Íme, egy fejezet Himfy Szerelméből. Nem úgy, ahogy Kisfaludy megírta. Nem is úgy, ahogy az óta író emberek kidolgozták. Hanem úgy, ahogy én akkor badacsonyi sétánk alatt öregéből nagyjából barátaim előtt elbeszéltem. Hogy Gyulai Pál úr százféle megjegyzést tett elbeszélésemre, azt mindannyian természetesnek találtuk.
A sétából jóval napnyugta előtt visszatértünk Szentirmayhoz János püspök villájába.
A villa Balatonra néző oldalán erkély van az emeleten. Nagy Miklós kiállt oda az erkélyre, s szemeit le nem vette a Balatonról. Mi többiek az erkélyes szobában szivarozgattunk és társalogtunk.
Akkor még híre-nyoma se volt annak, hogy Badacsony fürdőtelep, vagy azzá lesz valamikor. Náddal volt beszegve a hegy lába, amint ott érintkezik a vízzel. Csak a nagyvendéglő irányában s még alig egy helyütt volt tiszta a part. Nagy Miklós ezt a tiszta bejárást nézegette. Odaszólt egyszer Szentirmayhoz:
– Tisztelt gazdánk! Le lehet innen a villából menni a vízhez?
– Le lehet. Mit akar ott?
– Fürödni.
– Fürödni?
Nagyot néz úgy féloldalvást elfelé Nagy Miklósra az én derék Szentirmay barátom. Ekképpen néz a macska a légyre.
– Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.
Jó Nagy Miklós úgy megijedt ettől a bölcs mondástól, elő nem hozta volna hamarjában a világért se, hogy ő fürödni akar. Szentirmay azonban mégis megszánta, s embert adott melléje, aki lekísérje a vízhez, fürödni. De azért mégse ment a fejébe, hogyan fürödhetik magyar ember. Igaz is az.
Hiszen fürdik, fürdik most már a magyar ember. De ez már nincs az ő ősi természetében.
Ha víz mellett lakik: azért nem fürdik, mert hiszen ott a víz, ha akar: mindennap fürödhetik. Ha pedig a víztől messze lakik: azért nem fürdik, mert hiszen nincs ott a víz, ha meg akarna is fürdeni. Szükségtelen utat pedig meg nem tesz a magyar ember azért, hogy vizet lásson. Inkább otthon pipál. De mégse ez a fő oka annak, hogy ritkán támad feredő kedve.
A magyar lónép. Attilától kezdve mindig lónép volt. A lóember felül az ő lovára, s bekalandozza a síkot, s egész teste szabadon fürdik az üde szabad levegőben. Nem húzódik sátor alá, gunyhó alá, paloták födele alá vagy barlangok odújába. Bőrét szélnek, viharnak, levegőnek hullámai verdesik. Magyar ember nem keresi az erdőt se. Hadd süssön rá szabadon az isten napja. Aki mindennap a napon és a levegőn van: annak nincs szüksége fürdővízre. Elég, ha mosdik. Annak nincs oka félni izzadástól, meghűléstől, csúztól, köszvénytől, huruttól, náthától, fele-feje-fájásától s egyéb efféle alávaló nyavalyától. Nem ismeri az az idegességet s annak mindenféle ostoba növevényét.
A zsidó, német, szláv, latin fajok, az árják, irániak, kaukáziak s efféle népek egészen más népek.
A zsidó eredetileg juhnép; a hindu, német, szláv, latin faj eredetileg tehénnép és ökörnép. Ökrön, birkán, tehénen nem lehet lovagolni, nem lehet naponként a pusztát bejárni. Ez a nép hasra fekszik: úgy őrzi ökrét, juhát. Bebújik sátorába, meghúzza magát odújában, épít kőházat, s ellenség elől erdő sűrűjébe menekül. Ennek bőre mállik, keze-lába pállik, egész teste hámlik; huruttal, náthával örökké csatázik. Ennek szüksége van az eleven vízre, hogy üdén maradjon teste-lelke. De szokása most már jó szokássá vált, s bizony most már nekünk is, ide szorult szegény magyarnak erre a jó szokásra rá kell vetemednünk. A tudomány és műveltség minket is juhnéppé, ökörnéppé alakított át immár.
Vacsora után az egész társaság az erkélyre vonult ki. A telihold ott állott a Balaton fölött. Éppen a kellő közepén. Nyári este, nyári éj volt. Csodálatos a holdvilág a vizek fölött. Itt még Gyulai Pál úr is elfeledte bírálgató természetét. Látta, hogy se a hold, se a Balaton nem törődik azzal, ha valami széptani hibát födöz fel benne. Nem is födözött hát fel semmit.
