Ez év februárius 19-én múlt el tizenöt esztendeje, hogy a Kir. Magyar Természettudományi Társulat szakülésein: A miskolci tűzkő szakócák címen előadást tartottam, és három, szerintem határozottan őskőkori – paleolit – tárgyat mutattam fel, mely Miskolcon 1891-ben az egykori „Papszeren”, közvetlenül a Szinva folyócska partján épült Bársony ház alapjából került ki. Az előadás megjelent a Természettudományi Közlöny-ben*, hol a lelet körülményeit és a helyszínét is egy geológiai szelvénnyel egyetemben eléggé földerítettem.
Valamivel későbben és bővebben tárgyaltam ugyanezt a leletet A miskolci paleolit lelet címen az Archeológiai és Ősrégészeti Társulat színe előtt, melynek Értesítő-jében* az értekezés szintén megjelent.
Külön felszólításra és csak a leglényegesebbre szorítkozva, kiadtam az értekezést német nyelven és a bécsi Antropológiai Társulat közleményeiben is.*
A hármas közlésnek indítóoka nem fontoskodás és hiúság sem volt; gyökerezett az abban a körülményben, hogy midőn Európa nyugatán, különösen Franciaországban és Angliában, az ősember nyomainak kutatása mind mélyebbre hatolt, és a fényes eredmények egész sorozataival járult az egyetemes tudás legfőbb kérdésének; az ember származásának, helyesebben ősállapotának földerítéséhez; midőn a kutatás kelet felé már Morvaországig, de sőt Lengyelországig haladt eredményesen: Magyarország az őskőkor kérdéseiben csak bizonytalan és hamarosan megcáfolt leletekkel szerepelt, noha arra nézve nem volt alapos ok, hogy az ősember és így nyoma magyar földről kirekesztessék. A dilúvium, amelyhez az őskőkor kötve van, magyar földről széles rétegzetek szerint ismeretes, és ismeretesek voltak az e réteggel együtt járó ásatag állatmaradványok is, mint a mammut, a szarvorrú, az ősló stb.
Azonban bizonyos az, hogy a miskolci lelet felbukkanásáig nem került napfényre egyetlenegy réteg szerint és alakilag paleolit korú tárgy, mely a nyugatról ismertetett tárgyakkal teljesen egyezett volna. Megjegyzendő, hogy a felbukkanás idejében Miskolcról nem volt ismertetve a diluviális réteg, és nem voltak ismeretesek az e réteggel járó ásatag állatok maradványai.
Az 1901-iki, Miskolcról származó, alakilag paleolit leletet tehát akkor nem támogatták a föld- és őslénytani kritériumok sem, és innen származtak az első összeütközések.
Lássuk azonban előbb ismeretünk akkori állását. Ortvay Tivadarx összeállítása szerint* mint paleolit kori leletek szerepeltek, és bizonyítékok híján le is tűntek a következő magyar leletek:
1. Alvinc: kőbalta és mammutfog.
2. Kolozsmonostor: cserepek, szarvorrúcsont.
3. Ó-Ruzsin, barlang: „kőkori tárgyak”.
4. Nándor-barlang: emberi csont és Cervus megaceros.
5. Zimony: cserepek a löszből.
6. Nagy-Sáp: emberi koponya a löszből.
Ide tartozik még:
7. Baráthegyi-barlang: emberi koponyatöredékek és kőszerszámok.
E leletek közül a hatodik, a nagysápi koponya, tűnt ki leginkább, melynek híre a világirodalomba is átment.
A nagysápi emberkoponyának az kölcsönzött fontosságot, hogy, mint lelethez, magyar részről nem kisebb emberek, mint Hantken Miksa hírneves paleontológus és Szabó Józsefx hírneves geológus, a külföld részéről pedig elsősorban Luschan Felix neve fűződött hozzá.
E koponyát a cannstadti-rasszhoz sorozták, feltűnését és letűnését pedig Török Aurélx tömören és humorosan így adja elő*: „Hantken tanár a Luschanhoz 1872-ben intézett levelében ezeket mondja: »A legalaposabb vizsgálat sem mutatta még a legkisebb jelet sem, amelyből következtetni lehetett volna, hogy a koponya a lösszel nem egykorú« De a tökéletes biztosság érdekében a Földtani Társulat még a felülvizsgálat egy nemével is élt és néhány szakembert küldött ki a helyszínére, kik közé dr. Szabó József is tartozott, ki megállapította, hogy a sápi koponya, illetőleg csontok, kétségtelenül a löszkorból valók.” De most következik a klimax! „Dr. Hantken az ügy többszöri megvitatása során arról is biztosított – mondta Török Aurél –, hogy a löszréteg további ásatásánál a csontok közelében egy vascsat is előkerült!” „Egy vascsat és egy diluviális emberkoponya – kiált fel Török –, hiszen ez, két dolog egyenesen kizárja egymást!” Erre kifejti kraniológiai vizsgálatának eredményeit, amelyekből kiderül, hogy a nagysápi koponya mostkori; „minthogy pedig a német antropológusoknak 1892-ben Ulmban tartott gyűlésén az a koponya is, amelyre a cannstadti rasszt alapították, úgynevezett soros sírból valónak, tehát mostkorinak bizonyult, és nagy ünnepélyességgel eltemettetett, követve a bölcs mondást: »De mortuis nil nisi bene« a nagysápi koponyát is örök emlékül a cannstadti-rassz sírboltjába temethetjük.”
Ez volt a múltból származó legfeltűnőbb „diluviális” magyar leletnek a vége.
A baráthegyi leletnek is hiába vitatta Pulszky Ferencx paleolit voltát A bizonyítékok nem váltak be, a kőszerszám flintkőből való nukleusznak bizonyult.
Így kétségtelén, hogy a miskolci lelet volt az első, mely alakilag teljesen a nyugatról megismertetett paleolit kovaszerszámoknak megfelelt, és általában egyezett ezekkel az anyag („silex”) és a műszeresség (technika) is.
