Huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben szívének nem egyetlen, de örök szerelmét, Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét vagy nyolc napot töltöttek együtt a szüreten, s ez idő alatt a közeli Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem is aludt el soha, még házasságuk alatt se.
Ez a szüret nem Kisfaludy szőlejében folyt le. Akkor még nem volt neki itt szőleje. Később, már házassága alatt, 1800 után szerezte ezt a szőlőt.
Ott fekszik a hegy keleti oldalán egy satóút* szélén, mely a bazalttornyok alatt a hegynek legmagasabb körútja.
Kisded hajlék, kis szobákkal, kis ablakokkal. De a kelő nap már betekint, s jó délutánig el se fordul tőle. A sajtóház ajtaja az udvarról a ház közepén nyílik, s a sajtóházból jobbra a lakóosztály, mely egykor egy kis dolgozószobából s egy hálószobából állott. A hálószoba volt egyúttal az ebédlő is.
Mikor ott jártunk, már akkor harmincegy esztendő óta nem élt a költő. Már akkor Eszterházy hercegé volt a szőlő. Valami lelkes tisztje figyelmeztette rá a herceget, nehogy a hajléka idegen kézre szálljon.
Nagy gond nem látszott a szőlő kezelésében. Akkor már rég bérlők kezelték a herceg csobánci uradalmát, melyhez Badacsony nagy része s a költő szőleje is tartozott. Miért költöttek volna a bérlők a szőlőre? Még csak márványtábla se volt a falba erősítve, melyre rávésve lett volna: Itt élt nyaranta a költő, itt volt nagy az ő alkotásaiban, itt volt boldog az ő szerelmében!
Igaz lett-e, költő, beteljesült-e a te jövendőmondásod?
„Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is, a regéimben megéneklett váromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántoríthatlan hazafinak szívvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadni segítették.”
Ezt írta a költő 1844. évi február 25-én Batthyány Fülöp hercegnek. Somlyai szőlejéről írta, de jobban illik badacsonyi szőlejére. Arra kérte a herceget: vegye meg ezt a szőlőt, hogy a költő halála után méltatlan kézbe ne jusson.
A herceg nem vette meg. Önmagától nem volt annyi esze, tanácsadója pedig idegen volt és ostoba. Ha Széchenyi István grófot figyelmezteti rá: az bizonyára megvette volna.
De badacsonyi szőleje most is úgy áll, ahogy halálakor, 1844. október 28-án, éppen kedves szürete után elhagyta. Huszonöt év előtt, mikor mi megnéztük, legalább úgy állott.
Még megvolt az a fiatal gesztenyefa, melyet a költő maga ültetett. Kövér, fényes, aranyba játszó nyalkazöld levelei mosolyogtak ránk a napsugárban. Mint kisded fát hagyta ránk a költő, gyümölcsét ő még nem ízlelheté.
De Rózájának, szíve királynéjának, költészete istennőjének virágos kis kertje már nyomtalanul eltűnt.
Tuli megmutatta, hol volt az a virágos kis kert. Most zöldséget termeszt benne a vincellér. Ahol a szerelmes szép nő szemei sugaránál viola és szegfű nyílott: ott most burgonya és sárgarépa terem. Így kell annak lenni.
A ház kis ablakai előtt sokáig álltunk, s a messze vidékre széjjelnéztünk. Balra az ábrahámi és kővágóörsi hegyek s a nagy messzeségben Tihany ormai. Előttünk és alattunk a nyugvó Balaton fensége. Szemközt a boglári domb és Somogynak roppant határai.
Azt néztük, azt láttuk, azt éreztük, amit a költő.
Ah, ha azt, amit éreztünk, meg tudtuk volna örökíteni úgy, amint a költő!
A költőt azonban az istennek és az emberszívnek legnagyobb ereje, a szerelem segítette. Hiszen Kisfaludy Sándor Badacsonyban szerette meg Szegedy Rózát.
Egy költőnek szerelméről se írtak annyi könyvet, mint Kisfaludy Sándoréról. De szerelmének történetét se írta meg egy költőnk se annyira, mint Kisfaludy Sándor. Se Petőfi, se Csokonai. Pedig ennek boldogtalan, amannak boldog szerelméről oly gyakran zengett a lant. Vörösmarty szerelméhez alig mertek íróink hozzányúlni; Arany Jánoséról, Tompa Mihályéról szólni ledérségnek látszott volna. Kisebb költőink lóti-futi szerelme éppen nem ébreszté föl a nemzet kíváncsiságát. De hol lehet megismerni Kölcsey és Kemény Zsigmond, Jósika és Eötvös József szívének ifjúkori paradicsomkertjét? Hejh, de kezdetén vagyunk mi még csak annak a műnek, mely irodalmunk és íróink élettörténetét igazán állítaná elénk!
