– –Mikor a nap fölkelt: akkor aludtam el. Talán két óra folyásig aludtam. Mikor fölébredtem, Répa Ferkó már nem ült mellettem az árokparton, hanem útitársam mosdott a harmatban s törülközött zsebkendőjével. Némely madár is megmosdik a harmatban, a hiú lány is megcselekszi, akkor nekem is jólesett.
Szigligetben reggeliztünk.
A vár omladékait összejártam. Ott is találtam egy kis juhászbojtárt, kerepőt faragott* egy döledék fal árnyékában. Ennek is Répa volt a neve, de ez se Sobriról, se kedveséről nem tudott semmit.
Még nem volt dél, amikor Badacsony hegyére értünk. Napkeleti oldalán értük el a csodálatos szépségű hegyet. Csakhogy akkor nem várt bennünket a parton Szentirmay József.
Mint vár most, mikor Gyulai Pál úr kiugrott a csónakból, hogy minél előbb szilárd talajt érezzen lába alatt.
Hatalmas szép férfialak volt ez az én derék barátom Szentirmay.
Széles váll, domború mell, egyenes derék, piros arc, oroszlánfej, de kék szemekkel, állandó mosollyal.
Jókedvű, igaz magyar ember. Aminőt én szeretek. Jókedve sohase szűnt meg. Még akkor se, mikor az orosszal ütközött, s az orosz ágyúgolyó egyenesen derékban találta. Még akkor se, mikor a függetlenségi harc végén besorozták s Olaszországba hajtották.
Mert hogy honvéd volt, tiszt volt, vitéz volt: természetes.
Valami honvéd-vadász zászlóaljnak volt főhadnagya.
Mikor Branyiszkót ostromolták, s pár útforduló sáncot bevettek: a véletlen Guyonnal hozta össze, a vakmerő tábornokkal. A tábornok valami ok miatt toporzékolt haragjában. Pedig a golyók ott fütyörésztek körülötte. Látta, hogy a rózsás képű, fiatal, szőke vadásztiszt mosolyog. Pedig hideg is volt a tél miatt, meleg is volt a csata miatt.
– Mit nevet ön?
– A németet, tábornok úr.
– Mi van azon nevetnivaló?
– Az, hogy mindjárt kiverjük minden állásából. Nézze, tábornok úr, minden német jobbra-balra tekinget, mintha jobbról-balról félne, s mintha azt keresné, merre könnyebb futni. Ha meg akarná állását tartani: mereven nézne ránk, mint a sas.
Igaza volt.
A tábornok jól megnézte a látócsövével a hegyoldal német csapatait, s rögtön észrevette maga is, hogyan tekinget jobbra-balra a legénység.
Jó jel volt. Elismerésül kezet szorított a fiatal hadnaggyal, s azontúl neki is jókedve lett.
Hát amikor az orosz ágyúgolyó derékban találta.
Valahol a Hegyalján verekedtek az oroszokkal.
Szentirmay zászlóalja egy domb oldalán állt, szálas nyárfaerdőbe vonulva. Az orosz seregnek, ha kifejlődni akart, s előre akart hatolni, ezt a zászlóaljat az erdőből ki kellett verni. A vadászok azonban ügyesen lőttek, bátran megálltak; lovassággal nem lehetett, szuronyrohammal nem volt tanácsos őket megtámadni. Védték őket a szálas fák. Az orosz vezér tehát egy fél üteg nehéz tábori ágyút vezényelt ellenük, s lőtte az erdőt alattuk, fölöttük, körülöttük.
Lőhette azt. Nevették azt a jókedvű honvéd-vadász fiúk.
Pedig nem egészen nevetséges ez a hadi játék. Erdei nagy szálfát ugyan tábori ágyú le nem dönt, de az ember egy pillanatig se biztos, hogy a lelőtt, letördelt, leszaggatott faágak a szemét ki nem ütik. Érdekes állni az ilyen ágyútűzben. A karvastagságnyi ágak úgy hullanak, mint a záporeső, s az irtóztató zúgás-recsegés még az ágyú hangjánál is jobban rázza a lelket.
Szentirmay látta, hogy az orosz egyelőre csak ágyúval akar dolgozni. Odaszólt zászlóaljához:
– No, fiúk, mi is rágyújthatunk, ha az orosz rágyújtott.
