Hagyjuk el azonban Tihanyt, s utazzunk tovább. Hagyjuk el nyugati ormát, a gyönyörű Csúcshegyet, s keleti fennsíkját, Óvár sziklapadjait. Kopár helyek ma, gyönyörű pihenők és messzelátók villatelepe majd a közeljövőben. Tündértanya lesz még Tihany nemsokára.
Ott vezet el utunk a földvári csárda mellett. Mikor arra jártunk, csak a csárdát láttuk, pár száz ölnyi távolságban a Balaton vizétől. Ma legszebb és legnagyobb fürdőtelepe a Balaton somogyi partjának.
Igazán jó helyre alapították.
Tihany két nagy tóvá választja el a Balatont. Füred, Csopak, Alsóörs, Almádi, Kenese és Siófok nyaralói csak az egyik tavat látják, Tihanyon túl nem repülhet tekintetük. Így vannak a nyugati tó nyaralói is. Őelőlük meg a Veszprém megyei Balatont zárja el Tihany. Csak a balatonföldvári fürdőtelep vidám lakói látják mind a két Balatont.
Szerencsés múltja, virágzó jelene, ragyogó jövendője van Balatonföldvárnak.
De csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok, birtokterületek darabokra nem tördelik szét.
Balatonföldvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnokfürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És így tovább.
Mi ennek az oka?
Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy ez a víz különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendű, rangú, osztályú és felekezetű emberek bőre között.
Ezer szélrohama van a levegőnek, ezer hullámcsapása a Balaton vizének.
Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám keresztény, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balatonföldvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztény hullám.
Ilyen a balatoni szél is. Ilyen a balatoni napfény is.
Szakemberek azt mondják, hogy ilyen a tenger vize és szele és napfénye is. Csakhogy az idegen nemzetek hercegei, bárói és nemesei tökfilkók. Ők a tengernek ezt a természetét fel nem ismerik. A cambridge-i hercegek és Montmorency grófok például annyira dőrék, hogy ők képesek még Lewi bankárral s még Hugmayer sütővel is egy tengerben fürödni.
A magyarok finomabb bőre ezt meg nem engedheti.
Be kell azonban ismerni, hogy orvosaink meglehetős tudatlanok. Ők például nemigen törődnek azzal, hogy a hurut, csúz, köszvény, vérszegénység, angolkór, idegesség keresztény vallású vagy zsidó vallású, főnemesi vagy közpolgári betegség-e. Nyilván nagy könnyelműség ez. Ők e betegségek ellen derűre-borúra csak a Balatont rendelik általában, ahelyett hogy határozottan megmondanák: melyik betegség ellen melyik felekezetű vagy rangú hullám és napfény használ leginkább.
Hogy a muzsikus cigány ott a balatoni fürdőn mind neveletlen, s hogy hegedűjén csak egyféle húrt használ, s dalát egyenlően húzza, s a különböző rangú és felekezetű húrok, dalok és pénzek közt éppen nem tiszteli a különbséget: ezen már meg sem ütközünk. Vad művésztől, tanulatlan embertől, fekete cigánytól nem is lehet egyebet várni.
Ilyen hátrányok még nagymértékben nehezítik a Balaton fölvirágzását.
Készül azonban törvényjavaslat, mely az efféle bajokon segíteni fog. Eszerint a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang, osztály és felekezet szerint, s a vízbeli határokat kikarózzák. Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A zsidókat beszorítják az akarattyai és a gamászai öbölbe Siófokig. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kishivatalnok és munkásember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java színvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké. Valamelyes részt átengednek a katonaság számára.
Így lesz majd nagy és boldog, hatalmas, mívelt és gazdag a társadalom.
Baj lesz ugyan, hogy az isten napja egyenlően süt ezentúl is mindenkire, de ezen már nemigen lehet törvényhozásnak segíteni. Ez ellen a segítséget a magántevékenységnek kell átengedni. A finomabb ízlésűek kesztyűt húznak majd a fejükre, hogy a fejüket legalább az a napsugár ne érje, mely a parasztra, iparosra, zsidóra és munkásosztályra is egyaránt ragyog.
Balatonföldvár tehát akkor még nem volt a világon, s mi vasút szárnyán repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle úgy maradtak el mellettünk, mint útszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt akkor még egyik se az.
Boglárra értünk. Délfelé járt már az idő. Az ebéd dolgában nem intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, író embernek, képviselőnek, ha vidékre megy, fő gondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát van valaki, aki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az miránk is.
Amint leszállunk a vasútról: csengő gyerekhang fogad bennünket.
– Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi hajóskapitány vagyok.
Odanézünk.
Rózsás képű, tejes szájú, szőke hajú, mosolygós arcú gyerkőce áll előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombú, arany vállzsinórú, testhezálló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes nadrágja s fehér kesztyűje is kapitány; de az egész alak mégse hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek.
Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor még meg se írta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak. Legjobban örült Gyulai Pál úr. Mert a kis kapitány még őnála is kisebb embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül.
– Mekkora lehet az a hajó, amelyiknek ilyen kicsiny és fiatal a kapitánya?
Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volt a Balaton második gőzhajója. Első volt a „Kisfaludy”. Ennek azonban nevet se adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg se keresztelhették. Somogyi birtokosok és kereskedők építtették, hogy követ, bort és személyt szállítsanak vele Zalából. Boglár, Fülöp és Badacsony között közlekedett. A viharok azonban gonoszul bántak vele, s azért nemsokára el is adták tyúkültetőnek. Volt egy kis mentőcsónakja is. Kócmadzaggal volt a hajó farához kötve. Volt két födetlen nagyobb uszályhajó is. Ezt szokta Fülöp és Boglár közt vontatni.
A kis kapitány tudatta velünk, hogy őt Szentirmay József, az én komám megbízta, hogy késedelem nélkül vigyen bennünket Badacsonyba, mert vár bennünket az ebéddel. Engedelmet kér azonban tőlünk, hogy egy kis kerülővel egy vontató üres hajót átvihessen a fülöpi révbe.
Hogyne adtuk volna meg az engedelmet?
Mikor elindultunk: Badacsony napkeleti oldala állt előttünk. Mint öreg, hatalmas uraság, amint leül a parton, s lábait füröszti a vízben. Feje kopasz, arca mosolyog, dolmánya tele boglárral és pitykével. Minden boglár egy-egy szép pince, nyaraló, szőlőhegyi hajlék. A távolból valamennyi fénylik a déli napsugárban.
Hajh, de erdélyi barátaim nem gyönyörködtek fényes alakján. Csak Nagy Miklós nem tudta szemét levenni róla. Szilágyi Sándor csak csevegett. Salamon Ferenc csak dévajkodott, Gyulai Pál úr csak kötekedett.
Salamon Ferenc lement a hajóterembe. Ott talált egy vékony mestergerendát, hasonlót a testgyakorlók vasrúdjához. Láttam, hogy kedve kerekedik atléta rúdgyakorlatokat csinálni. Gyulai Pál úr mosolyogva nézte, mikor pottyan le a rúdról. Mert hogy lepottyan, szentül hitte.
Gyulai Pál úr mosolygása gonosz ötletet szült bennem. Fölmentem a födélzetre, s megkértem a kis kapitányt, hogy a hajót fordítsa egy kissé hullámhosszant. Most ugyan csöndes idő volt, a falevél se mozdult, de reggel volt egy kis vihar, s még délben is mozogtak miatta a hullámok, noha már nem tajtékzottak. Hajónk keresztbe vágta a hullámokat; azt akartam, oldalt kerüljön a hullámok útjába.
A kis kapitány megértett, s a kormányosnak intett kezével.
Lemegyek a hajóterembe nyugodtan, ártatlan arccal. Salamon Ferenc akkor is lóbálódzik a rúdon, és Gyulai Pál úr akkor is mosolyog.
Egyszerre csak oldalra hajlik a hajó, s Gyulai Pál úr odatántorodik a terem falához. A másik pillanatban másik oldalára hajlik a hajó, s Gyulai Pál úr megint meglódul, alig tud a mestergerenda oszlopában megkapaszkodni. Salamon Ferenc ugyan nem vett észre semmit, mert ő csak himbálódzott a rúdon, a hajó hentergése csak még inkább segítette a mulatságban.
De Gyulai Pál úr most már nem mosolygott, hanem rákiáltott Salamonra:
– Ne szamárkodj, Ferenc. Nem látod, hogy inog a hajó?
Tulajdon szavai. Egy kis ijedség és igen sok félreértés volt e szavakban. Járt ugyan már vizet Gyulai Pál úr is, mert amióta él, jó barátok társaságában már hétszer meglátogatta a Margitszigetet, s néhányszor Leányfaluba is elhajókázott, de azért azt első pillanatban mégse vette észre, hogy a hullám hányja a hajót, s nem Salamon Ferenc dévajkodása, s hogy a hullám se hányná ennyire, ha a kormányos igazán vezetné s nem csalfán vagy ügyetlenül a kormányrudat. Ilyen félreértés azonban, kivált a politika mezején, igen sokszor hatalmába ejtette Gyulai Pál urat. Pedig a politika is olyan ám, mint a tenger vize. Hol viharos, hol csöndes. S ha baj fenyegetett, Gyulai Pál úr sohase látta meg a kapitány és kormányos hibáját vagy mulasztását, hanem a baj okát mindig másban kereste. De így kell ennek lenni. Mentsen isten attól, hogy a kritikusnak mindig igaza legyen. Úgy szép a kritikus, ha téved. A tévedés az ő benső igaz természetének alkotórésze. A manó élne tovább a világon, ha a papnak és kritikusnak mindig mindenben igaza lenne.
Kikötöttünk Badacsonynál. Kikötő ugyan még akkor nem volt, tehát elő kellett venni a mentőcsónakot, ezen jutottunk ki a partra. Ott várt bennünket Szentirmay József! János püspök rokona és főembere, az én jó keresztkomám, mostan pedig vendégváró szíves házigazdánk. Elbúcsúztunk a kis kapitánytól, nem is láttuk az életben többé, s mentünk házigazdánk elé.
– Isten hozta az urakat, testvér látja a testvért!
Ez már Balaton-parti szó volt. Tetszett Nagy Miklósnak, de nagyon.