Hat napon át teremtette isten a világot. De mi volt a hat nap előtti napon?
Az ősnémaság.
Ez az ősnémaság van Badacsonyban éj közepén, ha tiszta az ég, s a szellő se mozdul, s ha a nyári nap nagy munkája után mindenki elalszik. Más vidéki népnek, fővárosi embernek fogalma sincs erről a némaságról. Még a szigligeti, tördemici, tomaji kakasszó se zendül meg itt, vagy nem hallatszik ide. Ez az ősnémaság lepte meg legjobban a társaság erdélyi tagjait. Nem is csoda. Erdélyben soha sincs némaság. Ott a szász mindig morog, az oláh mindig jajgat, a magyar pedig mindig káromkodik. Mindig szidja azt a másik kettőt. Ott nem lehet némaság.
Nem hagytam őket, az éjszakát átvirrasztani. Hiszen hat órakor fönt kell lenni a Badacsony tetején. Azt akartam, napkeltével lássák azt a tájat, melyen Rezivár, Tátika, Sümeg és Somlyó emelkedik.
Keveset aludtam. Attól féltem, elalszom a fölkelés idejét. Alig múlt el négy óra, már készen voltam, s mentem Salamon Ferenchez, hogy felköltsem őt.
Dehogy aludt ő már.
Kis szobácskája volt, melynek ablakja Szigligetre nézett. János püspök nyaralója magasabban fekszik a tenger színe fölött, mint a szigligeti vár. Salamon Ferenc az ablakon át, lefelé nézhette azt a várat.
De nézte is.
Virradat óta, hajnal pirkadása óta mindig azt nézte. Azt a várat s azt a tündéri szép tájat. Felült ágyában pőrén, mint a gyermek, szemeit le nem tudta venni arról a vidékről.
– Köszönöm, barátom. Ilyet még soha nem láttam. Ezt a reggelt soha el nem felejtem. Áldjon meg érte az isten, hogy idehoztál.
Ez volt szava hozzám.
Félóra alatt talpon volt mindenki. Salamon nem nyugodott addig, míg az ő ablakján Gyulai Pál úr, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós is le nem nézett Szigligetre. Azután indultunk.
Szentirmay barátom nem volt velünk. Nem kecske ő, hogy hegyet másszon. Hanem Tulit, a komoly képű jó Tulit elküldte velünk holmi kellemes folyadékkal és harapnivalóval. Azt hitte, hegyre mászó embernek különben éhen-szomjan kell elveszni.
Újra elmentünk Kisfaludy Sándor hajléka előtt.
A Koldusok útján ballagtunk fölfelé. Megnéztük az Apácák forrását, s megízleltük éltető, üde vizét. Jámbor falusiak, nyájőrző emberek mindig tartanak ott tiszta nádcsöveket, hogy azok segélyével elolthassa szomját a szomjazó.
A Vaskapun mentünk keresztül, hogy a hegy tetejére feljuthassunk.
Vaskapu!
Furcsa szó ez. Talán már Hérodotosz is ismert Vaskaput. A porta ferrea már közszó volt az ókorban is.
Az ázsiai turáni népek is ismerik a Demir-kaput. Van Vaskapu a szíriai sivatag felé. Van a Kaukázusban. Van a Balkánon, van az alsó-Dunán. A Bakonyban is ismerek egyet a Nagy-Esztergári határban, s íme, Badacsony tetején is van Vaskapu.
Szoros út két meredek szikla közt: ezt hívják minden világrészben Vaskapunak.
Miért kapu? Miért vas? Hiszen se kaput, se vasat nem láttak e szikla szorosok soha. A jámbor badacsonyi szőlőkapás pedig csakugyan nem olvasta Hérodotosz könyvét se eredetiben, se fordításban. Sőt hírét se hallotta.
Két óriási bazalttorony alig négy-ötméternyire egymástól: ez a badacsonyi Vaskapu. Ezen a szűk nyíláson át roppant meredek feljáró vezet a magasba. A feljárót óriási görgeteg kövekkel tölti meg minden felhőszakadás.
Mikor János püspök a badacsonyi kőkeresztet építtette, negyven bivaly vontatott föl egy-egy faragott követ ezen a szoros meredek úton.
