nem szabad ám vidám lányokkal játszadozni s haszontalan és kárhozatos nevetgélésnek magát átengedni, tekintetes uram.
– A barátnak minden szabad, amit a szentek, vértanúk és hitvallók isten dicsőségére, saját lelkük épülésére s a szegény bűnös lelkek megmentésére cselekedtek. Íme, szentatyám, elmondom én, mi bírta rá, ki bírta rá a bölcs és vidám királyt, hogy szobalányokat adjon a tihanyi barátoknak. Különös eset ám ez! Lám, a pannonhalmi barátoknak nem volt szabad soha lányokat tartani a zárdában, pedig azok még a tihanyi barátoknál is hatalmasabbak. I. Endre király se merte volna ezt megtenni, ha valóságos szent és vértanú nem adott volna neki erre útmutatást, eszmét és bátorságot.
Erre a szóra most már nemcsak az apát úr, hanem mindenki mosolyogva és hitetlen arccal nézett a mindentudó és dévaj elméjű Veszprém megyei követre. Hogy éppen szent és vértanú adta volna a tanácsot: ezt már csakugyan nem hitték.
Kocsi Sebestyén Gábor látta a hitetlenséget. De azért nagy bajusszal beárnyékolt szája nem mosolygott, hanem két fekete, nagy szeme igenis mosolygott. Hatalmas nagy fejű ember volt, de fejének nagysága mégse volt olyan bámulatra méltó, mint szemeinek nagysága. Bikának és oroszlánnak a szeme akkora, mint az övé volt.
Tudta ő azt jól, hogy az apát úr csakhamar meghajlik az igazság előtt, s akkor a többi se mer tovább hitetlenkedni.
– Főtisztelendő szentatyám jól tudja, hogy szent Gellért igazi szent. Remete is volt, püspök is volt, hitvalló is volt, agyon is ütötték, vértanú is volt, semmi fogyatkozást tehát az ő szentségében találni nem lehet. De nem is szabad, mert első rangú szentjei közé sorozta őt az egyház.
Nos hát egyszer egy szentgáli nemesembert halálra ítélt a király, mégpedig szent István király. A nemes ember nagy bűnt követett el, pogány is volt, bizonyosan megérdemelte a halált. A halálra ítélt ember azonban, mielőtt a hóhér rátette volna a kezét, arra kérte a szent királyt, engedje meg neki, hogy ő bűneinek töredelmes megbánására harminc napig imádkozzék. A szent király ezt a kérelmet meg nem tagadhatta.
A halálraítéltnek azonban eszébe se jutott imádkozni s bűneit bánni. Imádkozik is szentgáli ember! Bánja is a bűnét nemesember! Csak azt várja valaki.
Hanem ehelyett eszébe jutott, hogy ő egykor egy nyavalyás remetének megmentette az életét. Ott vadászgatott a Bakonyban, a Bakonynak is a legsűrűbb erdejében, a Hajszabarna oldalában, ahol a remetének volt rozoga gunyhója. Gunyhó előtt a fakereszt, a fakereszt előtt térdepelve a remete. Körülötte három farkas. Egyik a jobb oldalán, másik a bal oldalán, harmadik előtte a gunyhó ajtajában. Üldögélt mind a három, s kiöltött piros nyelvvel lihegett mind a három. Elhatározták már, hogy a remetét megeszik, s szép szelíden meg is mondták neki. Megnyugodott már sorsában a remete is, csak arra kérte a farkasokat: engedjék meg neki, hogy három Miatyánkot elmondhasson. A remete szent életű ember volt, hát csak megengedték neki. Éhesek voltak ugyan, de már ezt az utolsó kívánságát csak megengedték. Megbánták ugyan csakhamar, mert a három Miatyánk átkozott sokáig tartott, de hiába, becsületes farkas csak megtartja adott szavát, ha éhes is. Ez volt a veszedelmük. Mert amikor a remete a harmadik Miatyánknak is a végére jutott, s éppen e szavakat mondta: „de szabadíts meg a gonosztól”, csak odatoppant ám a szentgáli nemesember. S a szentgáli nemesember fogta a fokosát, két farkast agyonütött, a harmadikat világgá kergette, a remete életét megmentette. Nosza hálálkodott most a remete a szentgáli nemesembernek.
