Sok ragyogó tájszépsége van a Balaton környékének. Magam se vizsgáltam meg valamennyit. Az ábrándos, tündéri és csodálatos gyönyörűségek képeit magam se szemléltem végig. Fiatal szív, rajongó lélek és egész élet kellene ahhoz. Mindez most már elszállt tőlem.
De voltam Badacsony tetején, Tihanynak Csúcshegye ormán s Balatonszemes fövenyes partjának legmagasabb dombján, ahonnan ellátni az egész Balaton fölött Veszprémen, Somogyon és Zalán keresztül a kenesei partoktól a fenéki partig. Mindent látni erről a három pontról. De óriássá terebélyesül a tájék, s ködössé és mérhetetlenné válnak szépségei. Megterheli, s lankadttá teszi a lelket. A gyönyörűség is csak mértékkel nyújt tökéletes élvezetet. Nagy festőművész se tudná, mit csináljon e három ponttal.
A tájképi szépségek ott tökéletesebbek, s a művészeti remek alkotás minden gyönyörűségét lelkünkben ott keltik életre, ahol jól belátható szűkebb körre szorítkoznak, ahol az egész tájkép összes változatainak együttes hatása nem nyomja el a részletek szépségeit, s a kiváló részletek feltűrő arányai se zavarják az általános hatást.
Csodálatos tájképi szépség például a Lesence völgye, különösen két állópontról. Az egyik pont ott van, ahol a Keszthelyről napkelet felé vezető út Balatongyörök mellett derékszögben északra fordul. Itt meg kell állani minden ép szemű és ép lelkű emberi lénynek. 1854-ben láttam először ezt a képet. Agyam szédült az első pillanatban, úgy elragadt a vidék művészi bája és fensége. Hátam mögött a Sárkány-erdő a szentmihályhegyi remete kápolnájától föl Sümegig, de ezt e látópontról nem látom. Hanem előttem a szigligeti mély öböl romokban andalgó egykor híres várával; szemközt bezárja a látás határát a méltóságos Badacsony hegye, attól mindig észak felé s mindenütt a látás határán a gulácsi és káptalantóti csúcsok és Csobánc várának hatalmas tömegű bérce, amint dicső hagyományainak ragyogó fényéből felénk világol. A háttérben, a Lesence-völgy északi végén szintén bezárul a kép, Dobos rengetegére alig pillanthatunk, szemünk, lelkünk, minden érzésünk megakad Szent György hegyén, mely ott nyújtózik a látás határán, mint óriássá nőtt hím oroszlán, s mögötte Haláp őskori tűzhányója szépen, simán, módosan, mint nőstény oroszlán, aki bozontos hímjét hallgatag nézi, s közeléből nem távozik. E határok közt középen a völgy folyóival, ereivel, patakjaival, csatornáival s ragyogó jegenyefasoraival – szántók, mezők, hatalmas pázsitok, malmok, tanyák s a legelőkön nyüzsgő gulyák és juhnyájak. A tornyok és falvak s hajlék díszítette szőlők a hegyek oldalán és lábain mindenütt a látás határain, a ragyogó kép szélein.
E táj lerajzolását se merném tanácsolni a világ legnagyobb festőművészének se. Ligethy se kísérlette meg, a Balaton legnagyobb s igazán remek festője. Mészöly se, aki egyébként is csak apró balatoni részleteket örökített meg ecsetével. Újabb tehetséges ifjabb festőink közt többen megkísérlették, de észrevehető hatás nélkül. E látópontról 1875-ben erdélyi híres barátaimnak nem mutathattam meg a vidéket. Nem arra vezetett utunk. De hazavezető utunkban figyelmeztettem rá őket. Igaz, hogy távolról, a fonyódi Balaton magasáról. Csak elmosódó, ködös kereteit láthatták.
Van másik látópont is, ahonnan szintén művészi ábránd szüleményének, igazi tündérképnek látjuk Lesence völgyét. Ahol Köveskálláról Tapolcára vezető utunkban elérjük Csobánc vára mögött a Bácsi-hegy hágóját: ott ez a pont. A szigligeti öböl, Szigliget vára, az öreg Badacsony, a gulácsi és tóti csúcsok itt oldalt feküsznek bal felől, Csobánc és Haláp szintén oldalt, de jobb felől, hanem Szent György hegye előttünk fekszik, s büszkén és nyugodtan néz ránk viruló szőlővágóival s kopasz homlokával. Badacsony és Somlyó mellett a harmadik egyenlő rangú tűzhányóalkotás, melyet nem fáraók, nem zsarnok urak építettek hitvány hivalkodásból, hanem játszi kedvükből az ősvilág istenei.
