Eötvös Károly: Balatoni utazás

Gyulai Pál úr termete milyen magas? – Deák Ferenc címere – Deák levelei Vörösmartyhoz – Gyulai Pál úr nem akar mozdulni a vadkörtefa alól – De azért mégiscsak felugrik – Tóth Kálmán Gyulai Pál úrról – Gyulai Pál úr költészete – Nem ismeri a szenvedélyt – A rossz vers – Mit beszél a szemek tüze?

Volt ott a tisztáson egy lombos vadkörtefa. Szép zöld, fényes pázsit terült el alatta. Gyulai Pál úrnak nagyon megtetszett ez a pázsit s a fa árnyéka. Se szólt, se beszélt, csak leheveredett a fa árnyékában. Nézte az eget és a falevelet.

Hiába volt. Gyulai Pál úr nem az az ember, akit férfias, komoly elhatározásából könnyedén ki lehet zavarni.

Mi elmentünk a fennsík szélére. Ott pár lábnyival magasabb a domb, mint ahol a vadkörtefa áll. Onnan még egyszer szólítottam Gyulai Pál urat. Buzgólkodásomat föl se vette.

Ötven lépés távolságról jól megnéztem akkor azt a fekvő alakot. Csakugyan kicsiny embernek látszott Gyulai Pál úr.

Talán a látó csalódás játszott velem. Nem is első eset volt életemben. Vadászemberek, utazók, éles figyelők jól ismerik ezt a csalódást.

A földi párák köde óriásokká növeli az alakokat. A tihanyi Csúcshegyet egykor egy őszi reggelnek ritka ködében a Himalája magasságában láttam. Egykor negyven év előtt egy legelésző fekete csordát láttam a debreceni homokbuckákon a savósguti erdő mellett. Fogadtam, hogy bivalycsorda. Hát pedig fekete juhnyáj volt.

Más alkalommal a szentgáli Bakonyban vadásztam a Halyag egyik völgyében. Két vagy három puskalövésnyi távolban egy irtóztató állat ugrott le szemem láttára egy vízmosásba. Óriási bölénynek látszott, de sudár termettel. Pedig csak őzbak volt, nem bölény. Gyakran így játszik szemünkkel és képzeletünkkel a délibáb is.

De megfordítva is gyakran beleesünk a látó csalódásba. Van valamely köde a napfénynek is. Fekvő szarvast őznek látunk, őzkecskét hitvány nyúlnak. Ott fekszik a hatalmas bika kétszáz lépésnyire az avarban. „De füstös a nyaka, de hosszú a szarva annak a rúgott borjúnak.” „Nem borjú az, uram, hanem címeres bika.” Juhnyáj legelész a hegyoldalon. Nyüzsgő féregnek látszik az a nyáj. A Gellérthegyet hol kavicsdombnak, hol sziklaóriásnak nézi az ember, amint földi párának vagy napfénynek ködén áttekint reá.

Milyen magas lehet ő? Úgy hiszem, százötvenöt centiméternél nem magasabb. A franciák bevennék katonának, a poroszok nem.

Deák Ferenc nagyon szerette Gyulai Pál urat. Sokszor volt vele, mikor kivált Gyulai Pál úr Vörösmarty életrajzát írta. Gyakran találkoztak Vörösmartynénál is, Bezerédy Istvánnál is, Ráth Mór könyvkereskedőnél is, de Deák Ferenc Angol Királynő-beli lakásán is.

Gyulai Pál úr erdélyi ember. Megszokta Erdélyben, hogy mindenkit igaz címe után szólítson. Erdélyben megkívánja ezt a társaság. Gyulai Pál úr nem tudta elgondolni, miként szólítsa Deák Ferencet. Mi lehet ennek igaz címe?

E cím illetné meg mint birtokost, mint táblabírót, mint okleveles ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e címen senki se szólítja.

E cím illetné meg mint képviselőt, s ez a legáltalánosabb megszólítás. Így szólítják a pincérek, hordárok, levélhordók, kéregetők, képviselőházi szolgák s körbeli alkalmazottak. Ámde a „Nagyságos” cím Erdélyben a fejedelem címe, s egyébként is Gyulai Pál úr nem az az ember, aki könnyűszerrel alkalmazkodjék a közönség szokásához.

