Szép volt-e Szegedy Róza?
Arcképének valahol meg kellene lenni. Hogy lánykorában a család leföstette volna: nem gondolom. Némi adatok vannak arra, hogy férje 1809-ben vagy 1910-ben leföstette. Nagy kár volna, ha eltűnt volna képe. Hiszen magyar költő lantja akkora hévvel s oly gazdagon nem örökített meg senkit, mint Kisfaludy őt.
Én csak Pápay Miklós barátomtól hallottam róla. De ő már csak a negyvenöt éves Rózát ismerte. Akkor már régóta és sokat betegeskedett. Arra emlékezett, hogy sovány volt, fényes fehér arca s még akkor is gyönyörű kék szemei.
Himfy szerelmeiben százszor le van írva minden szépsége. Teli kebel, rózsaszáj, tüzes szem, nyíló arc, deli termet, gazdag szőke hajfürtök.
De költő szemén, szerető szemén keresztül a szivárvány színében ragyog minden.
Hogy nagy ész s mélyen és nemesen érző gazdag szív: azt minden emlék bizonyítja.
Tánchoz, zenéhez, énekhez szép tehetsége volt.
Írói, költői kísérleteket is tett. Egyik leánykori költeményét, mely szerelmi költemény, címe: Föltételeim, 1799-ben elküldötte Kisfaludynak.
Levelei magas míveltségről tesznek tanúbizonyságot.
Nagy érzéke volt a tájak szépsége iránt. Ez nőnél sokkal ritkább, mint férfinál. Az ókori népek, a gyermekek és a nők nemigen lelkesülnek a tájak szépségein.
Apja is imádta őt.
Anyja korábban elhalt, apja a badacsonyi szüretre következő tavaszon, 1796-ban halt meg.
Két lányöccse volt, Antónia és Katalin. Halála előtt pár nappal azt mondta édesapja:
– Míg te élsz, édes leányom, addig tudom, hogy jó gondviselőjük lesz gyermekeimnek. Légy olyan jó hozzájuk, mint eddig valál, és én megnyugodva hunyom be szemeimet.
Csodálatos véletlen: Kisfaludynak is volt ilyen lánytestvére: Teréz húga. Alig tizenhárom-tizennégy éves volt e lány, mikor édesanyja meghalt, s apja, Kisfaludy Mihály nagy gazdasággal s több kis gyermekkel, lánnyal özvegyen maradt. S az a tizenhárom éves lány átvette a gazdaságot és háztartást. Vezette mind a kettőt példás renddel és sikerrel, s vezette a kis fiúk és lányok nevelését.
És még csodálatosabb. Ez a lány már kislány korában egyedül Szegedy Rózát tartotta Sándor bátyjához méltó feleségnek. Egykor ott volt Eötvösben, s nagyon megfigyelte Rózát, s akkor otthon azt mondta:
– Föl mernék fogadni életembe, hogy Sándor, ha esztendőkig keres is, mégse talál kedve szerint való leányt; mert ne csak tyúkokat ültetni, kötni, pipeskedni tudjon ám az. Az egyetlenegy Szegedy Rózát merném neki ajánlani.
Jól ismerte bátyját is, Rózát is.
A gondviselés és a kislány szíve tehát összeszánta őket. A badacsonyi szüret össze is hozta a két szerető szívet. S a gógánfai találkozás mégis majd meg nem ölte a két szerető szív boldogságát.
Mi történt Gógánfán?
A költő maga többször megemlékezik a gógánfai jelenetről. Minden emlékezése kínos emléket hoz napvilágra. Különböző időközökben így ír Rózának:
„Midőn én magának legelőször szólottam a szerelemről, maga engem mint egy mindennapi embert, mint csábítót lehordott, még most is cseng füleimben. Gógánfán nem szántam volna magamat megfojtani.”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
„Voltam én egyszer durva immár maga iránt is.”
„Maga rajtam egyszer immár úgyis kiadott, és szíve talán már mást választott.”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
„Ki tudja, ha életem folyását én másfelé nem intézhettem volna-e, ha oly makrancos bolond nem lettem volna. Nem akarok azon időkről gondolkodni, mert még a falba verem fejemet.”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
„Ne bosszankodjál többé gógánfai viseletemen, hejh, eléggé bűnhődtem már bűnömért. Be bolond valék én akkor. De mondd meg, kegyetlen Szeretettem, ki volt mégis annak oka? – Valóban csak magad, aki kegyetlen büszkeséggel megveté szerelmemet, mely oly igaz, oly hű, oly méltó vala!”