A völgy nyugati oldala szemünk előtt sötétedik a Balatontól Sümegig, déltől északnak egyenesen. Erdős hegység, a komor Bakonynak a Balatonba nyúló egyik erős karja. A Bakony nem is érinti másutt a Balatont közvetlenül. Két magasabb csúcsáról Rezi vára és Tátika vára szórja felénk halványodó fényét, de ragyogó költészetét s gazdag hagyományait is.
Van még ilyen csodás szépségű látópont több is. Azt hiszem, Hegyeskő teteje is ilyen ott, Henye és Monoszló körül. Nem másztam meg, minden utamon kívül esett, ma már se időm, se elég erőm hozzá. De ismerem Balatonfüred határain a Szálkahegyet és Tamáshegyet. Kissé más-más tájékot nyújt mindegyik, de mindegyiknek ormáról be lehet látni Tihanynak minden titkát, egész belsejét, hegyeit, völgyeit, tavait, dűlőit, régi várát, újabb szentegyházát, pusztuló romjait. Alattunk fekszik a hatalmas félsziget azzal a két nagy öböllel, mely bejáratát Aszófőnél jobbról-balról összeszorítja. A falvak tornyai egymást érik közelben és távolban látásunk határain. Messze-messze Somogy partjain kékellenek Boglár és Fonyód dombjai. Ma virágzó fürdőtelepek. Amikor erdélyi barátaimmal ott jártam, csak apró falvak, inkább csak népes puszták.
Ilyen látópont az akarattyai nagy szilfa mellől – ilyen az alsóörsi kálvinista paplak napnyugatra néző ablakából. Nagy szépségekkel teljes óriási tájékot tár fel előttünk mind a kettő. De úgy e kettőről, mint a többiről remek képet festő nem alkothat. Szertelen keretben számlálhatatlan részletet kellene alakítania. A fényt és árnyékot lehetetlen volna jól beosztania. A távolságok, és mélységek köde borítana be a képen mindent.
Ligethynek tökéletes érzéke volt ehhez, s azért remek képein csak egyes kiváló részletek nyertek művészi alakot. Száz külön képet kellett volna festenie vagy sokkal többet, hogy a Balaton partjának szépségeit megközelítőleg vásznon örökítse meg. Egyszer régen megmutattam neki Veszprém völgyét az Angyal vendéglőtől a Zsidócsárda és Sashegy felé – szűk kis völgy, szerény patak, a Séd folydogál rajta. De sziklái, ormai, fokai, kanyarulatai, épületei, fái, omladékai oly tüneményesek még kis méretük dacára is, hogy papírjaira ötven vázlatot vett föl, hogy a történelmileg híres völgyet megörökítse. Pedig hát mi ez a nagy Balaton partjához? Szúnyog a keselyű mellett.
Hanem hát van mégis látópont, mely várja művészét, s melyről meg lehet alkotni a világ legszebb tájképét. Ez a lovasi hegy s ezen is az én legkedvesebb és legrégibb barátomnak, Mórocza Kálmánnak szőlőhegyi kisded hajléka. Amint a hajlék ajtaján kilépünk: ott az a látópont.
Lovas kicsiny falu, szűk völgy torkolatán, alig ötven-hatvan házból álló, alig látszik ki kerti fái közül. Még temploma is kicsiny. Alig nagyobb jókora faliszekrénynél, a tornya is olyan, mint hajdani legényes pipafödél, de régi az a templom. Azt mondja a hagyomány, az elmúlt viharos századokban sokat viaskodtak a kis templomon katolikusok és kálvinisták. Kétszer is volt egyik felekezeté is, másiké is. A falu is régi, már Árpád kori, már Szent István kori írások emlegetik. Erős, jó magyar népe.
E kis falu mögött fekszik a lovasi hegy. Mögötte is, fölötte is, Alsóörstől nyugatra, Felsőőrstől délre. Nem is magas a hegy, tetejét és oldalait szőlők borítják, nyugati meredek oldalát a völgy fölött erdő, sűrű csalit, rókáknak fészke s erdei vad madaraké.