E cím illetné meg talán mint 1848-iki minisztert. 1848–ban a miniszteri állásnak nem volt külön címe. Minden minisztert az a cím illette meg, amelyet hazulról hozott. Kossuthnak és Deáknak, Szemerének és Klauzálnak „tekintetes miniszter úr” volt a címe. Madarász József még a „tekintetes” címet se adta meg. Az öreg Táncsics pedig „kend”-nek szólította a minisztereket, Eszterházy „főméltóságú” volt; Batthyány, Széchenyi, Eötvös „méltóságos” volt; Mészáros csak maga volt a „nagyságos”. 1865-től kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a 48-iki volt minisztereket „méltóságos”-nak címezte. De mit szólna ehhez Deák?

Isten mentsen! Aki Deákot kegyelmes úrnak szólítaná, azt vagy kinézné, vagy egy hatos alamizsnával bocsátaná el szobájából.

Így beszélnek egymással a képviselők. De Deák Ferencet csak 1848 előtti képviselőtársai szólították „te”-nek; minden új ember más szóval tisztelte meg.

Nagy tűnődésben volt tehát Gyulai Pál úr, mit csináljon társalgás közben Deák címével. Egyszer aztán nekirohant a kérdésnek egyenesen.

– Úgy szólítson, ahogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha barátjának szólít.

Aki Deákot ismerte, az jól tudja, hogy ez a szó tőle se enyelgés, se pajzánság, se leereszkedés nem volt, hanem komoly szó volt. Deák csakugyan méltónak tartotta Gyulai Pál urat arra, hogy vele barátságban álljon. Semmi se bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól össze is szidta. Amit Gyulai Pál úr rendszerint meg is érdemelt.

Egyszer arról volt szó, hogy Deák ritkán mehet a színházba – pártkör, miniszterek, értekezletek, látogatások minden idejét elveszik. Deák Ferenc a régi Nemzeti Színház nagy alakjaiért lelkesült. Egressy, Lendvay, Szentpétery, Megyery, Laborfalvi Róza, Schodelné: ezekhez kapcsolódtak ifjabb korának édesebb színművészeti emlékei.

– Csodálatos – mondja Deák, hogy mostanában nem támadnak a színpad számára olyan nagy tehetségek, mint a negyvenes években.

– Hát képviselők, szónokok, államférfiak támadnak? Hiszen azok se támadnak!

– Színész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon teremti az egyiket úgy, mint a másikat.

Első pillanatra nem tetszett Deáknak ez az elmélet. Hiszen a képviselőkben nem a tehetség, hanem a kötelességérzet a fő dolog, a színészben pedig tehetség nélkül semmit se ér a puszta kötelességérzet. Hanem utóbb mégiscsak kiengesztelődött Gyulai Pál úr elméletével. A körben, amely akkor az Úri utcában volt, már maga beszélte el jókedvűen.

Mikor Gyulai Pál úr Vörösmarty életrajzát írta: életrajzi adatok forrásaként Vörösmartyné átadta neki azokat a leveleket is, melyeket egykor Deák Ferenc intézett Vörösmartyhoz. Volt vagy negyven levél, de talán több is. Hiszen Deák és Vörösmarty barátsága 1830 körül kezdődött. A leveleket Vörösmarty gondosan megőrizte. Vörösmartyné egy szalaggal szépen összekötött csomagban adta át Gyulai Pál úrnak.

Gyulai Pál úr nagy bolondságot követett el a levelekkel. Elvitte azokat Deákhoz, s rettentő fontos képpel megkérdezte tőle, hogy a nagy költő életrajzához fölhasználhatja-e a leveleket.

No hiszen kikapott akkor Gyulai Pál úr. Diákkora óta olyan fenyítésben nem részesült.

– Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? Hogy meritek az én bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az olyan írásokat használni föl, amelyek nyilvánossá tételét írójuk meg nem engedte? Hol vannak azok a levelek?

Gyulai Pál úr odaadta a leveleket, s Deák azon módon s abban a pillanatban bedobta a levélcsomagot az égő kályhába.