Szentirmay a pipát értette. Neki nem volt ágyúja.
Odaállt egy félölnyi vastag nyárfa mögé, hátát nekitámasztotta a fának, elővette makrapipáját, megtömte dohánnyal, kicsiholt, s az égő pudvát rátette a dohányra, sőt már a kupakot is rászorította a pipára.
De szippantani már nem volt ideje. Esett hasra, csak úgy zuhant. Az a nagy fa, melyhez támaszkodott, úgy ütötte hátba, mint a mennykő. Egy tizenkét fontos orosz ágyúgolyó éppen a fa közepének ment neki, s az lökte meg a fát. Ha az a fa ott nincs, Szentirmayt derékban úgy vágja ketté az ágyúgolyó, mintha ollóval szelték volna kétfelé. Az az ágyúgolyó éppen a derekának tartott.
Legényei odaugranak, amint látják, hogy a földön fekszik.
– Hadnagy uram, itt vagyunk! Csak nincs valami baj?
– Van, fiaim, van!
Nagyot szippantott a pipán, de nem jött a füst.
– Az a baj, fiaim, hogy a pipám kialudt. Újra ki kell csiholnom. Adta muszkája, mennyi bajt csinál az országban.
S szedte elő készségét, szerszámát, hogy kicsiholjon. De már ezt a fiúk nem engedték hamarosan. Dörgő éljen-rivalgással fölemelték a hadnagyot, s megmutatták a muszkának. Ma is töri még a fejét a muszka, miért örültek, miért kacagtak, miért éljeneztek a honvédek olyan nagyon?
Mikor a harcnak vége lett: besorozták osztráknak át is. Közlegénnyé tették, s gyalog hajtották Olaszországba. Adtak rá komiszruhát, de olyan rongyosat, piszkosat, hogy igazi osztráknak nézhette mindenki. Sebaj. Neki jókedve volt örökké.
Lelkes barátja akadt az útban. Burián pesti ügyvéd. Akit később egyenes termetével, hosszú szakállával, tekintélyes komolyságával együtt minden ember ismert és tisztelt Budapesten. Szentirmay mérnökségre, Burián ügyvédségre készült; Pesten már jó ismerősök voltak, Olaszországban ismét összekerültek, s gyöngéd barátságuk halálukig tartott.
Hogy történt, hogy se történt, Szentirmayt mint besorozott osztrák katonát Florencbe helyezték. Egy kegyetlen szívű, mogorva kapitány kezére került. Csakhogy ennek volt egy kegyes szívű, vidám kis felesége s két apró porontya. Amint a kis feleség meglátta Szentirmayt: ennek deli termete, mosolygó ifjú Apolló-arca rögtön szemébe tűnt, s nem nyugodott addig, míg őt a mogorva férj oda nem rendelte magához privátdínernek.
Hamis szeme volt a menyecskének. Két nap alatt már mindent kinézett a privátdínerből. Azt is, hogy magyar fiú; azt is, hogy mívelt fiú; azt is, hogy jókedvű fiú; azt is, hogy tiszt volt, hogy kitűnően tud rajzolni, gyönyörű hangon tud énekelni, s hogy egyáltalán nem arra való, hogy csizmát tisztítson, szobát söpörjön, piacra járjon, a konyhára fát, vizet hordjon, s a menyecske kutyáját sétáltassa, s két kis porontyát mulattassa.
Hohó! Álljunk csak meg kissé. Talán mégis arra való, hogy a két kis porontyot mulattassa, s azonkívül a menyecskét rajzolni és dalolni tanítsa.
De nagyon is arra való!
Néhány hét múlva Szentirmay katonai ruhában járt ugyan, de se privátdíner nem volt, se a katonai gyakorlatokra menni s mindenféle katonamunkát végezni köteles nem volt. Ehelyett mulattatta a két kis porontyot, s tanította a menyecskét.
De nem ingyen.
