Kemény tuskóba vágta ön fejszéjét, s tanácsoljuk, hogy legalább minden szeplőt kihagyjon rajzából, mert különben baj érheti önt! – Így szólnak talán, a fönnebbi címet olvasván, az érdemes olvasók közöl azok, kik csekélységünk iránt némi kis részvéttel szívesek viseltetni, és mi köszönjük az intést; de az adott tanácsot használni mégsem fogjuk, s ha az előnkbe bukkanó arcokon szeplőt látunk, vagy lép– és májfoltokat, mi ugyan minden hízelgés nélkül s híven rajzolandjuk le azokat, hogy a legegyszerűbb ember is, látván rajzunkat, azonnal minden tétovázás nélkül megismerhesse abban az eredeti képét. Ezen eddigi szokásunk mellett ezúttal különösen legnagyobb bátorsággal maradhatunk meg, mert ismerjük lelkes ifjafinkat, s tudjuk, mennyire bálványozzák ők a dicső véleményszabadságot és a korlátlan nyilvánosságot. Ki a napfényre! – ez most kedvenc jelszava az egész magyar ifjúságnak; meg vagyunk tehát ennélfogva bensőleg győződve, hogy azok, kikről e sorokban szó leend, a nyilvánosság s szólásszabadság istenített szellemétől áthatva, tetszést fognak tapsolni sorainknak, habár itt-ott egy kissé talán sújtva érzenék is magokat, mert hiszen ki ne tudná, hogy a mai ifjúságban egészen testté vált ezen isteni ige: véleményét mindenki szabadon és minden tartózkodás nélkül mondja ki! Mi legalább így ismerjük a mostani ifjúságot, és azért bátran rakjuk föl minden arcra a szeplőket és foltokat, hol olyasokra találunk; egyébiránt pedig csak azt jegyezzük meg, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. És különben is, ugyan mi botrányost mondhatnánk most, midőn a fokosnak fénykora már elmúlt, s helyette a műveltségi haladásnak gyönyörűzászlaja lobog? Hajdan három utcára harsogó, pengős sarkantyú, sujtásos és ökölnyi gombú Zrinyi-dolmán, széles kalap, súlyos bot, öblös pipa, sallangos kostök* jellemzék külsőleg – mindenkor kivevén a kiveendőket – a pesti uracsot, most pedig vékony szövettopány, nyalka frakk vagy szép, egyszerű magyarka, testhez simuló, ragyogó fehér vagy kockás nadrág, legújabb divatú, fekete vagy szürke kalap, fényes fehér kesztyű, lovagvesszőcske vagy cérnaszálnál alig vastagabb botocska, illatos szivar, ragyogó szemüveg foglalja el amazok helyét. A külsőnek e kedvező megváltozása vajon nem föltételezi-é egyszersmind a belsőnek dicséretes átalakulását? Hajdan tivornyázás, káromlások, mosdatlan tréfák, verekedés, henye dőzsölés, és isten tudja, még mennyi cégéreskedés miatt vádoltattak az uracsok, és többnyire nem ok nélkül; de mily egészen másképp van ez jelenleg! Tudományos és komoly vitatkozások, értelmes politikai okoskodások, finom társalgás a legjobb családú hölgyekkel, célszerű testgyakorlatok a lovaglóintézetben és úszóiskolában, illedelmes hallgatás és egyszersmind tanulás a nyilvános gyűléseken, és egyéb ily dicséretes foglalkozások igénylik a pesti uracs egész idejét, s így igen természetes, hogy rakoncátlanságra egyetlen pillanata sem marad, mitől egyébiránt különben is hatályosan riasztaná őt vissza az óriási erejű korszellem, mely százszoros visszhangban peng és cseng minden fiatal ajakról. Eszerint biztosan reménylhetjük, hogy csupán kellemes tényeket fogunk mondhatni, és azért – de úristen, hová jutottunk ismét! Röviden akartunk szólani, és ímé, annyira nyújtottuk már ezen bevezetést, hogy egész külön cikknek is beillenék; csak hiába, amiben mester az ember, attól nemigen bír elállani.
