A madarak hasznáról és káráról⁺

Védjétek a madarat!

Bizony csak a gonosz és a tudatlan bánthatja a madarat, mielőtt hogy meggyőződött volna, vajon igazán káros-é az. Már mondottam is, de megismétlem, hogy magában a természetben nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Arra szükséges, hogy végezze az élő természetben azt a munkát, amelyet más teremtmény el sem végezhetne.

Károssá és hasznossá az emberre nézve a madarat csak az ember maga teszi akkor, amikor feltöri a gyepet, és beveti oly maggal, mely tömeges termést ad, olyant, amely madártáplálék is; vagy kertet, szőlőt állít oda, ahol azelőtt nem volt.

Azért a madárnak, de az embernek is a java azt követeli, hogy nagyon is okkal-móddal járjunk el.

Megszámlálhatatlan kincs az, amit a cinegék, a poszáták a légykapók és mások pihenést alig ismerő szorgalma az okos gazdának jövedelmez. Mert amíg a legszemesebb és legszorgalmasabb gazda is csak nagyjából szedheti le a már nagyon is szemszúró hernyófészket, addig a hasznos madarak raja függögetve, bujkálva, kopácsolva, kapdosva irtja mindazt a kártékony termést, amit az ember meg sem láthat, amihez hozzá sem férhet.

Van ám erre még számbeli kalkulus is.

A piciny királykamadár éven át hárommilliónál is több rovart emészt föl mindenféle állapotában: hol mint petét, hol mint bábot, hol mint kifejlett rovart, ami pedig, ha szaporodáshoz jutna, megint töméntelenséget jelentene. Ezt a madárkát majd le is írjuk. A kék cinege nem is sokkal nagyobb: de éven át hat és fél millió rovart pusztít el; de azután meg hol 12, hol 16 fiókát is fölnevel, ami megint azt jelenti, hogy egy ilyen cinegecsalád huszonnégymillióig való rovart fogyaszt el, vagyis ennyinek kártételétől óvja meg a kertet, az erdőt és óvja mindenütt, ahol csak hozzáfér. Aki pedig tudatlanságból vagy gonoszságból elfogja és elpusztítja ezt a szárnyas munkást, annyival károsítja a közvagyont, amennyi rovar megmaradt, mert a cinegét, mely a rovart elfogta volna, megölte!

A rovarok világa egyáltalában óriási hatalom, és ott, ahol a tudatlanság nem számolva, irtja vagy csökkenti a rovarokat pusztító egyéb állatokat, a rovarkár évente, pénzben kifejezve, nem százezrekre, hanem százmilliókra rúg. Húsz évvel ezelőtt talán szemébe nevettek volna annak, aki ilyent mondott volna; de amióta egy, puszta szemmel alig látható piciny rovar, a filoxéra, tönkretette a leghíresebb szőlős vidékeket: megszűnt a nevetés és gúnyolódás.

Lehet tehát beszélni a madarak védelméről is.

A rétségek és műveletlen, gazdátlan területek ősi idejében zengett Magyarország e madarak énekétől, megnyüzsgött tőlük a levegőég, a vizek és erdők rengetege.

Ám ez napjainkban nagyon megváltozott, és a rétek eltűnésével, lecsapolásával belévágott az eke az ősföldbe, és véget vetett sok madártanyának.

Hogy szép, tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is, és evvel lassanként elvonták a leghasznosabb madaraktól a fészkeléshez szükséges alkalmatosságot, ami pedig öreg hiba volt.

A régentén madárénektől zengő táj csöndes, sőt néma lett; a szemet sem gyönyörködteti a madárnak üdítő szemlélése – rossz dolog biz az!

Hozzájárul a délszakon élő népek – bizony főképp az olaszoknak – hihetetlen madárpusztítása táplálék céljából. Mindent elfognak, mindent megesznek – még legbizalmasabb barátunkat, a viskó füsti fecskéjét is! Gépen kötött óriási hálókkal elrekesztik a völgyeket, amerre a fáradt fecskemadár vonul. És fel van jegyezve az emberiség gyalázatára, hogy három madárfogó pár óra alatt tizennégyezer fecskét hálózott össze és gyilkolt meg! A mi népünk pedig tavaszra kelve, várja ficserékelő barátját; de az nem jön meg, mert régen betemetkezett kapzsi népek telhetetlen gyomrába!

Annál is inkább kell rajra lennünk, hagy mi védjük és szaporítsuk a jó ég szárnyas áldását, lelkiismeretünk megnyugtatására, szemünk gyönyörűségére és gazdaságunk nagy hasznára. Követnünk kell pedig okos népek példáját.

Hogy hát melyik az?

Valamikor, a Jeges-tenger felé vezető utamban, hosszában végigszeltem Dánia országát, mely szegény tartomány volna, ha nem volna tengere. A földje sokszorosan laposos, semlyékes és buckás; buckáit pedig a szívós hanga növény borítja. Szétszórt, szegényes viskók tünedeznek fel itt-ott, melyeknek gazdái szegény turfavágók – erdő, kőszén hiányában az ősmocsár kiszárított maradványa itt a tüzelő. Nomármost a viskók mellett egy-egy apróka, tarka riska van kipányvázva mint a szegény ember tejelő áldása; de a bejáró ajtóval szemben ott van vagy tizenöt lépésnyire a két vagy harmadfél öles pózna is leverve, csúcsán a madarak költőházikójával, amelyben rendesen a seregély tanyázik.

Nagyon szép és megindító látvány biz az, amikor alkonyat táján a napi munkától fáradt turfavágó kiült a padkára, rágyújtott, és mikor letekintett, elgyönyörködött apróka cselédjein, ha meg fölnézett, elgyönyörködött a seregélypáron, mely ez ülőkén csicsergett és pihent.