Hanem bizonyosan azt mondta a két kis porontynak:
– Hé, kölykek, mogorva kapitányomnak osztrák porontyai! Ide hallgassatok rám! Én ugyan játszom veletek, szépséges mamátokat is megtanítom dalolni és rajzolgatni, s amellett itt is maradok katonának, ameddig innen el nem mehetek. Meg is kapom én ezért a fizetést jó szóban, körömfaladékban, meleg kézszorításban, édes mosolygásban s ki tudná, mi másban. De ez nekem, adta osztrák porontyai, mind nem elég. Hanem van nekem itt egy Burián nevű jó barátom, adjatok annyi szabadságot annak is, amennyi nekem jut. Azután van nekem itt Florencben egy-két híres honfitársam, egy híres festőművész, s annak fiai, akiket már hazulról ismerek. Az öreg Markó és családja. Szabad járásom legyen nekem oda mindenkor. És végre nagyon szeretem az olasz hazafiakat. Akik minden osztrákot a pokolra kívánnak. Akik élnek, dolgoznak, rajongnak és meghalnak a szabadságért. Akik ellen apátok és bajtársai irtóháborút viselnek, s akiket ma is börtönre, golyóra, kötélre keresnek. Hadd mehessek én ezek közé szabadon, hadd mulassak velük igazán, s hadd szidjam én az osztrákot velük együtt kedvemre. Nosza tehát, kis osztrák porontyaim, mondjátok ezt meg a mamának, mama a papának, papa a generálisnak, mert különben én többé se veletek, se mamátokkal nem játszom. Dörgöm-morgom-csikorgom-adta osztrák porontyai!
A két poronty meghallgatta a kemény szót. Az egyik lehetett hároméves, a másik kétéves. S bizonyosan eljárt mind a kettő a nagy megbízatásban. Mert az én jó Szentirmay barátom ettől kezdve teljes szabadsággal mulathatott Florenc városában.
Mindennapos volt a Markó családnál. Benső, gyöngéd barátság erősödött meg köztük. Rajzban, építészetben, műízlés nemesítésében kincset gyűjtött Markóék segítségével ifjú lelke.
Burián barátja is szabadon járt-kelt ezután. Együtt töltötték napjaikat. Együtt vigadtak sorsukon, s búsultak hazájuk állapotján.
De megismerkedett a fiatal olasz hazafiakkal is. Hajh, minő lelkek voltak ezek! A honfikeserűségnek és honfirajongásnak minő mérhetlen tengere zajgott ezek szívében! A tűzokádó lángja nem ég akkora tűzzel, mint ahogy égett ezekben a gyűlölet a pápai uralom ellen, a német betolakodás ellen és a szanfedisták ellen. Ha az olasz nemzet még egyszer olyan nagy tudna lenni, mint volt akkor, amikor szerencsétlen volt! Ha a magyar nemzet úgy tudná ellenségét gyűlölni, mint tudta az olasz! Ha mindig úgy tudna gyűlölni, mint ahogy tud néha verekedni!
Szentirmay és Burián el-elment mulatni egyik-másik Albergóba* s annak titkos szobájába az olaszokkal. Bámulta, szerette, csókolta, itatta az olasz a magyar fiút. Egy florenci ifjú gróf majd megette Szentirmayt.
– Mit bámulsz rajtam, olasz?
– A magyart bámulom! Hát ti vagytok a magyarok! Mindig, mindig, régóta látni akartalak benneteket. Kezed is megcsókolnám, ha nem nevetnél. Mi vagyunk húszmillió, ti vagytok ötmillió. A mi gazdagságunk és míveltségünk harmadfélezer esztendős, a tietek százesztendős. Mi palotákban élünk, ti a pusztán. Mi óriási templomokban, művészetnek fönséges csarnokaiban imádjuk az istent s szerezzük meg a tudományt, ti pedig ott őgyelegtek erdőn, mezőn, szabad ég alatt. Nyugati mívelt nemzet vagyunk, ti pedig ázsiai hunok, tatárok. Minket is legyőzött a német, titeket is. De ti, magyarok legalább megvertétek a németet igazán, porba gázoltátok lobogóját, hátához paskoltátok gőgjét, s megtanítottátok futni és segítség után rimánkodni. Ti is véreztetek, de győztetek is. Mi csak véreztünk!
Kicsordult az olasz ifjú szeméből a könny. Így adta okát annak, miért bámulja a magyart, ha osztrák baka is ez.
