Az 1905. évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes jó feleségemet.
Magándolog. Közdolgaimról sokat írtam, magándolgomról soha. Most arról írok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szívek érző idegét mégis mozgásba hozza.
Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifjú lánykát. Fiatal volt, üde és jókedvű. Egészséges, piros, szerény és nemes. Úgy éreztem, a gondviselés összeszánt bennünket.
Almádinak akkor még nem Balatonalmádi volt a neve, hanem csak Almádi. Nem is volt országos hírű fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani 75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi iparosok bírták a szőlőket egyszerű, kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni, fürödni. A módosabbak kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.
Elvégre 1867-ben összekeltünk.
Szegények voltunk: így mondaná a közbeszéd. Őrá is kis örökség nézett, de élt jó apja, s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Énrám se nézett nagy örökség, s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segítség után ásítoznom.
Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tűnődtünk. Nekünk elég volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.
Harminchét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben. Szerezgettünk is.
Kisfaludy Sándor, a nagy költő azt írja egyik töredékes végrendeletében Szegedy Rózáról:
Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hív szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának köszönhetem!
Íme, Szegedy Róza!
Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékű nőhöz hasonlítani.
Harminchét évi boldog házasság után jobb mellében az úgynevezett rákbetegség támadt.
Iszonyú betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bízunk, remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.
Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szíves ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi gyógyulás.
Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az 1904. évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.
Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kímélni. Még idegen ápolót se akart a házba ereszteni.
Megépíttette sírboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte a sírbolt helyét, s alkalmas építőmesterekkel, kőfaragókkal elkészíttette örökös nyugvóhelyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem, ha majdan odaköltözik. Csak halála napján tudtam meg.
Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a munka, éjjel az ápolás gondja. De én szíves nyugodtsággal viseltem ezt a gondot.
Végre talán észrevette bágyadtságomat, rendes ápolót kért, s engem más szobába rendelt. Szomorú jelenet volt, amikor arra kért, bocsássak meg neki, amiért egész életünkön át gyakori betegségével nekem annyi bánatot okozott.
Isteni lélek – én bocsássak meg őneki!
A Lorántffy Zsuzsánna-egylet adott ápolónőt. Róza testvért adta, akinek hivatalos neve „kedves testvér”. Pirospozsgás, mosolygó arcú fiatal hajadon. Isten áldása volt ő rajtunk. Szegény haldokló nőm határtalanul megszerette. Nehéz tisztét ez a kedves testvér fáradhatatlan buzgósággal, szíves készséggel teljesítette. Állandó segítségére voltak rokonnők s leánykori barátnők s idegenek is, de az ápolást csak akkor engedte át másnak, amikor lerogyott a kimerültség miatt.
Megkísérlettük a röntgensugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz megkísérteni. Megszereztem a gépeket, odaállítottuk az ágy mellé. A kísérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak újabb rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán úgyse tud használni.
Az utolsó napok és éjszakák sok fájdalmat okoztak mindenkinek.
Esténkint elbúcsúzott orvosától, nem hitte, hogy megéri a reggelt. Megköszönte fáradozásait, s megkérte, bocsásson meg, hogy ennyi gondot okozott neki.
Volt egy kedves rokona, asszonyöccse – magához kérette, minden fölösleges ruhaneműjét vele eladatta, pénzbeli végső rendelkezéseit maga teljesítette. Új, csipkés, fekete selyemruhát félretétetett.
– Ebben temessetek el!
Az ápoló kedves testvérnek meghagyta, hogy temetésén ott legyen, koporsóját Veszprémbe kísérje, s két szemével nézze, amikor őt a sírbolt mélyében elhelyezik s a sírbolt fedőkövét ismét helyre teszik.
Az utolsó éjszaka szentírásbeli jelenet volt. Sohase tudtam elmondani senkinek: mellem elszorult, hangom elfulladt, ha el akartam mondani. Egy év múlva most már le tudom írni.
Éjfélig nem aludt, fájdalmai voltak.
Egy óra tájon mintha fény vette volna körül arcát. Az ég felé nézett, s e szavakat mondá:
– Mamám, édes jó mamám, csókolj meg!
Édesanyja negyven év előtt halt meg, csak arcképét őrizte azóta.
De a nagybetegnek lelke az élet és halál révén járt már, s visszarévedezett leánykori múltjába, s benézett az örök jövendőbe. Végtelenül szerette édesanyját.
Anyai csók!
Ki írhatná le: mi az? A haldokló bizonyára szentül hitte, hogy őt csak az anyai csók tudja meggyógyítani. Az menti meg csak kínjaitól, talán az emeli föl édesanyjához, a mennyei szentek seregébe!
Három és négy óra közt odafordult a kedves testvérhez:
– Micsoda nap van ma?
– Ma szent karácsony napja van.
– Mi történik e napon?
– Ma született meg a kis Jézus, a mi üdvözítőnk. Ma jött el értünk, hogy megváltsa a bűnös emberiséget.
A haldokló arca nyugodt lett. Mintha kissé gondolkozott volna, azután így szólt:
– Talán énértem is eljött a mi üdvözítőnk! Kedves testvér, imádkozzunk, váltson meg engem is, vegyen magához.
A kedves testvér imára rakta össze a haldokló kezecskéit, s imára kulcsolta a maga kezét is. S könyörögtek Istenhez s egyszülött fiához, Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg a haldoklót.
Többen voltak a szobában kettőjükön kívül. Ott volt a másik ápolónő, a szobalány, a házmester. Én a szomszéd szobában félig öltözötten. Nem bírtam a jelenetet. A függő villanylámpára fátyol volt téve, ne legyen vakító fény a szobában. Mindenki sírt, alig tudta elfojtani zokogását. Pedig nem volt szabad. De észrevette a beteg mégis.
– Ne sírjatok, most aluszom!
Elaludt.
Alvása közben csoda történt.
Arcáról elmúlt a fájdalomnak, a szenvedéseknek, az előrehaladt életkornak minden különös jele. Lesoványodott arca olyan lett, mint menyasszony korában, éppoly szelíd, ifjú, mosolygó és szende, mint harminckilenc év előtt.
Nem mozdult többet. Nyugodtan, édesen aludt reggeli nyolc óráig. Az édesanya csókja s a Megváltóhoz intézett imádság akkor lett foganatossá. Akkor jelentette az orvos:
– Meghalt!
De édes mosolygó menyasszonyi arca megmaradt változatlanul. Amikor a ravatalon feküdt a koporsóban, díszes fekete, csipkés selyemruhájában, rózsák és virágok körös-körül, viaszfáklyák szomorú ragyogása a fekete falak között, oly sokan felsóhajtottak:
– Nem halott ez!
… Ez volt az én tavalyi karácsonyom.