A lovasi hegy észak felé magas fennsík, s határos a felsőőrsi Mike-palotával. Kerek hegyfok ez a száz forrás völgye fölött, nincs is rajta egyéb, csak egy avult keresztfa, jámbor jó lelkek állították oda bizonyságképpen arról, hogy annak a hegyfoknak, kerek kődombnak története van. Van is. Hatalmas úr volt ott hét-nyolcszáz év előtt Mike úr, a Batthyány nemzetség őse. Ennek állt ott palotája. A palotának csak foszladozó alapfalait találhatni már meg. Gyermekkoromban még némi faltöredékei fennállottak. Nyájőrzők, képzelődő kincsásók, szőlőhegyi hajléképítők az óta már földúlták a falat. Valószínűleg Mike úr építtette a felsőőrsi régi templomot IV. Béla királyunk alatt, a tatárjárás után. Az építőművész valószínűleg ugyanaz, aki a budavári helyőrségi templomot is építette IV. Béla alatt. A két templom ugyanazon műterv szerint épült. A budavári a király költségén, s ez a templom jóval nagyobb; a felsőőrsi Mike úr költségén. Csakhogy Mike úrnak több pénze volt, mint a királynak, az ő temploma sokkal szebb és értékesebb műremek, mint a királyé. Az is lehet, hogy a sok udvari léhűtő kezén kallódott el a király pénze. Ősi szokás.
Mike-palota dombjáról már látni arra a helyre, ahol száztíz év előtt Szegedy Róza üldögélt, búsult és könnyezett. Siratta lovagját, aki tőle elbujdosott, idegen országokba szállt, s véres csaták mezején játszott életével és az imádott hajadon szívével.
Édes emlékű öreg urambátyám volt Mórocza Dániel. Felsőőrsi birtokos s élete utolsó szakában ottani lakos. Negyven év óta alussza örök álmát. Ő mutatta nekem először Szegedy Róza búsuló helyét. Egykor vármegyém táblabírája s becsületbeli tiszti vicefiskusa.* Egy napon és egy órában kapta ezt a tisztséget Kocsi Sebestyén Gáborral 1823-ban. Pedig Zala vármegyei nemes volt, Csőnyi László vértanúnknak kortársa és jó barátja, Deák Ferenc rendületlen híve s buzgó harcosa, amikor a föld alatti és föld feletti álnok erők és hatalmak a haza bölcsét le akarták szorítani a közélet mezejéről. Mórocza Dániel kutatta ki először a Mike-palotának, a felsőőrsi prépostságnak s a gyönyörű templomnak történetét.
Az ő hajléka volt az, amely ott fekszik a lovasi hegy látópontján. Most fiáé, Mórocza Kálmáné, akivel együtt jártuk a pápai kollégiumot, együtt jogászkodtunk, együtt patvaristáskodtunk Veszprémben, együtt akartunk belekeveredni az Almássy-féle összeesküvésbe, egy időben viseltük a vármegye tisztét, ő a magáéban, én az enyémben.
Együtt léptünk a bírói pályára is. Ő megmaradt rajta, engem a törvényhozás s az írói művészet ösztöne csakhamar elcsábított róla. Jó bíró volt. Jobb bírája nem is volt, nem is lesz az országnak és semmiféle országnak. Olyan bíró volt járásában, amilyent én tartok tökéletes bírónak. Le is apadt pöreinek száma hat-hétszázról esztendőnként hetven-nyolcvanra. Igaz ember, hamis ember egyaránt tudta előre, mi lesz az ítélet, hát nem pörösködtek előtte hiába, csak amikor az ostoba törvények miatt kikerülhetetlen volt.
Erős vitám volt emiatt egykor Szilágyi Dezsővel, az igazságügyek miniszterével. Sokszor véleményt kért tőlem tervei és intézkedései felől hol előre, hol utólag. Egyszer előhozta, hogy a kimutatásokból azt látja, Mórocza Kálmánnak nincs semmi dolga, alig van előtte száz peres ügy, a veszprémi járásban pedig sok ezer van, áthelyezi hát azt a bírót, ha belenyugszik, Veszprémbe. Azt kérdem tőle:
– Büntetés akar ez lenni vagy jutalmazás?
Nagyot néz rám.
– Egyik se, hanem ha olyan jó bíró, amilyennek mondod, dolgozzék a nagy járásban.
Furcsa észjárás, igazán miniszteri.
