Hova lett a tihanyi barátok urasága?
A földek, erdők, mezők, legelők, szőlők, álló vizek, folyó vizek, malmok most is megvannak, de se húsz barát, se tíz szobalány, se két bukfenchányó, se nagy urak látogatása, se királyok vendégsége, vadászata. Öt szegény barát s ritkán egy-egy apát úr. A múlt században talán csak három apát úr volt. Ha egy-egy apát úr meghal: be nem töltik a helyét évtizedekig.
I. Endre király, mikor meghalt: oda ment el hideg teste örök pihenésre Tihanynak ormára. Hová temették el: nem lehet ma már azt a helyet megmutatni. Se a templom, se a zárda nem ott állt hajdan, ahol most. A mostani nincs még kétszáz éves. A mostani óvár helyén állott a tihanyi vár, s az a vár bizonyára nagy részben a régi zárdából és templomából állott. Ott voltak a királyi hamvak is.
Kevés ember tudná ma már megmutatni, hol állott a régi vár is. Mikor a török világ elmúlt, s tihanyi várkapitányra nem volt többé szükség: magyarirtó német barátok ültek bele a nagy úrságba. Első dolguk volt elpusztítani a régi várat, régi zárdát, s építeni köveiből az új zárdát és templomot.
Németek dúlták föl I. Endre király sírját.
Németek dúlták fel a királysírokat is Székesfehérvárott. Pogány török, kutyafejű tatár: de jól történt, hogy te itt házsártoskodtál nálunk vagy másfélszáz évig. Büntetlenül rád foghatunk minden dúlást, minden pusztítást, amit nem te követtél el.
Ott mutogatják Tihanyban I. Endre király szemfedőjének rongyait. Bizony rongyok azok: elfekhetett alattuk akármelyik szegény szolgaember.
De nem baj az!
Úgysincs királysír Magyarországon. Pedig volt királyunk elég. Több is, mint kellett volna. A régiekkel senki se törődött, az újakat pedig más országban temetik el. Én nem is bánom. Holt király se lakjék nálunk, ha eleven nem lakik. Így gondolkodtak őseink is. Hogy a király itthon lakjék, mindig követelték – hogy a holt királyt itt temessék el: sohase kérték.
Nincs is az jól, ahogy a királyokat eltemetik. Azt hiszem: turáni őseink okosabban intézték a temetést. Ők a király holttestével együtt lovát, szolgáját, miniszterét is eltemették. No az igaz: lovát ma már én se temetném el, hanem néhány minisztert minden király mellé célszerű lenne a föld alá dugni. Ne csak ürge, vakondok vagy patkány legyen társaságában, hanem afféle szelíd állat is, aki az udvari szertartásokra s illemszabályokra ott is ügyel, s aki a sok ürge, vakondok, patkány közt pártfegyelmet tud ott is tartani.
A tihanyi vár kicsiny vár volt. A Balaton zalai partját sohase bírta a török. A Balatonon nem járt át, hajóval nem vesződött. De télen se járt át, pedig a jég megbírta volna. A szárazföld felől pedig elég volt egy széles árok, hogy az ellenség közel ne jusson a várhoz.
Hejh, tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége.
Jött Haynau, jött Paskievics, jött az orosz és az osztrák fölös erővel. Perednél, Komáromnál nem tudtunk győzni, ellenség kezébe került az egész Dunántúl.
Mit csináljunk? Komárom szűz vára nem elég az országot megvédeni. Átellenben még egy bevehetetlen várat kell emelni. Középen a Bakony rengetege, mely a két várat összekötné. Az új bevehetetlen vár Tihany lenne.
Csak a szárazföldi bejárót kell elzárni. Csak ott kell a félsziget nyakát átmetszeni, s a Balaton két vizét össze-szakasztani. S ha ez megvan, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmiszerrel, ágyúval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is, orosz is.
Esztendeig-kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek. A hegyet megmászni lehetetlen. Azalatt segítségünkre jön az angol és francia, a török és az ázsiai ősi magyarság. Új Attila, új Árpád, új Hunyadi János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz népét.
Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari tisztek és úti biztosok, kijelölték a csatorna vonalát, s száz és ezer odarendelt ember elkezdte ásni, vésni, lapátolni a kemény földet. Ma is megvan a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fű, de ma is tanúságot tesz arról a keserű ábrándról, amely a magyar nemzetet Tihany ormain akarta megmenteni.
Öreg, szegény, zsellérkedő ember volt Balatonfüreden Prépost István. Hajlott derekú, sanda szemű, mindig rongyos, de mindig jókedvű kis szőlősgazda. Hol a maga szőlejét kapálta, hol a másét. Ő is elment Tihanyt elzárni, várat emelni, magyar nemzetet megmenteni.
Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel-szalonnával a tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg. Maga beszélte el nekem.
– Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Odasütött a nap. Egy bokor tövében leheveredtem. Járni való erőm nem volt. Fejem fájt, szemem káprázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja dalolni is kezdett. Hej, de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg az isten, német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is már, amint a német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó szál emberig.
Úgy kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem költött fel senki. Hát amint szememet fölnyitom: csak a fülem zúg. Nem hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt énvelem? Süketté lettem? Vakká lettem?
Dehogy lettem, uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A seregélymadár fölöttem röpült el: zúgását hallottam. Csak ember nem volt a munkánál, egy lélek se.
Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már csillogott a víz, amint a föld alatt átszüremkedett. Láttam, hogy magam vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van, ezért nem dolgoznak. Ejh mit, az országot ünnepnapon is meg kell menteni. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát.
Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segíteni. Egyszer csak észrevettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát csak magam ballagtam be Aszófőre. Egyenesen a bíróhoz
Hejh, bíró uram, micsoda hanyagság ez már? Hiszen egy hét, két hét, itt lehet nyakunkon a német, s a tihanyi bejárón mégse dolgozik senki. Micsodadolog ez?
– Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hírmondó sincs már belőle. Vége a mi országunknak.
– Vége?
Elkeseredtem, uram. Keserűségemben bolondságot cselekedtem. Fogtam az üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbőrnek már rég lekopott róla a szőre. Fényes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha már a mi országunknak vége: minek nekem akkor az üres csutora? Fogtam a szíját, s úgy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy száz darabra törött széjjel. Így ástuk mi a tihanyi csatornát, uram.
Így beszélte el az esetet nekem a balatonfüredi szegény zsellérember. Nem feledtem el. Hogy tanúságot tegyek arról, hogy a szegény ember is el tud keseredni igazán, ha azt látja, hogy nemzete, országa, hazája elveszett. Akinek százezer hold földje volt: annak szívét nemzetünk bukásán nem fogta el úgy a keserűség.
De a bölcs Piusz barátét se.
Rég meghalt már a tudós Bresztyenszky apát úr, de új apátot nem tettek helyébe. Csak Piusz barát kormányozta a nagy tihanyi uradalmat.
De hát barát hogyan kormányozhat uradalmat? Hogyan tud az elbánni annyi kalmárral, kupeccel, árussal, vásárossal, szép asszonnyal, hamis cseléddel, amennyi egy nagy uradalom árnyékában rajzik?
Piusz barát megmutatta.
Kocsin ült örökké. Jó barátságban volt mindenkivel. Öt szép asszonya is volt, aki szívesen látta egyszer-másszor hol ebédre, hol vacsorára. El tudta adni azt a termést előre, amelyet csak három esztendő múlva hoz a föld. Csinált százezer forint adósságot, s aztán egy szép reggel halva találták zárdabeli komor kis szobájában. Olvasója akkor is kezében volt. Kibékült tehát istennel, mielőtt örökre bezárta szemét.
Rémülve, sopánkozva közölte a szomorú hírt az öreg tudós Czinár a pannonhalmi főapát úrral. Tékozlás! Menyecske! Százezer forint adósság! Borzasztó!
A bölcs főapát úr mosolygott a nagy ijedségre.
– Elvégre élte világát!
Ez volt a bölcs főapát úr felelete.
Igaza volt.
Örökkön-örökké való igaza volt. Minden ember önmagáért van. Minden élet annyit ér, amennyit önmagának ér. Bolond ember az, aki nem örül, mikor örülhet, s akkor is búsul, mikor nem kénytelen vele.