Ezek a levelek évek múlva, az 1798-ik év végén s az 1799-ik év folyamán keltek. A gógánfai jelenet 1796-ik évi márciusban történt. Fájdalmas jelenetnek kellett ennek lenni, hiszen a szerető szíveket több mint három évre szakítá el egymástól, s emléke még három év múlva is oly élénk, oly keserű volt.
Kisfaludynak el kellett hagyni a testőrséget. Módjában állott lemondani a katonáskodásról, de a büszke és bátor ifjú sok mindenféle okból a csaták elöl kitérni nem akart. Csak Szegedy Róza szerelme, szívének és kezének megnyerése bírta volna rá. A badacsonyi találkozás óta kereste is az alkalmat meggyőződni arról, hogy az a szív biztosan, gyorsan és teljesen övé lehet-e?
Gógánfa közel van Sümeghez, szomszédos Gyömrővel, hol Kisfaludyéknak birtokjuk volt. Gógánfán Gyömörey–, Kisfaludy– s egykor Szegedy-féle s egyéb előkelő családi részbirtokok voltak. Itt volt 1796. márciusban Szegedy Róza, s ide ment át látogatóba a költő. Azzal a komoly elhatározással ment át, hogy Rózától nyilatkozatot kér, vagy elnyeri üdvét, vagy nekimegy a világnak, a háborúnak.
Kedvező jelek fogadták.
Róza komoly, de édes arccal fogadta, sőt megengedte, hogy édes, forró, illatos kezét megcsókolhassa.
„Bizakodó reményekkel Közelíték hozzája, És epedő bús szemekkel Tekintettem reája. És szép kezét megcsókoltam. A szerelem vakmerő!”
Róza megengedte a kézcsókot, de arca ezalatt elborult.
– Miért oly bús?
A lány elpirult, de nem felelt. Hanem a költő észrevette, hogy keble gyorsan hullámzott, hogy a lány lelkét erős indulat rohanta meg, s hogy zavarában a nyakán könnyedén átvetett hálószerű kendőt hullámzó kebelén összevonja.
A költő jó előjelnek tekintette mindezt.
Napközben a lány mindig nagyon komoly volt. Mintha megbánta volna, hogy kezét csókra átengedte. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hagy szerelmének semmi jelenségét az ifjú többé észre ne vegye.
A kastély mögött kert, a kert mellett erdőcske. Az ifjú, érzelmeitől kergetve, estennent kiment az erdőcskébe, nagy fához támaszkodott, s lelke tele lett viaskodással, vajon kísérletet tegyen-e Rózát nyilatkozatra bírni, vagy tovább várjon? Úgy érezte, a visszautasítás halála lesz.
Amint ott tűnődik: lánydal hangjai ütik meg füleit. A hang felé néz, s Rózát látja. Szép tavaszi, enyhe, száraz este volt. Róza kiment a kert mellett levő gyöpre, s ő dalolt. Édes hangja mintha a szentek zsolozsmája volna. Az ifjú tekintete rámeredt, lélegzete elakadt, indulatainak hatalma keblét feldagasztá.
Nem mert pisszenni, nem mert mozdulni sem. Elhallgatott a dal. S a lány egy percig mozdulatlanul nézett arra, ahol a nap lenyugodott. Az esthajnal fénye még eleven volt az égnek peremén, s a szűznek arca úgy ragyogott az esthajnal fényében, mint az imádság, mint a dicsőség, mint az üdvözülés.
Mit jelentett ez a dal? Mi történt a hajadon lelkében? Öntudatlanul nyíltak meg tán ajkai, hogy kétséggyötört lelkének érzelmei a dal hangjaiban csillapodjanak el?
A költő ezt is jó előjelnek tekintette.
Másnap megint új jelenet következett.
Volt Rózának két hófehér, kezes galambja. Hím és jérce. A galambdúcban laktak, de ha Róza hívta őket, vagy ők meglátták a lányt: odamentek hozzá, s kedveskedtek neki.