– A mennybéli szentek serege küldött téged most ide énhozzám.
– Nem küldött bizony, remete, mert én még igazhitű pogány vagyok, hát csak magam vetődtem ide. No de igyál egyet!
S kezébe adta kobakját* a remetének. A kobak tele volt kegyetlen erős lótejpálinkával. Nagyot húzott belőle a remete. Pogány ital volt, de azért jólesett a három Miatyánkra. No meg a kis ijedségre.
Ez a remete azóta a királyi udvarba került, Imre királyfinak oktatója lett, püspök lett, szent lett, hatalmas lett. Ez a remete volt szent Gellért püspök.
Ez jutott a halálra ítélt ember eszébe, amint ott ült a veszprémi várban, a vármegyeház kapuja oldalán, kezén-lábán százfontos vasakkal; a bakó kutyái ott ólálkodtak körülötte.
Egyszer csak ott termett a fia. Tizenöt-tizenhat éves siheder. Erős, piros, bátor kölyök. Apját akarta látni.
– Ejnye, kölyök, éppen jókor jöttél. Fuss csak haza tüstént, ugorj föl a Sólyom lovam hátára, iramodjál át a Dunán-Tiszán, keresd föl ott Makó vagy Oroszlámos körül Gellért püspököt, s mondd meg neki, hogy három farkas öltögeti rám a nyelvét, mint egykor őrá a Hajszabarna oldalában. Az Író, a Bíró és a Bakó leskelődik rám. Ha van ideje: szólhatna egy szót a királynak. Ezt mondd meg neki. De siess ám, kölyök; tudod, hogy az imádkozást nem szeretem. Valami nagyon ne mentegess a püspök előtt.
No hát ilyen volt akkor a szentgáli nemesember. Nem attól félt, hogy négyfelé vágják, hanem attól, hogy neki harminc napig kell imádkozni. Volt is mellette egy nagy szakállú, kopasz fejű, mezítlábú, kerek hasú, vörös orrú német barát. Nem csoda, ha pogány létére a németet, barátot és imádságot nem szenvedhette se külön, se együttvéve.
Jó ötven mérföldnyire találta meg a kölyök a szent püspököt. De megtalálta négy nap alatt. De a szent püspök is megemlékezett a Hajszabarna oldaláról; rögtön felöltötte palástját, papucsát és tarisznyáját, és sebten megindult a királyt fölkeresni.
Ebben az útjában tudta meg a szent püspök, hogy mi az a szobalány, ha a szobalány jókedvű magyar lány. Amint ez a szentek életében szépen meg van írva.
Bizonyosan nyár volt, mikor Gellért püspök ezt az utat végezte. Ha nem nyár lett volna: papucsban és palástban nem indul útnak. Télen hatalmas debreceni bundában szokott utazgatni. Juhbőrből készült a bunda, fekete báránybőr gallérral; övén talitarka selyemhímzéssel és búzavirágszín kék szironyos varrással.* Ne is higgyék ám a mostani püspök urak, hogy csak ők értenek a világhoz, és a régiek nem értettek.
Nem egyedül utazott. Valami Walter nevű barátot, aki különben szorgalmas falusi tanító volt, vitt magával. Megengedte volna szívesen, hogy a kölyök is vele menjen, a halálra ítélt szentgáli nemes fia, de erre a kölyök rá nem állt. Ha püspökkel és baráttal látták volna együtt, még rosszat gondoltak volna felőle az emberek. Azt gondolhatták volna, hogy ő is valami istenes ember, pap, barát vagy harangozó akar lenni. Hova lett volna akkor a becsület? Szentgáli nemes ilyesmire nem adhatja fejét. Ehelyett megetette, megitatta, megcirógatta Sólyom lovát, felpattant rá, s lassú kocogással útnak indult.
– Mért sietsz úgy, fiam?
– Azért sietek, hogy előbb a királyhoz érjek, s megmondjam neki, hogy te is útban vagy hozzá. Valahogy el ne hirtelenkedjék az apám dolgát.
A püspök Budán kereste a királyt, de bizony a király Székesfehérvárott volt. Oda kellett utánamenni.