Az egész szabad Svájcon végig a kertek gyümölcsfáin és minden alkalmatos helyen ott van a költőházikó, benne a kert legjobb, legszorgalmasabb munkásai, azok a cinegék, légykapók, vörös farkú kerticék és egyebek.

Ide kell törekednünk, édes magyar népem, nekünk is.

Tartóztasd vissza gyermekedet a fészekszedéstől, mert az oktalan rablás és a magad kára. – És tudta bölcs Salamon király, mit teszen, mikor mondá:

1. ábra. Költőházikók

„Amikoron az madárnak fészkére találsz az úton, akárminemű fán vagy a földön, melyben madárnak tojása vagy fia vagyon, és az anya ül fiain vagy tojásain: ne vedd el az anyamadarat, sem fiát…” Mózes V., XXII. 6.

Ezek után már csak azzal tartozom tenéked, értelmes magyar népem, hogy mutassam meg magát a költőházikót is.

Legjobb az, amely kérges fából készül, belülről jó tágas odúnak ki van vájva, oldalt akkora bejáróval, amilyen a hüvelyk- és mutatóujjból csinált karika; magassága olyan, mint a könyöktől a kinyújtott nevendék ujj csúcsáig terjedő hosszúság, még egy kis ráadással.

Látjuk első képünkön 1. szám alatt a harkály odvát átmetszetben és úgy, amint maga készíti, 2. szám alatt a mesterséges odút, amint a kerekes mesterségesen kivájta, s azt persze le kell fedni, amint a 3. szám mutatja. A 4. szám öblös szájú és légykapóknak való. Ezeket vastag ágra vagy törzsre és magasan kell alkalmazni, legjobb odasrófolni. No de van arra pontos mérték is, amint itt következik: a cinegének szánt házikó hossza egy arasz, öt ujj, vastagsága hétujjnyi, lyuka pedig kétujjnyi átmérőjű, kerek. A seregély nagyságú madarak házikója két arasz és egy ujj hosszú, vastagsága egy arasz, lyuka pedig három ujj átmérőjű. A zöldharkálynak, bankának szánt házikó két arasz és három ujj hosszú, egy arasz vastag, lyuka négyujjnyi átmérőjű. Végre a vadgalambnak szánt házikó olyan, mint az előbbi, de lyuka hatujjnyi átmérőjű. No de még a légykapónak is kell házikó! Képünkön a negyedik, mely arasznyi magas, tenyérnyire nyitott és mély szedőkanálnyira öblös.

Ám ezenkívül a táblák között, messze a dűlők útjáról, meg kell tűrni azt a pár kökény- vagy galagonyabokrot is, hogy a hasznos poszáták és egyebek megfészkelődhessenek.

Avval végzem, amivel kezdtem: védjétek a hasznos madarakat!

A könyvek könyve, amint a Bibliát nevezni szokás, olyan, mint a tenger, mely megtermi a ragadozó cápát, de megtermi a drágagyöngyöt is. Íme, e rövidke fejezet élére állítottam annak a nagy tengernek két igazgyöngyét. Az első mondja, hogy a mennyei atya a természet madarairól sem feledkezik meg, nekik terítve van a természet asztala. A második azt mondja, hogy a nagy Isten meghívja az ég madarait vacsorára, azaz megeteti, nehogy éhesen hajtsák ártatlan fejöket szárnyaik alá, amikor rájuk köszönt az éjszaka, és amidőn az étel emésztése során gyűjtik fel az erőt, hogy a következő napon hozzálássanak a madármunkához az anyatermészet és a magunk javára.

Mikoron a kegyetlen tél betemeti a földet, zúzmarája pedig belepi a fáknak legvékonyabb ágacskáját is; a sík vizet ismét vastag jégkéreg vonja be; de még maga a csörgedező patak is hévaras jégkéreg alatt siet tova: akkoron az ég madarainak legkedvesebbjei beszorulnak a szérűskert sövényére, innen lassanként az udvarokba és faluhosszat az útra, hogy valami silány eledelhez jussanak, és ne vegye meg őket a tél kemény hidege. De sőt még a varjú is bevonul; felborzolt tollal ott gubbaszkodik a házorom károgóján, és csak néha-néha hallatja rekedt kiáltását.

A jámbor cinege pedig nagy bizalmasan beszáll az eresz alá, hogy a koszorúgerenda hasadékaiban keresse az alvó rovart; néha meg éppen az ablakra száll, hogy a fája és az üveg között vizsgálgasson. És akkor mintha kocogtatná az ablakot, és azt mondaná:

Szórjatok eledelt az ég madarainak!

Majd megszolgálják!

Hát most már azt kérded éntőlem, édes népem, hogy mit és hogyan adjunk, szórjunk?

A ház végében, a szérűskertben, ahol valami csöndesebb hely van, melyre nem jár a majorság, sem az örökké éhes, falánk malac, ott néha fel kell vágni egy-egy érett tököt, hogy a cinege hozzáférhessen a magjához, mert azt mondja a példabeszéd:

Örül a cinege a tökmagnak.

2. ábra. Madáretető

Egy kis ocsú – rostaalja – mindég akad, hát azt is ki kell szórni, megpótolva egypár marék törekkel a szénapadlásról, amelyben sok a fűmag, szegény sármánynak, pipiskének jó eledele. A jó gazdasszony könyörületes szíve juttathat egy kis kölest, néhanapján egy kis kendermagot is. Aki pedig gyönyörködni akar kis madarak vendégségében, örömében, az a kert alkalmas helyén vastagabb végével leszúrja, leássa a fennálló, vékonyabb végén hegyesre faragott póznát, és reányársal magjával fölfelé egynéhány napraforgót – tányéricát – (2). Hogy terem aztán ott a természetnek minden magot is evő madara! Hogy kopácsolja ki és hántogatja a kövér magot!

