Répa Ferkó!
Eszembe jut a népdal.
Répa Rozi – Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszorítja: Száját csókra igazítja.
Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifjú, bátor, csodaszép, legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyűjt, szegény embert nem bánt. Amit úrtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kísérője. Senki se tudja azt: ki volt apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt elmúlása. Tizenkilenc esztendő óta nincs már róla hír a világban. Aludjatok tovább, vármegyék kormányzói, Sobri Jóska hamvát elhordta már a szél, hírét-nevét csak kevesen őrzik.
Hát szeretője őrzi-e még? Él-e még Répa Rozi? Szőke volt-e? Barna volt-e? Van-e kis hajléka, vagy kitaszították a világba? Vagy cédán éli világát, vagy szíve megszakadt?
Rá gondoltam. Róla álmodoztam. Dús János barátom mellettem ott a pokrócon jóízűn hortyogott.
Az edericsi és vitai kakasok szava rég elhangzott. Megkerestem a Göncölszekeret. Nagyot hajlott már a rúdja, éjfél körül járt az idő, s én mégse tudtam elaludni.
Csöndes volt a világ. Talán a föld kerekségén nincs oly hely, ahol akkora volna a csöndesség, mint a Balatonon, mikor nem fúj a szél. A nádas lakói is rég elaludtak, s még egy se ébredezett.
Egyszer zörgést hallok a csárdánál, mintha járkálna valaki. Felülök, odanézek. Répa Ferkó áll a csárda előtt kalap nélkül. Napkelet felé néz. Talán azt nézi, mutatkozik-e már a hajnal?
– Valamit kérdeznék, Répa!
– Tessék csak.
– Mennyire van ide a Billege csárda?
– Valami két óra járás gyalogszerrel.
– Hallotta-e kend ezt a népdalt: Répa Rozi Billegőben: Játszik a Sobri ölében.
– Miért kérdi ezt az úrfi?
– Mert kendnek is Répa a neve, meg annak a lánynak is, meg hogy Billege is ezen a tájon van.
Répa Ferkó hallgatott. A telihold éppen az ő alakjára világított, s én jól odanéztem. Akart is szólni, nem is. Bal kezével oldalt hajtotta haját a homlokán. Utóbb mégiscsak szólt.
– Hogy nem tud aludni az úrfi.
– Eszembe jutott, lássa, ez a népdal, s aztán eszembe jutott a szegény Répa Rozi. Él-e még, vagy hová lett?
– Nagy eset az, úrfi, látom, hogy jó szívvel emlékszik meg Roziról, hát csak elmondom, ha már nem akar aludni.
Odajött hozzám, négylépésnyire leült az árokpart szélére, s elkezdte beszélni Répa Rozi esetét.
– Igaz, hogy a Rozi az én édeshúgom volt, de csak egy esztendővel fiatalabb, mint én. Ha élne, vagy ha most is él, harmincnyolc esztendőnél nem idősebb. Derék, szép, szemrevaló lány volt, de nagyon szegények, zsellérgyerekek voltunk, hát el kellett szegődnünk.
Én elszegődtem erre-arra, volt több helyem is. A húgom elszegődött a Diskay uraság malmába a molnármesterhez. Nem messze van ide az a malom; ott van Kisapáti körül az Eger vizén. Nem lett volna talán rossz helye, de hogy történt, hogy se történt, az uraság valamelyik rokona rávetette a szemét, s elkezdte a lányt hitegetni, csábítani, csiklandozni. Egy ízben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, úgy föltaszította az urat, hogy az a fogaskerékhez esett; az isten őrizte, hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a gazda, látták az őrlők és a cselédek, s az az úr bosszút esküdött. Nem is maradt ott a húgom egy pillanatig se, pedig estefelé járt az idő, hanem nyomban átmenekült az Ürgelyuk csárdába.
Az Ürgelyuk csárda ott fekszik a Szentgyörgyhegy lábánál, a kocsiút mellett, amelyen Kisapátiból megy az ember Tapolcára. Alig egypár puskalövésnyire volt a malomtól. Most is megvan, s most is az a zsidó van benne, aki akkor volt. Ő is csak úgy tudja ezt a dolgot, mint én. Ismerte is már a húgomat, mert nemegyszer ment oda borért húgom az őrletők számára. Meglátja a zsidó a lányt, amint szomorúan odaér a csárda elé, s azt mondja:
– Mi az, Rozi? Se üveg, se vászonkorsó,* se csutora nincs a kezedben?
– Nem is borért jövök most, hanem megyek haza, kiléptem a szolgálatból.