Van olyan lélek, mely csak másnak boldogságán tud örülni. Van olyan lélek, mely csak a hazáért lelkesül. Van olyan lélek, mely csak a jövendőre néz, s azok boldogságára törekszik, akik ezután születnek.
Nagy lelkek, nemes lelkek, de ritka lelkek. Emlékezzünk rájuk példának okáért, tiszteljük meg őket önmagunkért, s hirdessük dicsőségüket, hogy mindig akadjon hozzájuk hasonló, nagyságukra törekvő s dicsőségüket túlszárnyaló.
De a nagy tömeg nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Dolgozzék annyit, amennyi szükséges, de örüljön annyit, amennyit tud. Gyűjtsön önmagának, de ne gyűjtsön másnak. Ne a világ minden vagyonát, hanem az életnek minden képességét szerezze meg gyerekei számára. Erőt, egészséget, jókedvet, felebarátjának kedvelését. És azt az erkölcsöt, mely becsüli a munkát, megbecsüli másban is, de nem rajong érte. Az a korszak boldog, az a nemzedék szerencsés, amely csak önmagáért él, munkál és örül. A dicső korszakok nem a boldogságnak, hanem a hősi erőfeszítésnek korszakai. Vér és könny nélkül, győzelem és szenvedés nélkül az emberiségnek nincs dicső korszaka.
Mire való a barát?
Arra nem, hogy véres verítékkel keresse kenyerét. Fogadása nem szól erre.
Arra se való, hogy hős legyen. A manó vitézkedjék, ne a barát.
Az se illenék a baráthoz, hogy tőkét gyűjtsön. Mit csináljon vele, ha gyűjtene is? S aztán kinek számára gyűjtené? Se fia, se lánya, se hamis felesége.
Vonuljon magányba, imádkozzék, dicsérje az istent, látogassa a betegeket, gyámolítsa az özvegyeket és árvákat.
Így beszélnek a szentek. De nem így értette a dolgot I. Endre király.
I. Endre király harmincnégy ménlovat adott a tihanyi barátoknak a hozzájuk való kancákkal. Egy ménlóhoz negyven kanca. Ezenkívül még évenként ötven csikót is adott nekik a királyi ménesekből.
Az az igazi uraság, akinek több lova van, mint amennyire szüksége van. Lóból, asszonyból, betegségből csak annyinak szabad lenni, amennyit az ember már ki nem kerülhet. Akinek több van, az már uraskodik. Endre király tehát egyenesen azt akarta, hogy a tihanyi barátok uraskodjanak.
Az ő akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoztatás is érte az ő emlékezetét. Hátha még a tíz szobalányt is visszaállította volna! Akkor dicsérnék ám csak igazán.
Éppen most háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje bírta Somogy vármegyét a török. A magyar és a török nemesurak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn köztük, amit semmi se bizonyít jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak olyankor, amikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a béke, noha csakhamar kiütött a hosszú és kegyetlen háború.
Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami köröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött összekoccantak. Jó nevelésű úr volt mind a kettő, tettlegességre nem került a sor, hanem a bajvívás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezítelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok.
Így kívánja a becsület!
Becsület és bajvívás akkor is gyakran együtt járt. Minél több vér ömlött: annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a becsület. Ha az egyik bajvívó meghalt, akkor már éppen szent volt a becsület. Azé is, aki meghalt, azé is, aki megmaradt.
Nem új dolog volt a bajvívás. A világ teremtése után húsz év múlva már fennállott ez az intézmény. Ádámnak két siheder fia találta föl. Ők még furkósbottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmű fickók voltak, a bajvívó kódexekre nem ügyeltek, alkalmas segédeket nem választottak, a fegyverbíróságot is elmulasztották. Előre lehetett látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet.
A világ teremtése óta sok idő folyt le. A bajvívás intézménye is egyben-másban megváltozott valami kevéssé.