A miskolci első lelet tömör összefoglalása az 1891-iki új kicsinyített felvétel alapján, ez:
1. kép:
A) Hegyes mandula alakú „kovaszakóca”, a német „Fausbeil”, a francia „coup de poing”; hossza 238 mm, szélessége 110 mm, vastagsága 23 mm; körös-körül éles; sötétszínű kalcedonjáspis (az én birtokomban).
A1) Ugyanez élről fölvéve.
B) Szélesen mandula alakú „kovaszakóca”, németül és franciául mint az előbbi; hossza 195 mm, szélessége 111 mm, vasragsága 23 mm; körös-körül éles; világosszürke kalcedon (Széll Farkas tulajdona).
B1) Ugyanez élről felvéve.
C) Egészben háromszögű, kopott, tompa heggyel és sarokkal; hossza 110 mm; szélessége – az alapon – 80 mm; vastagsága végig 30 mm; sárgásszürke (kalcedon). Ezt a nevezetes követ Bársony János a lelet első tulajdonosa, Czobor Bélának, egykoron buzgó régészünknek ajándékozta, kinek hagyatékában azonban nem volt feltalálható és csekély is a remény, hogy ily kevéssé feltűnő tárgy még előkerülhessen. Elég éles képe megmaradt a Természettudományi Közlöny-ben (25. köt., 175. lap, 3. ábra), és ugyanott olvasható leírása is.
1. ábra.
Az anyag meghatározásai a gazdag irodalomban, mint: „tűzkő”, „kova”, „szarukő”, nem alapultak éles meghatározáson, inkább csak hozzávetések voltak.
Ennek a leletnek, feltűnő voltánál fogva, egész irodalma keletkezett – máig körülbelül 30 cím –; de annak a helyhez, Miskolchoz kötött paleolit voltát mindig bizonyos tartózkodással fogadták; ennek oka pedig az volt, hogy a magyar geológusok a diluviális rétegnek Miskolcon való előfordulását részben bizonytalannak mondták, részben kereken tagadták. Telegdi Róth, akkoron főgeológus, ki Miskolc városát és környékét ivóvíz nyerése érdekében kutatta, első ízben a dilúvium létezését igazolta, később ebben megingott, és csak az óallúviumot engedte meg. E megingást jelzi az a kérdőjel, amely Közlöny-ünk idézett évfolyamában a 180. lapon, a földtani szelvény legendájának „Dilúviumi” szava után zárójelben látható. Halaváts Gyulax geológus kereken tagadta a dilúviumot, a szakócák anyagára nézve pedig kimondja, hogy azok ellen petrográfiai+ szempontból kétségek forognak fenn; hogy mifélék, azt nem mondja. Ez az állásfoglalás azért volt nevezetes, mert aki elfoglalta, akkoron Miskolc földtani viszonyait nem kutatta, a szakócák pedig – mind e mai napig – nem voltak a kezében. Ebből éles vita kerekedett, melyben a tagadó fél az ízetlenkedésig ment. Öreg korom és az a tisztelet, amellyel társulatunk méltóságának tartozom és oly szívesen adózom egyaránt eltilt ily vita további folytatásától. A kérdés egyébként sem az: ki bírja erősebb szóval; hanem az: kinek van igaza. Majd elválik.
Az ügy ekkor úgy állott, hogy a tudományos ítélőszék a lelet alkatilag paleolit voltát elfogadta; de arra nézve, vajon Miskolc eredeti lelőhely-é, a diluviális réteg bizonytalan, részben tagadott volta miatt, a kétségek fennmaradtak.
Ezt Török Aurél (idézett helyen 23. lap) így fejezi ki: „Ha mindazokkal a leletekkel szemben, amelyek magyar földön a diluviális korszakból erednek, a szakszerű bírálatot alkalmazzuk, kénytelenek vagyunk nyíltan bevallani, hogy mindeddig sem sikerült még a diluviális embert Magyarországon biztosan kimutatni, ennélfogva a miskolci kinagyolt szakócákat – a diluviális réteg szabatos kimutatásának hiánya miatt és e réteg érintetlenségének bizonyítása nem létében – ezentúl nem szabad többé a diluviális embernek Magyarországon való létezésének bizonyítékai gyanánt tekinteni.”
Ezt a felfogást én, kinek akkor csupán az alaki bizonyíték állott rendelkezésemre, nem törhettem meg, és így nem maradt egyéb hátra, mint várni és abban bízni, hogy a Bársony ház kiépítése tovább fog folyni; és hozhat valamit az erősen fejlődő város területén a véletlen is.
Időközben az ellentmondó geológus, Halaváts Gyula, elhatározta Miskolc város geológiai viszonyainak felülvizsgálatát, melynek eredményéről a Földtani Közlöny-ben beszámolt* E beszámoló legfőbb tétele (19-20. lap) a következő: „A helyszínen tett minden tapasztalataim alapján tehát kimondhatom azt, hogy Miskolc városa területén, a Szinva árterén csakis mostkorú üledék van, és sem ezen üledék alatt, sem az Avas (hegy) oldalában a dilúviumnak nyoma sincsen. Ha volt, azt az erózió rég eltávolította.” Továbbá a 21-ik lapon: „A diluviális (quaternär) kornak, úgy a lelethely helyzete, térszíni fekvése, valamint az anyag petrográfiai jellege ellentmond.” Az avasi temetőről pedig a 19-ik lapon kimondja: „Az avasi temető sírjai, miként arról ottjártamkor, egyik nem régen ásott sírnál meggyőződtem, a szarmata homokkőbe vannak ásva.”
E közvetlen vizsgálaton alapuló, nagyon határozott kijelentések azt a benyomást keltették, hogy a vita ellenem dőlt el, és így a miskolci paleolitnak, mint ősember nyomának, ott vége van.