De akármennyit írtak Kisfaludy szerelméről, s akármennyit írt ő maga is: még sincs teljesen megírva az se. S bizony nagy mulasztást követtem volna el, ha mikor Badacsonyban voltunk, emiatt Gyulai Pál úrral nem évődtem, nem kötekedtem volna egy sort. Mit tudott ő akkor Himfy szerelméről?
Kisfaludy az ő Rózájával nem Badacsonyban találkozott először. Első találkozását leírja ő maga elég részletesen.
Ez Sümegen történt.
Kisfaludy Sándor, mikor apja őt Pozsonyból hazahívta, meglátogatta öreg anyját Sümegen. Itt egykor, egyik kedves barátjával, Oszterhuberrel a vármegyebeli leányokról beszélgetett, s beszélgetés közben szóba jött Szegedy Róza is. Oszterhuber kérdezte:
– Nem ismered?
– Nem.
– Pedig atyafiak vagytok.
– Nem tehetek róla.
– Nem is baj, ha nem ismered. Igen szép és igen okos lány, de igen nagy úrnő. Szegény legény ne forgolódjék körülötte, mert nagyra van nevelve.
– Ha igen okos lány, akkor lehetetlen, hogy minden nagyságos úrfi szerencsével és minden szegény fiú hiába forgolódjék körülötte. Hiszen vannak nagyságos tökfilkók és igen derék szegény fiúk.
Már ez az észrevétel is bizonyság arra, hogy a nagyra törő ifjút, kinek lelkében viharként zajlott a nemes önérzet és magasra vágyás, Oszterhuber intő szava nem ijesztette el, hanem inkább dacra és vállalkozásra hívta fel.
Azért is szeme közé akart nézni Szegedy Rózának.
Hallotta, hogy Róza hol atyjával, hol Feri bátyjával, hol valami nagynénivel szeretett országos vásárok alkalmával a közeli városokba berándulni, s ott a vásári élénk jelenetekben gyönyörködni. Hallotta, hogy a legközelebbi keszthelyi vásárra is berándul.
Nosza utána!
Sietett Kisfaludy Keszthelyre, de mire száz kérdezősködés után megtudta, hogy Róza rokonánál, a hahóti apátnál vagy unokatestvérjénél, a keszthelyi grófnál van szállva, s mire oda bekopogtatott: akkorra már csak azt a hírt hallotta, hogy ezelőtt félórával hazaindult.
Sebaj. Egy kis mérgelődés, egy egészséges káromkodás – s aztán megint csak utána.
Átment gyömörei birtokjukra. Oda nem éppen messze van Eötvös-puszta, Szegedyék birtoka s kastélya. Fogta puskáját, szólította kutyáját, s ment vadászni. Mint eltévedt vadász akart Eötvösbe estennen bekopogtatni, s a helyes útbaigazítást kérni.
El is tévedt, el is esteledett szerencsésen, csakhogy úgy eltévedt, hogy Eötvös helyett Türjére botlott be, s ott kellett az éjszakát töltenie a barátoknál. A teremtés remeke helyett: Róza helyett, nagy hasú öreg barát.
Bizony ez nagy tévedés.
Új vállalaton törte fejét. Nem is csinált titkot belőle, hogy ő Szegedy Rózának szeme közé akar nézni. Tudta ezt öreg anyja is, tudta ezt egy közeli rokona, Forintosné is, aki ott lakott közelben Mihályfán, s egy vasárnap reggel bejött gyónni Sümegre a barátokhoz. Korán meg is gyónt, s gyónás után bejött Sándorfiékhoz, Kisfaludy öreg anyjához látogatóba. Kisfaludy az átmulatott éjszaka után későn kelt, s éppen tollászkodott, még nem volt felöltözve, mikor betoppant Forintosné.
– No, Sándor, csak öltözz szaporán, Szegedy Róza a templomban van a barátoknál, most gyónik, most megláthatnád, ha el nem késel.
Nesze neked, költő. Szép sötétkék magyar ruhája volt az ifjúnak, sietett magára hányni, fejére nyomta kócsagtollas süvegét, s nyargalt a barátokhoz.
Elkésett.