Eleintén az volt a kérdés: ki a hatalmasabb? Döntse el a bajvívás. Ezt a kérdést nem is lehet semmivel se jobban megoldani, mint a bajvívással. A királyok még ma is ezt vallják. Ha két király összevesz e kérdésben, mindegyik kiállítja a maga embereit a mezőre. Üssék, lőjék, vágják, aprítsák egymást. A királyok ezalatt a miniszter urakkal együtt tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen eltemetik, s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két király összejön, összecsókolódzik, összeházasodik, s azután együtt játsszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetírók elzengik a hősök dicsőségét, s a királyok jókedvvel tovább játszanak. Míg megint össze nem vesznek: ki a hatalmasabb?
Később az volt a kérdés: kinek van igaza? Kié legyen a borjas tehén vagy a kővári uradalom? Döntse el a bajvívás. Gyöpre, legény! Elő azzal a karddal, dárdával, buzogánnyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas tehén vagy a kővári uradalom, aki agyonüti a másikat.
Ez is természetes. Jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és királyok bölcsessége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvívást. Legalább nem kell annyi bíróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval, ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsan is eldől az igazság. Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a pörösködés. Nem is lesz annyi pör, huzavona, bíráskodás, mint mainapság. Biztosra lehet venni, hogy akit agyonütnek: az se nem fellebbez, se pört nem újít ezentúl. Sőt minden haszontalanságért az se pöröl, aki életben maradt. Mert a tárgyaláson rendesen ő is ott hagyta egyik szemét vagy egyik kezét, a másikra tehát jobban vigyáz ezután.
Mikor Pisky uram összekócolódott Ibrahim agával, éppen 108 esztendeje volt már halott igazságos Mátyás király. Aki azt mondta, hogy a bajvívás mégse egészen jó igazságszolgáltatás, adjuk tehát a pöröket csak a bíróság elé, a bajvívást tartsuk meg a becsület számára. Mert hogy kié legyen a borjas tehén vagy a kővári uradalom: ez mégiscsak fogas kérdés lehet, amelyet nehéz dolog buzogánnyal vagy öregfejszével eldönteni. Csak a becsület kérdése egyszerű és könnyű kérdés.
Így állott a bajvívás intézménye Pisky uram idejében. Így áll ma is.
Kinek van becsülete? Döntse el a bajvívás.
Igaz, hogy néminemű nehézségek itt is merülhetnek föl.
A becsület például hasonlít némileg a színházi jegyhez. Van első osztályú, másodosztályú és harmadosztályú becsület, mint ahogy van különféle osztályú és árú színházi jegy. Sőt van még katonajegy, diákjegy és ingyenjegy is, és utolsó osztályú munkásjegy is. S ahányféle a színházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.
Az első osztályú becsületnek nincs szüksége a bajvívásra. Annak se nem árt, se nem használ. Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály sohase vívott bajt. Nem keveredett bajvívásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencnek azt mondták szemébe az 1832-i országgyűlésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasúttal csak a saját zsebére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a szemére, hogy ellopta az ország pénzét.
Ha ők emiatt bajvívásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a második vagy harmadik osztályba.
A második osztályú becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a bajvívást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt, s a bajvívást utólag mindig restelli.
Teljes becsület a harmadosztályú is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok ember érzi, hogyha bajvívásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása valahol, valamiben és valamikor gyenge lehetne. A harmadosztályú becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvívással megköveteli a világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei, vagy ha vannak: gondosan hallgassa el azokat.
Az ingyen színházi jegyesek fölötte állnak a bajvívásnak. – Uralkodók, miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell, akár nem kell, mindjárt verekszenek. – Katonák, diákok, képviselők, újságírók, művészek.
Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.
A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli bizonyítványra – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér az neki, ha egyebe nincs?
Szelíd és mívelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja meg: mi a becsület. Aki a törvényt megtartja, s bajvívó jegyzőkönyvét kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy akkor volt-e becsület, és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vívmánya ez a haladás szellemének!
Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek, s hogy szerencse, vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be a golyó, vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a bajvívásban éppen az a fölséges dolog, hogy akinek hasába ment a golyó, annak becsülete éppúgy be van bizonyítva, mint azé, akinek hasát kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben lenni.
Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még nem vettek föl jegyzőkönyvet, s akkor még nem is a laktanyákban és vívótermekben végezték a bajvívást. De hát el kell ezt néznünk az akkori kor bárdolatlanságának.