Amikor pedig a tányérica üres, akkor a jó gazda leönti olvasztott faggyúval, és behinti, jól benyomkodja kendermaggal. A pózna csúcsán csóva- vagy szalmaernyő legyen, hogy gonosz időben védje a kis madarak asztalát. Az alsó részen tövis legyen, hogy a macska se tehessen kárt. Ha elfogyott a napraforgó, közepén átfúrt deszkát tegyetek helyébe, és arra szórjatok a madaraknak szánt eledelt.

Van az etetésnek ezer alkalma és ezer módja, le sem kell írni, mert úgyis kitalálja a jó magyar ember szíve és irgalma. Úgy is legyen!

De most már nagy ideje, hogy a madárral mint élőlénnyel alkotás szerint is közelebbről megismerkedjünk. Azt ugyan mindenki tudja, hogy a madár testét toll meg pehely borítja, és hogy az, ami az emlős állatnál az előláb, az a madárnál a szárny, mely nagy irigységünkre arra szolgál, hogy a madár röpülhessen.

Igen ám, de alanyféle a madár, annyiféle a röpülés, mert más-más a szárny alkotása.

A fecske szárnya (3/a) meg a kerecsen sólyomé hegyes, és e madarak csak úgy nyilallnak a levegőben; ezek röpülve fogják el a prédát, amellyel táplálkoznak; másképp meg sem élhetnének.

A fogoly szárnya (3/b) ellenben el van kerekítve, kemény, nem hasítja a levegőt, csak sebesen verdesve bírja keléskor a madarat, éppen azért burrog; és ha nagy a fogolycsapat, bizony dörög is. A fogolynak nem is arra való a szárnya, hogy röpüléssel fogdossa a prédáját, hanem csupán arra, hogy helyről helyre költözve, egyébként gyalog szedje táplálékát.

Mit tanulunk ebből? Azt, hogy annak a sokféle szárnynak megfelel a sokféle röpülés, és hogy a szárnyaknak ez a sokfélesége is reászorítja a madarat bizonyos feladatnak a teljesítésére. Olyan ez, mint a hadsereg, mely csak akkor tökéletes, ha gyalogsága, lovassága, tüzérsége és a többije van.

3. ábra. a) A fecske szárnya; b) A fogoly szárnya

Ezek is más-másképpen mozognak; de azért egyenként és összesen szükségesek, egymást nem pótolhatják.

No de a szárny még csak hagyján! Rá kell nézni arra a 4. képre, amely a fejeket és kivált a csőröket ábrázolja. Akár csak a körorvos úr szerszámtáskáját nyitnók ki. Nézzük csak össze a tábla számait a fejekkel és a csőrökkel.

1. Az erdei szalonka; csőre olyan, mint az esztergályos kanalas fúrója, hozzá hegyén érező, mint az ember ujja. Ez az eleven fúró benyomul az erdő puha földjébe, hegye kitapogatja és elcsípi a gilisztát és egyebet.

2. A muszkabúvár csőre kampós is, széle szerint fűrészes is; mindez arra való, hogy a legsíkosabb halat is biztosan elfoghassa.

3. A meggyvágó csőre hatalmas kúp, és arra való, hogy a legkeményebb cseresznye- vagy meggymagot is könnyűszerivel ropogtassa.

4. A kedves barázdabillegető csőre árforma; a természet tisztára szúnyogszedésre alkotta.

5. A nagy szürkegém csőrének kávaélei akár a kés, oly vágók; bezzeg jaj is még a síkos compóhalnak is, ha az élek közé kerül.

6. A póli, vagy teös–teös madár cselre lefelé görbül, behatol az iszapba, hogy mélyről is szedje eleven féregeledelét.

7. Az őszapó cinege csőröcskéje ezekhez képest csak egy petty; de így jó, mert csak ilyennel szedheti ki a legfinomabb ágacskák hónaljában megbúvó apró bogárságot.

4. ábra. A madarak csőre

1. Erdei szalonka 2. Muszka búvár 3. Meggyvágó 4. Barázdabillegető 5. Gém 6. Pólimadár 7. Őszapó 8. Kecskefejő 9. Harkály 10. Vadruca 11. Sirály 12. Keresztorrú 13. Surgyé 14. Gulipán

8. A kecskefejő csőre piciny, de annál öblösebb a szája; ha kitátja, mint valami kamzsaháló, úgy tátong, és igaz, hagy evvel foghatja csupán az éjjel járó-röpülő bogárságot.

9. A harkály csőre meg olyan, mint az ács csapoló fejszéje, mert csak vágással juthat el a korhadó fában rejlő kukachoz, a fa nyűvéhez.

10. A ruca csőre ismét lapos, szélein reszelős, egészen arra van alkotva, hogy eledelét a vizek zavarosából kiszűrögesse.

11. A dankasirály orra kitűnően arra van alkotva, hogy a vizek színéről szedegesse a felvetődő vízibogárságot; de ahol tömegesen fészkel, eljár nagy buzgalommal az eke nyomán is; ekkor nagy áldás.

12. A keresztcsőrű madár csőre igazi szerszám, mert a fenyőtoboz pikkelyei közül csak ilyen csőrrel lehet a lapos magot kimorzsolni.

13. A surgyé-sármány csőre is igazi szerszám, és arra való, hogy kemény magvakat mint valami sutu felhasogassa.

14. A gulipán csőre éppen fordítottja a póli – 6 – csőre formájának; a póli „hozzád”, a gulipán „tőled” szántogatja ki a prédáját.

Ebből is láthatjuk, hogy a madár szervezete már csőre formája szerint is a különböző táplálékhoz, természetéhez és tartózkodásához van szabva, éppen mint szárnya szerint is.

A most mondott törvény a lábak alkotásában is nagyon szembeszökő módon nyilatkozik meg. Lássuk csak az 5. képen.

