Nagy Miklósnak mást is mutattam.
Megmutattam a Gyulaffy lányok virágoskertjét. Ahol a vár, romba dőlte óta százhatvan esztendő múlva is, még az a szegfű virágzott, melynek illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.
Isten csodája ez!
Dicsőséges emlékű fejedelmünk, Rákóczi Ferenc idejében valami Krájcz nevű csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobánc várát. Harminc férfi és harminc asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harcot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben, Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján.
Csak a dalnok hiányzik, akinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből.
No hiszen dühös lett ezért a német. Bosszúval fogadta, hogy visszatér, és kő kövön nem marad a várból.
Úgy is lett.
Amíg dicső fejedelműnk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De amikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta, s neki el kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő múlva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.
Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat fúrt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral, s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánnyal és feszítővasakkal feltúratta, s föl, a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt felgyújtotta. Kegyetlenül elpusztított mindent. Még a kápolna sírboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe hányta azokat is, s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette.
A várkaputól balra volt a Gyulaffy lányok virágoskertje. Bársony kezek, gyöngéd szívek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta.
Kihalt a Gyulaffy család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke szántja, sírbolt őrzi; erdő, berek, pázsit borítja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szívekben.
Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s völgy fenekén. Bakony felől, Dobos-erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél, és süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobánc vára? Hol van büszke tornya? Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyílása felelhetne, de csak zúgás, mormogás minden felelete.
Gyulaffy lányok, Gyulaffy menyecskék piros arca, hollófürtje, égő szeme, selyemkeze, szerető szíve, hova lettek? István úr felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, akinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László úr felesége, a büszke Forgách Margit, aki testvérjét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy Katalin, aki itt töltötte mézesheteit, mielőtt ifjú férjével elment volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, akiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást, s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, akit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, aki többé sohase látta Csobáncot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza? „Miért vigyünk oda, aranyos lelkem?” „Mert én még látni akarom, s ha odavisztek, halottan is látom.”
Hát Gyulaffy Róza, akinek szíve meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte? Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könnye, amikor a vár ablakából el-messze néz a völgyeken, s nem látja mátkáját?
Elmúlássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja.
De virágoskertjük megmaradt.
Ott van most is a régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lába nyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy lányok virágait.
Zsálya, levendula, piros szegfű, fehér szegfű, pünkösdi rózsa most is ott nő az avarban. Ott nyílik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Odamegy hozzá látogatóba az erdei vadvirág, s ott is marad nála. Kosbor,* fülfű,* balatoni jácint, törpe vadrózsa, kakukkfű, szömörce,* szarkaláb, árvalányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, színük-illatuk összeölelkezik. Talán a múltból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy lányok, s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szívük fölé s délceg mátkájuk süvegére.