Szemközt jött már a hintó, amelyben Róza ült, s hajtott hazafelé. Az ifjú szemei előtt káprázattá vált a világ, amikor azt az arcot megpillantotta. Odaállt a robogó hintó mellé, fölnézni nem mert, de mélyen meghajtotta magát a lányka előtt. Törődött is azzal a lányka! Törődik is azzal a madár, mikor magasban száll, hogy egy virágos fa utánasóhajt: ide szállj az én ágamra, az én karomba!
Mit csinált akkor az ifjú?
Tovább nem futkozott a lány után, hanem írt hozzá egy verset. Nagyon rossz vers lehetett, nincs is meg a versek gyűjteményében. Tartalma az volt, hogy Jupiter, Apolló, Merkur s valamennyi olimpusi isten otthagyta az eget, s elment ki erre, ki amarra; az ördög maradjon az égben, ha Szegedy Róza onnan a földre szállott, s itt akar mulatni.
Ezt a verset később Skublics Imre barátja által Róza kezébe juttatta. A leány el is olvasta, s azt mondta rá:
– Bolond vers biz ez, nem is eredeti – amit egy bolond felkap, száz hordja utána!
Hány éves volt ekkor Róza?
Kisfaludy nem volt egészen húszéves.
Szegedy Ignác 1773-ban nősült. Róza nem első gyereke volt, tehát 1774 előtt nem születhetett. A jelenet ott a hintóban 1792-ben tavasszal történt. Róza akkor legföljebb tizenhat-tizenhét éves lehetett. Tehát mikor a költővel 1800-ban megesküdött, már legalább huszonnégy évesnek kellett lennie.
Az első találkozás tehát se versben, se prózában nem volt nagyon biztató.
Következett a második. De még ez se Badacsonyban történt.
Róza édesanyja Rosty Katalin volt. Abból a Rosty nemzetségből, amelyből később báró Eötvös József és Trefort Ágoston neje származott. Ősrégi család, ama 108 nemzetség egyike, mely Árpád vezérlete alatt az országot elfoglalta. Jeruzsálemi András király óta folyton beszélnek róla az írások.
Róza anyjának testvére, Rosty Pál, ha jól tudom, ez idő tájt Hosszúfaluban lakott. Neje, Nedeczky Nina Rózának nemcsak többszörös rokona, hanem jó barátnője is volt. Róza igen gyakran megfordult Hosszúfaluban.
De Kisfaludy is. Hiszen a szarvaskendi Sibrik, a Niczky, Nedeczky, Szegedy s több nemzetségek révén ő is hol közelebbi, hol távolabbi, de osztályos rokonságban állott Rózával is, Rostyékkal is.
Róza a sümegi hintótalálkozás s kivált a hozzá intézett költemény olvasta óta jól tudta, hogy ő Kisfaludy ábrándjainak állandó tárgya. Bizonyára megmondta ezt neki Skublics Imre, s igenis megmondták neki az öreg nénik s kivált Forintosné. S a lányszív tele lett kíváncsisággal. Talán némi ábrándozással is.
A költő a következő évben, 1793. évi januárban nemesi testőr lett, s Bécsbe ment az udvarhoz. Ha nemesi testőr bizonyára délceg termet, deli ifjú, bátor szív, büszke lélek. Afféle legény, akin megakad az udvari úrnők szeme, akiktől a hercegnők se idegenek, s aki egészen odaillik Szegedy Róza imádóinak seregébe.
Ily seregnek kell lenni. Róza büszke lány. Se nem újoncoz, se nem toboroz sereget, mégis van serege. „Ez a szív, ez a százaktól keresett és imádott szív.” Ezt írja saját szívéről egyik bizalmas levelében. Pedig szerény. Imádói elől félrevonul, de azért azok megmaradnak, fölkeresik, utánajárnak mindenütt. Milyen csillag lenne az, amelynek nincsen fénye? Milyen lány lenne az, amelynek nincs imádó udvara? S ha van, ha lenni kell, a deli testőrnek bizonyára helye van ott.
S hátha az a deli testőr valamivel több is még, mint csupán délceg termetű s büszke és bátor szívű ifjú? Hátha magasabb géniusz csókolta homlokon? Hátha nagy erővel áldották meg szellemét a halhatatlan istenek? Hátha dicsőség, hírnév, nagyság, történeti szerep vár rá a nemzet életében?
Esterházy Miklós herceg volt a nemesi testőrök kapitánya. Két angol rendkívüli követ jelent meg Bécsben, lord Spencer és lord Granville. Mind a kettő barátja a hercegnek. Megkérték a herceget: mutassa meg nekik a nemesi testőröket. De hírt ne adjon nekik. Ők meg akarják lepni, ők pongyolájában akarják látni a magyar nemesi ifjúságot.