1. A mezei pacsirta lába sarkantyús, csak tipegésre alkalmatos.

2. A fácán lába szakasztott olyan, mint a tyúké; győzi a járást, a futást is.

3. A sas lába hatalmas, hegyes karmaival tiszta ragadozó szerszám.

4. A karvalyé szemölcseivel fojtogató is.

5. A bagoly lába ugyancsak ragadozó.

6. A lábatlan fecske lába már csak falon való megkapaszkodásra alkalmatos.

7. A szárcsa lábának ujjai karéjosak, úszásra még nem tökéletesek, de a víz lábolására, bukásra jók.

8. A búbos vöcsök lába oldalt lefelé vágó, azért bukásra kiválóan alkalmatos.

9. A túzok lába erős, csak három ujjú és talpas; futásra igen kitűnő.

10. A kárakatna lábának mind a négy ujját úszóhártya köti össze; kitűnő bukó és víz alatt úszó. Felkap a fára is.

11. A vadruca lábának csak három ujjár köti össze az úszóhártya, ezért a vizek színén való úszáshoz kitűnő evezőláb.

12. A gulipán hosszú lábán az ujjakat csak tökéletlen úszóhártya köti össze; ez a láb gázolásra igen jó; de szükségben evedzőnek is szolgál.

5. ábra.

1. Pacsirta 2. Fácán 3. Sas 4. Karvaly 5. Bagoly 6. Lábatlan fecske 7. Szárcsa 8. Búbos vöcsök 9. Túzok 10. Kárakatna 11. Vadruca 12. Gulipán

A szárny, a csőr és a láb sokfélesége és célszerűsége arra oktat, hogy egy határnak a vadmadara is bizony csak községet alkot; mert hiszen az ember alkotta község sem volna tökéletes, ha csak egyféle hivatású ember lakná; kell bizony abba is sokféle mesterember, sokféle szerszámmal, hogy a sokféle szükséges munkát elvégezze, akárcsak a sokféle madár a határ szabad természetében.

A kárakatna leírásával bevégződött az a sor, amelyet ebbe a könyvbe szántam. Ezúttal nem is az volt a feladatom, hogy a földmívelőgazdából, a kertészből, az erdőt járó vagy a halászó magyar emberből madártudóst neveljek, mert ez nem is azokra tartozik, akiknek munkájukkal a családnak hajlékot, ha lehet, birtokot és mindenesetre kenyeret kell szerezniök. Hanem az már nagyon is kötelességemben állott, hogy annyi madáralakot adjak képben, és írjak le szóval, amennyi elég, hogy a nehéz napi munkával küszködő magyar ember pihenő órájában haszonnal és talán gyönyörűséggel is forgathassa ennek a könyvnek lapjait, ismerkedjék meg a körülte élő mozgó és fiasító madarak legfőbbjeinek formájával, színével, teste alkotásával, leginkább azonban munkálkodásával és a munka helyes megítélésével, megbecsülésével; a haszonnal és a kárral is.

Háromszázharmincnégy madárfajból, amelyet a madártudomány eleddig Magyarországból megismert, itt csak nyolcvanegynek a képét és leírását találja a kegyes olvasó; de ez a nyolcvanegy úgy van megválogatva, hogy aki ezen a soron éberséggel és figyelemmel végigmegyen, az szerez annyi értelmet, hogy a kimaradottakat, ha találkozik velök, majd be tudja osztani a rendbe. De megszerzi ezenfelül az értelmet a következő elmélkedésnek haszonnal való olvasásához is.

Azokból a szakaszokból, amelyekben a madarak csőre, lába és szárnya alkotása volt bemutatva és röviden méltatva, már világosan kitetszett, hogy a nagy természetnek e teremtményei minden csak kigondolható módon, de elsősorban madárszerűen nyúlnak az anyatermészetbe, és hogy ez a benyúlás oly munka, amelyet éppen csak a madár és éppen csak oly szervezettel, mint az övé, végezhet. Ami pedig különösen kitűnt, ez az, hogy az anyatermészetnek erre a madármunkára okvetetlenül szüksége van.

A munka és szerszáma közötti viszonyt nagyon világosan és elmésen magyarázza az ókor bölcs mesemondója, Phaedrus (olvasd: Fedrusz), aki XXVI-dik meséjét a rókára és a gólyára alapítja.

A mese szerint a ravasz róka lakomára hívta a gólyát. Hogy azonban a gólya ételhez ne juthasson, a róka csupa híg eledellel, hozzá mind lapos tálakon rakta meg az asztalt. Váltig biztatta ugyan gólya komáját, hogy csak tessék ne vesse meg a szegénységemet; no meg hogy szívesen is adom. De hát mit tehetett a gólya koma hosszú csőrével és kurta nyelvével, vagyis a maga szerszámjával a laposra tálalt sok híg lével!

Bizony-bizony csak koppant a szeme, mint a kálvinista varnyúnak, mikor üres koncba nézegetett.

Azalatt a róka mind föllefetelte és felnyalta az ételt, és csak úgy hízott ravasz lelke a gólya koma felsülésén.

No de nem hagyta magát a gólya koma sem. És egy szépséges napon csak meghívta a róka komát egy kis lakomára.

Jön a róka – és mit lát? Azt látja, hogy a gólya komája minden eledelt szűk, hosszú nyakú bokályban, az italt meg szűk nyakú flaskóban tálalta. Így a gólya koma hosszú csőrével és nyakával szépen hozzá is fért ételhez, italhoz; de oda a róka koma – aztán már istenigazában – csak úgy tekinthetett be, mint az a bizonyos varnyú az üres koncba; mert hát nem illett az ő rókaszerszámjához.

Amilyen egyszerű az ókori bölcs meséje, oly világos és érthető annak a tanúsága; hogy ti. a gólya nem boldogul az ő szerszámjával olyan élvezetben – mondjuk, munkában –, mely a róka szerszámjához van szabva, és megfordítva, hogy a róka kudarcot vall ott, ahol csak a gólya felelhet meg.