Délután a férfiak a szobában együtt poharaztak és pipáztak. A szoba ajtaja a folyosóra nyílt. A folyosó másik végén Róza egy kis asztalka mellett dolgozgatott. A két galamb, amint őt meglátta, odarepült, s az asztalkára leszállt.
E pillanatban kilép a szobaajtón a költő. Meglátja Rózát s a két fehér galambot. Megáll szótlanul és mozdulatlanul, ne vegye őt észre se a lány, se a galamb.
A lány arca mosolyra derült, mikor a két galamb odalebbent. De az a két hófehér szelíd madár nem járt nevelésbe, nem volt zárdában az apácáknál, nem tanulta meg a finom társalgás szabályait, s minthogy híven és igazán szerették egymást, elkezdtek ott a lány előtt csókolódzni. Piros szemük csak úgy égett, kicsi csőrük csak úgy csattogott.
A lány rájuk nézett. Két kezét leereszté, feje lehajlott, az arcát bú és ábránd és fájdalom borítá el. Két harmatcsepp gyülekezett szemeiben. Úgy nézte a két galamb édes szerelmi játékát. Azután felállt, nagyot, mélyet sóhajtott, szemeit megtörlé, s bement szobájába.
Mit gondolt a lány?
Azt gondolta-e: „egykor én is ilyen boldog leszek”.
Vagy azt gondolta: „én sohase leszek ilyen boldog”.
A költő ezt is jó jelnek vélte. Azt hitte, a lány szíve tele van szerelemmel. Ebben igaza volt. Csakhogy abban a szívben kétség is volt, nemcsak szerelem.
A következő napon a költő engedelmet kért a lánytól, hogy érzelmeiről és szándékáról beszélhessen. Szorongó lélekkel, halvány arccal, reszkető hangon adta meg a lány az engedélyt.
– Én, Róza, szeretem magát, imádom, mint az istent, s elhatározással várom végzetemet. Ott folytatom, ahol Szigligetben elhagytam. Érzem, hogy a maga szíve is hajlik hozzám. Én magának szívét és kezét kérem most vagy naggyá tesz és boldoggá, vagy megöl.
Deli szép alak volt az ifjú. Fényes huszáröltönye kidomborítá termetének előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, tűz és elszántság lobogott. A lány nem tudta róla levenni szemeit.
A lány, aki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban a szerelmi vallomás szilaj kitörését. Aki a szerelmi vallomás száz alakját olvasta már, s másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól ismerte. Aki annyiszor gondolt erre, annyiszor álmodott erről, s annyi ábrándot szőtt: mit mondana ő majd, ha őt rohanná meg ily vallomás?
És most mégis zavarban van. Mint a tigrisvadász, aki előtt a rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön? Védje magát? Vagy gyilkoljon?
Leküzdte felindulását, s bár belső érzelmek fojtott vihara tette hangját reszketővé s arcának halvány és rózsaszínét változóvá, mégis halk hangon felelt.
– Sándor, én már gondoltam erre, s mindig örömöt okozott, amikor a maga vonzódását és figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát, s jól éreztem magamat közelében.
– Tehát szeret engem, oh, angyal!
– Legyen türelme, Sándor! Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó nekem is végzetem, de annak még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy könnyelműség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnánk. Én jó rokona és hű barátnéja maradok magának, nem is akarom letörni se a maga reménységét, se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot, de az én végső feleletemet én ma meg nem mondhatom. Magának, Sándor, még várni kell.
– De én nem tudok várni.
A lány szemei odaszegeződtek az ifjú arcára.
– Nem értem magát, Sándor, vagy maga nem ért engem. Jövendőnknek útját bevágni én nem akarom, s ha érzelmei oly igazak és oly tiszták és oly erősek, amint azokat látom: akkor türelmének is kell lenni, míg az én lelkem a maga állhatatosságát is megismeri, s abban megnyughatik. Várnunk kell!
– De én nem akarok várni!
Az ifjú egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arcán szerelem, ihletés és elszántság vonásai kergetőztek.
A lány arcát szomorú komolyság borította el.
– Hát mit akar?
– Nekem, Róza, a maga szívéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom.