Itt találkozott egy szegedi fogollyal, valami Bixio nevűvel.
A magyar kormány, mikor 1848-ban Szeged várát átvette, a várnak föld alatti nyirkos odúiban több mint száz foglyot talált, köztük sok olaszt. Nagyobb része olasz volt. Megkérdezte az osztrák kormányt: kik ezek? Miért vannak elítélve? Mikor szabadulnak, hová valók? A bécsi kormány nem tudta. El se voltak ezek ítélve. Olasz hazafiak voltak, s elhozták őket a Tisza mellé, eldugták őket Szegeden a föld alá, ott haljanak meg, ott rothadjanak el. A magyar kormány egyszerűen hazaeresztette őket.
Haza! De merre, hogyan?
Útba esett Ausztria, s Ausztriában megint elfogdostak belőlük egy csomót.
Elfogták ezt a Bixiót is. Ő azonban Udine körül kísérőjét leszúrta, és megszökött. Szerencsésen eljutott a piemonti király seregéhez, s oda állt be katonának. „Még egy átkozott németet megölni, s azután meghalni”: ez volt örökös jelszava.
Szentirmaynak sok följegyzése volt Bixio elbeszéléséből. Minő borzalmak pihennek e följegyzésekben! Ez is úgy ragaszkodott Szentirmayhoz.
De nem sokáig ragaszkodhatott. Szentirmaynak szegény szülei pénzt kaptak a veszprémi káptalantól, hogy fiukat kiválthassák a katonaságból. Ötszáz forintot kaptak, s ezen kiváltották.
Hazajött, mérnök lett. Baranyában tagosított harminc falut, fölmérte Veszprémet, megnősült, s rokona és egyik főigazgatója lett János püspöknek, s tervezte és építette János püspök nőnevelő intézeteit. Lángeszű és jókedvű ember volt mindig, szerette mindenki, s költő és jeles író lett volna, ha gazdag ember nem lett volna.
Mégsem lett gazdag ember.
Kinevette, utálta, lenézte a pénzt. Honvéd korában, olaszországi baka korában csak úgy becsülte, mint diákkorában. Akkor pedig becsülni nem tanulta meg; szegény fiú volt, sohase volt pénze megbecsülni való. Mérnök korában pajtásai közt osztotta föl busás keresetét. Veszprém városa ma is adósa neki több ezer forinttal. Szülővárosa: hát csak elengedte neki. S mikor már nagy úr lett, négy lovon járt, kastélyban lakott, száz szófogadója volt, százezrekben turkált: hosszú útra, hetekig tartó uradalmi körútra akkor se vitt magával többet öt forintnál, tíz forintnál. Röstellte, hogy őt ezért becsüljék, mert nagy úrnak tartják. Szívesen adakozott mindenfelé. Erre kölcsönkérte a pénzt úton-útfélen paptól, zsidótól, kasznártól, kocsmárostól, bérlőtől, jó baráttól. Titkárjának jegyzéket kellett vezetni, s hazulról kinek-kinek megküldeni a kölcsönpénzt.
Ő volt tehát a mi házigazdánk. Ő rendelte oda a partra a kocsikat, s ő vitetett föl bennünket János püspök villájába. Gyulai Pál úrral ő ült egy kocsiban.
János püspök villája ott feküdt Badacsony déli vállán, a legszebb ponton. Emeletes földház, kényelmes szobákkal. Ablakaiból napkeletre, napnyugatra s déli irányban a végtelenig látni. Mögötte észak felé a hegy zárja el a látást. Ott van az Omlás, a Tornyok, a Gyapjúzsákok s tetejükön a Kereszt. Valamennyi kősziklából.
Mindegyikünk megkapta a maga szobáját s egyúttal a sürgető meghívást az ebédhez. Szentirmay az első pillanatra észrevette, hogy piperézkedő ember nincs közöttünk. Egyiknek sincs kipödrött bajusza s bodorított haja. Egyiknek sincs se fekete, se fehér kesztyűje. Egyiknek sincs fényes hüvelye se fején, se lábán. Szóval: írók, tanárok, szerkesztők, tudósok vagyunk mind. Már olyanok, amilyenek.
Finom tapintattal rendezte be állapotunkat.