De a tanúság még tovább is van. És követem is a jó pap példáját, hogy inkább kevesebbet markolok, hogy annál többet szoríthassak; nem fogok különböző alkotású állatokról, mint amilyen a róka meg a gólya, elmélkedni, hanem megmaradok tisztán a madaraknál.

A madármunka legtökéletesebb és legcsudásabb szerszámja a szárny, mely megadja a madárnak azt, hogy helyét könnyen változtathatja. Ahova a legsebesebb futó ló, a nyilalló szarvasgím csak órák múltán érhet el, oda a madár szárnya szabadján percek alatt juthat. Igen, mert a nyilalló gímnek mégis minden kupac, minden domb és minden hegy meg minden árok, minden ledöntött fa akadály – ezt pedig a madár nem is ismeri! Mi is a madárnak a hegy túlsó oldalára jutni? Arasznyi idő, és ott van!

Amikor a fecske őszkor bevégezte a gyülekezést, egyszerre csak hűlt helye marad nálunk.

Hova lett! Elindult messzi, tengerentúli meleg tájakra, hogy ott húzza ki azt az időt, amíg itt, szülőföldjén, tél van. No és meddig tart a fecske útja azokra a déli tengeren – mondjuk népiesen, óperenciántúli meleg tájakra? A fecske egy másodpere alatt hatvannégy métert is nyilall, és evvel a szédítő sebességgel órák alatt akkora utat teszen meg, amelyhez a legsebesebb hajónak hetekre és hónapokra van szüksége. Ez a sebes madár tehát munkálkodását, mely a bogárság megzabolásában nyilatkozik meg, úgyszólván a Föld féltekéjére terjeszti ki – a legnagyobb könnyűséggel.

Igen ám! De mikor a kaszások rendje a kaszáló szélén kiszorítja a harist, az a haris nehezen kél; eleintén csak úgy tántorogva röpül, és azon van, hogy minél előbb lábra kerülhessen. Pedig még ez a lassúság is elvonul délire, átkél a tengeren és el a meleg tájra.

De itt is, ott is csak gyalogosan végzi madármunkáját, azt, amelyet a fecske nem végezhetne, mert az csak röpülve bír táplálkozni.

Íme, ezek valódi kétlaki madarak, kiknek szűk az ország határa, kik jönnek és mennek. Ezekkel szemben pedig vannak madaraink, kiket e legkeményebb tél sem verhet el tőlünk. Itt maradnak, mert egész éven át szüksége van a természet rendjének az ő munkájukra.

Szakasztott olyan kép és olyan rend az, mint édes magyar hazánk népmozgásában is, mert hiszen ennél is a munka az alap, aminthogy más nem is lehet.

Ami ezen a földön igazi gazda, az keményen megáll a rögön, a telkén; onnan nem szorítja ki semmiféle tél – a legkeményebb sem. Éppen úgy, mint az igazi magyar madarat.

Már a mesterember könnyebben mozdul meg és ha nincs munkája, ott a vándorbot. És ha nem is fecskeszárnyon, hát harislábon csak elindul jó szerencsét próbálni. Ami pedig kereskedő ember, az a mai vasutas, gőzhajós időben nyakába veszi az országot, de még a szomszédságot is, éppen, mint az a madár, mely fölemelkedik, hogy szétnézhessen, és aztán oda száll, ahol szemességével, életrevalóságával magának valót talál.

De még a nagy tömeg mozgása is megvan itt magyar földön. A bérces Felföld, a Kárpátalja népe aratás idején otthagyja tömegesen szegényes határát, hogy az aranykalászt termő Alföldre vonuljon, ki kaszásnak, ki aratónak, ki meg marokverőnek.

Éppen úgy, mint seregekbe verődnek különböző alkotású vándormadaraink, hogy télen át beálljanak, mindegyik a maga madárszerszámjához képest, messze délszaki tájak természetébe oly munkába, amelyet ez a déli táj éppen úgy nem nélkülözhet, mint nem nélkülözheti a magyar Alföld az aratómunkást.

Ez a munka rendje, hatalma és törvénye, mely megnyilatkozik madárnál, embernél egyaránt.

6. ábra. A búbos vöcsök - káros

Leírás. Akkora, mint a tőkésréce; de nyurgább. Az egész madár kinyújtott vékony nyakkal palackformájú. Fekete feje búbján hátraszegett kettős bóbita, nyakán, a tarkó tájáról indulva és körös-körül finom, szálazott tollakból álló, tömött gallér, mely belül rozsdaszínű, szélei felé sötét. Lába oldalt vágó, ujjai között kötött úszóhártya helyett hasított keresztbe bordázott és széles lemezek. A köröm lapos és széles. Csőre gyilokszerű, éles-hegyes. A farok mindössze pár foszlott tollacska. Hasa fehér, gyönyörűen atlaszfényű; háta barna. Szárnya tükre fehér. A tojó kevésbé szakállas és kevésbé ékes. Fészke békanyálból és korhadásnak eredő anyagokból tákolva a víz színén úszik, nem a nád sűrűségében, hanem a szélek rigyásában található: egyes nádszálhoz úgy van fogva, hogy egy helyen maradjon. Fészekalja rendesen négy hosszúkás, fehér tojás, amely azonban a hosszú kotolás alatt és a fészek rothadó anyagától elbarnul és elszennyesedik. Pelyhesei szürke alapon sötéten csíkosak.

Élete módja. A búbos vöcsök kitűnő bukó, s ezt oly villámgyorsan végzi, hogy a sörét csak a víz színébe vágódik. A halastavaknak nagy veszedelme. Biztosabb helyeken több vöcsök egyesül, és hajtást rendez a halakra. Bukva terelik ezeket a patt felé, s mikor a hal már szorul, a riadó hal közé bukva kapkodják a prédát.

A búbos vöcsök, ameddig teheti – pedig soká bírja – bukással iparkodik a veszedelem elől menekülni; roppant soká marad a víz alatt, és azalatt messze bír úszni; ha messzi van a nád, amely befogadhatná, pillanatra felüti a fejét, egyet lélegzik, és újból alábukik.