A lány szomorú is volt, boldog is volt. Kínozta is, üdvözíté is az ifjú szerelmes indulata. Fejét lehajtotta, s kereste a szót a felelethez.
E pillanatban az ifjút vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Odaugrott a szűzhöz, s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szűz szabadulni akart, s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifjú vállainak feszíté. Arcán a hajadon lélek szent haragjának lángja lobbant föl.
– Maga dulakodni akar? Vakmerő!
Az ifjú észre tért. Karjait levette a lány derekáról, s térdre esett előtte.
– Meg tud-e nekem bocsátani, Róza?
A szűz arcán ott lobogott az a láng. Most már nem kereste a szavakat. Most már minden szót rögtön megtalált.
– Ne hívjon engem Rózának. Semmi közünk ezen túl egymáshoz. Az én lelkem szentegyház, annak oltárához se csábító, se duhaj közel nem juthat. Most már mindent elhiszek, amit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé, akiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata vegye őket körül. Távozzék tőlem.
Az ifjú görcsösen kulcsolta össze kezét, s úgy emelte föl e lány előtt. Csaknem zokogó hangon mondta e szót:
– De mikor úgy szeretlek, úgy szeretlek!
A lány rettentő szót ejtett ki rózsás ajkán.
– Színjátszó!
Megigazítá vállán és keblén kendőjét, s mint haragos istennő, fölemelt fővel kiment a szobából. Ott hagyta a térdeplő ifjút enyhe szó és enyhe tekintet nélkül.
Az ifjú szemei előtt egy hulló csillag esett le az égről. Fényes nyomát még látta, édes illatát még érezte egy szempillantásig, ezután eltűnt, elenyészett mind a kettő.
Bizonyos, hogy az ifjú volt vétkes. Bizonyos, hogy nagy szerelmében van nagy mentsége. Bizonyos, hogy ismert már olyan nőket, akik nem arra tanították, hogy nemesifjúnak csak az áhítat szentségével szabad fenséges nő közelében megállani. Bizonyos, hogy a huszonhárom-huszonnégy éves ifjú lelkén mélységes szerelem érzetében még szabadon száguldoznak a viharok, s minden rohamnak az a lélek nehezen tud ellent állani.
De hibázott-e Szegedy Róza? Nem volt-e kegyetlen? Szűz lelkéhez, fenséges érzelmeihez, igazi szent szerelméhez nem lett volna-e méltóbb az engesztelő szó, mint az a könyörtelen szó?
Szerette a deli ifjút. Csak úgy szerette, mint az őt. Mért nem talált tehát mentséget az ifjú nagy szerelmében?
Azt írja később a költőnek:
„Minden jót hallottam ugyan maga felől, de karakterében állandóságot nem véltem.”
Ebben van a lánynak igazsága. S igazságában igazolása.
Ha a lány szíve más ifjú látásán könnyedén felolvad; ha kezét odaadja a legelső arra való férfinak; ha búval, bánattal, epedő lélekkel és sorvadó szívvel nem vár évekig; ha nem őrzi szerelmét oly tisztán és oly alku nélkül, hogy az inkább a síré legyen, mintsem hogy másé legyen: akkor talán hibás lenne kegyetlenségében. De Róza szívének joga volt ahhoz, hogy az a szív csak hozzá méltó szívért jusson cserébe. Olyan szívért, mely osztatlan tiszta szerelemmel dobog érte, s melyért magas férfijellem türelemben s fájdalmakban töltött hosszú évek állandóságával tud jótállani.
Gazdag lány volt, csodálatos szépségű lány volt. Nagy és fényes család. Százezrekre menő örökség. Apja-anyja elhalt, a szerencsés vőlegény azonnal eljut mindenhez, ami az életben becses és boldogító. Száz kérője volt. Köztük egy gróf Nitzky, egy Szentgyörgyi Horváth, egy Rosty, Tallián, Bezerédy, akárhány bécsi katonai bárócska és grófocska. De ő szerelméhez hűnek maradt.