Ügyelt arra, hogy mindenféle inas, komornyik, huszár, vadász ne lábatlankodjon körülöttünk. A szolgálatot szobában és asztalnál az öreg Tuli és Tuliné végezte valami csitri falusi lány segítségével. Hadd lássák az urak, hogy otthon vannak.
Nevezetes ember volt ez a Tuli.
Valami házfelügyelő- vagy vincellérféle. Közönséges paraszt egyik szomszéd faluból. Szentirmaynak régi felszolgáló embere. Mindennap borotválkozva s tisztán öltözve. Kevés szavú, komoly tekintetű, lassú és ünnepélyes mozgású maga is, felesége is. János püspököt csak egyszer látta. Azonkívül a legnagyobb úr csak tekintetes úr volt előtte. Nagyságosat, méltóságosat, kegyelmeset nem ismert.
De fölségeset se.
Pár évvel előttünk ott járt József főherceg a főhercegnővel és a belga királynéval. Föl akartak menni Badacsony tetejére. János püspök volt már egyszer-kétszer úgy honvédszemle alkalmával a főherceg házigazdája, tehát csak az ő villáját keresték föl vezetőért. Hoztak magukkal Keszthelyről hideg sültet, pogácsát, új kalácsot, ezt a hegytetőn akarták elkölteni. Egész kíséretük egy huszárból állott.
Tulit kérték meg, vezesse föl őket a Kereszthez. Tuli szó nélkül vállalkozott. Kevés beszéde, lassú mozgása szemébe ötlött a főhercegnek.
– Hallja, kend, fel tud maga jönni velünk a hegy tetejére?
– Mit gondol a tiszt úr ! Ha ezek a fehérnépek föl tudnak menni, hát akkor én csak föl tudok.
– Micsoda fehérnépek?
– Hát ez a két tekintetes asszony!
A királyné és a főhercegné volt az a két tekintetes asszony.
A huszárnak ugyan nem volt szabad az utazók kilétét elárulni, de attól félt, hogy ez a paraszt valami ügyetlenséget, valami gorombaságot talál mondani. Félreinti Tulit.
– Vigyázzon kend a szavára. Fölséges asszonyok ám azok. Az egyik a belga királyné, a másik az alcsúthi főhercegné.
Tuli uram a pipát se vette ki a szájából, de el se hitte egy szavát se a huszárnak.
– Már, öcsém, nem tőled tanulom én meg a becsülettudást.
Bizony jobban is tudta, mint a huszár.
Mert amikor a fejedelmi személyek fölértek a Kereszthez, s ott ozsonnájukat elkölteni le akartak az aszú gyepes sziklára telepedni, Tuli csak odaszól az asszonyokhoz:
– Várjanak csak a tekintetes asszonyok egy szempillantásig!
Intett a hátul kullogó fiúnak, annak a kezén volt két szép selyempakróc, ezeket kivette kezéből, szépen leterítette a sziklára.
– Ide üljenek a tekintetes asszonyok!
A két királyi asszony mosolygott. A főhercegné nem állta meg szó nélkül.
– Hát a férjemnek nem hozott kend pakrócot?
– A tiszt úr férfiember, gondoskodjék magáról. Aztán férfinak minek is a pakróc?
Ebben is neki volt igaza.
Nos hát ez a Tuli volt szolgálattevő emberünk.
Az ebéd egyszerű magyar túladunai ételekből állott. Erdélyi ember hadd ismerje meg ezeket is. S hadd ismerje el, hogy nemcsak Erdélyben van híres sültje-főttje a magyarnak. Ital dolgában csakhamar általános meggyőződéssé vált, hogy a badacsonyi és somlyai bornál nem jobb a rózsamáli; hogy a badacsonyi ürmöst erdélyi ember nem ismeri, mert ilyen bor se Erdélyben, se Spanyolországban nincs, s végül, hogy a badacsonyi kéknyelű borhoz hasonló értékű és finomságú bor nincs a kerek földön. Még a tokaji aszú se éri el.
Végigbíráltuk úgy elméletben a leghíresebb erdélyi borokat. Különösen az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi borait s a jó Sámi Lászlónak híres borgyűjteményét. Nem fukarkodtunk az elismerésben. De hát a badacsonyi mégiscsak más.