Szárnyra csak végső szükségben kap, és igen messze verdesi a vizet, amíg emelkedni kezd. A magasba érve azonban elég sebesen és kitartóan száll tova.

7. ábra. A bakcsó - káros

Leírás. Akkora testű mint a varjú, de hosszú nyakú és lábú, gémforma madár. Feje búbja le a tarkóig fekete, zöld zománccal; homloka a csőr töve körül fehéren szegett. A feje búbjából hátrafelé szegezve két-három, ritkán négy hófehér, hosszú tollból illó konty. Háta fekete, foszlottas tollal és érces zöld zománccal. A nyak világos hamuszín, ilyen a szárny és a farok is. A hasfél fehér. Szeme csillaga kárminpiros, a szem nagy. Hegyes csőre fekete. Lába vörösessárga. A tojó kevésbé ékes; a fiak anyányi korukban irombák. Fészke falut alkotó telepen áll mélyen a mocsár járhatatlan helyein, hol mocsárfűz, rekettyebokor szerzi meg a sűrűséget. Itt egy-egy fán annyi a fészek, amennyi elfér. Maga a fészek igen hitvány tákolmány, pár ágból éppen csak összerakva. Fészekalja négy-öt halavány zöldeskék tojás.

Élete módja. Kevésbé bujkáló és titkosan élő, mint a bölömbika, nem is szereti a tóságot rónavizeivel és nádasaival, hanem igenis a mocsarat, különösen akkor, ha pocsolyás vizek, gyékényesek, bokrokkal és fákkal váltakoznak. Itt alapít a bakcsó falut, és itt leskelődik prédájára, mely apró iszaphalból: csíkokból, pochalból, de egerekből, gőtékből és mindenféle nagyobb rovarból telik. Röpülés közben nyakát, lábát behúzza, s ekkor alig hasonlít gémhez; amikor pedig fára kap, amit gyakran cselekszik, behúzott nyakkal és kucorogva, nagyon emlékeztet a varjúra, ami talán hozzá is járult egyik nevéhez, a „vakvarjúhoz”. Ami a „vak” szót illeti, ez nem szemére vonatkozik, mert ez nagy, fényes és tüzes színű, hanem a hangra, mely magyar fülnek így hangzik:

bak – vak – bak-vak – bak-vak;

tehát egy „vak” szavú, varjúhoz is hasonlító madár. Ahol faluszámra tanyázik, bizony megérzi a szegény csikászember – ennek káros. Van elég: de a mocsarakkal egyetemben mégiscsak fogytán van.

8. ábra. A vörös gém - káros

Leírás. A gólyánál kisebb ösztövér, hosszú nyakú és hosszú lábú madár; fején toll-varkocs, mely jól lekonyul. Csőre oly hosszú, mint a lábának a csűdje, hegyes, a kávák késélesek. Háta fele palaszürke, foszlott tollakkal ékesítve. Szárnya hajlása fehéresrozsdás. A nyak hátulja töve felé hamuszürke, torka fehér; a nyak mindkét oldalán hosszában egy-egy hosszú fekete-fehér csík. A begyen szakállasan lecsüngő tollak; a has szürkésfekete, a szárny belől palaszürke. Lába olajbarna: szeme sárga, eleven. Fészke a mocsár megközelíthetetlen részében áll, és sokszor ötven-hatvan fészekből álló gémfalu keletkezik, készül pedig a címeres nád sűrűségében, magán a felső félben letördelt nádon, nádszálból, nádlevélből és puha gyékényből. Fészekalja rendesen négy zöldeskék tojásból áll.

Élete módja. Ez a gém a melegebb égtáj madara, és ehhez képest szereti az ország melegebb részeit, hol a rétséget, mocsarat és a nádast lakja. Kevésbé szereti a sík víz széleit, mint a nagyobbik szürkegém, hanem inkább beáll a sásosba, a csuhéüstökökbe és a nád rigyásaiba, s ott lesi gémtürelemmel a prédát, mely leginkább apró halból áll; de bekap minden apróbb élőlényt, csíborbogarat és egyebet, ami a víz színét megközelíti. Lesés közben mereven áll, mint a magyar kút ágasa, és egyenesre kinyújtja nyakát, mint ennek a kútnak a gémje, és ekkor a csőr úgy álla a vízen, mint a gémeskút ostora a kút kávájának. Tisztára ez a hasonlatosság vitte rá a népet, hogy ősi kútját a gémről „gémeskútnak” nevezze. Mint minden gém, úgy a vörös gém is óvatos, vad madár, hozzá nagyehető és éppen ezért a halászatra nézve káros madár.

Leírás. Pulykakasnál is nagyobb és erősebb madár. Feje, nyaka világosszürke, hasa fele fehér; dolmánya eleven agyagsárga és rovott barna és fekete sávolyokkal; a nagy szárnyfedők fehérek, néha tenyérnyi szélesek és szépen hajlók; farka kurta; de széles tollakból való; lába magas, vaskos, csak három ujjú és húsos, de erős talpú, igazi futóláb. Csőre erős, gerincén elég íves: a kakas bajuszos, a bajusz kemény, de finoman foszlott tollból való. A túzok szeme eleven, komoly tekintetű, nagy bizalmatlanságra valló. Fészke legtöbbnyire zabvetésben áll, sekély, kapart gödör, kevés alommal behányva. A fészekalja két, ritkán három tojás, amelyet már ismerünk. De amíg idáig jut a családi élet, a kakasnak nagy viadalai vannak vetélkedő társaival; tyúkját ki kell küzdenie. A költés ideje eltart majd egy hónapig is. A csirkék kevés napok múltán már követik vezető anyjukat.

