A következő napon Sümegre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villásreggelit. Tapolcán kellett ebédelnünk Mojzer uramnál.
Erős, szeles, hűvös idő támadt, pedig július tizedike körül volt az évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én sürgettem az indulást. A Bakony egyik sík erdején, a Sarvalyi-erdőn kellett átmennünk, s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.
Mojzer uram volt a tapolcai vendéglős.
Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett bennünket. Sümegen is ő volt a vendéglátó gazdánk.
Mojzer uram derék termetű férfiú volt. Nem tudom, él-e még? Hatalmas bajuszát mosolygó jókedvvel pödörintette meg, amint bennünket Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyílt vendégszeretetét megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.
Nem a haszonért örült. Mi őneki a haszon? Kedves vendégén sohase volt őneki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint amilyent kértek. Mindig többet adott, mint amennyit vártak. Bort pedig olyat adott, aminőnek ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben Szent György hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő, zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágoskertbe jutott az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.
Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alakú üveg, mint az álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyakú. Cinkotai iccének hívták hajdanán. De nem icce volt az. Belefért három liter is.
Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes cinkotai iccében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek, vagy akire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.
Utálta a hiteles mértékű üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a mértékkel.
– Mind bolond ember az, aki kevesebb bort ad, mint amennyit kérnek. Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál jobban isszák, annál több fogy el belőle.
Ez volt élete bölcsessége.
– Hát egy kis víz nem jön a borba, Mojzer uram?
– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én emberem mennyit akar inni, és miként bírja a bort. Ha jól bírja: a többi bort is tisztán kapja. Ha nem bírja, és mégis mérték nélkül akar inni: akkor vízzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem szenvedem.
Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort mindig vízzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a legerősebb bort is tisztán itta. Úgy rémlik előttem, mintha honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap, egész éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor egyiknek se.
De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogy se ment a fejébe, hogyan lehet jó bort vízzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem szánt neki innia.
Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett, s idő előtt meghalt. Húsz év előtt történt.
Halála hírére úgy sírt Mojzer uram, az az erős ember, mint a záporeső.
– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége. Hányszor intettem, ne igya a bort vízzel. Nem szabad a természeten erőszakot tenni.
Ezentúl még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.
Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, amilyenben akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába, s azt töltette tele, abból ivott, s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy híres csutorás,* aki százszámra tudott egyenlő mértékű kulacsot fúrni. Nagymesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából készítenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy bádogból holmi edényt, amelynek neve sincs.
A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készítenek, s a csikóbőr többé nem ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba, mivelhogy ilyet csak gyűjteményben látna, s ott is csak molyetten, szőrekopottan.
Jött a német, úrrá lett az országban, s megparancsolta, milyen üvegje legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblű, hosszú nyakú, messzelyes* és iccés. Oldalán pöcsétnyomó alakú kétfejű sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost, hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon bort, amilyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német az ehhez való észt és szelídséget.
Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamirevaló vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.
– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az úr, magam is vele iszom.
Utolsó szava igaz is volt rendesen.
A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda, de félig már korszerű kocsmáros. A vendéget, aki költ, szívesen látta, de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hívott magának. S hívott a legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.
A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakítani. Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden újságot jól tudott, noha sok ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a kucséberek,* német borvásárlók, tyúkász hiencek* és gyolcsos tótok. Ezeket kikérdezte a felől, amit Bécsben, tengerparton és lengyel széleken tudtak az emberek, s e fölött aztán késő éjszakáig elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz, s nem az, amit az újság írt. Iddogáltak is az urak, de csak úgy mértékkel. Az estét mindig nagy cinkotai iccés üveg zárta be, mellyel Mojzer uram adományozta meg a társaságot.
Nekünk is jó ebédet adott.
De a szél csak fújt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról órára hűvösebb lett.
Félfödelű hintóink voltak.
Beültünk a hintókba, s Mojzer uram odajött tőlünk elbúcsúzni, látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kívánni.
Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi-hegy és a Dobos-erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a délesti szél, hűvösebb a levegő, s tán az eső is nagyobb.
– Így nem eresztem el az urakat.
– Hát hogyan?
– Tessék leszállni egy pillanatra a kocsiról. Bundákat hozatok elő.
Igazán nevetni való dolog volt. Július közepe táján bunda.
Gyulai Pál úr éppen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak mosolygott a kis termetű ember nagy termetű hangján. Odaszólt a mindenesnek:
– Hozzátok elő a bundákat.
Kútból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyú.
Jó Szilágyi Sándornak csak úgy rogytak az inai, mikor a bundába beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál úr is nevetett, de azért a bundát mégsem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen? Mojzer uram neki is nyakába kerített egyet, a fele bunda a földön úszott utána. Gyulai Pál úr utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön szomorú véget vet nagy súlyával Gyulai Pál úr egyenes testalkatának.
Így indultunk útnak.
A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolca népe július közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt a közönségben egy tudákos zsidó tanító. Ez kitalálta. Mi vagyunk az eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudson-öbölbe.
Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e jelenetre. Salamon Ferenc nem egy elmés észrevételt tett bundás állapotunkról.
Gyulai Pál úr – juhászbundában!
Ki látott ilyet?
Képzeljük el a nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász, vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.
Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára, s úgy járja meg a pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.
Azonban „mégis bunda a bunda”.
Mire az Úrbér-erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is, hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.
Kisütött a felhők közt a nyugvó nap.
Szilágyi Sándor csak észreveszi az országút erdőnyílásán át Sümeg várát. Ott áll a város fölött a bérctetőn, mint óriási korona. Rovátkos falai mint koronacsúcsok; ablaknyílásain át a fényes ég mint drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany süveg.
Salamon Ferenc azt mondta:
– Egészen olyan, mint Déva vára!
A kocsikkal megálltunk pár percig, s gyönyörűséggel néztük a szép tüneményt.
János püspök palotájába szálltunk.
Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton püspök építette a múlt században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek rá.
Sümeg vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor huzamos időkön át. Fönt a várban laktak, s nem a várhegy tövében. Innen vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is. Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.
Sümegi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy szőlejét. Megnézzük a költő lakását, ahol regéit írta, s huszonöt éven át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és irattárt, Bíró Márton gyűjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter borospincéit is.
De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál úr és Nagy Miklós szerettek volna már minél előbb Budapestre jutni.
Megható jelenetet láttam.
Amint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutcára. A nap éppen már lenyugodni készült.
Én Salamon Ferenccel együtt voltam.
Éppen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tízesével rohantak az utcán sírva és röfögve a kocák és malacok, hogy minél előbb ennivalóhoz jussanak.
Salamon Ferenc megállt, s mereven nézte a nyargaló sertéseket. Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét, s mintha szemeit törülte volna. Azt hittem, a port törli le arcáról.
– Tordán láttam utoljára a hazasiető disznófalkát. Kisgyermek korom óta most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge korom jut eszembe.
És eszembe jut az egész kutyaélet, amelyet eddig átéltem. Nem lett volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni, s a hazasiető disznófalkában gyönyörködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!
Most pedig nincs egy koszos malacom se!
A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, akit valaha láttam. Egyike nagy tudósainknak, akikre nemzetünk büszke. Vére hullott fönnmaradásunkért, s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes és szerény volt mindvégiglen, s az ország mérhetetlen kincseiből egy koszos malacot se mondhat magáénak.