Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, amikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol találhattunk volna mi közelben valamely posta- vagy távíróállomást?
Ebéd után Csobánc várát kellett megtekintenünk.
Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenccel és Gyulai Pál úrral maradtam.
Tördemic felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül Gyulakeszin, föl a várhegy oldalának, virágzó szőlők közt szűk és mély satóúton.* A szőlőhegy közepén, kis tisztáson leszálltunk a kocsikról, s gyalog indultunk útnak fölfelé.
Gyulai Pál úr itt is csak megállott egy ponton, s nyakát hátraszegve, esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szúrva, harsány hangon kijelenté:
– Nem megyek tovább!
Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Félóra alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!
– Nem megyek! Én itt is eleget látok.
Hát hiszen igaza volt. Tapolca városáról s a körüle elterülő völgyön fölséges táj nyílt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szent György hegyei, szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok, csárdák, malmok, tanyák, utak, dűlők, patakok ezer változata.
Salamon Ferenc is megszólalt:
– Én is itt maradok Gyulaival.
Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.
S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál úr, amiről még eddig semmit se tudott.
Hangosan beszélgetett Salamon Ferenccel. S beszélgetés közben lassan-lassan ballagtak a mélyúton fölfelé.
Amint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jóképű, szálas termetű parasztember, valamelyik gyulakeszi szőlősgazda. De nem a mélyúton jött, hanem fönt az útparton, a gyepes pázsiton, a szőlő utak végén.
Amint jön: meglátja lent az út fenekén azt a két úrforma embert. Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvű mind a kettő, s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.
Megáll, s nézi őket. De Gyulai Pál úr és Salamon föl se tekint, ballag tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is, s kíséri őket ott a part tetején fölfelé.
Egyszer aztán lekiált hozzájuk.
– Adjon isten jó napot!
Gyulai Pál úr és Salamon Ferenc a nagy beszélgetés közben nem hallották a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A gazda azonban onnan az útpartról még egyszer hangosan lekiáltott.
– Mondtam már: adjon isten jó napot!
Ezt már meghallották. Gyulai Pál úr felnézett a magasba, megállt, s nagy fennen visszakiáltott
– Adjon isten!
A gazdaember is megállt.
– Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?
– Miért kérdezi azt kelmed?
– Mert hát a pincém itt van ám az út mellett.
– Nem törődünk mi azzal a pincével!
Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna úr bizonyosan messze vidékről tévedt errefelé.
– De van ám a pincében bor is.
– Nem törődünk mi a borral se.
– Hová valók az urak?
Gyulai Pál úr dévaj büszkeséggel kiáltott föl:
– Erdélyországiak!
– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pincém előtt már akkor el nem mennek az urak anélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!
A mélyút csakhamar a felszínre jutott. Ott feküdt mellette a pince bal kéz felől, Kőboltos pince, nádfedelű elő épülettel. Kettős ajtaja az útra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörű pázsit. Sietett előre a gazdaember, s mire az erdélyországiak odaértek, ő már a nyitott ajtóban állott, s egyik kezében a lopótököt lóbálta.
Gyulai Pál úr még ott is tűnődött, még ott sem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Salamon Ferencnek kellett őt biztatnia, hogy a pincébe betérjenek.
S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott, vendégeit is megkínálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál úr a gazdától a maga ingerkedő magas hangján:
– De hát voltaképpen miért is hívott be ide kegyelmed bennünket?
– Nehéz feje van az úrnak! Nem mondtam már, hogy a pincém az út színén van, s hogy az urak a pincém előtt mentek volna el?
– Hát ha mégsem jöttünk volna be?
– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy kegyetlenség lett volna. Csúffá tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már, tessék leülni.
A sajtógerendáról levett az ember egy üvegpoharat. Biz az nem volt kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblítette kissé, s aztán színültig eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.
– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem az urakat erőben, egészségben, jókedvben, békességben. Kik légyenek az urak, és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak szerencsével és isten áldásával. Ha pedig hazatérnek: bút, bajt, szomorúságot otthon ne érjenek, s otthonvalóikat jó egészségben találják. Az én istenem áldja meg az urakat, amiért e mi országunkat jó szívvel meglátogatták.
Gyulai Pál úr mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogy se értette meg, miről van szó. Már nyúlt a tele pohár után, de a gazda nem adta a kezébe.
– Először majd magam iszom!
Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak azután töltötte meg ismét s nyújtotta egymás után vendégeinek. Salamon Ferenc előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a fiatal parasztember ősmagyar ember, aki minden poharát köszöntővel issza, s szívesen adja az utasnak, amije van, de jó szót vár a maga jó szavára.
Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a Balaton melléki ember Veszprémben is, Zalában is.
Kétféle szőleje van. Pincés szőleje és darab szőleje. A pincés szőlő mindig út mellett, a darab szőlő a dűlők közt fekszik. Akinek szőleje út mellé esik: az már oda pincét épít.
A pince két részből áll.
A belső pince kőboltozat. Ebben a boroshordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, aki ezt összejárhatja, s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong.
Tapasztalt ember a mutatóujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a pincéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete, hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szíve s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A szív, az agy és az erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást. Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek. Szívnek, agynak és erszénynek hízelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a hízelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohasem tudja: kinek van igaza. Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hízelgőnek. A közönség hite időszakonként változik. Az új minisztert mindig lángésznek hiszi, a bukott minisztert mindig szamárnak. Így van a bankárral is.
Hát az érző szívekkel hogy van?
Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boroshordó, mint a miniszter vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőítik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked vidámsága tesz mellette tanúságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz belőled. Igyál a rossz borból: csúffá lesz tőle életednek minden kedve. Hej, ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit, mint borát! Igaz, hogy olyan ember is sok van, aki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase ízlelt.
Az asszonyszív hasonlít sokban a boroshordóhoz. Mindegyik elbódít, de gyönyört is nyújt, ha iszol belőle. De csínján bánj mindkettővel, mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni mindkettőbe. Üres hordó, üres nőszív egyaránt keveset ér. Ha temiattad lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszívet már csak más töltheti meg.
Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd guruljon le a völgynek. A nőszívet sohase oszd meg mással, borodat sohase magad idd meg. Erre hívd magadhoz jó barátaidat.
A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pincéjébe. Az igazi magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek – ha üres a hordója: ne sajnálkozzanak rajta.
A külső pince födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelőszerszám. Itt van a katlan, kisasztal, néhány kisszék s a sütő– és főzőedények. Ide hívja be a vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálgatja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.
Behív egy pohár borra minden úton járót.
Drótos tót, bugyros zsidó, babkár,* kucséber,* vándorló legény, magános cigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, akit a sorsa arra visz, meg kell kínálni. Szegény úton járó elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jólesnék!
Az a pincés szőlő, amelyik járt országút mellett fekszik, mindig is olcsóbb volt aránylag, mint amelyik csak a satóút mellett fekszik. Mert amannál több a járókelő. Balatonfüreden hajdanában a fekte földig leszórták azt a szőlősgazdát, aki minden arra járót be nem szólított egy pohár borra pincéjébe. De meg nem választották elöljárónak még az olyat se, aki vásár napján délután ki nem ment az országút mellett levő pincéjébe. „Elbújt az úton járók elől.” E szóval vége lett a becsületnek.
Hát az olyan ember miként utazott, akit nagy vidéken mindenki ismert, akinek száz rokona, ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országút mellett levő szőlőbirtokosok közt?
Sehogy se utazott. Vagy éjjel kellett az országúton a pincék előtt gyors hajtással elszöknie. Apám egyszer a nagy Forintos-harcok* idején a márciusi megyegyűlésre indult el Zalaegerszegre, és csakugyan odaért a májusi közgyűlésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni Somogy vármegyének, őszre se ért volna másképp haza.
Ez volt hajdan Túl-a-Dunán a vendéglátás.
Ebbe keveredett bele Gyulai Pál úr és Salamon Ferenc is Csobánc hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb beleszoktak, s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket föltaláltuk: Gyulai Pál úrnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra fakadt.
Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha nem hallottam.
Mi azonban megmásztuk a hegyet, s megnéztük a várat.
Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke múltnak szomorú emlékei, annyi dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!
Meleg júliusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, amint a várurak útján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy, a záporeső, a vízomlás, a kecske- és birkanyájak taposása. Nem is út már az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép Gyulaffy lányok, a várnak deli úrnői. Talán öszvérháton, talán szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.
Szilágyi Sándor a történetbúvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár alapvonalait. Itt volt a várúr lakása, amott a vendégek palotája, a várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, ahol annyi átok szállott törökre, németre, s annyi áldás szállott a mindig üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?