Most azonban minden további fejtegetés nélkül egyenesen a tények csoportozatába markolunk, és válogatás nélkül szedjük össze az egyes vonásokat, a szerencsés véletlenre bízván, hogy azokból egészet alkosson.
Reggel van, az óra éppen hetet üt, s a nap oly vidorul küldözi sugárait a szép Pestnek poros utcáiba, mintha egész éjjel semmi baj nem történt volna a házakban és utcákon; az emberek pedig oly élénkül sürögnek föl és alá, mintha dolog miatt azt sem tudnák, hogy fejők hol áll, ámbár fogadni mernénk, hogy sokan közölök sok pénzt adnának érte, ha valakitől megtudhatnák, miképp kelljen a hosszú és unalmas nyári napot kellemesen eltölteniök. Azonban menjünk csak végig a Váci utcán, s alkalmasint olyanokat is találunk, kik ezen általános mozgásban nem osztoznak, és a nyugalom csöndes örömeit élvezik. Egy kávéház előtt számos ifjú ül, díszesen öltözve és hatalmasul ásítozva, lábaikat egymásra horgasztva, bajszokat pödörintve, botocskáikkal a kövezetet verdesve, szóval mindazt elkövetve, amihez rendesen folyamodni szokott az ember, midőn nem tudja, hogy mit csináljon. Ez különben igen jeles mulatság, csakhogy egy kissé unalmas. Mi ismerjük ezen ifjakat, bátran leülhetünk tehát a másik padra, és figyelmezhetünk. Nagy lankadtság látszik ismerőseink arcán uralkodni, de azon nincs mit csodálkoznunk, mert jelen van már rémnapja a vizsgálatnak, mely befütyöl sok ifjúnak. Bizonyosan tanulással tölték az egész éjt, s azért oly leverettek most. Egyik kávéval tölt poharat tart kezében, de oly aluszékonyan hörbölgeti, hogy minden pillanatban majd kiejti kezéből a poharat; fogadni mernénk, hogy ez jutalmat fog kapni, mert látszik, hogy mindnyája közül legjobban erőtette meg magát.
– Mégiscsak furcsa, már egy órája lesz, hogy itt ülünk, s még egyetlen lyány vagy asszony sem ment erre, a túlsó oldalon pedig egymást éri a sok fehérnép.
– Talán látszik rajtunk, hogy hol mulattunk az éjjel, és azért nem mernek erre járni.
– Csalatkoztok, barátim – ezt mi mondottuk, kik e sorokat írjuk, a hölgyek azért nem járnak erre, mert fennhangon oly kacskaringós észrevételeket szoktatok rólok elmondogatni, hogy még egy hét múlva is pirulniok kell, ha rátok gondolnak.
– Már ismét papolni kezdesz?
– Ahhoz nem tudok, de csak szeretem néha elébetek tartani a tükröt, hogy abban színről színre megláthassátok magatokat.
– Ám tartsd tehát, ha úgy tetszik, mi legföllebb csak megberetválkozunk segedelmével, de más célt ugyan nemigen fogsz elérni fáradságoddal.
Egy csinos fiatal lyány megy el mellettünk, kezében új szalmakalapot visz, és szemeit bátran jártatja rajtunk.
– Hová, babám, hová?
– Haza.
– Ne siessen oly nagyon, lelkem, fölkelt már kisasszonya?
– Kérdezősködjék az úrfi ott, ahol a múlt éjszakát tölté. A lyány, csókra termett ajakival egyet pittyentvén, minden további szó nélkül elsiet.
– Ki volt ez?
– Legszebb szobalyány a föld hátán, kisasszonyának udvarlok, hogy őt annál kényelmesebben szerethessem; most azonban, úgy látszik, hogy ki akar rajtam adni. Szerencse, hogy pár nap múlva vége ittmulatásomnak.
– Hol voltatok az éjjel?
– Ott, hová ma éjjel ismét elmenendünk. Erkölcsbíró uram is eljöhet velünk, ha tetszik, hahaha!