S ez megtörtént anélkül, hogy Gyulai Pál úr a leveleket előbb gondosan lemásolta volna a nemzet számára.

És Gyulai Pál úr ezt megcselekedte akkor, amikor jól ismerhette Deák Ferenc nézetét arról, hogy miként szabad vagy nem szabad közférfiak élettörténetéhez a magáncselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt iratokat felhasználni.

Az ifjú Deák Ferenc tizennyolc éves korától kezdve ezekben fejti ki gondolkozását és nézetét Vörösmarty költészetéről s az irodalomnak arról a hatalmáról, mellyel a nemzetet fölébreszteni, öntudatra kelteni, s újjászületését előidézni képes.

Ezek a levelek világot derítettek a nagy költő szerelmének történetére. Mikor és miként ismerkedett meg Csajághy Laurával? Miként nőtt szerelme, s a szerelem miként lett élete sorsának intézője? Mit remélt, mitől félt, mik voltak aggodalmai? Minő aggodalmakat táplált Deák a nagy költő házasulási szándéka fölött? Vörösmarty és Laura szívének tiszta és fönséges mozgalmai örökre eltűntek szemeink elől.

Deáknak a nőkhöz való viszonya rejtély. Életében is az volt, s halála után még sötétebb lett az a rejtély. Sohase nősült. Szívének szerelmi föllángolásáról senki se tudott bizonyosat. Az a szív pedig nagy volt, nemes volt s mélyen érző. Az elégett levelekben száz észrevétele volt Deáknak a szívről, szerelemről, házasságról, férfinak és nőnek belső szövetségéről. S ez észrevételek nagy része saját tapasztalatából, saját érzéseiből eredt. Deák nem volt nőgyűlölő. Nem kerülte a nőket, és sohasem mondott róluk rosszat. Tehát az ő szíve is meghajolt egykor a természet örök törvénye előtt. Öregkorában szerette a sikamlós adomákat, de adomáiban is csak szerelmes nőkről beszél, feslett erkölcsű nőkről sohasem beszél. A nőkről való magas gondolkozását sohase borította el semmi árnyék. A nagy költő egyik legbizalmasabb barátja volt. A nagy költő egészen feltárta szívét őelőtte, tehát legjobb barátja elől ő se zárhatta el egészen a magáét. Az elégett levelekkel minden adat, minden tapasztalatnak és érzésnek minden írott emléke elenyészett.

Mi szükség volt arra a kérdezgetésre? Mi szükség volt arra, hogy azokat a leveleket a zsebében tartsa? Hogy lehetett le nem másolni azokat?

Volt Gyulai Pál úrnak két apró termetű jó barátja. Az egyik Szabó Károly, a történetbúvár, a másik Szabó József, a kő- és földbúvár. Mindig önérzet dagasztotta Gyulai Pál úr keblét, mikor ezekre gondolt. Akkor is, mikor Deák meghatározta az ő termetének nagyságát.

Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. Gróf Mikes, Csengery, Trefort. Gyulai Pál úr hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben. Azt mondja valaki:

Ezt Deák Ferenc mondta. Gyulai Pál úr ellenvetését elnyelte a zajos vidámság, ami erre nyomban következett.

Nem egy Deák-adoma van Gyulai Pál úr személyével kapcsolatban. A hevesi dinnyetermesztés s a budai keserűvíz nem utolsó a sok között. De ahány csak van: mind eszembe jutott, mikor néztem őt ott a vadkörtefa alatt hevertében.

– Álljatok mellém! Oda nézzetek, ott áll Tátika vára! Annak túlsó lábánál vonul el az országút Sümegről Keszthely felé. Tátika mögött észak felé, félmérföldnyire fekszik Bazsi falva. Egész addig mindig jól lehet látni észak felé Ság hegyét és Kemenesalját. Bazsitól délre van egy lejtő, az út is fordul ott, ha azon lejövünk, nem látni többé Ságot sehonnan. E lejtő magasán állt meg Berzsenyi, midőn szülőföldjéről, Kemenesaljáról 1808-ban végképp elköltözött. Itt búcsúzott el örök szép költeményében Kemenesaljától:

„Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem, képedet. Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet!”