Badacsony teteje csaknem egyenes fennsík, talán százötven vagy kétszáz magyar holdnyi területtel. Nyugati része gyöpös jó legelő, keleti része tövis bozóttal, ruhatépő cserjékkel tele. Kökény, galagonya, vadrózsa, törpe ihar egymásba gubancolódva, s páfránnyal még sűrűbbé tömve; áthatolni rajta lehetetlen.
Sok benne a szagos meggy is, sőt néhány hold csupán szagos meggyel van telenőve.
Álljunk meg csak itt egy kissé.
Hajdan kereskedelmi cikk volt a szagos meggy, s a gulácsi, tomaji, tördemici szegény emberek szép pénzt láttak évenként a szagos meggyfaszárért.
Ez volt a legjobb pipaszár s csibukszár.* S hajdan minden ember pipázott, s minden úr csibukozott, aki dohányozni akart. A tobákolás és bagórágás sohase fért össze a magyar ember természetével. Az áztatott dohánynak erős, kiállhatatlan büdös szaga van. Büdössé teszi a pipaszárt és csibukszárt is. De ha illatos meggyfából volt ennek kellemes, finom édes szagán sohase tudott győzelmeskedni. A bagószag nem volt olyan erős, mint ennek a meggyfának illata.
Azt mondják: Mahomet szultán küldött először Bethlen Gábor fejedelmünknek egy zacskó dohányt s hozzá egy csibukot: – azóta pipázik a magyar.
Nem tudom: de jól teszi, ha pipázik. Nemcsak az időt és a szúnyogot kergeti el a pipafüst.
Zsémbel a feleséged? Gyújts rá! Vedd elő a pipádat, vedd elő a zacskót, vedd elő a pipaszurkálót, az acélt, a taplót, a tűzkövet; nézd meg jól valamennyit, készülj el lassan, s ha elkészültél: szippants nagyokat. Ha látja az asszony, hogy csak a pipádra ügyelsz s nem az ő nyelvére: elhallgat és otthagy.
Patvarkodik az anyósod? Gyújts rá! Fújj akkora füstöt, hogy anyósodat ne láthassad. Akkor ő se láthat téged. Ha pedig nem láthat: nem is patvarkodik. A szemeivel éppen nem tudja véredet ontani.
Megcsalt a szeretőd? Gyújts rá! Nézd a pipád bodor füstjét, azzal együtt s annak példájára oszlik el keserűséged. S mire a pipád kiégett: akkorra tisztába jössz azzal is, mi ér többet? Egy pipa dohány-e, vagy a hűtlen szerető?
Megsértett valaki, és a pisztoly után, a fokos után kapkodsz, hogy agyonüsd a sértegetőt? Gyújts rá! Azonnal belátod, hogy haragudni nem egészséges, veszekedni nem üdvösséges, s azt is belátod azonnal, hogy rágalmazó rossz embered arra sem méltó, hogy miatta a pipád egyszer kialudjék.
Pörbe szállsz? Pörben állsz? Rokonaiddal osztozni kell? Üzlettársaddal számolni kell? Hiteleződ nyúzni készül, adósod a világnak akar futni?
Gyújts rá! De megkínáld egy pipadohánnyal ellenfeled is. Íróra, bíróra, ügyvédre, közbenjáróra ne bízd igazságodat, mert pőrére vetkőztetnek. Pipaszóval végezd el ügyedet. Bizonyosan nyerni fogsz.
Így volt hajdanában.
Ma már vége van a nyugalomnak, békességnek.
Nem pipázik ma senki. Szivarra és cigarettára vetemedett ma már az egész világ.
Szivarhoz, szivarkához nem kell most már pipaszár, nem kell az illatos meggyfa. Meggyfaerdő Badacsony tetején most már vadmadárnak termi a gyümölcsöt s tűzrevalónak a gallyat, szárat, hajlós, sima ágat. Nem kell most már acél, kova, tapló, kostök, dohányzacskó, pipaszurkáló s egyéb efféle szerszám és dohányos készség. Szivart, szivarkát készen kapni; gyufát is százötven szálat adnak egy krajcárért, boldogság az élet.
De sietés is. S ez már nagy baj.
Míg a pipaszó járta: a legnagyobb munka közben is időbe tellett, míg az ember pipájával elkészült s dohánya igazán égett. Addig pihent a lélek, de az indulat is. Kutyának való a szakadatlan munka meg a miniszternek. Okos ember csak darabonként dolgozik, s óránként pihenőt tart. Minő jó volt erre a pipával való vesződség.