Nyéken elesteledett a püspök. Nem volt holdvilág. Az utat is rossz karban tartotta a vármegye. Meg kellett ott hálni.
Akkor még Nyék környéke rengeteg erdő volt. A nadapi és verebi erdők lenyúltak a síkra. Az erdők tele voltak disznóval és kanásszal. A püspök azt gondolta, de még Walter uram is azt gondolta, jobb meghálni a paplanos ágyban, mint kódorogni a disznók és kanászok közt.
Éjjeli szállásra bementek egy nyéki nemesúrhoz. A nemesúr szívesen látta őket, étellel-itallal jól tartotta őket, adott kettőjüknek egy szobát, a püspöknek puha ágyat, a barát számára pedig leterítettek egy bundát a szoba földjére, aludjék, ahogy tud. A nemesúr se alszik más vackon. Az ágy csak püspöknek és betegnek és gyermekágyas asszonynak való, egyébre nem való.
Aludt volna is a püspök meg a barát, ha a szobalány nem lett volna. De hát istenadta csitri lánya: odatelepedett a szoba ajtajába. Bizonyosan nem tudta, hogy a szobában püspök van meg barát. Vagy ha tudta is, gondolhatta, hogy a püspök esze olvasón, imádságon, szent íráson jár, nem pedig őrajta.
A lánynak dolga volt. Kenyeret kellett sütni hajnalban, de meg pogácsát is, langellót* is. Jó tepertős pogácsát s jó zsíros és borsos langallót. Szemét tehát le nem hunyhatja az éjjel, mert lisztet kell készíteni és kovászt tenni, éleszteni, dagasztani, fűteni, szakasztani, berakni, kiszedni. Élesztő, asztal, szakasztó, pemét,* tévő,* sütőlapát, szénvonó, eleven parázs, száraz gally el volt már készítve s odaállítva a maga helyére. Csak éppen a liszt hiányzott.
Leült tehát az ajtóba a földre a gabonászsák mellé. Papucsát lerúgta, két kövér, piros karján az ingujjat feltűrte, felsőruháját derekára hajtotta, az őrletőkövet két ruganyos térde közé szorította, s elkezdett őrletni vidáman és szaporán. Gömbölyű válla, gömbölyű csípője, gömbölyű két melle csak úgy izgett-mozgott, amint a követ hajtotta.
Nézed-e, püspök, nézed-e, barát, ezt a lányt? Látod-e szeme ragyogását, testének mozgását, fiatalságának tudatlan bűbáját?
Látja bizony.
Gellért püspök még akkor java idejebeli erős, jókedvű férfiú volt, az a Walter barát se lehetett idős ember, mert hiszen hosszú útra útitársnak nem öreget, nem nyűgöt visz az ember magával. Mikor a kézi őrlő lassú zörgését, csöndes moraját meghallotta a két pap: bizony leszállt az egyik az ágyról, s fölállt a másik a bundáról, kitekinteni, mi okozza a morajt. Bizony látták, s jól meg is nézték ők az eleven mécsvilágnál azt az eleven leányt.
Azután csöndesen visszafeküdt mindegyik a maga helyére. Nem szóltak volna egymásnak semmit. A kézi őrlőnek halk mormogása mellett, úgy gondolták, majd szépen elalusznak ők. Először az egyik, azután a másik, utóbb mind a kettő.
Vagy egyik se.
Mert az a lány gondolt egyet, s édes, erős, ezüst hangon elkezdett egy vértesalji, bakonyalji, mezőföldi szép magyar dalt énekelni.
– Porfelhő támad, Lódobogás támad, Hajh az a barna legény – Ide hozzám vágtat!
Meghallja a dalt a püspök, s megrezzen a lelke. Erre a dalra nem lehet elaludni. El kell azt a lányt csitítani.
De ha fiatal is, szép is, s ha dala is szép: miért kellene elvenni a kedvét?
De mi lesz így az éjszakából? Mi lesz az alvással? Ébren tölteni az éjet? Mikor két lépésre egy gyönyörű fiatal lány dalolgat? Gonosz helyzet az egy szent püspöknek. Még gonoszabb, mint künt az erdőn a fák közt, a disznók közt, a kanászok közt.
A lány tovább dalol.