Még akkor megvolt hangom tisztasága. Politika, hurut, hanyatló kor, mezei gazdálkodás s egyéb efféle nyavalyák még akkor nem bántak úgy hangommal, mint rozsda a vassal. Berzsenyi gyönyörű költeményét erős hangon mondtam el. Hangomat elvitte a reggeli szellő a vadkörtefa alá, Gyulai Pál úr füleihez.

A zerge is ugrik, a mókus is ugrik, a szöcske is ugrik, de mind semmi ahhoz, ahogy Gyulai Pál úr felugrott. Vadkörtefa árnyéka, zöld pázsit illata, dacoló szeszélye: minderről lemondott abban a pillanatban.

– Hol az a pont? Hol állott meg Berzsenyi? Honnan nézett ő vissza Ság hegyére és Kemenesaljára?

Mire mindezt elkérdezte: már ott is volt mellettem, s villogó szemeiben költői merengéssé alakult át minden tűz, minden dac, minden villogás.

Hát hiszen csak ezt akartam. Az én szavamra, a mi szavunkra oda nem jött volna, Berzsenyi szavára pedig rohanva jött oda.

Gyulai Pál úr is elhagyta egykor Erdélyt, az ő szülőföldjét huszonöt éves korában. Nem végképp hagyta el, mert hiszen még 1851 után is visszatért oda, s menyasszonyát, ifjú nejét is oda vitte a Szamos partjára. De amikor először elhagyta, ő is megállott Erdély határán, a bérc tetején, ő is érezte még sokáig Erdély levegőjét, s ő is leborult még szülőfölde határán, „mint a vándor gyermek, ki édes anyjának sírhalmán pihen meg”.

Rég nem találkoztam Gyulai Pál úrral, s erről a dologról huszonöt év óta nem beszéltem vele. Szinte bánt a kíváncsiság: emlékezik-e még mindezekre?

Emlékezik-e még arra, hogy egykor jámbor lelkű, nyugodt vérű s óriás szellemű nagy írónk, Kemény Zsigmond báró mily hosszasan beszélgetett vele Berzsenyi költészetének szépségeiről? Emlékezik-e még arra, hogy ő maga is egykor mennyire rajongott Berzsenyiért s kivált a múltra visszasóhajtó költeményeiért?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!”

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink. – Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét – S későn hullnak könnyeink!”

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ím, ez Gyulai Pál úr költészete. Száz év előtt Berzsenyi írta ezt, ötven év óta Gyulai Pál úr lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy Berzsenyit utánozza, vagy akárki mást utánozzon, hanem azért, mert költészetének már ez a természete. Ilyennek született, s ilyennek maradt.

Az elégia a múltban mereng. Nem előre néz, hanem hátra. Ami történt, ami elmúlt, ami vissza nem jő, amit mégis látunk, mégis érzünk, soha el nem felejthetünk: arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjúságunk, szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a képzelet. Ott telik meg a lélek bölcsességgel és hangulattal, s ennek a bölcsességnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.

Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz ami öröm volt a múltban, az is elmúlt – ami fájdalom volt benne: az is elmúlt. Se búbánatra, se vidámságra nincs igazi okunk: akár örömünknek, akár fájdalmunknak elmúlásáról emlékezzünk. És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong a magasba; merengés, mely nem merül el a fájdalomban; emlékezés, melynek már se könnye, se kacagása; néma öröm, amely nem dicsekszik; édes bánat, amely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény, melynek alig van melege, de azért megvan szelíd ragyogása: íme, ezekből áll a költő lelkének minden gazdagsága.

„Csak a mult hervadt mezején – szakítgatok egy-két virágot” – írja a költő 1853-ban, mikor a lányt, kit ifjúkori szerelme rajongott körül, újra látja. S bizony egész költészetét jellemzi Gyulai Pál úr ezzel az ő egy-két szavával.

Nem volt termékeny az ő költészete. Verses költeményei elférnek két kis kötetben. Elkezdett írni 1846-ban, s írt egész ötven éven keresztül. Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rúgnak ezerötszáz versszakra. Egy esztendőre harminc versszak. Természetesen öt sorral számítva. Tehát Gyulai Pál úrnak két egész napra s még vagy nyolc órára volt szüksége, hogy egyetlen sort el tudjon készíteni. Ha Petőfi így dolgozik, éppen három esztendeig kell még élnie, hogy összes költeményeit megírhassa.

