A Mike-palota se az már, ami negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle. Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt. Gyíkok, kígyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelíd, tüzes szemük ott villogott. De a cserjék már megkezdték hódításukat. Bangita,* szömörce,* fagyal,* kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát, fülfűt,* a mindenféle kövirózsát árnyékkal kezdték borítani. Vadrózsa gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és bíboros ragyogását.
Ma már nem úgy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat, feltúrták az épület alapjait, gödröket és buckákat ástak-hánytak a vár régi udvarán, s a természet is elborította erdőfátyolával az egész Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az új nemzedék nem is tudja már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt kopaszon. Feszületet állított oda a buzgóság. Mintha temető lett volna itt valamikor. De rég eltűntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege. De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár, s miről volt nevezetes?
Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év óta. Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.
Imádóját elvesztette a szűz. A délceg testőr elment a csaták mezejére. Hírt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki. Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon szív isteni haragja s a költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi bánat utána!
Kisfaludy Sándor eltűnt. Hát Szegedy Róza hova lett?
A mi boldog emlékű Nagy Ivánunk, amikor az ország nemeseinek családi leszármazásait megírta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, aki ezelőtt közel kétszáz évvel született. S megemlíti, hogy ennek legifjabb fiát Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.
Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett, mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt. Talán Kisfaludy, a délceg testőr e pap nélkül sohase lett volna költővé.
Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácnak, Róza édesapjának. Róza a család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsessége. A pap sehogy se akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden bölcsességével tiltotta a fiatalok barátságát.
Amikor Róza még kisleány volt, futkározó gyerek volt akkor lett Szegedy János felsőőrsi préposttá. Árpád-kori prépostság a felsőőrsi. A prépost a Batthyány hercegek udvari gyóntatója. A hercegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy nemzetség akkor is hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.
A prépost jó pap s bőkezű, derék magyar nemes úr volt. Gyönyörű, tágas, kényelmes úrilakot épített Felsőőrsön, mely ma is prépostlakás. Itt lakott s itt is halt meg, s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze esett, de azért az atyafi látogatást szorgalmasan gyakorolta, s Róza növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s neme lelki bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy Sándor legyen a férje.
Ember tervez, Isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s amikor ennek hírére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett szíve tört leánykát talált, kinek arcán hervadozóban voltak a rózsák, égszínkék szemeiből könnyű harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De nem panaszkodott. Keserű szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt a szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két szerető szív elszakadt egymástól, de a leány szíve halálos beteg lett tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé, de azért az ő Rózája, az ő angyal húga mégse lett másé. Szívét nem adta oda lépcsőül a család emelkedésére.
Leányszerelem elmúlik, beteg szív meggyógyul, idő és távollét mindent megorvosol. Így gondolkodott a bölcs pap.
Ó, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs igazad. Az ő szíve, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van fölszentelve, istenek vigyáznak arra.
Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap Szegedy Rózának:
– Édes jó leányom, én aranyos szentem, jöjj el hozzám, keress vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett, Felsőőrs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szívednek nyugalmát.
Így került Szegedy Róza Felsőőrsre.
A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öccsének családi boldogsága, magas rangú ifjak forró udvarlása mind nem tudták szívének nyugalmát visszaadni. Csak Felsőőrs ligeteiben volt pihenése.
Ablaka az ősrégi, gyönyörű templom ajtajára nézett. Keskeny utca választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús, fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a házasulandók boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tűnt el? Eltűnt örökre, vagy még visszatér valaha?
Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben malom. Örökös zúgása mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis jólesett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén, kopasz szikla. Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra. Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt, örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és alkonyodó.
Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan, oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, akiben bízhatnám, akivel szívemnek névtelen érzéseit közölhetném!
E szavakat írja Kisfaludyhoz innen egyik, március 26-án kelt levelében.
Gyakran fölkereste inasa kíséretében a Mike-palotát. Képzelete, ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.
Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy oldalán. A Mike-palota körül is. A ficánkoló kedves gödölyék odamentek hozzá, s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemű anyakecske mereven nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelíd volt hozzá minden, s az ő lelke oly borús.
Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze, tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a végtelenbe, el az enyészetbe, el a délceg testőr forró keblére!
Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonként oly édes az ábránd. Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltűnt boldogságnak emléke is mély fájdalom.
Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de még mindig daliás termet. Mellette az úrnő, nagy szépség nyomai komoly arcán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szíve most még alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Ó, mily boldog az a szív, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!
Hát a várúr örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán, török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szívének hőse, az ő boldogtalan szerelmének örökre eltűnt vőlegénye. De amaz még hazajön. Erősen, büszkén, délcegen. Sebhely az arcán, de alig-alig látszik. Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát, s boldogan töltik napjaikat, éveiket, gömbölyű arcú, vidám gyermeksereg körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság mindenütt, csak ő az, aki elvesztette boldogságát.
Van egy komornája. Bécsi származású, művelt nemes leányka. Még 1792-ben került hozzá, amikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de amikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kísérni szokta bolyongásai közt a ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti úrnőjét. Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez. Rejtett szavakban ezzel közli szíve minden titkát, s ez minden szóra megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette marad férjhezmeneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.
Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni, s ha rokonszív is együtt érzi azt.
Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad a Malomvölggyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik Királykútnak.
Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szűnjék fájdalmad, enyhüljön bánatod. Megtér majd deli vőlegényed, s keserű fájdalmaidért méltó jutalmat nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben, halálban.