– Szilaj a hóka, Pattog a lépése, Hajh de a barna legénynek Szilaj a nézése.
A falon egy kis fakereszt, a kereszt alatt egy madzag vastagságú vékony viaszgyertya pislog. Fogja a püspök a mécset, meggyújtja a viaszgyertyánál, előveszi a szent könyvet, elkezd abból olvasgatni. Ördög is lehet még annak a lánynak a dalában, menekülni kell tőle.
Pedig az a dal tovább cseng.
– Nem félek lovától, Nem félek magától, Hejh csak az a barna legény – Ne féljen a lánytól!
Elneveti magát a püspök. Hiába van a kezében a szent könyv. A szeme a könyvön, de a füle a dalon, a lelke a lányon. Odaszól a baráthoz:
– Te Walter, te barát, alszol?
Szegedy Róza háza
Dehogy aludt a barát, dehogy aludt. Csak úgy színlelte, mintha aludnék. Három kérdést is megvárt, míg utóbb addig törülgette két öklével a két szemét, hogy csakugyan elhitette a püspökkel, hogy csak most ébredt föl.
– Mit parancsolsz, szentatya?
– Hallgatod-e ezt a lányt, hallod-e ezt a magyar dalt?
– Hallom, szentatya. Hiábavalóság! Locska-főcske beszéd! Istennek nem tetsző dolog!
A püspök elhallgatott. Azt gondolta: ez a Walter barát mégis szamár, de nem akarta kimondani. Tovább nézegette a szent könyvet.
A lány új dalba kezdett. Őrletője csak úgy zúgott, édes hangja csak úgy csattogott. Mint a rigó hangja.
– Napnyugotról jön a pap, Fapapucs a lábán. Napkeletről jön a legény – Pej paripa hátán!
– Nem kell nekem fapapucs, Paripa kell nékem. Megetetem, itatom, – Tartom selyemféken!
De már erre kacagott a püspök is, a barát is. A hasát fogta mind a kettő. Az a lány ugyancsak odadalolgatott nekik. Csakugyan nem tudja az a lány, kik feküsznek ott mellette, egy ajtóköz távolságban. Különben csak nem dévajkodnék azzal, hogy ő jobban szereti a paripát, mint a fapapucsot, s jobban szereti a legényt, mint a papot. Hogy lehet valakinek ilyen rossz ízlése?
A dal azonban tovább csengett. Egyik dal a másikat váltotta föl. Nem fáradt el annak a lánynak se a térde, se a karja, se a malma, se a dalos szája. De a két papnak se fáradt ám el a füle. A püspök ugyan már a barátra való tekintettel is mindig a szent könyvet nézte, de azért időnként jóízűt nevetett. Pedig abban a könyvben nem volt mulatni való dolog, hanem csupán szent dolog.
– Na barát, miféle lány ez, aki itt őröl és dalolgat?
Honnan tudná ezt a barát?
Micsoda? A barát ne tudná, ki lakik annál a háznál, ahol ő egy éjszakára megszáll? De, sőt nagyon is jól tudja. Azt is tudja már, hová való, mi a neve, él-e apja, él-e anyja, nincs-e katonatestvére, nincs-e szívbelije, nincs-e vőlegénye, szőke-e, barna-e, sovány-e, kövér-e, vidám-e, morc-e, kik a lánypajtásai, hol született, mikor született, rab-e, szabados-e,* nemes-e, zálogban van-e a háznál, vagy közel rokon, vagy szegődséges.
Tud a barát mindent. Neki is csak két szeme van ugyan, de azért száz szemmel fürkész és száz füllel hallgatódzik. Meg is felelt a püspöknek azonnal.
– Ez a lány, szentatya, a mi szállásadó gazdánknak szolgálólánya. Most őröl. Lisztet készít a hajnali sütéshez. Nem alszik ez egész éjjel, de azért reggel is csak olyan üde lesz ez, mint most. Ilyen a magyar lány mind.
Hát hiszen a szent püspök is ismerhette volna már a magyar lányt, de nemigen tudott a nyelvén beszélni. Akkor még olyan világ volt, hogy nemigen tudott ám magyarul beszélni mindenki, aki a magyar kenyeret ette. Most már bizonyosan másként áll a dolog.