Igaz, hogy a költő nagyságát s költeményeinek becsét nem a méter, liter és kilogramm törvényei szerint kell megmérni. De hát milyen rangú költő a mi irodalmunkban Gyulai Pál úr?

Fiatal koromban meglehetős figyelő voltam. Ami szemem elé került, vagy aminek közelébe jutottam: azt iparkodtam jól megnézni, s ha lehető volt, jól megismerni. Hogy az a csillagos ég volt-e vagy egy kis ebihal, Deák Ferenc volt-e vagy csak egy osztálytanácsos: ebben nem tettem különbséget. Az én észlelésem egyaránt kiterjedt mindenre. Rossz szokás, nem is ajánlom senkinek. Aki a közpályán boldogulni akar, annak nem tanácsos az embereket jól ismerni. Az minden embert akkorának lásson, amekkorának a tömeg látja. És minden embert úgy becsüljön, ahogy időnként a tömeg becsüli. Aki az embereket jól ismeri: az nem így cselekszik. Az az embereket belső értékük szerint becsüli meg. Az jellemre, őszinteségre, meggyőződésre, igaz érdemre, lelkierők valódi mértékére s egyéb ilyféle dolgokra tekint. Holott a gyakorlati bölcsesség szerint az embereket csak vagyonuk, napidíj-osztálybeli rangjuk s a napi sikerek látszata szerint kell becsülni és megítélni.

Az emberek belső értékét gyakran nehéz dolog fölismerni. S a fölismerésnek sok módja van. Mindegyik módon meg kell kísérteni.

Egyik módja az: ki kell puhatolni, mint vélekedik az én emberem oly egyénekről, akiket én jól ismerek, s akiket neki is ismerni kell? Ha becsületes embert rágalmaz, ha hitvány embert becsül, ha az igazi nagyot fitymálja, ha az önzőben vagy széltolóban vezért lát, ha méltó küzdőtársát gyűlöli vagy utálja, ha az embereket s a világ tüneményeit saját haszna vagy kára szerint ítéli meg: akkor már lelkének nagy rejtekeihez megvan a kulcsom. A rejtekek már akkor fölnyithatók, s én azokba egymás után betekinthetek. Ha kedvem van hozzá!

Írók, bölcsek, költők lelkéhez műveik adják kezünkbe a kulcsot. De az egész lélekhez még azok se adják.

Csodálatos vágy vonzza az embert a bölcsek és költők gondolkozásának és érzésének világában körültekinteni. Abban a világban, ahol az öröktől fogva élő és sohase új emberi eszmék és érzések és hangulatok új alakjai megteremnek.

Tóth Kálmánt akartam egykor megismerni. Az ötvenes években sok költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, búbánatos szerelmi dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták, s küszködő szerelmesek e dalokat idézték viszályaik közben egymás fejére és szívére.

Együtt voltunk képviselők, ott ismerkedtem meg vele igazán a törvényhozásban.

Egy szép nyári napon, 1872-ben kiszálltam a Margitszigetre. Néhányszor megkerültük a szigetet, s addig enyelegtem vele, míg beszélgető kedve egészen megjött. Gyönyörű szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s egy nőnek lelke tévedt belé, s nála is maradt haláláig. A haragot, a bosszút, az elkeseredést nem ismerte. Az igazi rosszról még fogalma se volt. Magában nem találta, másban föl nem ismerte. Talán el se hitte. Lelkesedéssel beszélt múltjáról, örömeiről, csalódásairól, szerelmeiről. Ott a százados fák alatt, rezgő lombok alján, zöld napsugarak közt.

Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrínyi Miklósról, Kossuthról, Deákról, az Orleans-i Szűzről, Shakespeare-ről, Hugo Victorról. Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolva mondta el véleményét.