De nekem gyermekkori emlékem azt mondta, hogy az avasi temetőben Miskolc polgárai nem homokkőbe, hanem kavicsos földbe temetkeznek, hogy tehát Halaváts állítása tévedés, és hogy időközben a dilúviumot jellemző ásatag állatok maradványai Miskolc területéről mind sűrűbben napvilágra kerülnek, így nem adtam fel a reményt, hogy föltevésem helyes voltát a jövő igazolni fogja.
Arra vonatkozólag: hogyan kerülhettek azok a szakócák a lelethelyre, nem fogadhattam el Török Aurél felfogását, mely (id. h., 8. lap) ezt mondja: „Nem akarom azt állítani, hogy a kérdéses szakócák ott elásattak; beleeshettek azok akkoron egy ott levő mélyedésbe, hasadékba vagy lyukba, amely lyuk vagy mélyedés idővel, az ember közbenjötte nélkül is megtelt, anélkül hogy ennek nyoma maradt volna.” A sokszoros ún. „vagylagosság” e kijelentésben nagyon ingadozó, így alapnak nem való. Igazamban bíztam és éberen vártam.
Időközben csakugyan bekövetkezett a Bársony ház tovább építése, mely azonban kellő felügyelet híján csupán egy jelentékenyebb szilánkot nyújtott, mely kés alakú volt, egyfelől a színen régibb pattintást, másfelől, a visszáján friss repesztési felületet mutatott (2. kép, 1 színe; 2 visszája; K vasas kéreg; S régibb, selymes pattintás; A a csákányvágás nyoma). Az anyag teljesen megfelel az első lelet széles mandula alakjáénak. Ezt a leletet nem akartam értekezés alapjául venni, azért, mert a főkérdésre nézve: dilúvium-e, vagy nem, döntő nem lehetett, hiszen oly rétegből származott, amelyet a geológusok ingadozása és tagadása a bizonyítástól megfosztott. Tovább vártam tehát.
Ekkor jelent meg Hoernes Mórx tanár könyve, melynek címe: Der diluviale Mensch in Europa, Braunschweig 1903, tehát tíz esztendővel később, mint első értekezésem. A szerző könyvének 146-147. lapján, kitűnő ábrával is megvilágítva, behatóan méltatja az első miskolci lelet hegyes és szélesen mandula alakú szakócáját. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a könyv megjelenéséig Magyarországból a diluviális ember biztos nyoma nem került napfényre, noha a diluviális kor vadjakinak maradványai a Tátrán innen és túl nem hiányzanak. „A mammut és a rinocérosz a Tisza láposaiban éppen úgy legelt, mint Krakkó körül és a tarándszarvas itt és a magyar Vág völgyében gazdagon van képviselve.” Hoernes továbbá felhozza, hogy mindazok a magyar leletek, amelyek a diluviális emberrel viszonyíttattak, nem állottak meg, és kivévén a 1901. évi Krapina-barlangi leletet, mely Gorjanovic Kramberger fölfedezése, mind elestek. „Azonban a miskolci leletnek, mely a nagy magyar Alföld északi szélén bukkant fel, nagyobb a jelentősége. A három kőék (Steinkeile), különösen a két nagyobbik, alakilag mindenesetre a francia prehisztorikusok »Chelléen« formáihoz sorozandó. Az anyag természeténél fogva, melyet szarukőnek tart, a pattintás kevésbé tiszta ugyan, mint a francia krétakovából való eszközöknél, a megmunkálás azonban pontosan ugyanaz.” Hoerues felhozza Telegdi–Róth ingadozását, Halaváts akadékoskodásait (Einwürfe), de legott hozzáteszi, hogy a réteg, amelyből a lelet előkerült, nem vetkőzteti ki azt paleolit jellegéből, így e kőszerszámok korát nem befolyásolja, „mert újabb korban áthelyezkedhettek”. Hoernes klasszifikációja azután ez: „Ha csakugyan a dilúviumhól valók, akkor durvább Solutré-típusoknak (vaskos pointes à feuille de laurier) vehetők, aminők Predmostból ismeretesek. Ezáltal kor szerint az osztrák lösz- és agyagleletek legközvetlenebb közelségébe jutnának, mint újabb bizonyítékai e fokozat kelet felé való terjedésének.”
2. ábra.
Ez döntött. Elhatároztam, hogy a szilánk (2/1 és 2/2) alapján az értekezést megírom, előbb azonban a lelethelyet, különösen az Avas-hegy teraszát, azaz a református temetőt újból tüzetesen megvizsgálom.
Ehhez képest 1905. augusztus 5-én kiszállottam az Avasra, hol meggyőződtem, hogy a temető talaja nem harmadkori homokkő, hanem kavicsos föld, a református harangozó és sírásó, Dobos Ferenc szerint „mogyoróköves föld”, mely három méter vastagságú réteget alkot, azután következik a finom homok. Dobos „nyirok” alatt a legfelsőbb réteget értette (humusz), mely szerinte csak a többi temetőben van meg. Kérdésemre azt felelte, hogy a temetőben vas- vagy bronzrégiségek nem fordulnak elő, de amikor Hoffmann Károlyné sírját ásták, találtak egy „nyílkövet”, melyet elő is adott, mely a 2. képen, 3 színe, 4 visszája és 5 éle szerint, természetes nagyságban látható. A „nyílkő” anyaga ugyanaz a sárgásszürke „kova”, mint az első lelet 2-ik darabja, s ugyanaz a műszeres kidolgozása is. Azonnal ráismertem a francia paleolit „pointe à feuille de laurier” formára, és tisztában voltam vele, hogy az Avas református temetője nem homokkő, hanem ugyanaz a diluviális alakulat, amelyet Halaváts az acélgyár téglavetőjéből szabatosan leírt; de midőn az Avason rajta állott, félreismert. Halaváts leírása (id. h. 18. lap) így hangzik: „A szarmata korú rétegekbe Miskolc közvetlen környékén a diluviális üledék telepedett. Ezt legszebben feltátva a vasgyár telepén lévő téglavetőben láttam, hol alul (neogén) sárga, finom homok s e felett körülbelül 3 m vastagon kavics van, mely kvarc, mészkő és sárga legömbölyített darabjaiból áll stb.” Ez tehát világosan a Dobos Ferenc mai „mogyoróköves földje”, azaz: a Halaváts-féle „diluviális üledék” tagja; áll tehát, hogy Halaváts alaposan tévedett, amidőn kimondta: „… az Avas oldalában a dilúviumnak nyoma sincsen. Ha volt, azt az erózió rég eltávolította.” A való igazság az, hogy ott a dilúvium megvan, amint azt nemcsak a geológiai réteg, hanem a paleolit nyílkő is bizonyítja. Itt tehát megtörtént az a nem közönséges eset, hogy nem a diluviális réteg igazolta a lelet paleolit korát, hanem a lelet igazolta a diluviális réteget.
