A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet Keszthelyen 1854-ben.
Valami húsz esztendővel ezelőtt, 1834 körül egy vén koldus vetődött Keszthelyre. A Balatonra vezető utcának sarkán volt egy egyszerű, szegletes, kis ablakú, festett kapujú, de tiszta kisvárosi ház. Falusi háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő* volt elültetve. A vén koldus e kőre letelepedett; mindennap délután, de ünnepnapokon délelőtt is e kövön üldögélt.
E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta negyvenhat év múlt el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem rá. De már az utcára is alig ismertem. A város is változik, az ember is feled, s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.
Nagyon öreg volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán. Két szeme beesett, az arca redők sűrű fátyolával volt befödve. Csontos, reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, ahol üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fújt a szél, mint másutt. Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, amikor a déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő kihűlt vérét.
Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, úgy látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása, kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annak előtte, micsoda múltja volt, hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta. Magába zárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki. Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta; ha nem kapott semmit, azzal is beérte.
Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára támaszkodva odabotorkált a fürdő hídjára, megállt a hídon, nekitámaszkodott a korlátfának, s szemeit órákon át a víz egyetlen pontjára szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:
– Itt fürdött!
Egyszer megkérdezte tőle:
– Ki fürdött ott, öreg?
A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreglegény volt már, ennek is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra fölébredt, s felelt neki:
– Ő fürdött itt, Csúzy Mária.
De többet ezután nem is szólt. Fogta botját, s továbbvánszorgott. Ment az utca sarkára, a kerékvető sarokkőre, koldulóhelyére.
Csúzy Mária.
Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zala vármegyében éltek ugyan Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött rendelkeztek. Mária nevű nő ezek között alig volt – de ha lett volna is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?
És mégis volt köze hozzá.
Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevű asszony, csodálatosan szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték, és hercegek udvaroltak neki. De már hosszú emberélet múlt el azóta, hogy megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, aki őt ismerhette. Ez csak nem lehetett az, akiről az öreg koldus emlékezett.
Pedig az volt az.
A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött, haláluk fölött.
De kezdjük a dolgot az elején.
Az öreg koldus apja még a múlt század végén gazdatisztje volt gróf Festetich Györgynek, a Georgikon híres alapítójának. Megyeri vagy Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.
Fiának jó nevelést adott. Maga a földesúr, híres emberbarát és műveltségterjesztő, aki atyai szemekkel nézte a környezetében felbukkanó tehetségeket, nagylelkűen gondoskodott az eleven eszű fiú neveléséről.
Az ifjú elvégezte a jogot, és körülbelül húszesztendős lehetett vagy talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép, fiatal leánnyal, aki a szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak abban a sarokházban, amely előtt később a vén koldus tanyát ütött.
Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban állottak-e a Zala megyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.
A leánynak is tetszett az ifjú. A kis házikó lugasában sok édes órát töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában volt az ifjú. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörű gyermeket. Mennyire irigykedett a vízre, amely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.
Az ifjú és a hajadon – amint az már meg szokott történni – örök hűséget esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – amint az már szintén meg szokott történni – elfeledte a hűségesküt.
Az ifjú még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog szerelmespár, azután nem kapott többé az ifjú a leánytól egy sort sem.
A leány férjhez ment.
Jó házasságot kötött. Aki elvette, nem volt már fiatalember, de jómódú, tekintélyes és egészséges. Talán nem szívesen ment hozzá, talán sírt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszerítsék: talán csak leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment, és ezzel tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, amelyiket nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszú élet volt. Mikor én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.
Az ifjú el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett, maga ellen nem sikerült a kísérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett bosszúvágya. Szenvedései a legrettentőbb bosszú tervét érlelték meg benne.
Közben múltak az évek, az ifjú bosszúvágya nem csillapodott, de nem találkozhatott Máriával.
Férje Lázár udvari tanácsos, méltóságos úr és az udvari kancellária referendáriusa volt, aki Bécsbe vitte a fiatalasszonyt, és úri pompával vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyúri mód ölén, előkelő tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény juristagyereket az úrnő.
Nagyon szép volt, és meghódította volna magát Napóleont is. Effélét beszéltek is róla. Legnagyobb hódítása az volt, mikor Batthyány Lajos herceget is besorozta tisztelői közé. A herceg magas műveltségű és kiváló ízlésű úriember volt. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymás után maradoztak el, és helyet csináltak a hercegnek. Az is bizonyos, hogy a herceg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit. Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője is meglátogatta néhányszor a herceg társaságában Lázárék házát.
Lázár referendárius a múlt korábbi század végének valamelyik esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A pazar háztartás és az asszonyi fényűzés tönkretették. Halála után minden vagyona bírói zár alá vétetett, ami abban az időben körülbelül annyit jelentett, mint manapság a csőd. Úgy látszik, a herceg talált rá módot, hogy a fiatal özvegy ezen túl se nélkülözze megszokott kényelmét.
Néhány évvel később azonban meghalt a herceg, és 1806-ban nagyon is érezte az özvegy az elhagyatottságot, amelyben barátja halála után maradt.
Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herceg, aki akkor huszonöt esztendős volt, úgy vélte, hogy édesapja emléke iránt tartozást ró le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi járadékot rendelt neki, s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, amelyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanítottak a napóleoni háborúk.
Az asszony ezt elfogadta. A Zala megyei Reznekre vonult vissza. Ez a falucska Alsólendva környékén fekszik, és abban az időben Bernáth udvari ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos gazdaságot folytatott, s oda bécsi cselédségének egy részét is magával vitte.
Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatalemberrel mi történt?
Az ifjú akkor már idősebb férfivá lett, és sem szülei, sem rokonai, sem jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan helyeken, ahol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait félbehagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a bosszúvágy tartotta benne az életet.
Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre, s koldusruhában kikémlelte az úrnő lakását s házi viszonyait.
Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért, Lázárné még fönt virrasztott a szobájában, és pasziánszjátékkal ölte az időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta a múlt és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.
Az asszony éppen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó kocogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő két szem minden idegét megrázta.
Ráismert első imádójára.
– Én vagyok – mondotta a kelletlen vendég. – Én vagyok. Pokollá tetted az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha többé meg ne szegjed: meghalsz!
Karabélyt rántott elő, és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt. A golyó a szívig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait. De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság semmit se vett észre, és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.
A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána. Hiába!
Egyszer híre kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhír volt.
Mindenféle gyanúsítás kerekedett. Még a fiatal herceget sem kímélte meg az éretlen szóbeszéd.
Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal juristára meg éppen senki sem emlékezett már.
A vén koldus kibékült istenével. Nem kínozta tovább már szívét sem a szerelem, sem a bosszú. Hiszen régen porrá vált már a hűtlen asszony. De azt a házat, ahol Máriát megismerte, azt a helyet, ahol fürödni szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt, s a sír szélére jutott.
Az lett a büntetése, hogy nem tudott feledni.
Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik változatát A Nazarénusok című művemben A tüzes barát szakasz folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát személyével is összekötötték.