Úgy rémlik előttem, hogy 1855-ben bajvívásra keltek egymással, s valami semmiség miatt percekig lövöldöztek egymásra. Gyulai Pál úr akkor irtó hadjáratot indított a fűzfapoéták ellen, akik iszonyú tömegekben, sátoros cigányok módjára ellepték Helikon berkeit és ligeteit, s onnan a múzsákat kiszorították. S a hadjárat alatt úgy beleszokott a hadakozásba, hogy utóbb mindenféle poétát, még az igaz poétát is ki akarta kergetni a ligetből. Így akadt össze Tóth Kálmánnal is, aki pedig nem üres kézzel sietett oda.

Hogyne lettem volna hát kíváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai Pál úrról?

Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla és költészetéről.

– Barátom! Van egy verse, amelyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet úgy a megírásával: én írtam volna meg. Meg is mondtam neki nemegyszer, hogy tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el, pajtás, tőlem lopta el. Nem ismered? Ez a „Szeretnélek még egyszer látni!…” Ugye, emlékszel rá?

Odaállt egy óriási szilfa alá, közel a Szent Margit-féle zárda romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyű feje, fényes, fehér homloka, karikaszemei, pörge bajusza, hegyes kis francia szakálla s egész arcának sugárzó mosolygása bizony nem valami ábrándos, merengő, világfájdalom érző alakot állítottak elém. De mikor elkezdte nekem szavalni azt a költeményt: „Szeretnélek még egyszer látni!” – akkor ihletésnek szent párázata fogta el huszárgyerek arcát, s én áhítattal tekintettem rá. Le nem bírtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott még engem is.

„Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám – Éretted ifjúságomat.”

Ez a költemény utolsó szaka. A könnye kicsordult, mikor idáig jutott. Az utolsó sorokat kétszer is elmondotta.

S elbeszélte egy ifjúkori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a kitört viszályt, az elválást, az újra találkozást. S minő tűzzel beszélte el!

Hanem az is igaz, hogy Gyulai Pál úr költeményeire csak ezután kezdtem fordítani figyelmet. Eddig főképpen csak kritikusnak, beszélyírónak s mérges Deák-párti vezércikkírónak tekintettem, pedig néhány költeménye, igaz, hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán illik. De számot tesz a többi is.

Gyulai Pál úr lassan dolgozik. Látom műveiről. Még azok a költeményei is, melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei. Őszinte és igaz író. Minden eszméjét jól megfontolta, s minden eszméje az övé. Nem új eszme az. Hol van új eszme? De addig le nem írja, míg az ő életében és tapasztalásában az ő egyéni tulajdonává nem válik. Minden érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott fejlődött ki, s ha már hervatagon is, ott él az ő szívében. Az ilyen írót becsülöm. Az ilyent tartom igaz írónak.

Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem. Vannak románcai, balladái s elbeszélései is. De ezek is telvék elégiai hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezektől sehol se tud szabadulni. Szinte gyöngévé teszi itt-amott ez az erőssége. Még a Romhányi is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete meg nem engedi, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső, gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a költészet igaz és benső törvényei szerint oldja meg.

S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat abban, hogy Romhányiját befejezhesse. Tett ő kísérletet arra eleget, hogy meséjét tovább szője-fonja. Bizonyára van asztalfiókjában egy csomó töredékes versszakasza, mellyel azonban nem akar a világ elé lépni. Vagy elégeti, vagy örökség gyanánt akarja hagyni maga után. Gyulai Pál úr ma hetvennégy éves, s mikor a Romhányi utolsó énekét írta, akkor negyvenhat éves volt. Az utolsó huszonnyolc év óta ne dolgozott volna Gyulai Pál úr?

Hiszen utazásunk közben azt is megígérte, hogy Badacsonyt beleszövi nagy költői elbeszélésébe. Ha megígérte erre is tett kísérletet. Költői ereje nem hagyta cserben. A Balaton körüli utazás csak fokozta ezt az erőt. Hiszen éppen az utazás évében, 1875-ben írta legszebb költeményét, melynek címe: Egy fiatal leányhoz. Ezt se Petőfi, se Byron, se Goethe szebben meg nem írták volna.

Gyulai Pál úr a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szeretetben, se gyűlöletben, se szerelemben.