Ibrahim aga a kitűzött helyen és időben a Balaton jegén, a szántódi csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya és két huszárja hiába volt tanúja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt. A hitetlen török elmaradt.
Ez se baj. Kitűnt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is kerül többé Pisky uram színe elé. Így vélekedett Pisky uram, s ebből nem is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott Ibrahim aga fülébe is.
Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is feledékenységből maradt el a jégről, hanem igenis nagy okból.
Zászlósaga volt ő, tehát Endréden nagy úr. Volt is neki három felesége és hat odalikja,* tehát kilenc asszonya. Allah pedig a kitűzött napra csodát rendelt. Olyan csodát, aminőt még a hatalmas szultánnal se csinált, aminőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja, s mindegyik egy piros képű, erős, pufók kis Ibrahimot hozott a világra.
Nagy híre lett ennek. Nem is csoda: nagy eset ez!
Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, aki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedülvaló igaz próféta.
Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvívásról elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett. Szeretném azt az embert látni, aki ilyen határtalan családi öröm közepéből bajvívni menne le a jégre.
Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz nemesember, nem szabad jó vitézről és zászlósagáról valami gyalázatos, csúf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost, s hirtelenvaló első haragjában levelet írt Pisky uramnak.
Magyar nyelven írta, éspedig kitűnő szép magyar nyelven. Jobban tudott magyarul, mint mainapság sok íródiák. Megvan a levél eredetiben, ott őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szívesen mindenkinek.
Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak, ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k…finak. Újra felhívja, jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. „Egy korlátba ketten menjünk be, sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem énhozzám török vitézek ne jöhessenek.” Hanem ketten ott vívjanak életre-halálra, amíg egyik ott nem marad.
A levél így végződik:
„Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim aga., az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.”
A címzést pedig így írta rá:
„Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K…fiának, Pisky Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.”
A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót még igazhivőnek se, annál kevésbé hitetlennek.
Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvívást, üzenet útján meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen, s amikor sebjük behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden, s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.
Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert maguk se tudják.
Felelek a kérdésre, s tudomásomnak okát adom, ahogy illik igaz tanúhoz s komoly történetíróhoz.
Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél most is megvan, s most is Tihanyban van.
Hogy elfogadta a bajvívást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csúf dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csúf dolgot elköveti: akkor a levelet a kandallóba dobja, s nem hagyja meg csúfságának örök emlékéül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan ember, aki megállja helyét a gáton.
Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez éppen kétségtelen. Mert ha levágta volna: íródiákjával ráíratta volna a levél hátára, hogy „szegény bolond aga, ott hagyta fogait a jégen”.
De éppoly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a krónikában ez nincs megírva, a tihanyi várkapitánynak ily gyalázatos haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna.
De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen, hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.
A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt, magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett minden jó magyar szokást, amit azzal bizonyított be, hogy tökéletesen megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz vitézek, akik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.
Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele van csúfoló szavakkal és káromkodásokkal.
A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól tanulták a káromkodást.
Én pedig ezt nem hiszem.
Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák, kucséber,* német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt, poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar káromkodás.
A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a Szűz Máriát és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török.
Azokon a részeken, ahol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s Belső-Zalában, Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt sohase lakott a török. Nemigen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.
Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás, akkor Szűz Máriát nem emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak használná.
A szentlelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall. A keresztények istenképéből a török megértette az atyát és a fiút, de a szentlelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem teszi a magyar se.
Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az ártalmas nedveket, a lélek is kiizzadja az ártalmas indulatokat. A léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de mégse az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni. Homér látta vak szemével az átok istenét, s nőalaknak látta. A káromkodás őelőtte bizonyára férfialakú isten lett volna. Az egyház is százféle átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a káromkodás vétek. A pokol és a tisztítótűz is átok. Akiket Dante itt talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. Aki csak jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A magyar ember nemigen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan kikáromkodja magát, s tudja, hogy ezáltal nagyot könnyít lelkén. Az ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert akit jól összeszidna: annak aztán békét hagyna.
Csúnya dolog a káromkodás, de íme, haszna is van.