– Mindenesetre eljövök.
– Annál jobb, legalább nem bosszanthatsz azután többé unalmas leckézéseiddel.
– Ne gondold azt, barátom, csak úgy papol nekünk, hogy másképp fújja és másképp járja, mert alkalmasint ezen gyönyörű elvet követi: ne nézzétek tetteimet, hanem csak szavaimat kövessétek.
– Igazad lehet; de, hahaha, nézzétek csak kávézó barátunkat, ez ugyan megjárta. Annyira elbámult szép szobalyányom után, hogy kávéja nagyobb része szalmakalapjába ömlött, abból pedig fehér nadrágán egyenesen cipőjébe folydogált. Ez már derék.
E tréfát jól megnevettük, ámbár az érdeklett hatalmas esküvel erősíté, hogy ő abban ugyan semmi tréfát nem lel. Ezen kis mulatság után változatosságul ismét sűrű ásítozás következett, mit végre azon igen bölcs határozat koronázott, miképp nem ártana az úszóiskolába menni, mert a hideg víz rendkívül megfrissít, és egyszersmind az egész idegrendszert megacélosítja. Menjünk tehát.
Egy színésznő halad el mellettünk, és nyájasan tekint reánk, mert ki ne tudná, hogy a taps és kihívások majd kizárólag csak tőlünk függenek.
– Mindennap megtapsolnám, ha – a többit elkapá a szél; a színésznő azonban alkalmasint mégis meghallá, mert visszatekinte, s szemeiből olyasmi vala olvasható, mit jó szívünk nemes haragnak, pajzán tapasztaltságunk pedig buzdításnak szeretne magyarázni. Mivel azonban önmagunkkal habozásban vagyunk tekintetének valódi értelme iránt, tehát ezúttal a bővebb magyarázgatást inkább elmellőzzük, és továbbhaladunk.
Egy úr közelit felénk, és igen sajátszerű kifejezéssel méregeti ruháinkat, valóban, oly különös van ezen úr szemében, hogy szinte rosszul kezdjük magunkat érezni. Hozzánk érkezvén, nyájasan emelinti kalapját, s mi szokatlan tisztelettel viszonyozzuk, sőt úgyszólván megelőzzük üdvözlését, és legilledelmesb mozdulatokkal némán haladunk el mellette. Talán rokonunk vagy gazdánk volt? Oh, nem! Csak – szabónk volt ugyan, de bizonyos okoknál fogva igen meg kell előtte hunyászkodnunk. De szabó előtt! Igen ám, mert gazdánk is adósa, s ezen okból minket nagy szigorral szorítnak a fizetésre, hogy ő vagy ők aztán annál nagyobb türelemnek örvendhessenek. Ilyen a világ! A kis bűnösnek körmére ütnek, a nagynak pedig kezét csókolják. Őrizkedjetek tehát, fiatal ügytársaink, gazdáitok mesterembereivel dolgoztatni, ha akarjátok, hogy fizetés nélkül more patrio* hazaosonhassatok a siralmas hírű vizsgálatok után.
Egy csinosan öltözött úr sietve jő velünk szemközt, utána néhány városhajdú és sűrű népcsapat.
– Ah, bizonyosan valamely tanácsbeli, ki fontos funkcióbul jő.
– Dehogy, hiszen hátra vannak kezei kötve, nem látod?
– Igaz bizony, csak most veszem észre; lehet tehát, hogy talán csalatkoztam.
A kötözött bűnös, hihetőleg vásári tolvaj, hetvenkedve jurátusnak mondja magát, és szabadon bocsáttatását sürgeti.
– Hazudik a gazember, ő nem jurátus, és gyalázatosan bitorolja e szép címet. Vágjanak nyaka közé a szemtelennek.
A városhajdúk legnagyobb készséggel felelnek meg e kívánatnak, s ezúttal jól is tevék azt, mert vajmi sokszor bitoroltatik e cím ily és másféle gazok által, miből aztán azon kellemetlenség következik, hogy sok oly garázdaságot is zakkantnak* a jurátusok nyakába az emberek, mik soha még csak álmukban sem jutottak eszökbe.