Zsidó ember kíváncsi. Szereti tudni, mi történik a szomszédban. Addig faggatta a lányt, míg ez el nem mondta az egész esetet.
– Igazad van, Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább ne menj. Este van, hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel, maradj itt éjszakára.
Úgy is lett.
Csakhogy estére kelve alig egy óra múlva megjött Sobri tizenketted magával. Aznap valami csetepatéja volt Sümeg körül a pandúrokkal, s ide jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, ami kedve ellen volt, mert mogorván szólt a korcsmároshoz.
– No, zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?
– Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a feleségemnél.
– Azt a lányt látni akarom!
Rozinak be kellett mennie az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri Jóska, kalapját hátravágta, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte feküdt az asztalon, cifra szűre a szék hátára téve. Három gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokás minden csárdában, ahova Sobri éjszakára benézett.
A lány reszketett. Ha a Diskay uraságnál se volt maradása, mi lesz most a haramiavezérnél? Hét-nyolc rabló, haramia ott ivott már a vezér közelében, a többi pedig kiállt az útra vigyázónak. Az egyik Kisapáti felé, a másik Gyulakeszi felé, a harmadik Raposka irányában, két legény pedig Tapolca felé. Ott lakott a szolgabíró.
Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én húgom, de annál inkább gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandúr hadnagyok szép lányokkal szokták a híres duhajokat megejteni.
De az én húgomra hiába gyanakodott. Olyan igaz járatban volt az én húgom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is, és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány mégis reszketett.
– Ne reszkess, édes húgom. Nem látja az többé fölkelni a napot, aki miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába, segíts kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól. Talán lesz még egy szavam hozzád.
A lány kiment a zsidó asszonynak segíteni. Sobri utánanézett, míg csak ki nem ment az ajtón. De amikor betette maga után az ajtót, még akkor is utánanézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is látta volna azt a lányt.
Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak:
– Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal írjon becsülettudó levelet, amelyben szánja-bánja bolond tüzességét, és szíve szerint való bocsánatot kér a lánytól mindazokért, amelyeket ellene vétett, de még azokért is, amelyeket ellene gondolt. A levélre pedig írja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgálólánynak az Ürgelyuk csárdába. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogyha pedig ő azt a levelet meg nem írja a ti szavatokra, akkor odamegyek hozzá én magam még ezen az éjszakán, legyen is rá elkészülve jól, s majd az én szavamra aztán megírja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét ragasztom rá pöcsétnek.
Mógor és Fűmag szó nélkül fölálltak, magukra kerítették a szűrt, hónuk alá vették a puskát, s mentek útjukra.
Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.
Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá, s nézte azt a barna faggyúgyertyát, mely ott sercegett előtte, s melynek kanócán izzó gombák alakultak a halavány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak. A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.
Pedig dehogy felejtette el.
Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay uraságtól.
– Jó reggelt, húgom.
– Adjon isten kendnek is.
– Tudsz-e olvasni, húgom?
– Tanultam is, tudok is.
– Ezt a levelet hozták neked az éjjel.
Nekiadta a levelet. A lány felbontotta, elolvasta, a szeme is könnybe lábadt. A becsülete, jó hírneve immár tiszta.
Sobri ekkor azt mondta:
– Volna még egy szavam, édes húgom. Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, amióta élek. Úgy érzem, mintha a szívemhez nőttél volna. Egész éjjel nem hunytam le a szememet, csak terólad gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel nézhetsz rám, jó szívvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy hűséges szívbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a tied leszek. Szegénylegény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak, kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának, s ha te is úgy akarod, s ha isten is úgy akarja, valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát, édes húgom. Vagy mégysz vissza a malomba, vagy mégy haza jó anyádhoz, vagy jössz velem Billegébe.
Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét, s azt felelte:
– Ha úgy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.
Hejh, hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a sarkantyú! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókra a lányt, csak úgy csattogott a lánynak ajka! Hogy rúgta be Sobri Jóska a csárda rozzant ajtaját, s hogy rivallt be a legényekhez!
– Gyerekek, héj, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?
Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló lányt.
– Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szívbéli jegyesem, igaz hű mátkám. Ha sors úgy akarja, szerencse úgy hozza, isten úgy rendelte: esztendőre vagy kettőre ott leszünk együtt a menyegzőnkön!
Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.
– Az isten áldjon meg benneteket, Jóska, e tisztes leánnyal együtt, kívánjuk tiszta szívvel mindközönségesen.
A duhajok egymás után odamentek a vezérhez, s mindegyik elmondta a maga áldását Sobrinak is, Rozinak is.
Csak Pap Andor morgott még azután is, ahogy áldását elmondta.