Azt írja három év múlva a költőnek:
„Barátom, hetekig sem beszélhetném el, amiket szenvedtem. De most már túl vagyok. Szabadon és vidám elmével állok most itt, és hálaadó sóhajtásokat röpítek, és hálaadó tekinteteket vetek az Égre, aki erőt ada nékem és türelmet. Hajlandó valék már többször az atyafiak unszolásainak és barátaim tanácsaiknak engedni, és szomorú példájaként a kénytelenségnek, egész életem boldogságát testvéreimnek feláldozni. De úgy volt, mintha valamely titkos hatalom utolsó lépésemnél mindig visszarántott volna engem. Úgy volt, én engedtem a titkos sugallásnak, és most meg vagyok elégedve!”
Ez a levél oly női lélekbe világít be, aminőt keveset írt le a világirodalom. A női jellem egyes részeiből a költő ihlete alkothat eszményi női alakot. Alkotott is minden nagy költő s minden nemzetnek meseszövő képzelete. De Szegedy Róza élő alak volt, s nem a költő, s nem a nép képzeletének szüleménye. Benne mégis a nő eszményének fensége áll előttünk. Oly tisztán, oly magasan, oly nemesen; őt nem szárnyalta túl a nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem.
Szegedy Róza a magyar szűznek örökkévaló ideálja.
Himfy Szerelme két nagy részből áll. A bús szerelem az egyik része, a boldog szerelem a másik része. A bús szerelemnek csak első korszakát beszélem most el a gógánfai elválásig. Talán lesz időm és kedvem elbeszélni egykor a második korszakot s a boldog szerelem egész történetét is.
De most még a gógánfai jeleneteknek se jutottunk végére.
A hajdankor őstörténetében s a női lélek belső viharaiban igen nehéz a tájékozódás. Amazt sok ezer évi feledésnek köde borítja, emezt a szűzi önérzet némaságának át nem látszó finom leple. Mégis ismernünk kell mind a kettőt. Az ős hajdankornak emlékei vannak. Egy rom, egy szobortöredék, egy oszlopfő, egy fegyverdarab, egy síremlék, egy mese, egy példabeszéd. Ezekből kell népek és nemzetek életét, történetét, harcait, támadását és elenyésztét fölismernünk. A női lélek belső világából is ki-kitör egy-egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, egy elpirulás, egy kis írott levélke, egy olvasmány, egy dal, egy vidám vagy keserű kacagás. Képek, gondolatok, vágyak, érzelmek harca, tolongása tölti meg a női lelket, annak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállítanunk.
Szent haragjának föllángolásában azt mondta Szegedy Róza a költőnek:
„Most már mindent elhiszek, amit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé.”
E szavakban féltékenység tör ki.
A tisztán szerető női szívnek kötelessége a féltékenység. Abban a női szívben, amely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. Amely szív megtűri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtűri az alkut, a megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri azt a szerelmet, amely az égben támad, és csak a halálban ér véget. Az a szív még mindig lehet tisztes feleség, gondos anya, jó gazdasszony, de szentség már nem lehet, akiért az istenek ott hagyják az eget, s akiért a hősök, a költők és a nemzetek rajongnak.
Róza lelke nagy volt és tökéletes.
A költő elmúlt szerelmeit megbocsátotta, de még el nem múlt szerelmével osztályos egyezségre nem léphetett. Ő csak hozzá méltó ifjúnak egész szívét fogadhatta el. Ő nem fontolgathatta ezt a kérdést. A szűznek fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött. Vagy – vagy! Ha az ifjú egész szíve nem az övé: akkor abból semmit se fogad el. Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szívének ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a szív.
A társaság, amelyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól éppen sokat tudott adomázni. Hiszen Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel tudott az ifjú szabadulni, s a badacsonyi szüret óta alig telt még el, hat hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt kalandokkal.
Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy Róza a férfiaktól hallja meg az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akkor se, ha Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbé. Hiszen a badacsonyi és szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy az emberek erről még évek múlva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát csak hetek és hónapok múlva? Róza szerette a költőt. Minden jó és minden rossz megkötötte tehát figyelmét, amit róla mondtak. Kivált azok a jó nénik, kik Róza kezét, szívét és vagyonát valamelyik idegen ifjú öcsémuram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem fordíthatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ő pedig szent titok gyanánt őrizte szerelmét.
A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is harag tombolt lelkében a nénik ellen. Minő szavakban örökíti meg a fecsegő jó öreg néniket!
Jó hírnek s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a szívnek. A becsületnek gyilkosai. A teremtésnek förtelmei. Töpörödött boszorkányok!
Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint a moly. A Belzebubnak kajlája ez, ki csak alig mozog már, de a nyelve azért mégis kelepel. Ez a banya, kit a pokol nyílt karokkal vár, s ünnepet rendez a számára, ha odajut. Ez a pondrónyelvű!
El lehet képzelni, minő fekete színben állították ezek Róza elé a költőt.
Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szívében a kétségnek bürök* magvait. S lehet-e csodálni, ha az ifjúnak szenvedélyes és váratlan csókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd szív megrettent, s az ifjút eltiltá magától?
S mégse ez volt egyedüli oka Gógánfán az elválásnak.
Az ifjú fölkelt térdelő helyzetéből. Utánanézett a lánynak, de az eltűnt, elmúlt, elszállott, mint egy égi tünemény. Irtóztató indulatok gyötrötték lelkét.
Mit tett? Minő bűnt követett el?
De hiszen végtelen szerelme fölszabadíthatná őt a lány szemében. Gőgös, kegyetlen, vad istennő ez a lány?
Elveszteni őt? Nem lehet. Mégis el kell veszteni őt? De hát mit marad akkor az ő számára? Mit ér akkor őneki ez az egész szép világ? Mit ér ifjúsága, büszkesége, minden reménye, egész élete?
Kiment a folyosóra. Nem találkozott véletlenül senkivel. Bement egy vendégszobába, ott egy szarvasbőrrel terített ágyon végignyújtózott, karját feje alá tette, s odabámult a padlásgerendára.
Mindennek vége. Most már bizonyos. Mi vár őrá? „Megbolondulni, gazemberré válni, vagy önként búcsút venni az élettől.” Hogy Róza másé legyen, s ő azt lássa, tűrje egész életén át: ez nem lehet. Minden lehet, de ez nem.
Huszárdolmányát kigombolta, sarkantyújával a szarvasbőrt összevágta, öklével nagyot ütött a falra, csak úgy döngött a ház.
Egyszerre felugrott fektéből.
– Ejh, van még halál innen távolabb is! Vissza a katonasághoz! El Olaszországba! Ott jön egy óriás. Most még kicsiny, mint egy párduckölyök, de homloka már világít, mint az üstökös csillag. A világverő Napóleon. Ha eltiporja a világot: hadd legyek én is elmúlandó az ő útjában. Elébe!
Pipára gyújtott. Így van megörökítve a hagyományban. Újra végigfeküdt az ágyon, s fújta a füstöt, mint a tűzokádó, s gomolyogtak gondolatai, mint a vihar hajszolta felhők.
Nyílik az ajtó, s a szűznek napsugaras alakja belép a szobába. Nem tudta, hogy ott van az ifjú, valamit keresett volna ott.
Az ifjú se szólni, se mozdulni, nem mert. Szemeit a szűznek fényes arcára szegezé. De egy szempillantás alatt a lány is észrevette őt, hirtelen megfordult, s szó nélkül kirebbent az ajtón. Akkor ugrott föl az ifjú, akkor vágta a falhoz pipáját, s szilaj indulattal sietett a lány után.
Hiába! A szűz alakja eltűnt.
Visszatántorgott szobájába. Őrjöngő fájdalom fogta el testét-lelkét. Fogait csikorgatta öntudatlanul. Azután leborult az asztalra, s keserű könnyei megáztatták dolmánya ujját.
Meddig volt így: maga se tudja. Beesteledett, hívták vacsorára. Dolmányát begombolta, sarkantyúját összecsapta, bajuszát kipödörte, s ment vacsorára.
– Hadd nézzek hát még egyszer annak a lánynak a szemébe!
Késő volt már. Elment az a lány szó nélkül. Befogatott, s hazahajtatott az eötvösi kastélyba. Egyetlen búcsúszava, egyetlen búcsútekintete nem volt az ifjúhoz.
Ejh – mit, az a lány! Elhervad a rózsa, új bimbója támad!
Támad-e hát?
Bement vacsorára. Még mindig nagy társaság volt együtt. Férfiak, nők, hajadonok, gyereklányok.
„Hogy ki ne tanulják szívem keserves állapotját, jókedvet kelle színlelnem, és dühösségemben szilaj vidámságra fakadtam.”
Így írja a költő.