Hát a harag, az indulat, a kifakadás! Pipázó ember könnyedén meg nem haragszik. Szippant egyet-kettőt, mielőtt kitörne. S amíg egyet-kettőt szippant: az alatt egy darab haragja elenyészik, egy darab esze meg megjön. Kettős a nyeresége.
De semmi ellen sem volt olyan jó a pipázás, mint a szapora beszéd és az ékesszólás ellen.
A szapora beszéd súlyos nyavalya. A szapora beszédű embert se megérteni, se félbeszakítani, se türelemre bírni nem lehet. A szapora beszéd ellen csak egy mentőszer van: a süketség. A szapora beszédű emberen bosszút állani csak úgy lehet, ha kerít az ember egy másik szapora beszédűt, s azután a kettőt összezárja. Magyar ember nincs szapora beszédű. Azok közt, akiket a világtörténet név szerint följegyzett, egyetlenegy sem volt szapora beszédű.
Hát az ékesszólás?
Ez is nyavalya. Olyan, mint a nyilallás. Nem veszélyes, de nagyon kellemetlen. Ezt a pipa se tudja kiirtani a magyar emberből. Ezt csak a tudomány képes kiirtani. A törvényhozásban már alig van ékesszólás. Igaz, hogy nem a tudomány miatt, hanem a szokás miatt. Az ékesszólás betegsége csak korszakonként tör ki, de akkor járványos is, ragadós is. Most oly korszakot élünk, amikor nem dühöng ez a betegség. De amikor legjobban dühöngött is: míg az ember szájában ott volt a pipa: addig a baj sohase mutatkozott. Csak akkor, ha kiégett a pipája, vagy elfogyott a vágott dohánya.
Amint elhagytuk a tövises cserjét, az illatos meggyfaerdőt: nyomban elértük a tűzokádó torkolatát.
A Badacsony tűzokádó volt valamikor. Fennsíkjának kellős közepén ott van a torkolata. Kerek alakú mélyedés, akkora, mint egy jó nagy szérű, tele kihűlt lávakővel.
De mikor volt tűzokádó Badacsony hegye?
Én nem mondom meg, hadd vitatkozzanak rajta a tudósok.
Bizonyos, hogy lávája teljesen olyan színű és alakú, mint az, amely Herkulánumot és Pompejt eltemette. Éppolyan lyukacsos, éppolyan sárgás s éppolyan könnyű. Engem nagyon meglepett a teljes hasonlat. Pusztán a láva után azt gondolhatnók, hogy Jézusnak élt még egy-két apostola, amikor Badacsony utoljára tüzet és forró követ szórt ki belsejéből.
Ki tudja?
Azt a torkolatot sohase tisztogatta senki. Vihar falevéllel, eső és hó, tél és nyár mindenféle hulladékkal századok óta, ezredek óta tölti. S a kerek mélyedés mégis ott áll, tele lávakővel. Látjuk, mekkora volt az a lyuk, melyen át a föld alatti tüzek fölrobbantak az ég felé. Utolsó látogatójegyüket ott hagyták a lávakőben.
Nincs hát mulandóság?
Mikor volt nálunk az utolsó özönvíz? Sokkal több idő múlt már el az óta, mint százezer esztendő. S Badacsony az özönvíz előtt volt tűzokádó. S nyoma éppúgy megvan, mintha ötven év előtt háborgott volna utoljára.
Mégis van mulandóság! De mi büszke emberfajzat, mi csak magunkon vesszük azt észre.
Derék olvasóm, akár férfi légy, akár nő, te majd a nyár kezdetén meglátogatod a Balatont. Felülsz a budai vasútra, s elkarikázol Fehérvár felé. Amint elhagyod a dinnyési állomást, s kiérsz a Velencei-tó völgyéből: egy kis alacsony fennsíkra kapaszkodik föl vasúti kocsid. Nézz akkor ki az ablakon. Az emelkedés kezdetén négy-öt keréknyomot látsz a vasúti töltés mindkét oldalán. Negyvenhárom év előtt készült a vasúti töltés. Néhány szegény ember akkor ott a gyöpön kocsival ment keresztül. Fakó kocsival,* görhes lovakon, rongyos szerszámmal, maguk a szegény emberek is rongyosak. Az ő kocsijuk hagyta ott azt a keréknyomot. Azóta kocsi arra többé nem mehetett, mert a vasút töltése nem engedte. De az a kocsi nyom most is megvan, most is éppoly üde és világos, mint régen. Negyvenhárom esztendő óta, mikor arra megyek, mindig megnézem: változik-e, enyészik-e, múlik-e az a kocsi nyom? Nem múlik. S ha emberkéz vagy ekevas meg nem háborítja, századok múlva is ott fog állani a kocsi nyom.