A vizsgálatról tudomása volt Hoernes tanárnak, a miskolci lelet első méltatójának, kinek azonnal hírt adtam az eredményről, és haladék nélkül megírtam a Zum Solutréen von Miskolcz című értekezést, mely a bécsi Antropológiai Társulat folyóiratában 1906-ban megjelent. Ebben az értekezésben (2. lap) bemutattam a Róth-féle szelvény eredeti vázlatát facsimilében, egy orosz analógont (5. lap), a Bársony ház alapjából kikerült szilánkot és az avasi temetőből napfényre került paleolit „nyílkövet” (8-9. lap, 3. és 4. rajz) a szövegezett bizonyítékokkal együtt. Ezen alapon kimondom az értekezésben, hogy az a vasi református temető nem homokkő, sem breccia, hanem diluviális képződmény, amelyet a paleolit lelet annak igazol. Minthogy azonban az ügy hosszú időn át vitás volt, fölvetem a dolgozat végén az összes stratigráfiai+ viszonyok felülvizsgálatának szükséges voltát.
Ez az értekezés illetékes szakköreinkben igen nagy feltűnést keltett, és minthogy én nem szűntem meg agitálni, sőt azt is fölvetettem, hogy Miskolc hátterét alkotó Bükk-hegység barlangjait is alaposan ki kellene kutatni, a M. K. Földtani Intézet igazgatósága – már két rangos tisztviselője tudományos hírneve érdekében is – indíttatva érezte magát arra, hogy a m. kir. földmívelésügyi miniszternek, kinek fennhatósága alá ez intézet tartozik, s ki a barlangok területe fölött is rendelkezik, előterjesztést tegyen, a felülvizsgálat és barlangkutatás foganatosítását kérje, amit társulatunk tagja és barátja, Darányi miniszter szokott belátással el is rendelt.
Az igazgatóság erre a stratigráfiai feladat megoldására kiküldte első osztályú geológusát, dr. Papp Károlyt; a barlangok kutatására pedig dr. Kádić Ottokár geológust.
Ami engem a barlangvizsgálat fölvetésére különösen ösztönzött, ez az volt, hogy a Szinva völgye eróziós, amiből logikailag következik, hogy az erózió ereje a völgy torkolatában, amelyben Miskolc fekszik, sokat hányt össze-vissza, amitől a barlangok, kivált a magasabb fekvésűek, megkímélve maradtak. Ez volt az ok.
A két geológus, a rendeletek vétele után, azonnal (1906. október végén) kiszállott a helyszínre. Papp Károly bevégezte a felülvizsgálatot, s az eredményről a Magy. Kir. Földtani Intézet Évkönyvében (XVI. köt., 3. füzet, 1907) Miskolcz környékének geológiai viszonyai című, 20 szövegrajzzal és 1 térképpel ellátott értekezésében számolt be.
Művének szigorúan a paleolitra tartozó része Halavátscsal szemben kimutatja, hagy Miskolc város területén igenis van dilúvium; a vitás avasi temető határozottan az, és minden térképező geológus habozás nélkül annak veszi. Az avasi temető puskalövésnyi közelsége érthetővé teszi, hogy az erózió, a dilúviumot szaggatva, a Bársony ház tájára vitte a földet a „szakócákkal” is, hogy ott másodlagosan lerakja. A dilúviumot ott, ahol előfordul, paleolit tárgyak bizonyítják, köztük a Petőfi utca 12. számú telkén megkerült remek „szakóca” is, melyet majd megismerünk. A paleolit tárgyak anyaga jelen van, mégpedig részben mázsás tömegekben is. Halavátsnak csupán egyben van igaza, hogy ti. az első lelet valóban az allúviumban feküdt; most azonban már tudjuk, hogy a közelben jelenlevő dilúviumból került oda. Hogy továbbá Miskolc és környéke gazdag a diluviális korszak maradványaiban, és a mammut a miskolci múzeumban őrzött maradványok tanúsága szerint azon a tájon úgyszólván csordaszámra élt stb. A végső összefoglalásban Papp Károly elismeri, hogy én az ősemberi nyomoknak Miskolc környékén való előfordulását már másfél évtizeddel ezelőtt fölismertem (1893). Elismeri azt is, hagy én irányítottam a figyelmet a barlangokra, hol akkor, 1906. novemberben, Kadić Ottokár már rá is talált a Szeleta-barlangban az ősember csontszerszámaira.
Mindezek Török Aurél kétségeinek eloszlatására is szolgálnak, és egy nagy tanúságot nyújtanak, azt, hogy a ponton kívül még a környezet viszonyait is tekintetbe kell venni, mert sokszor ezek adják a megfejtést, nem pedig csupán a bolygatatlan réteg. Kadić elmenetele előtt meglátogatott, midőn a barlangokra nézve útbaigazítást kért és kapott. Ajánlottam különösen az Alsóhámorban fekvő Szeletát, melynek szádja magasan nyílik a föld felett, mely terjedelmes és, az ősember igényeire is gondolva, lakályos is. Ez híres denevérbarlang, melynek talaját egykor a denevérek hulladéka dombszerűen borította. Ismertem 1873-ból, póktanulmányaim idejéből.