9. ábra. A túzok - közömbös

Élete módja. A túzok nemes, címeres madár s a magyar síkságon, az erdélyi részek mezőségén az, ami délszakon a struccmadár, ámbár ennél szerencsésebb, mert bár nehezen kél, ha már fölkapott, a levegőben jól és tartósan röpül. Őszre kelve seregbe verődik és így húzza ki a telet. Régentén ezeket a seregeket fogták körül, ólmos eső idején szilaj lovon a csikósok, és beterelték valami állásba. Nagy vásár volt ilyenkor, és a legények kalapja ugyancsak kivirított a sok ékes túzoktolltól, amelyet még régi idők földesura is büszkén viselt a csalmáján, süvegén. Ha egy-egy pásztor erősen bizakodott a szerencsében, és csalódott, megtudja, mit is jelent a bölcs példabeszéd:

Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

A túzok kis korában leginkább bogársággal, később, nagyobb korában mindenféle magvakkal, friss növényhajtásokkal él, rájár a repcére, de a szemes életre is anélkül, hogy érezhető kárt okozna. Elnyeli az egeret is. A legóvatosabb madarak egyike, melyet csak nagy nehezen lehet megtéveszteni.

Nemes vad, mely ezért is védelemre méltó.

Leírás. Jó rigónyi. Ez is egészben kendermagos, de inkább foltos és keresztbe rovott csíkokkal ékes, hosszú csőrű, piros lábú madár; lábai elég hosszúak, és az ujjak között már egy kis úszóhártya is látható. Farka fehér, sötéten keresztbe róva. A sötét szárnyon fehér tükörfolt. Hasa fele az oldalakban hegyes és csepp alakú foltokkal borítva. Fészke vizes rétségben, zsombékos helyeken, torzsák között, kis mélyedésekben áll, és bizony csak almozott. Fészekalja négy körte alakú tojás, mely a fészekben hegyével van körberendezve, színe agyagsárga földön szürkés és sötétbarna pontokkal és foltokkal tarkított.

10. ábra. A cankó - közömbös

Élete módja. Ahol meg van telepedve, mint a rétségben és mocsaras helyeken, ott ékes és hangos tőle a tájék és a levegő ege. Tarkaságával, piros lábával fölröppenésekor jólesik a szemnek, szép, mesze hangzó fütyülésével gyönyörködteti a fület. Jó futó, s a vízbe begázolva szükségből úszik is. Fészke táján mikor már pelyhesei kibújtak, megindítja az embert bánatos hangjával, mellyel kicsinyeit félti, de ezermesterségével is, mely mind arra való, hogy az embert elcsalja, megtévessze. Siránkozva leereszkedik a földre, bókolgat, fütyül, majd fut, mintha mondaná: jer utánam, emberfia. Ha már a kerengésből kifogyott, leereszkedik facsúcsra, karóra, még a telegráf drótján is próbálgat megállani. Közbe még keservesebben jajgat, mint maga a bíbicmadár. Még a lövés sem riasztja el: levág, eltűnik, de kisvártatva ismét csak helyt van, és folytatja keserves jajgatását. Füttyje: dlüdlüdlüdlü-di-di-didl-dié, messze hangzó. Mint minden mocsármelléki gázló madár, a cankó is nagyétkű és jó gyomrú madár, mely mohón és buzgón irtja a bogárságot, a szöcskét, sáskát, csigát, mind a növevények hasznára, és hasznára ez embernek is, akinek a tómellék sokszoros hasznot hajt. Vonuló madár.

Leírás. Nagy, hosszú lábú madár, erős hegyes csőrrel. Teste fehér, a szárny evezőtollai feketék; lába, csőre piros; feketésen szemők. Fészke az emberi hajlék oromzatán, kéményein, kazlakon, de itt-ott fákon is áll, néha telepet is alkotva. Fészke, amelyhez évről évre visszatér, eredetben lapos; alapja vastag ágfa, melyre majd vékonyabb ágacskák jönnek, majd gyepdarab, széna, szalma alkotja csészéjét. Évről évre pótolgatja, mitől a fészek vastag lesz és végre kedves fészkelő tanyája a verébnek is. Fészekalja háromtól öt tojásig való; a tojás nagy, színe fehér. A pár együttesen felváltva egy hónap alatt költi ki apróit, de a tojónak mégiscsak több jut a kotolásból.

11. ábra. A gólya - hasznos

Élete módja, A gólya is gázoló madár, mely azt a rétséget szereti, amelyben elgázolhat táplálékja után; de az emberhez simulva, belétalálja magát gazdaságába is, és szorgalmasan járja a lucernást, a lóherést és hasonlókat. Begyét megrakja mindennel, ami él s amit bekaphat, a kis szöcskén kezdve a termetes kígyóig. De hát éppen ez a baj: bekapja a földön fészkelő hasznos kis madár porontyait is, amivel bizony kárt is teszen, és napjainkban sok a vadászember, aki fészekrablásáért keményen megszólja a gólyát – itt-ott bizony már fütyül is feléje a puska golyója, sörétje. Szent madárnak tették, tudjuk pedig, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”, a szent gólyának meg a csőre. No de itt is az az igazság, hogy tovább tart a bogárszedés, mint a többi, ami aztán a gólya javára lesz írva. Azután pedig befogadtuk ősi soron szeretetünkbe – bajos ám azt onnan kizavarni!

Már nagyon kora ősszel a gólya is gyülekezik, mindig egy és ugyanazon a határrészen. Egy szép napon aztán szárnyat bont a sereg, és ekkor beteljesedik Petőfi szava:

Leírás. Teste jó rigó nagyságú, de hosszú szárnyaival és hosszú farkával nagyobbnak látszik. Lába úszóhártyás és piros; csőre éles-hegyes és piros. Feje teteje és a tarkó tiszta fekete; dolmánya gyönyörűen kékes-hamvas; torka, begye és melle szép fehér. Szárnytolla feketés. Farka villás, mint a füstifecskéé; a leghosszabb külső toll, mely a villa ágát alkotja, sötétszürke, a fark többi tolla és a farcsík fehér. Szeme csillaga vörösbarna. Fészkét telepesen a folyó menti fenyéreken készíti; itt leginkább a kavicsos részen kapart, lapos gödröcske, mely puszta, minden alom nélkül való. Fészekalja két-három agyagsárga vagy barnasárga, violaszürkésen és barnásan hintett, foltozott tojás.