Bizony bolond volt ő félig-meddig.
Oly vad kedve támadt, hogy elbámult rajta mindenki. Ötletei csak úgy szikráztak, bókjai szédülésbe hozták az asszonyokat, dalaira pezsgésbe jött öregnek és fiatalnak vére.
– Adjátok ide hegedűmet.
Rákezdett egy híres kuruc dalra, amelynek hangjánál a legények lába nem maradhat nyugton, hacsak nem sánta, béna, isten nyomorékja. Torzszövege él már csak annak a dalnak. „Megismerni a kanászt Csosza járásáról, Űzött-fűzött bocskoráról, Tarisznyaszíjáról.”
Húzta egész lelkéből, egész bolond, keserű szívéből. Azután fölkelt az asztal mellől, s húzta is, dalolta is, járta is. Sarkantyúja csak úgy pengett, erős hangja csak úgy zúgott, szilaj kedve csak úgy áradt, szerelmes vad szíve majd megszakadt.
Azután földhöz vágta hegedűjét. Darabjai csak úgy robbantak szerteszét. Karjára vett egy kisleányt.
Zalabéri Horváth Rozit. Tizenöt éves kedves, barna, gyönyörű lány volt. Gyerek még. Álmodni se tudott arról, mi a szív, mi a szerelem. Csak nézte, csak bámulta azt a deli szép ifjút. De belé is szeretett. Nem szívből, nem is színből, csak úgy a gyereklánynak képzeletéből.
Ezt fogta karjára, ezzel dalolt s ezzel táncolt mind az egész társaságnak nagy gyönyörűségére.
Odasúg a kislánynak fülébe:
– Lenne-e, kedves húgom, az én feleségem?
A lányka megáll, nyugalomra inti a költőt is, és csókolni való édes, aranyos, teljes komolysággal azt feleli:
– Ez komoly ügy, Sándor bácsi, beszéljen először édes mamámmal, intézze el vele a dolgot, akkor megnyeri az én szíves beleegyezésemet is.
Mindenki hallotta e párbeszédet.
Az öreg Gyömörey akkorát nevetett, hogy rengő pocakja majdnem feldöntötte az asztalt.
De egyik asszony odasúgott a másiknak a fülébe:
– Szegény Kisfaludy megbolondult. Kár ezért a derék ifjúért.
Az a derék ifjú pedig hajnal felé lóra ült. Onnan fölül, Somlyó felől kegyetlen hideg, havas esős vihar támadt. Elkelt volna a bunda is, de az ifjú megint csak kigombolta huszárdolmányát. Hadd vágja a vihar azt a kutya szívet, talán használ neki. Ártani most már úgyse tud a világon semmi annak a szívnek.
Reggelre Sümegre ért. Másnap elment atyjához Tétre, búcsút venni apjától, szülőföldjétől, édes hazájától, jó testvérjeitől. Elment, elbujdosott idegen országba, véres háborúba.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem telt bele egy nap, két nap: Róza mindent tudott. Siettek vele közölni az esetet. Az ifjúnak szilaj vidámságát, vad mulatságát, leánykérő elhatározását, idegen országba költözését, háborúba indulását.
Búsan és komolyan és halavány arccal fogadta a szűz a híreket.
Befogatott, s fölkereste Zalabéri Horváth Rozit, a kedves kis lánykát. Megölelte, megcsókolta, bodros haját megsimogatta, s azt kérdezte tőle.
– Szereted te, édes Rozim, Kisfaludy urat?
– Szeretem.
– De igazán szereted?
– Igazán szeretem.
– És ő is szeret téged?
– Hogyne szeretne? Kezemet megkérte.
– Mikor jön vissza?
– Nem mondta meg.
– Várod vissza?
– Amíg hét tél, hét nyár el nem múlik, mindég várom vissza.
Szegedy Róza ajka reszketett, s szemei, sötétkék mély tüzű szemei olyan különösen fénylettek. De a kis csitri lány ezt nem vette észre.
– Oh, édes kedves kis barátném, ha az a derék ifjú egykor hozzád visszajön: tedd őt igazán boldoggá!
Tovább nem bírta már az ő büszke nagy lelke sem.
Az a fenséges szűz ráborult annak a csitri leánynak a vállaira, és zokogott keservesen.