– Asszony: vesződség; szerető: keserűség. Útra menőnek üres zsák is teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle asszony?
Így lett az én húgom Sobri Jóska szeretője. Így ment oda a Billege csárdába, s így maradt ott.
A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is úgy, mint cseléd, hanem úgy, mint édeslányuk volt ott az én húgom.
De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá akármit, tudom, hogyha a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se elégedett meg. Hanem tudtára adta főbírónak, pandúrok hadnagyának, hogy a Rozi húgomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjúfióknak se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi húgomat bántják: minden csepp könnyéért az urak vére folyik, s olyan bosszút áll, hogy maradékról maradékra megsiratják.
De nem is bántották soha. Hanem amikor megtudták, hogy a húgom hol van s hogy ő a Sobri szívbeli mátkája: elmentek abba a rongyos csárdába még az urak is Tapolcáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy húgomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy úri kisasszonnyal.
Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri ölében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak, s rájuk nem mert volna nézni senki.
De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok szegénylegény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a seregébe. Kit fölvett, kit nem. De akit fölvett, annak az élő istenre meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én húgomat el nem hagyja, ínségre jutni nem engedi, betegségben gondját viseli, s örökké megbecsüli.
Meg is tartotta fogadását mindenki.
Egyszer aztán Sobri Jóska hosszú időre elmaradt. Ennek éppen tizenkilenc esztendeje.
Rozi húgom várta-várta. Eljárt a templomba, s imádkozott buzgón a jóistenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Híre járt, hogy eltűnt, elmúlt, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.
Az én húgom nem hitte el. Maga Sobri mondta neki:
– Engem, Rozi, föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.
De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt elhagyhatta?
Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Húgom elkísérte a billegei majorig. Szegény húgom kiült az útszélre, s órákig el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, úton, erdők nyílásán; nézett, hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd Sobrival, milyen jólesik majd annak, hogy ő eléje ment.
Hiába!
Két esztendő is elmúlt már, de Sobri csak nem jött. Szegény húgom hervadt, fogyott, fejét búbánatnak adta. Nem hallgattam keserves panaszát, nem nézhettem omló könnyeit. Kiléptem a szolgálatból, s elmentem Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hírét nem hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy úr volt, nemesúr volt, s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a duhajruhát, felöltötte selyemdolmányát, s most nagy úr Pesten, talán főispán is.
Ezt nem mondtam meg szegény húgomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt meghallja. És azután magam se hittem.
Egyszer, úgy két esztendő múlva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához, lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, súgva hívta félre húgomat.
Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt, képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri idejében.
– Hol a Jóska, bátyámuram?
– Ne kérdezd, Rozi húgom.
– Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?
– Megmondom hát, Rozi húgom. Erdő szélben, hegy tövében, hársfa árnyékában, virág nyílik körülötte, senki se üldözi, senki se háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide, s mégis megöregedtem, mire ideértem.
S elmondta Sobri Jóska halálát és utolsó perceit. Ahogy történt két év előtt Tolna vármegyében, Lápafő határában.
Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, ahogy őt az én húgom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.
Szegény Rozi húgom!
Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hírt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy így kellett annak történni. De azért mégis úgy fájt a szíve, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.
– Bár elvett volna az isten engem is vele együtt. Mi volt az utolsó szava?
– Utolsó szavát nem hallottam, mert amikor a katonaság körülvett bennünket, s pajtásaink már elvesztek vagy kézre kerültek, én odábbálltam, s egy dombos csalitba menekültem, de amint a domb oldaláról visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: „Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, amit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, míg éltek, el ne hagyjátok!” Én, Rozi húgom, nem is hagylak el téged, azért jöttem íme hozzád, pedig most már az én életem kutyát se ér.
Úgy sírt, úgy zokogott szegény húgom, könnye úgy omlott, mint a záporeső. De mégis odafordult Pap Andorhoz.
– Köszönöm kendnek, bátyámuram, szíves jóindulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegít engem.
Hiszem, hogy meg is segítette, csak azt nem tudom, milyen úton-módon. Elbúcsúzott másnap édesanyánktól, harmadnap éntőlem, s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sírját megy fölkeresni.
Sohase láttuk többé.
Megtalálta-e Sobri sírját, vagy él-e még valahol, vagy a szíve megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.
Így végezte Répa Ferkó a szomorú történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, csak éppen hogy a nap még nem bújt ki a Balatonból. Hanyatt feküdtem, a vakondtúráson nyugodott fejem, úgy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.
Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal, vagy elhidegszik, vagy hűtlenné válik, s a másik aztán vagy utánahal, vagy vigasztalódik, vagy hűtlenséggel fizet a hűtlenségért. Tízezer regényben és százezer elbeszélésben megírták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltűnik, vagy utálatossá lesz, s a beteg szív aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.
Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S amely oly ritkán van otthon a társadalom fennsíkján élő lelkek szerelmében.
Mi a szerelem?
Agynak működése, mint a gondolkozás.
De a gondolkozás mértékében kiszámíthatatlan különbség van az emberek közt. Az egyiknek agya független tud lenni érzéstől, szenvedélytől, önimádás babonájától – a másiké nem. Az egyik a csillagok nyomait méri föl, s ezeresztendős jövendőnek javulására dolgozik, hogy a születendő nemzedékek jobbak s boldogabbak legyenek, mint mi. S a másik gondolkozás a teremtés legnagyobb ügyének a kamatláb változásait tekinti. Newton és Shakespeare agya az istenekkel száll versenyre, s a földhözragadt szegény ember agya elvész abban a kérdésben: mit eszik holnap, s miként szerzi be téli gúnyáját?
A szívek közt nincs akkora különbség.
A szegény lány szíve úgy érez, mint a királylányé, s a betyár úgy megőrzi szerelmének titkait, mint a lovag. Ésszel, tudománnyal, magas míveltséggel keveset törődik a szív. A legtudósabb elme s a legmagasabb gondolkozás mellett is satnya és nyomorék maradhat a szív, s erővel és érzések gazdagságával lehet tele a nyájőrző tanulatlan bojtárgyereknél is.
Miért van ez?
Érzéki dolog a szerelem, s az érzékek mindenkinél egyenlők. Így tanítják a tudomány emberei. De ez nem megoldás. Hiszen az agy és a gondolkodás is érzéki dolog, s ebben mégis óriási változást idéz elő a tanulás és a míveltség.
A bölcsesség arany, a bölcselkedés aprópénz. Keveset adnak érte, elvesztése se nagy kár, rozsda is megeszi. A tudós elmék, erős gondolkozók, számítás emberei bölcselkedésük mértéke alá vonják szívüket, szerelmüket.
Megengedjék-e erősödni az érzést? Nem lesz-e ez akadály életük útján? Nem árt-e meg az egészségnek? Melyik lánynak szerelme lesz biztosabb, kényelmesebb és hasznosabb? Mit nyerhetünk ezzel? Mit veszthetünk amazzal? Melyik gyümölcsöz jobban és gyorsabban?
Ez az elmék bölcselkedése. S minél kisebb úr a szív, annál nagyobb úr a bölcselkedés s annál hitványabb a szerelem. A hatalom és míveltség birtokában lévő úgynevezett nagy családoknál a szerelem nagyon hasonlít a vállalathoz. Tárgyalás, alku, megegyezés, mérleg, egyensúly, szállítás, kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlítése, s gyakran per, felszámolás, csődbe jutás.
Itt már a szerelemnek alapszabályai vannak, mint a részvénytársaságnak. Itt már aztán vigyáznak arra, hogy az egyes szakaszok ellen senki se vétkezzék. Az „élek érted, meghalok utánad” nincs bent a szakaszokban. Ezt nem hagyná jóvá se a törvényszék, se a miniszter, se a közgyűlés. A „hűség” benne van az alapszabályokban. De föltételhez és bírságokhoz kötve. Aki megszegi a hűséget: fizet ennyit és ennyit. S míg fizetni tud: fennáll a szerelem szegett hűséggel is. De aki nem tud fizetni: azt kilökik a vállalatból. Annak többé nincs joga a hűséghez, a szívhez, a szerelemhez.
S minő fenség az, amikor a társadalom magasán is néha előáll a szív, s nem engedi magát megkötözni, vagy széttépi kötelékeit, s elveri maga mellől az alkuszokat, bírákat, ügyvédeket, közbenjárókat s a számítás és bölcselkedés egyéb szállítóit!
Így kellene lenni mindig s mindenütt.
Így volt annál az erdei duhajnál, akinek a neve egykor Sobri Jóska volt. S így volt annál a nyomorult lánynál, aki addig élt, ameddig szeretett, s amikor szeretője meghalt, ő is elmúlt utána örökre.
Míg e sorokat írom: azalatt tudósít egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány év előtt kivágták, s körülötte a csalitot is kiirtották. „Sobri fája.” Így nevezte a nép. Amelynek oldalához utolsó harcában puskáját támasztotta; amelynek árnyékában magát agyonlőtte; s amelynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállt a fánál, s egy sóhajjal vagy egy áldással gondolt arra, aki ott porladozik. Együgyű léleknek már ez a természete.
Vajon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könnyeivel megáztatta-e, mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, ahonnan származott?