12. ábra. A halászcsér - káros

Élete módja. Ragyogó tisztaságával és gyönyörű, igazán lengedező röpülésével nagy folyóink és nagy tavainknak dísze és ékessége, mely nélkül a tó és levegőege mintha kihalt volna. Naphosszat kevés pihenéssel, mely a part kövesein vagy karózatokon esik meg, folyton méregeti röptével a vizeket, behúzott nyakkal, lefelé szegezett csőrrel csak itt-ott keveset forgatva a fejét, hogy a víz színét megvigyázhassa. Mindig egyforma magasságot tart, s amint a préda megközelíti a víz színét, hirtelen lefelé szegezi és szétveti a farkát, szárnyával pedig verdesve egy helyen függöget, élesen odatekintve, ahol a préda mutatkozott. Egyszerre csak leveti magát, mint valami kő, úgyhogy a víz nagyot loccsan – de már akkor be is kapta prédáját, mely rendesen a kicsinyke széljáró küszhal. Egészen csekély számánál fogva nem jön számba halászatuk, tehát nem is károsak. A Tisza menti embernek szavuk szerk, ezért ott szerkő a nevük; a Körös mentinek csér a neve, mert így hallja a szavát.

Leírás. Közel varjú nagyságú. Csőre nem erős, hegye lekonyuló. Feje szép sötétbarna és ez a szín a torkon jobban terjed lefelé. Fehér szemők. Nyaka, dolmánya szép hamvasszürke; a torok, begy és hasfél tiszta fehér. A szárny evezői sötétek fehérrel, a fiókszárny világoshamvas. A csőr és a lábak kárminpirosak, ilyen a szem csillaga és szegése is. A lábakon úszóhártya. Télen a fej megfehéredik, és a csőr és lábak eleven színe is megváltozik hússzínre, majd barnásra. Fészke, mint seregmadáré, nagy falvakat, telepeket alkot; akad telep a Velencei-tavon, mely 3-4000 fészekre van becsülve; tördelt nádra, zsombék tetejében, nem sok mesterséggel kupacot teremt a madár, azt behorpasztja, kitapossa, száraz nádlevéllel és a gyékényével megalmozza, és kész a fészek, néha egymás hátára is építve. Fészekalja két-három, ritkán négy tojás, többnyire agyagsárgás, írásos vagy rendes sötét foltozással.

13. ábra. A dankasirály - hasznos

Élete módja. A dankasirály vándormadár ugyan, de egy része azért kihúzza nálunk a telet úgy, hogy elhagyja kedves, befagyott tavait, és a folyók nyílt helyeinek feljárásával tengeti tavaszig az életét. Magyar földön teljesen a gazdasághoz simult és alkalmazkodott, és ott, ahol seregei a tóságban tanyát ütöttek, nincs a dankasirálynál buzgóbb követője az eke vasának, és nincs jobb, kitartóbb tisztítója az ugarnak, kaszálónak és a rétség kasza alá fogható részének. Folyton szedi a bogárságot, a kukacot és mindazt, amit a gazdaságra károsnak kell tartanunk. Fiait is ezekkel ápolja föl, azért ott, ahol telepei állanak, a mezőgazdaság rovarkárról nem is panaszkodik. Csak őszkor kezdi a tó színét is méregetni s ekkor belevág a silány halba is. Bessenyei György a természet leírásában feljegyezte magyaros nevét, amelyet, íme, átadtam a magyar népnek is.

Leírás. Csőre fekete, körme és az orrlyukak között egy narancsszínű, keresztbe futó és elég széles pászta. Az összetett szárny hegye túljár a farkon. Fő színe barnásszürke világosodó tollszélekkel; a mell világosabb; a szárny evezőtollai barnásfeketék. Szeme sötétbarna, lába narancsszínű, vörösesbe húzó.

14. ábra. A vadlúd - közömbös

Fészke nem áll Magyarországon, mert ez a lúd nálunk csak téli vendég, mely az éjszaki fok tájának rettenetes téli hidege elől menekül a mi enyhébb tájainkra, bevárva, amíg a tavasz beköszönése jelt ad neki is, hogy a Jeges-tenger tájain álló fészkelőhelyeire visszatérjen, és újból a fiasításnak éljen. Rideg hazájában tákolt fészket épít, amelybe hét-tíz fehér tojást tojik; kotolás közben ha távoznia kell, mindenkor betakarja tojományát, hogy ki ne hűlhessen.

Őszre kelvén az idő, a vadlúd tengernyi seregekbe összeverődve délnek vonul, és egy része eléri hazánkat is, hol az őszi vetéseket tömegével helyen-közön szinte elborítja, és ha, mint rendesen, egy-egy megszállott helyen kitart, és oda rendesen visszatér, a vetés kopasztásával, kitépésével és túlságos gázolásával foltonként érzékeny kárt is okozhat.

Ha telünk nagyon kemény, és vastag hóréteg borítja a vetéseket, a vadlúd délre vonul, és egy része átmegyen még a Földközi-tengeren is.

De mihelyt enyhül az idő, a lúd visszatér. Innen a pásztoremberek helyes jóslása: ha a vadlúd délnek vonul, nagy hideget várhatunk, ha éjszaknak tart, megenyhül a tél is.

Átlag március elején a vadlúd nagyon felgyülekezik, és alkalmas idő és széljárás keltével nagy seregben elindul fészkelőhelyére, hol láncokra szakadozva, eloszlik az északi sarkvidék sivár területein.