Hogy szelleme az ő eredeti alkatában képes lett volna-e nagy szenvedélyeket szülni s fölnevelni: oly kérdés, mely fölött hiábavaló minden elmélkedés. Ha képes lett volna is: életpályája nem engedte e képesség kifejlődését.

Sohase volt olyan szegény, hogy egyszerű ruhája s mindennapi kenyere hiányzott volna. Nyomor nem kényszeríttette dacra.

Sokat tanult. A nagy szenvedély kikerüli azt az embert, akit sokszor lát könyvek között.

Nevelő volt, tanár volt, akadémiai tag volt. Bizonyos fokú rendet, pontosságot, tekintélyt és komoly magatartást követel mind a három állás. A nagy szenvedély pedig utálja ezeket a polgári erényeket. Képzeljétek el csak Petőfit, Byront, Heinét, amint az ábécét tanítja valami gróf fiúcskának.

Kritikussá vált. Bírálgatás és nagy szenvedély nem férnek össze. A nagy szenvedély se önmagát nem bírálgatja, se a világ javításával nem törődik. A nagy szenvedély csak önmagáért él, s csak példaként oktat vagy ijeszt.

Van Gyulai Pál úrnak egy istentelen rossz szerelmi verse. Huszonhat éves korában írta. Azt írta a lányhoz, akit imádott: „Nem vagy te legszebb a világon, Tán oly szép sem, mint képzelem.” – – „Mért lennél szebb, mért lennél legszebb? – Hisz akkor nem volnál enyém!” Példátlan ez!

Hogy egy huszonhat éves ifjú ne azt a lányt tartsa legszebbnek, akit imád? Hogy a költő ne azt a lányt tartsa legszebbnek, akit imád, s lantjával megörökít? Hogy rögtön lemondjon arról a lányról, mihelyt az volna a legszebb? Hogy elismerje s bevallja azt, hogy a legszebb lányhoz se joga, se ereje, s azt a végzet másnak szánta s nem neki? Bevallja ezt, s ebben megnyugodjék, ahelyett, hogy inkább összedöntse a világot, mintsem az ő hölgyét másnak engedje át? Mit szólt volna ahhoz Beatrice, Laura és Szegedy Róza, ha Dante, Petrarca és Kisfaludy fölöttük ilyen összehasonlító, bírálgató, egybevető, megfontolt, érett, józan, higgadt, lemondó, bölcs és mérsékelt kiegyezésre jutottak volna?

Ej-haj, Gyulai Pál úr – ezt a verset a költő, a kritikus s az egykori fiatalember legnagyobb bűnének közakarattal fogadjuk el!

– – A nagy szenvedélyt nem ismeri hát Gyulai Pál úr szelleme. Minthogy pedig Romhányiban ott, ahol félbeszakadt, a hős és a hősné oly helyzetbe jutott, amelyből csak a nagy szenvedélynek ismerői képesek a költői kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál úr nem fogja befejezni soha. Jól legalábbis semmi esetre.

Arca nem tökéletes magyar arc. Szemeinek csillogásában van valami, ami nem magyar. A magyar ember szemén kevés a fénypont, de a fénypontok nagyobbak, mint a román, a szerb vagy az örmény ember szemén. Gyulai Pál úr szemén is több a fénypont, mint a magyar szemen szokott lenni. Valamelyik apai vagy anyai őse nem magyar volt, s szemeinek fénye arra ütött vissza.

Fiatal koromban a jellemet a szemek tüzéből s a szem körüli finom vonásokból meglehetős biztossággal föl tudtam ismerni. Voltak azonban észlelésem biztosságának határai.

A nők arcáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni. Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, ahol a férfi életkora nem messze esett az enyémtől. Kisgyermeknél, öregembernél sohase voltam biztos. Legkevésbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál, különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak túl a Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, cigánynál már éppen nem bíztam észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kínait láttam: meg se kísértettem a szemekből és arcvonásokból puhatolni ki a jellemet.

A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé. Ezt mindenki tudja. Így van ez az állatoknál is.