Kadić a terület bejárásakor az Alsóhámorhoz számítható tizenhét barlangot jegyzett fel. Az úgynevezett Kecskelyuk és Büdöspest nevű barlangokban tett kísérletek után reávetette magát a Szeleta-barlangra, hol mindenekelőtt alkalmas helyen próbagödröt ásott, melyet 6,5 m mélységig átkutatott, anélkül hogy a barlang fenekét elérte volna. Az alluviális rétegek eltávolítása után szürke, majd vörös, majd barna agyag következett, s e hatalmas agyagrétegzetben csupán az ősmedve (Ursus spelaeus) csontjai kerültek meg. Ezek között sok hasogatott és koptatott darab, hasonló azokhoz, amelyeket Franciaországban találtak, de amelyek mint ősszerszámok némileg kétségesek, paleolit koruk azonban biztos. Kovaszerszám nem mutatkozott.
A következő évben az ásatás tovább folyt. A barlang feneke négyszögekre osztotta, és ezeket, rétegről rétegre haladva, kiemelte; utóbb a barlang hátsó részében is egy terjedelmes próbaásás történt. A barlang sziklafenekét 7 m mélységben érte el.
Összefoglalva a felső (humusz) rétegek az allúviumnak megfelelő tűzhelyeket, cserepeket és jelenkori állatok feltört csontjait tartalmazták; akadtak csiszolt tárgyak is. Az alsó rétegek diluviálisok voltak, ezekben számos barlangi medve- (Ursus spelaeus-) csont, részben feltörve; e csontokkal együtt 1907-ben mintegy 40 paleolit kovaszerszám került napfényre. Zöme, anyag és alak szerint, egyezett az avasi nyílkővel.
Az 1906-ban és 1907-ben elért eredményt Kadić a Földtani Közlöny-ben magyar és német nyelven Adatok a Szinva-völgyi diluvidlis ember kérdéséhez címen közölte.
Ezzel a vita a szakszerű felülvizsgálat eredményeivel, mondhatni, „kézzelfoghatóan” az én álláspontom javára dőlt el.
Lássuk azonban most már magát a „kézzelfogható” anyagot is.
Minden egyebet nem tekintve… a Szinva-völgy torkolata Miskolcon a 234 m magas Avas-hegy és a 200 m magas Akasztó-hegy közé szorul… a dilúvium korában a völgyet dilúviumi réteg töltötte meg, melyet azután a Szinva vize, az erózió elmosott, és csupán a két szegélyező hegyen hagyott meg egy maradékot mintegy a régi geológiai korszak emlékéül és a késő emberivadék okulására.
Az Akasztó alatti dilúviumot még nem kutatták. Nehogy azonban az a gondolat támadjon, hogy egy nyílkő, mely temetőből, tehát nagyon járt és bolygatott rétegből került elő, erős vita eldöntését és geológiai réteget alapítani talán mégis merész, szombatfalvi Gálfy Ignácz igazgató és Leszih Andor múzeumi őr felügyelet alá vették az avasi temető sírásását, és felgyűjtötték azokat a paleolit korhoz számítható kovatárgyakat, amelyeknek nevezetesebbjeit a 3. kép mutatja. E darabok tömör magyarázata, ím, ez:
A. Vakarókő, fél természetes nagyságban. S = éle; b = alapja; V = fogantyúja. Anyaga kalcedonos limnokvarcit.
B. Vágókő, természetes nagyságban. A színen ormós, visszája lapos. Magyar ásó alakú, vékonyan kifutó, éles, Fehéres-vöröses felhőzetű kalcedonos limnokvarcit.
C. Vágókő, kétharmad nagyságban. A színen szépen hajlított ormó, visszája lapos. Egészben ötszögű; b az alap rombikus. Fehéres-vöröses szalagozással, rétegzetes limnokvarcit.
D. Szilánkszerű vakarókő, kétharmad természetes nagyságban. Határozatlan ormó; az alap b hosszúkás. Szürke kalcedon, fehér fénytelen kéreggel.
E. Szilánkszerű vakarókő (?), kétharmad természetes nagyságban, ormós, meglehetősen éles szélekkel. Alapja b csatornás. Szürke kalcedon, észrevehető pattintásokkal.
F. Domború, kétszeres ormós vakarókő, kétharmad nagyságban; az ormók az alapból diagonálisan futnak. S = éle. Szennyesvörös kalcedon.
G. Prizma alakú penge, a visszáján lapos, kétharmad természetes nagyságban. Limnokvarcit, opálfehéres.
H. Hajlított ormós penge, a visszája lapos. Sötét barna-vörös, kalcedonos jáspis.
I. Pengeszerű, rövidebb, omlós vakarókő, kétharmad természetes nagyságban. Elefántcsontfehér, opál.
3. ábra.
K. Végezetül álljon itt az avasi sorozatból egy szilánkszerű kalcedon, valószínűleg vakarókő…amelynek anyaga leveles rétegzetet mutató kalcedon.
Az Avas temetőjéből kikerült egész sorozat Gálfy I. kereskedelmi főiskola igazgatónál van.
Az Akasztó-hegy oldalán terjedező dilúviumból eddig csak két tárgy ismeretes, noha ott is temető van. Mind a két tárgy jellemzően paleolitikus és sötétesszürke kalcedonból való, mégpedig:
L. Vakarókő, természetes nagyságban; ormós vakaró, részben kagylós pattintásokkal. Kékesszürke kalcedon.
M. Vágókő, természetes nagyságban; ormós, visszáján lapos, éle vékonyra kihúzva. Kékesszürke kalcedon.
A Petőfi utcából származó remek szakócát majd csak a Szeletából való darabokkal együtt fogom tárgyalni.
Forduljunk most már a Szinva völgyéhez.