A híd előtt haladunk el. Micsoda tolongás ez? Egy csinos öltözetű fiatalember nem akar fizetni, s hangos szóvitában van a pénzszedőkkel, és többször egymás után jurátusnak mondja magát; pedig gyalázatosan hazudik a semmirekellő, mert két év előtt még gyufákat árult kávéházunkban, most pedig repcével és olajjal kereskedik a rágalmazó zsidó.
– Már nem állhatom ki tovább e szemtelenséget, nyaka közé verek a hazug gazembernek.
– Én is róvok rá vagy kettőt.
– De ugyan gondoljátok meg, barátim, miképp használhatnók mi a botot, a zsarnokság e gyalázatos eszközét, most, midőn…
– Eh, hallgass, legjobb embereink is félholtra botoztatják azt, aki őket meggyalázni merészli, s azért mégis tiszteltetés ünneplett tárgyai maradnak, és hangosan kelnek ki a durva erőszak használása ellen.
– Úgy van, nincs oly szabály, mely annak idejében kivételt ne szenvedhetne. Most tehát ütlekezzük meg a rágalmazó zsidót, s holnap írjunk a botoztatás gyalázatossága ellen, és azzal minden rendén van.
Ne haragítsuk meg barátainkat, mert a szabadelműség a mai világban oly szent valami, hogy teljességgel semmi ellentmondást nem tűr el. A hajdani gyufás zsidó tehát az összecsődült sokaság nem csekély mulatságára és szellemi élvezetére jól kikapá a magáét, és alkalmasint nem fogja a jurátusi szép nevet többé bitorlani. Ebből tehát láthatni, hogy az igazságnak ily brevi manu* kiszolgáltatása mégiscsak hasznos, és azért nem is tanácsos azt csupa emberszereteti és személy- s jogegyenlőségi lágymeleg tekintetekből egészen kiküszöbölni.
Menjünk tovább. Egy kávéház előtt haladunk el, melynek tulajdonosa valamennyi emberének megtiltá a bajuszviselést. Hallatlan vakmerőség!
– Meg kell ezen embert kissé tréfálnunk, ki ily aljas gúnyt merészel űzni nemzetiségünk egyik legfőbb kitüntető jeléből.
– Bizony jó lesz őt emberségre megtanítanunk.
A kávéház ajtajához lépünk, s látjuk, hogy több barátunk hírlapokat olvas. Ez bátorságunkat még magosbra emeli.
– Kávés, hol a kávés?
A kávés közelít, és illedelmesen meghajtja magát.
– Kávés úr, egy pohár vizet.
A kávés kissé ráncba szedi ugyan homlokát, de mégis személyesen hozza el a vizet.
– Meleg és bűzhödt ezen víz.
A pohárból egyenesen a kávés arcába röpül a víz.
– Bocsánat, kávés úr, meztelen arcáról ítélvén, azt hivém, hogy valamely bámész utcagyermek áll előttem, s azért meg akarám egy kissé ijeszteni.
– Hahaha!
Míg a kávés szemeit, száját törli, addig mi legjobb kedvvel tovább ballagunk, és néhány pillanat múlva már úszónadrágban vagyunk, és a szőke Duna hűvös hullámai közé vetjük magunkat.
– Ússzuk át a Dunát.
– Nem bánom.
– Én is társ leszek; mi, kik annyi iskolát oly könnyen úsztunk keresztül, ezen kis folyamon is könnyen átrúgtathatunk.
A csolnak utánunk evez, s mi gondolatkönnyűséggel osztjuk ketté a hullámokat.
– Ez ám a derék haladás! Kezünk s lábunk minden mozdulatának ellenszegülés nélkül enged a nagy folyam.
– Mindig mondám én, barátom, csak akarni kell, s jobbra-balra csapkodni és szükség esetén hátrarugdosni, s úgy halad az ember előre, mintha egész életében sem lett volna hátul.
Ily épületes okoskodások közt végre a budai partra lépünk.
– Ugyancsak megéheztem a hideg vízben, menjünk kávézni.