De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, akiknek lelkében valamely határozott nagy bűnre való erős hajlam él. A tolvajnak, a gyilkosnak, a hazugnak megvan a maga jellemző szemefénye. De ez a szemfény nem minden fajnál egyenlő. Az egyik faj szeme fényéből vont következtetés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a túladunai magyarnál kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek, hirtelen haragúnak s gyilkos hajlamúnak vélhetjük. De már a délszlávot és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé leereszkedése, a többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.

A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka- és sör ittas emberről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a borittasra teszek észrevételt.

Együtt van húsz borittas magyar. Az egyik dalol, a másik vitatkozik, a harmadik némán ül. Van, aki dicsekszik, van, aki sír, apjának, anyjának minden keserűsége eszébe jut. Némelyik hőssé lesz, s szónokol, s a másik házsártos, s valakibe belevesz mindenáron. Van, aki jó pajtás, s az egész világot keblére öleli; van, aki komolyan bölcselkedik. Olyan is van, aki szerelmes, s minden lányt és asszonyt meg akar hódítani. Olyan is van, aki ha részeg, mindjárt németül beszél.

Egyetlen józan emberről se lehet előre megmondani: melyik jellemvonás domborodik ki nála, ha sok bort iszik. De ha sok bort ivott, s agyát megnyomja már a szesz: akkor szemefénye megváltozik, s a szeme körüli finom vonalak módosulnak. Ezt figyeljétek meg sokszor és gondosan, de a fiatalember éles szemével, s aztán figyeljétek meg akkor is, amikor józan: eljuttok oda, ahova én jutottam, hogy a szemnek fénye s a szem körüli finom vonalak az ember valódi jellemének nagyobb vonásaira nézve tájékozódást nyújtanak.

Bizonyságom a fénykép. Ez, ha hű, nagy áruló. A jó embert és a rossz embert kegyetlen hűséggel megmutatja. Jobban csaknem, mint a tükör. A nagy festőknek, a nagy rajzolóknak óriási tehetségük van az arcok legfinomabb vonásait is megismerni, s azokat megörökíteni. Szerencse, de egyúttal furcsa sajátság is, hogy ők a jellemekkel s azok erkölcsi értékével nem törődnek. Ha nem így volna: a legtöbb embernek nem volna tanácsos hozzájuk közelíteni. A jellemnek minden nagy titkát nyomban fölismernék.

Ha Gyulai Pál úr túladunai magyar volna, s ha ősei közt nem lett volna vagy román, vagy örmény: őt irigy, házsártos, kegyetlenkedő természetű embernek kellene tartanunk. A két szeme közt való némi eltérés, felső pilláinak kissé ereszkedett volta, a szem fénypontjainak sokasága, a szem körüli vonalak s alsó állkapcsainak némi vaskossága erre vallanak.

Igaz, hogy rég volt, huszonöt év előtt volt, amikor őt megfigyeltem. Míg ő ábrándos arccal, merengő szemekkel nézte Rezivár és Tátika romjait, a méltóságos Szent György hegyét s azt a pontot, ahol Berzsenyi utoljára látta édes szülőföldjét, a tündérszép Kemenesalját, s míg szemei a látás határán körüljártak, s ott, azon a határon a sötét Bakonyt, a fényes Tihanyt és Somogy végtelen ligeteit végiglegelték: addig néztem én meg őt gondosan.

Visszatérő utunk alatt nagy vitába keveredtünk. Akkor még nemzeti irodalmunk történetéről Toldy Ferenc felfogása uralkodott, s ezt vallotta Gyulai Pál úr is. E szerint nemzeti irodalmunk újjászületése Kazinczy nevéhez és működéséhez fűződik.

Ezzel szemben én azt állítottam, hogy Kisfaludy, Berzsenyi s társaik, a túladunai írók s költők alkották újra a század legelső éveiben a nemzeti irodalmat. Azt állítottam, hogy olvasóközönséget Kisfaludy teremtett, s a magyar nők szívét s a magyar ifjúság képzeletét Himfy dalai s az édes-bús nemesi regék s Berzsenyi lantjának harsogó dalai hódították meg a költészet és szépirodalom számára. Új alakban kell tehát összeállítani irodalmunk történetét.

Gyulai Pál úrnak ma is sok élce van az én felfogásom rovására, nekem pedig ma is sok igazságom van az ő felfogásának rovására.