Budapestről Miskolc felé haladva, Gödöllőn át a vonat hamar eléri a nagy Alföld északnyugati szélét, és bal kéz felől láthatóvá válik a Kékes, a Mátra legtekintélyesebb hegye. A láncolat eltart Eger magasságáig, amidőn a Bükk-hegység kezd emelkedni, mely Miskolcig már el sem hagy. A város a Szinva-völgy torkolatában fekszik, és csak újabb idő fejleménye, hogy úgyszólván kitódul a síkságra. A Szinva-völgy keletről nyugatra nyomul a Bükk-hegység belseje felé. Miskolcot ebben az irányban elhagyva, a Szinva folyása ellenében haladunk, a völgy kitágul, helyet ad a földmívelésnek, befogadja az állami acélgyárat és a völgy talpán terjedő telepet; a hátteret Diósgyőr, régi magyar mezőváros és hatalmas várromja foglalja el. Az acélgyár táján és oldalán van az a téglavető, hol a dilúvium klasszikusan fel van tárva. Diósgyőrön túl a völgy csakhamar szűkülni kezd, majd az Ostoros- és Bánya-hegy lába között összeszorul, s végül csak a Szinva-pataknak, az útnak és egy-egy kaszálópásztának ad helyet.
A Szinva-patak mindinkább magára ölti a sebes hegyi víz jellegét.
Az Alsóhámorhoz közeledve, malomhoz érünk, mellyel szemben a lejtőn vadregényes, részben tornyos sziklavilág emelkedik, míg ezzel szemben tiszta bükkerdő borítja a hegyoldalt. A helység alsó végét elérve, a völgy egy kis öblözetet alkot, melyben a sziklaszakadékba illeszkedve, a hajlított bútorok gyára áll, mögötte legott szűk sziklaszurdok nyomul be, melyhez hágó vezet. A szurdokban balra szembeötlik egy nagy sziklaodú, mellette félig emeletesen nyílnak a Puskaporos-barlangok szádjai, míg a patak el nem fogott része vájásokban zúg és kanyarog. Csupa mész-szikla.
A szurdokból kiérve, a sziklafalak jobbra-balra mintegy visszalépnek, és megnyílik a szemlélő előtt az ország egyik legbájosabb völgykatlana, a faluval és temploméval; talpán egy nagy, buja kaszálóval, a háttérben összevissza és lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő, apró munkásházikókkal, balra egy sziklagerincen úgyszólván átütött, rövid alagúttal, melyen az út átvezet. Vízbőség idejében a Szinva fölös vize, két magas kaszkádot alkotva, szakad le a völgy talpára, és szalad a szurdok felé. Az egészet gyönyörű lomberdő szegi be. Az alagútból kiérve, hatalmas tufakockákból épült gátra érünk, mely a Garadna vizét elfogja, a Szinvát felveszi, és a smaragdzöld tavat alkotja meg. Ha e magaslatról visszapillantunk arra, ahonnan jöttünk, lábainknál terül el az egész völgykatlan, a magyar klasszikusok Tempe-völgye, látjuk a szurdokot, amelyet a Puskaporos-tömb és a Szeleta-tető egybeszakadása alkot meg, az utóbbi fölött a kis nyíl jelzi a Szeleta-barlang táját.
A Szinva- és a Garadna-völgy most a gátnál ágazik el, az előbbi dél-délnyugati, az utóbbi északnyugoti irányból jön. E két patak vize a geológiai korban együttesen ostromolta és átvájta a sziklafalakat, megalkotván a szurdokot, hogy azután a sík felé rohanhasson, elmosva mindent, ami útjában állott. A „Tempe völgyében” tó is lehetett. A Garadna völgye a pálosok híres kolostora romjaihoz a Szt. Lélekre, a Szinva völgye Eger felé vezet.
Hogy az erózió erejéről fogalmat szerezzünk, álljanak itt a távolságok és az esések úgy, ahogy azokat Papp Károly megállapította.
A Szinva a forrástól a tóig, áthaladva a szép villatelepen, 3 km hosszú, esik pedig 405 m abszolút magasságbál 295 m-re, kilométerenként tehát 36 m az esés. A Garadna eredetétől a Nyárhegy tövén, a tóig 12 m hosszú és 700 m abszolút magasságtól 295 m-re, kilométerenként tehát 34 m-nyit esik. A Szinva a Sajóba való beszakadása pontján 118 m abszolút magasságon van. A Szinva-Garadna egész folyását véve, s hosszúság 30 km 582 m eséssel ami kilométerenként 19 m esést ad, ami – Papp szerint – Magyarországon igen nagy esést jelent, s a Szinva hegyi jellegét megállapítja; egyben fogalmat nyújt az erózió egykori hatalmáról.
És most következhetnek a barlangok. Kadić tizenhét barlangot sorol fel, amelyek közül a következőket tartja prehisztorikus kutatásokra leginkább alkalmasnak: Kecskelyuk, Büdöspest, Szeleta, Puskaporos, Gálya és Háromkút.
A kutatást a forrásvölgyben az elsőn kezdte, mely a patak nívójában nyílik, és eredményt nem adott. Erre kísérletet tett a szemközt és magasabban fekvő Büdöspestben, ahol megtalálta a dilúviumot, benne a barlangi medve (Ursus spelaeus) maradványait; emberi nyomot azonban nem; így tehát átment a Szeletába, hol – mint már a bevezető részből tudjuk – a három évben folytatott ásatás nemcsak a dilúviumi réteget, benne a barlangi medve és szóbeli közlés szerint több más diluviális állat maradványait, hanem az ősember paleolit szerszámát is napfényre hozta.
A Szeleta-barlang 80-100 m magasságban nyílik a sziklagerinc végén, szádja alacsony, robbantás előtt különben is védve volt. Az előcsarnoka tágas, átlag 20 m hosszú, 15 m széles; a teteje egészében kupolaszerű, lefüggő, csipkés sziklázattal, egykoron a denevérek fő tanyája. Az előcsarnokból fut a 40 m hosszú ág, iránya északnyugoti s egy keskenyebb, 300 m hosszú ág, melynek iránya nyugoti. Az ásatás jobbadán az előcsarnokban folyt, és itt hatolt le a hetedik méterben fekvő sziklafenékig. Az 1907-iki leletekből a földmívelésügyi m. kir. miniszter úr tudtával a Földtani Intézet igazgatósága két „nyílkövet” bocsátatott rendelkezésemre; amely itt az összehasonlítás alapjául szolgál; és idevonom a már említett Petőfi utcai remek nyílkövet is. Lássuk tehát az anyagot.