Nincs hát mulandóság?
Van.
Királyok, fejedelmek, gőgös kormányzók, henye főpapok, hetyke hatalmasok, éhes milliomosok, hivalkodó szépségek, könnyek, fájdalmak, szerelmek, gyötrődések, hitvány bosszúállások mind elmúlnak.
De az a kocsi nyom megmarad. Nagyméltóságú kormányember ül a miniszteri széken; ott bókol, ott hízeleg körülötte száz kéregető; vagy jó pajtás, vagy alattvaló valamennyi; görnyedő tanácsosának aláírja valami írását; másnap elhirdeti országnak-világnak, miként tette boldoggá a nemzetet, a királyt, a hazát és az emberiséget.
És negyvenhárom esztendő múlva? Ki emlékszik nevére, szavára, írására?
Senki. Úgy eltűnt minden nyoma, mint a köd a szélben. De a szegény paraszt görhes lovának, fakó szekerének keréknyoma megmarad.
Mert abban a keréknyomban igazság van. A természetnek igazsága. Puha volt a gyöpös mező, súlyos volt a kocsikerék, elvágott a súlyos kerék a puha mezőben: ez az igazság. S a természet megőrzi a maga igazságát.
S százezer év múlva is megőrzi Badacsony teteje az ő tűzokádó torkolatát. Nagy Miklós hozott is emlékül onnan kis lávadarabot.
Mentünk a Kereszthez.
Ott van a Kereszt a fennsík déli peremén, Fonyód egyenes átellenében. Hatalmas négyszögű faragott kövekből emelt óriási feszület. Hogy megláthassák az utazók a partról, a hajósok a vízről. S hogy amikor föltekintenek a hegyre, eszükbe jusson, hogy bércen, sziklán, ormokon túl, égen, földön s minden magasságon felül van még fenség, az igazi fenség: a Megváltó.
János püspök építtette a Keresztet, s ő maga személyesen szentelte föl.
Odaállították a Harangozó Börcre.
Balaton melléki zalai ember börcnek nevezi a bércet, azért hívja börcnek ezt a harangozókövet is.
Hatalmas bazalt kőpadok feküsznek egymás fölött. Alulról és messziről úgy tűnnek fel a százölnyi magas s teljesen függő irányú, egyenes falak, mint egyenesen álló oszlopok. A nép úgy hívja: Tornyok. Úgy is hívja: Gyapjúzsákok. A képzelet tele zsáknak nézheti is el, amint egy-egy torony ott áll egyenesen. Az a bazalt olyan kő, mint az üveg. Voltaképpen üveg is. Köss egy ökölnyit egy madzagra, üsd meg kővel, és csengő hangot ad, mint az üvegpohár. A Kereszt alatt fekvő legfelső kőpad kis részben szabadon nyúlik ki a levegőbe. A viharok kiszedték alóla a törmeléket. Ha e kinyúló kőpadot nagykalapáccsal megütik, oly hangot ad, mintha óriási harang kondulna meg. S a harangszót elviszi a szellő hegyeken, völgyeken, erdőkön, vizeken keresztül. Gyakran akad nyájőrző legény, aki odaáll a kőpad mellé, s nehéz kővel nagyokat üt rája. Ilyenkor mondják: szál a Harangozó Börc. Kegyes ember, kegyes asszony ilyenkor keresztet vet magára, s felfohászkodik.
Volt két testvér Badacsonytomajban valamikor; úgy hívták őket: a Csicsai testvérek. Az idősebb: Ferkó, a fiatalabb: Jóska. Ferkó erős, egészséges, gonosz szívű; Jóska fonnyadt, beteges, gyönge és ártatlan. Maradt rájuk örökségül egy kis ház meg egy kis szőlő. A Ferkó halászgatott, a Jóska imádkozott.
A Ferkó megkérte egy lánynak a kezét. A lány szép volt, Ferkó belebolondult, de a lány nagyralátó is volt.
– Leszek én kend felesége, de én mással egy födél alatt nem lakom. Amikor az a nyavalyás legény búcsút vesz a háztól: akkor megyünk esküvőre. Addig nem.