Reggeli órában bementek a testőrök laktanyájába. Benyitnak Kisfaludyhoz. Az ifjú ott ül íróasztala mellett. Ezüstzsinóros kék nadrágja fel van húzva, ezüstsarkantyús kordován csizmája a lábán, de azontúl mellény nélkül, egy rét ingben, nyakravaló nélkül, hajadonfővel. Hosszú szárú pipából szívja a jánosházi dohányt, fújja a füstöt, mint a kémény, s szobájában úgy gomolyog a füst, mintha a Vezúv most ott akarna kitörni. A kopogtatásra csak annyit kiált: „Bújj be!”
S belép a herceg! S belép két angol lord, Nagy-Britannia és Irland királyának két rendkívüli követe. Nesze neked, magyar nemesi becsület, a te pongyola ingeddel s hosszú szárú, szutyakoló selmeci cseréppipáddal.
Kisfaludy feláll, összeüti sarkantyúját, s katonásan üdvözli a testőrkapitányt.
A herceg beszél vele magyarul, azután németül, azután latinul. A két lordot meglepi, hogy ez a vad magyar milyen szépen beszéli azt a három nyelvet. Azután francia nyelven kérdi tőle: mit dolgozik éppen most?
– Tassót fordítom olaszból nemzetünk nyelvére.
Ez már a herceget is meglepi, de nem mutatja meglepetését. A kérdést és feleletet értik a lordok is. Odamennek az asztalhoz. Kezükbe veszik Tassót. Íme, a vad magyar igazat mondott. Kezükbe veszik a kéziratot. Ez tatár nyelv, ezt nem értik. Kezébe adják a kéziratot Kisfaludynak, s udvariasan megkérik, hogy fordítson le nekik abból élőszóval néhány sort németre, latinra, franciára, olaszra. A vad magyar ezt is megteszi.
A két angol lord annyit tud a magyarokról, amennyit Marco Polóból olvasott. A magyarok, vagyis más néven kirgizek, helyesebben a tatárok ott laknak a pusztán, csikót őriznek, s a ló hátáról soha le nem szállnak, ott eszik a nyers húst, s ott isszák a lótejet. Itt pedig, Bécsben, világtudóssá lesz valamennyi, s azt mondják: nemesi testőrség, hát pedig voltaképpen tudós akadémia. Teringettét, őfelségének, Nagy-Britannia és Irland királyának csakugyan nincs ilyen testőrsége.
Lord Granville még egy kérdést is intéz a vad magyarhoz.
– Igen tisztelt uram, bocsásson meg, ha egy bizalmas kérdésem van önhöz. Ha ön, igen tisztelt uram, kiszolgálja a testőrséget s visszamegy a pusztára, hát akkor ön, igen tisztelt uram, megint csak csikót őriz?
Kisfaludy ránézett a hercegre. A herceg szemein büszkeség és jókedv mosolygott. Így felelt tehát a lordnak:
– Úgy van! Csikót őrzök, de lovat is, ahogy jön.
Nagy csodálkozással ballagott el tőle a két lord, s meg is köszönte a hercegnek a rendkívüli élvezetet. Csakugyan érdekes emberfaj ez a vad magyar. Csak az kár, hogy úgy elzárkózik a polgáriasodástól. Pedig, íme, erre is lenne képessége.
Ezt a kalandot is meghallotta Szegedy Róza. Elbeszélte neki apja is, testvérbátyja is, egész rokonsága is, nők, férfiak egyaránt. Tudta ezt egész Túl-a-Duna. Minő tudós a magyar! Minő lángeszű a magyar nemesifjú! Hogy mentette meg a nemzeti becsületet! Hogy pipálta le a két ángliust! Minő jó hírünk lesz ezentúl az angolok közt! Nosza, jó hangzású lett egyszerre a Kisfaludy név. Most már mindenki ismerte a deli legényt. Piros arca, tüzes nagy szeme, pelyhedző, barna-vöröses bajusza és szakálla; fehérlova hátán, párducbőr kacagányában olyan kényes, olyan fényes, olyan büszke, olyan nagy jövő vár rá. Apjánál Téten egyik vendég a másiknak adta a kilincset. Újra virrad a Kisfaludyak napja. Honfoglaló Szabolcs, ellenségirtó Csák, Esseghváryak, Döbrenteyek, Himfyek híres bajnokai s mind a dicső ősök, kik Kisfaludynak egyenes ágon való elődei, büszkén pödrik a bajuszukat, ha arra a nemesi testőrlegényre gondolnak. Ez most már méltó lesz hozzájuk.
Hát Szegedy Róza, a büszke szép lány mit szól az esethez?