De ha jól-rosszul beszélt is magyarul a szent püspök: a szavakat nem tudta jól kiejteni a száján. Német vagy mi volt az eredete. Ha azt akarta például mondani: babám, azt mondta: papám. Ha azt akarta mondani: puszi, azt mondta: buksi. Férfiak-asszonyok kinevették. Mert akkor is olyan rossz szokása volt a magyarnak, mint mai napság. Kineveti az idegen hangoztatást. Azért azután a szent püspök nem is prédikált magyarul. Igaz, hogy ha magyar lett volna, nem is lett volna szent soha. Egypár királyunk ugyan eljutott a szentek seregébe, de száz meg ezer derék magyar püspökünk közül egy se. Az ördögök ügyvédje nagyon haragszik a magyar püspökökre.
A szent püspök azonban tovább kérdezősködött a baráttól.
– Mi hajtja a leányzó kezében az őrlőt? Gép vagy állat?
– Se gép, se állat, szentatya, hanem maga a lány keze.
Ezen csodálkozott már igazán a püspök.
– Íme, barát, gondold meg azt, hogy az emberi nemzetséget miként táplálja egy ily gyönge leányzó harmatkeze!
A barátnak ezt áhítatos lélekkel meg kellett gondolni. Pedig az a harmatkéz még arra is jó lett volna, hogy az ő borostás arcát megsimogassa. Ez azonban nem a barátnak jutott eszébe, hanem csak Kocsi Sebestyén Gábornak.
Ily beszélgetésben telt el az éjszaka. Végre készen lett a liszt, elhallgatott az őrlő és a dal. Ekkor mondta a szent püspök eme bölcs szavakat:
– Lásd, barát, minő szép volt ez a dal! Meg nem győzné a munkát az ember, ha őt a művészet érzete nem lelkesítené! Íme, mily boldog ez a lány, aki szolgáló, másnak hatalma uralkodik fölötte, s mégis oly vidám dallal, zúgolódás nélkül végzi munkáját!
Így van megírva az eset a szent püspök életében, amint azt gróf Batthyány Ignác erdélyi híres püspök könyvében meg lehet olvasni.
Csakhogy ott még más is van. Ott még az is olvasható, hogy reggel a püspök a szobalánynak sok aranyat, nagy tenger pénzt adott borravaló gyanánt.
De ezt nem szabad félreérteni. Szent püspök teheti ezt, de már közönséges, mindennapi úri ember nem teheti. Ilyen ember csak egy-két forintnyi borravalót adhat, mert ha aranyokat, száz forintot adna: pajkos gondolatot támasztana a szállásadó gazda házanépében.
Ezt az esetet s azt a bölcs szót elmondotta Gellért püspök mindenkinek. Elmondotta utóbb I. Endre királynak is, mikor ez közölte vele szándékát a zárdaalapítás tárgyában. Erre buzdult fel aztán a vidám király.
– No, püspök, neked igazad van. Te szent vagy és bölcs, s neked saját példádban mutatta meg az isten, hogy a jókedvhez, vidámsághoz, boldog élethez szükséges a fiatal szép lány, s annak dalos művészete lelkesíti a munkában az embert. Minthogy pedig én azt akarom, hogy azok a tihanyi barátok boldogan éljenek, s lelkesen munkálkodjanak: adok nekik fiatal lányokat. Minden kettőhöz egyet. Tíz leányhoz húsz barátot, s húsz baráthoz tíz leányt. A te szent példád a követésre méltó példa. Ti is ketten gyönyörködtetek a nyéki lány dalában. Ha te ott nem vagy: az a Walter barát bizonyosan segített volna annak a lánynak őrletni, s amiatt elkéshetett volna a hajnali sütés.
Így végezte magyarázatát Kocsi Sebestyén Gábor.
Igaz, hogy százféle csintalan kérdést intéztek még hozzá a hallgatók, de ő azokra már meg nem felelt. S a tudós apát úrnak nagy lelki megnyugvására volt, hogy meg nem felelt. Annyit azonban mégis megmondott, hogy ez az egész történet úgy öregéből szent Gellért életében részletesen meg van írva, s amit ő tett hozzá, azt se a kisujjából szopta, hanem a szóbeli hagyományból merítette.
Ebben is igaza volt.