Ma már Magyarország a bortermő országok közt a huszonötödik. Huszonnégy ország áll előttünk. Megelőzött már bennünket a nyavalyás Ausztria s a még nyavalyásabb Görögország is. Nálunk huszonöt év alatt terem annyi bor, mint Olaszországban egy év alatt, s ötvenesztendei termésünket kell összegyűjtenünk, hogy Franciaország egyesztendei termését egy csomóba összehozzuk.
Így vagyunk boraink értékével is.
A rajnai borok s finomabb francia borok tízszer értékesebbek, mint a mi jobbfajta boraink. Leáldozott a tokaji aszúbor napja is. Egész Hegyalján nincs már háromszáz igazi szőlősgazdánk. Rossz idő, rossz féreg, rossz tudomány tönkretett bennünket.
Kiváltképpen a rossz tudomány.
Azt az embert, aki először hozott be hozzánk francia szőlővesszőt, elevenen kellett volna feldarabolni, s egy darabját minden szőlővidéken ijesztő például karóra húzni. S ezt cselekedni mindenkivel, aki példáját követte.
Volt nekünk negyven-ötvenfajta kitűnő magyar szőlőnk. Magyar talajban, magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. Ahogy búzánknak, cseresznyénknek, sárga- és őszibarackunknak, sőt még gesztenyénknek sincs párja a világon, úgy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai mézes, a somlyai rakszőlő, a balatonmelléki juhfarkú, bajor és tulipiros föl nem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van ezek párja?
Miért kellett ezeket a vizenyős ízű francia, spanyol, olasz és rajnai fajtákkal fölcserélni?
Azért, hogy behozzák a szőlőférget, a szőlőpenészt, a szőlőnek minden fehér és fekete, minden föld alatti és föld feletti betegségét.
Ebéd alatt e kérdésről elmélkedtünk.
Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamokat elvégezte. Isteni lángelméje volt hozzá. S mikor ezt a hosszú gyakorlattal megedzette: akkor készíté e hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyúttal élőlény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében, barátságát déli melegében, szerelmét borában érezi és nyújtja.
Azt mondják: ki kell zsákmányolni a talajt, sok bort kell termeszteni, a mennyiségre kell törekedni. Azt mondják: sok francia szőlőnek holdja négy-ötszáz akót, sőt többet is terem évenként.
Nem ellenzem. Elfogadom.
De nem mindenütt. A tűzhányóhegyek bazaltoldalain, a bércek sziklás meredekjein sohase teremhet sok bor. S míg lesz úr és gazdag ember ez országban: kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is. Egerben hajdan az volt a közpéldabeszéd: „mihelyt szőlőm holdanként öt akó bornál többet terem, mindjárt nem egri bort terem”. Jó bor, jó bor, ha húsz akó is, de nem „egri bor”.
Lehet, hogy túlzás. De jellem van e példabeszédben. Hiába mondanák a mádi és tályai szőlősgazdának, hogy holdanként két hordó helyett húsz hordó aszút termeljen: nevetne rá.
Vagy nem lesz húsz hordó aszúja; vagy ha lesz: akkor tokaji aszúja nem lesz.
Amely asszony sok szerelmet terem: igaz szerelme nincsen annak. S nem terem igaz bort az a szikla, amely sok bort terem.
De mégis sok borra van szükségünk. A magyar ember lelkét sörnek, pályinkának át nem engedhetjük. Ám termeljétek a sok bort az alkalmas síkokon és hegylábakon, de a hegyek büszke meredekjén hagyjátok meg az ősi magyar szőlőt, s ha urak akartok maradni: szűrjetek a magasban olyan bort, amilyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek való. S ezeknek is csak ünnepnapon.
Így gondolkodott Szentirmay. Így terjesztette elénk borról, szőlőről, magyar emberről szóló meggyőződését.
Addig nem keltünk föl az asztaltól, míg az utazási rendet meg nem határoztuk.
Délután megnézzük Kisfaludy Sándor szőlejét.
Holnap reggel fölmegyünk a Badacsony tetejére. Délután átrándulunk Gyulakeszibe, s megnézzük Csobánc várát.
Holnapután Tapolcán ebédelünk, s átmegyünk Sümegre. A többi majd azután jön.