Ferkó gonosz szíve úgy értette, hogy neki a gyámoltalan Jóskát el kell tenni láb alól. Egyik este azt mondta Jóskának:
– Hajnalban bejössz velem a vízre segíteni.
Olyan sötét arccal, olyan rejtelmes hangon mondta ezt, hogy annak a gyönge, beteges gyereknek látó lelke rögtön megérezte, hogy bátyja őt holnap elemészti. De ellenkezni, nem mert. De meghalni mégsem akart.
– Csak a hajnali harangszót várjuk meg, édes bátyám, tudod, hogy nekem akkor imádkozni kell.
– Megvárjuk, öcsém.
Megvárták.
A Jóska gyerek imádkozott áhítatosan. Önmagáért is, édes bátyjáért is. Vezérelje jóra isten az ő elméjét is. Ne jusson pokolra, gyehenna tüzére.
Lementek a csónakhoz.
A gonosz testvér egy nehéz követ dobott be a csónakba.
– Ezt köti Ferkó bátyám a nyakamra!
Ez a gondolat ötlött a Jóska gyerek eszébe, de nem szólt.
Bementek a vízre.
Egészen odáig mentek, ahol a kacér billegett a vizek fölött. Az a szépen kötött gyékény kacér. Ezt is a szegény beteg gyerek kötötte.
– Húzzam a hálót, édes bátyám, vagy a ladikot tartsam?
A gonosz testvér mást mondott.
– Most meg kell halnod. Ketten nem maradhatunk a házban és szőlőben.
Tudta ezt a beteg gyerek. Nem is ellenkezett. Sötét volt még. Csak ott volt egy kis szürkeség, ahol a nap szokott felkelni. A partról senki be nem láthatott, a hangot se hallhatta meg. Csöndesek voltak a vizek, néma volt a levegőég. Nem ébredeztek még a vízimadarak sem.
– Hadd imádkozzam előbb, édes bátyám!
– Imádkozzál.
– Oh, én uram, én istenem, ments meg engem bűntől, nyomorúságtól, hirtelen való haláltól. Tedd boldoggá és szerencséssé, akik engemet szeretnek, s ne büntesd meg azokat se, akik engemet nem szeretnek. Adjál nekem s az édes testvérbátyámnak bocsánatot és örök üdvösséget. Ámen!
Míg a szegény gyerek imádkozott s két összetett kezét az égre emelte: addig a gonosz testvér elővett a tarisznyából egy zsineget, rákötötte a kőre, s a zsinegből még nyakbavető hurkot is csinált. Mikor hallotta, hogy beteg öccse őérte is imádkozott, eltévesztette a hurokkötést. Egy szempillantásig gondolkodóba esett. De azután észrevette a tévedést, s a hurokkötést jól csinálta.
– Készen vagy-e már?
– Készen vagyok.
A gonosz testvér fölemelte a zsinegnél fogva a követ, s a hurkot szétfeszítve odalépett öccséhez.
Ebben a pillanatban megkondult a harangszó.
Mély, tiszta, fönséges hang búgott a sötét égből, a vizek mélységéből, a hegyek magasságából, a távol messzeségből, Badacsony ormáról. Megszólalt a Harangozó Börc! Istennek tiltó szava volt az.
Amint a gonosz testvér meghallotta a harangszót, megbillent alatta a csónak, s ő hanyatt-homlok a vízbe zuhant. A nagy kő zsinegje keze fejére hurkolódott, s a kő is a vízbe esett vele együtt. Sohase találták meg a holttestét, a hullám se sodorta ki a somogyi partra.
Maga ment haza a beteg gyerek. Meggyógyult, megerősödött, isten megáldotta, maradékai ma is élnek. De imádságába az óta is befoglalta testvérbátyját.
A harangozó sziklától továbbmentünk a fennsík napnyugati peremére. Itt már sima, gyöpös mező van. Innen szabadon el lehet látni arra a hegyvonalra, mely kezdődik a Balaton partján a Sárkányerdőnél, s vonul észak felé Reziváron, Tátikán, Szentgyörgyön át Sümegig, Ság hegyéig, Kemenesaljáig, Somlyó hegyének méltóságos alakjáig. A fölkelő nap sugarai ragyogó fénnyel borították az egész szigligeti völgyet s a messze távol tündöklő szépségeit.
Alig voltunk százlépésnyire attól a ponttól, ahol tökéletes a látás, s íme, akadályra bukkantunk. Társaságunk benső egyetértését fölbomlás fenyegette.