4. kép.
1. Hegyes nyílkő, természetes nagyságban; anyaga szürke kalcedon, mint az avast nyílkőé; A1, élben. Szeleta.
2. Szélesebb nyílkő, természetes nagyságban; szürke kalcedon, mint az előbbi; B1 élben. Szeleta.
3. Háromszögre hajló, széles nyílkő, természetes nagyságban; sötét vörösesbarna kalcedon-áspis; C élben. Miskolc, Petőfi utca, 12-ik telek. Bártfai Károly főgépész lelete. Gálfy J. gyűjtése.
4. ábra.
Az első, ami szembeötlik, a nagy hasonlóság, mely az első lelet (1/A, B, C) és a jelen sorozat között van; megjegyezvén, hogy a Szeletából terpedtebb alak is előkerült (Kadić. id. h., 4. ábra, 3). A második az anyag azonossága. A harmadik pedig a pengeszerűség és a körös-körüli élesség.
És ha kérdjük: akadnak-e külföldi analógiák? Akkor a felelet: igen!
Legelőször is Török Aurél tanár az első miskolci leletet tárgyalva, mint alakilag azonosat felhozza a következőket:
1. Hegyes mandula alakú, St. Acheul Mus. St. Germain, 7001. szám.
2. Széles mandula alakú, St. Acheul, ugyanott, 15, 232. szám.
3. Háromszögű, Brive, Massenat gyűjt. Briveben.
Teljesen az a sorozat, melyet én állítottam össze, mégpedig Hoernes könyve nyomán, úgymint:
a „coup de poing”. Acheuléen. Abbeville, Capitan szerint, Hoernes, id. h. 30. lap, 2. rajz (5/a).
b „Coup de poing”. Chelléen. Ballastière de Tilloux, Hoernesx, id. h. 17. lap, 1. rajz (5/b).
c „Coup de Poing” Chelléen. Solutréen, Kent-barlang, 20. lap, 1. rajz (5/c).
A kérdés most már az: mily rendeltetése volt a köveknek, világosan hozzáteszem, hogy a pengeszerűen vékony, körös-körül éleseknek? Mert vannak mandula alakú kövek, melyek széles végükön egyszersmind vastagok is, és ezek szülték az „ökölkő” eszméjét. Ezekhez nem merek hozzávetni, mert összehasonlító anyagom nincsen. De a pengeszerűen vékony, illetőleg lapos, mandula alakúan hegyes, körös-körül éles kövekről áll az, hogy azoknak az ősember öklével, tenyerével semmi közük sem lehetett, mert bármily kérges, durva lehetett az őskéz, a kalcedon, a jáspis és más kemény kövek élességét nem szenvedhette. Egy nyilvánvaló analógom kínálkozik csupán: valósággal „per pedes apostolorum”+, rongyosan, éhezve utazó székelyünk, barátosi Balogh Benedek, Japánig jutva, a tokiói múzeumban lerajzolta az ősi Ajnu-k nyilait, illetőleg nyílköveit, melyek kovából pattintva teljesen megfelelnek a „pointes à feuille de laurier” alakoknak (6) de a miéinknek is. Itt A mutatja a kötést és még a vasszakokat is; B a nyílszár fölszerelése a nyílkő befogadására; C a sima nyíl kötése.
5. ábra.
6. ábra.
Balogh Benedek a nyílkövek hosszúságát a bal kéz hüvelykujjának a körmével ugyane kéz nevendék ujján mutatta, ami körülbelül 60 mm-nek felelne meg. Ezt az analógiát elfogadva, a mandula alakú, vékony, körös-körül éles köveket így lehet osztályozni:
1. Nyílkövek 60 mm-ig.
2. Gerelykövek 60 mm-től kezdve fölfelé.
3. Dárdakövek a legnagyobbak.
Az inkább háromszögűek, körül-körül élesek, mint a miskolci Petőfi utcai nyílkő (4/3 és C), nagyobb sebek ütésére valók voltak, amilyeneket a bronz- és vaskor is felmutat.
E köveknek, mint fegyvereknek való felfogása megmagyarázza azt is: miért nem kopottak? Csak az elevenbe vágtak; de csorba és törés akad, úgy, amint csontot értek, vagy kőre estek. Az első miskolci lelet 3-ik köve (1/3) kopást mutatott, hogy miért, az egyelőre nyílt kérdés marad.
A paleolit szerszámok és tárgyak rendszeréhez ez alkalommal csupán ennyivel óhajtok járulni. A rendszerek Mortillet óta sokasodnak s ez mindig ingadozásnak, az ismeret hézagosságainak a jele. A legújabb kísérlet az igen buzgó osztrák paleolitikustól, Obermayer Hugótól ered, ki a francia ópaleolit formáit óhajtja az „analitikus” módszer szerint egységes rendszerbe szedni, és e célból a következő okoskodással él szép dolgozatában: „Bármily jelentősek azok a felvilágosítások, amelyeket a földtan, őslénytan és az embertan a negyedkori emberről nyújtanak, mégiscsak a régiségtan az, mely lelőhelyeinek rendszeres csoportosítását lehetővé teszi, éspedig a műtárgyak tipológiájának alapján, melyek itt ugyanazt a szerepet viszik, mint a vezérkövületek (Leitfossilien) a földtanban.”
Ha az ember Linnéx merev rendszeréből Darwinig felküszködik, belátja, hogy lehetetlen ember alkotta műtárgyakat – hiszen a paleolit szerszám – és fegyverkövek is azok, még csak egy linnéánus rendszeres sorba is hozni oly módon, hogy azok minden esetben fölismerhetők és besorozhatók legyenek. Az ehhez szükséges állandóságot kizárja az, hogy embertől erednek, mert tehetség dolgában ember és ember között eredettől fogva különbség van, amiért még az is lehetségessé válnék, hogy az ifjabb paleolitikum kontárjának kezdetlegesebb alkotása ópaleolitikus remeknek vétessék.