Amikor az én barátom elfoglalta bírói állását ezelőtt harminchat évvel: három ügyvéd volt a járásban, harminc uzsorás és száz meg száz furfangos üzérkedő. Járása nagy, falva sok, az ország első balatoni fürdőtelepe, százezer apró szőlőbirtok részlet körös-körül, s néhány év múlva minden ügyvéd elköltözött onnan, minden uzsorás elment világgá, s minden furfangos üzérkedő nekiment a Balatonnak vagy a Bakonynak. Rend, béke és nyugalom lett az emberek között.
Ilyen bíró volt. Régen kúriai bíró lehetett volna. De elve volt: nem kérni senkitől semmit. Elve volt: csak az érdem ad jogot az előmenetelre, nem a tisztségben eltöltött idő, s ha a kormányzók nem veszik észre, vagy nem becsülik meg az érdemet: az az ő hitványságuk. Ő akkor se kér.
Ősi vármegyénk régi embere maradt, amikor már királyi táblabírónak csúfolta is korszaka. Utóbb elbetegesedett, nyugalomba vonult. De nyugdíjának elintézése késett. Közbejött a bírói fizetések fölemelése. De ő hathatósan megsürgette az ügy elintézését, azt adván okul, hogy a fölemelt fizetés után úgyse fogadhatna el nyugdíjat, mivelhogy ő a fölemelt fizetés mellett már bírói tisztet viselni nem akar. – Öreg bajtárs, téged se tart bölcsnek ma már minden ember.
Kocsit, lovat tartott. Úgy illik magyar úrhoz, ha nem gazdag is, ha bíró is. Ott van szőleje, hajléka, öröklött ősi tanyája a lovasi hegyen, el nem hagyná a világért se. Szereti szőlejét és nemes borait, s szíves barátsággal látja el látogatóit. A közdolgok közül csak egyháza ügyeit intézi még nagy buzgósággal.
Mit érnek, mit nem érnek irodalmi dolgaim: e fölött nem töröm fejem, határoz e fölött nemzedékem. De ha érnek valamit, följegyzem, hogy ezek egy részét a lovasi hegyen alkottam meg. Legbecsesebb munkámnak A nagy per című könyvemet tartom – ennek harmadik kötete egészen ott készült.
Munkám közben pihenőül, erőgyűjtésül, le nem írható gyönyörűségül elnéztem a tájat. Egykor volt kedvem a rajzolgatáshoz. Bohó ifjú mindent megkísérel. Sokszor jutott eszembe: ezért a tájért érdemes volna még egyszer mozgásba hozni a rajzolószereket s talán az ecsetet is. Késő gondolat.
A lovasi hegyet jobbról mély völgy határolja. A felsőőrsi malomvölgy patakja s a lovasi Királykút patakja egyesülve csatangol a völgy fenekén, gyönyörű kertek, árnyas szilvások között a faluig. Az a Királykút alacsony sziklából kibuzogó forrásvíz. A hagyomány szerint fárasztó vadászat után ott pihent gyakran első királyunk, akit Szent István néven ismer a történet. Ha ez igaz: bizonyára ott ütötte föl sátorát a Mórocza-hajlék közelében. Királynak való ez a hely volt.
A patak elhagyja a falut, és siet a Balaton felé. Útközben malmokat hajt. Azokat a régi patakmalmokat, amelyeket árnyas fák, virágos mezők, zöld legelők, sok színben játszó, apróra hasított szántók vesznek körül. A táj határát balról elzárja az alsóörsi Somlyó hegye s maga a falu fehér egyházával s lakóházaival. Lent a parton a fürdőtelep nyaralói és tornyos hajlékai. Előttünk a Balaton, de túlsó partja messze, alig láthatni ködbe vesző vonalát. Itt legszélesebb a víz. Jobbról, napnyugatról Tihany félszigete a határ. A látópont magas, alattunk fekszik az egész világ, a közelben is tíz faluval, száz úri nyaralóval s ezer szőlőhegyi fehér hajlékkal. Mind vár, mind hí, mind mosolygó arccal ajánlja barátságát. S népe is olyan a tájnak, mint maga. Szíves, vidám és magyar.
Jól elmúlt harminckét éve, mikor erdélyi barátaimmal arra jártam. Amint a vasút elhagyja a szántódi révet, attól kezdve jó szem megláthatja a lovasi hegy szíves hajlékának fehér homlokát. Barátaim figyelmét oda irányítottam. Gyulai Pál kifigurázott vele. Ügyel is ő minden szőlőhegyi nyájas viskóra. Ők bizonyára elfeledték ezt már, én el nem feledhetem.