Nekem ezekben csak egy irányadóm van, s ez a geológiai réteghez való visszatérés.
Az Alak! Hol kezdődik a műtárgy? Mi a szilánk, mely úgy is állhat elő, mint e faragó pásztor üvegdarabja, melyet folyton tördel, hogy a vakarásra alkalmas éleket kapjon. De véletlenül is!
Itt azután vezető tárgyakról beszélni bajos. És még a vezérkövületek! Mily boldog kor volt az, mikor geológus kezébe vette a vezérkövületet, ennek az alapján kijelölte a pontot, és kezdett fúrni – teszem azt, kőszénre; de kőszenet nem talált, noha vezérkövülete nem volt gyarló ember alkotta műtárgy, hanem természetes faj, mely ismétlődött!
A vezérkövületek és a kataklizmák kora lejárt; ezekre is áll az igazság: minden fejlődés, minden átmenet!
Klaatsch tanár legújabb művében: Steinartefakte der Australier und Tasmanier* a 422. lap, 8-ik rajzában a kiirtott tasmániaiak kőből kipattintott „Universalinstrument”-umát, a mai húszpengés, ollós stb. körömápoló kés ősi-ősét mutatja be, amelyhez én az avasi temetőből származó darabot (3/C) csatolom. Klaatsch szerint a tasmániai darabnak analógonja a Vezére-völgy Laugerie basse barlangból való paleolit darab is. Ugyancsak Klaatsch szerint ez északnyugati Ausztráliából való mostkori, kovakőből formált gerelypengék, szakasztottan megfelelnek a Vezére-völgy Laugerie haute barlangból való gerelyköveknek, „à la Solutréen”, mondja szerző. Egy óriási szemhatár ez, és boldog az, aki agg korában bár megpillantotta.
Az e dolgozathoz tartozó petrográfiai rész nem volt a szövegbe illeszthető, vagy éppen beolvasztható. Azért álljon itt külön olyan formában, mely a Természettudományi Közlöny rendeltetésének megfelel. A nem könnyű munkát dr. Schafarzik Ferenc műegyetemi tanár odaadó buzgóságának köszönöm, ki azt különben a Miskolcról és a Szeletából való egész anyagra ki fogja terjeszteni, midőn a végső eredmény alkalmasint a M. K. Földtani Intézet évkönyveiben fog napvilágot látni.
Itt, a bevezető részből tudjuk, hogy az első lelet „tűzkő, silex és szarukő” néven szerepelt, ami azonban csak hozzávetésen alapult, így tehát nem elégséges akkor, amidőn a pattintás is számba kerül, és mint „atipikus” vagy „tipikus” szerepel, néha dönt is. Már ez is követelte a pontosabb meghatározást. Még inkább talán a sokféleség egyazon a helyen, mint: limnokvarcit, kalcedon-jáspis, jáspopál, opál stb.
Az utóbbi tekintetben Schafarzik reámutat a rákosi vasúti átvágásra, mely az Avas-tömbhöz tartozó „Tűzköves”-sel analóg. Az előbbinél tapasztalható, hogy az őskorban egyazon gejzírmedencében különböző silexváltozatok lehetnek jelen, amelyeknek ásványtani megnevezése csupán a vegyülettől és esetleges színező anyagoktól függ.
A vizsgálatnál az oldhatóság – kálilúgban való főzés –, az optikai vizsgálat és a törés szerepelt.
Ily módon állapította meg a kutató tanár a következő három típust:
1. „Tűzkő” (Miskolc, Teleki utca). Ez kékesszürke, tömött, sűrű, kötve – palásan – rétegzetes kalcedon, amely petrográfiailag azonos és a kevéssé másnemű kalcedonválfajokból álló miskolci paleolit szerszámokkal jól egyezik. Az utóbbiakon ugyanis szintén bizonyos palás rétegzetesség és laposan kagylós, szálkás törés vehető észre, amelyek a legtöbb miskolci kőszakócára nézve jellemzők. Ezt Hoernes az idézett helyen jól jegyezte meg.
2. „Kékesen fehér opalizáló tűzkő” (Teleki utca). Legillőbben finom kvarcitnak nevezhető, melynek sárgásfehér tömegét vékony kalcedonrétegek választják el, helyesebben járják át.
3. „Tűzkő” a „Tűzköves” oldaláról, a Rákóczi-emléktől délre. Ez a kalcedon-jáspisszerű, sötétbarna, világosbarnán és kékesen szalagozott, 6 cm-nyi vastagságú réteg. Szálazottan leveles alaptömegében a mikroszkóp alatt remek, sugaras szferolitok vehetők ki. A réteg felületét fénytelen, fehér, lisztes kilúgzástól eredő kéreg borítja, miből opálra is lehet következtetni.
A felállított három típusban tükröződik az első lelet és az avasi leletek anyaga is.
Amidőn még idetenném, hogy a patina alárendelt volta abban leli magyarázatát, hogy a miskolci paleolit szerszámok anyaga a félnemes kőhöz tartozik, mely ellenáll az elmállás fokozatainak; ezenkívül a szerszámok tömött rétegbe temetve, nem voltak kitéve a meteorológiai változásoknak, tehát az elmállásnak, bevégeztem feladatomat, és azzal a tudattal teszem le a tollat, hogy az ősember nyomát magyar földön biztosan kimutatnom sikerült.
Mély hálám illeti Darányi Ignác m. kir. földmívelésügyi minisztert azért, hogy a felülvizsgálatot és a barlangkutatást elrendelte, a M. Kir. Földtani Intézetet, hogy ezt szabatosan végrehajtotta; de hálával tartozom Schafarzik Ferenc tanár úrnak a petrográfiai méltatásért, végre Papp Károly és Kadić Ottokár geológus uraknak buzgóságukért és tárgyilagosságukért is.