– Dicső gondolat!
– Mit gondoltok, hiszen ruháinkat az úszóiskolában hagytuk.
– Hát aztán? Rajtunk van az úszónadrág, Budán pedig úgysem jár annyi ember, hogy valami különös nagy botrányt okozhatnánk.
– Botrány, ugyan micsoda botrány? Ha a hölgyek meztelen karokkal s majd övig kivágott ruhákban járhatnak az utcákon annak dacára, hogy legfőbb erényök a szemérmesség, s ha a színházban úgyszólván egészen meztelen ugrándoznak annyi száz ember és gyermek előtt a táncosnők, tehát éppen nem bírom átlátni, hogy mi, úszónadrággal ellátva, ugyan miképp okozhatnánk valami különös botrányt.
Ily nyomós okoskodás ellen nincs mit szólani, mi a kávéházba megyünk, mely csak mintegy százlépésnyire van a Duna partjától; szerencsétlenségünkre sok emberrel találkozunk, az öregasszonyok köpködnek, a fiatalok pirulva fordulnak el, a férfiak pedig bosszankodva csóválják fejőket. Csak rajta, mi gondunk nekünk másra, midőn kedvünk szerint mulathatunk. A kávéházba lépünk, két öregúr hírlapokat olvas, és csodálkozva méreget bennünket fegyveres szemeivel; a kávés hitvese elpirul, de nem nagyon haragszik, ami egyébiránt igen természetes, mert a vendégekkel illedelmesen kell bánnia, akármily öltözetben jelennek is meg nála. Az öregurak egyike illetlenségről s utoljára rendőrségről mormog valamit.
Mit nekünk rendőrség, mi szabad nemesemberek vagyunk, s nem született még azon ember, ki által magunkat az isteni szabadsággyakorlatában háborgattatni hagynók!
Az öregúr elnémult, s mi a reggelizés után a Duna partjára sietünk, csolnakunkba ülünk, s szabadságunk büszke érzetében vígan eveztetjük magunkat Pestre. És ki gondolná, pedig böcsületünkre mondjuk, hogy igaz, néhány nap múlva a magyar lapok egyike feddőleg merészlé ezen ártatlan mulatságunkat megemlíteni? Csak rajta, magyar időszaki sajtó, csak rajta, kelj ki folyvást szabadságunk korlátlan gyakorlata ellen, s nemsokára tömegestől sírba temetended szép jogainkat!
– Barátim, kilencet üt az óra, siessünk gyűlésbe, nem szabad ma kimaradnunk, mert igen fontos ügyek jőnek vitatás alá.
– Úgy van, le kell mennydörgenünk a gonosz szándékúakat. A haza reményei egyedül bennünk összpontosulnak, csak mi vihetjük azt ki erőteljesen, amit mások elég gyöngén kezdettek meg.
Kettőztetett lépésekkel sietünk szállásunk felé, mert kardot kell előbb kötnünk, hogy a békés tanácskozásban részesülhessünk. Vannak botor emberek, vagyis tulajdonképp németek, kik helytelennek hiszik, hogy békés tanácskozásainkon fegyveresen szoktunk megjelenni. Szegény emberek! Nem tudjátok, hogy most az egész világban fegyveres béke van divatban, s hogy fegyver nélkül nyomós és fontos okokat mindenkor találhat az ember.
Ej, mi ez, szolgánk mégsem kefélte ki kócsagos fövegünket; néhány ütleggel szükség őt kötelességére emlékeztetni.
– Ugyan, barátim, minek bántottátok szegényt, hiszen ő is oly ember, mint mi.
– De szolga.
– Igen, de az emberek jogegyenlősége, és…
– Hallgass, ez egészen más.
– Értem.
Csörögve megyünk a gyűlésbe, szerencsére van még hely az asztaloknál, s mintegy nyolcan egész kényelemmel leülünk. Kevés pillanat múlva a terem megtelik. Három köztiszteletű szónok érkezik, bizonyosan az előleges tanácskozás miatt késtek el. Öreg már mind a három, s az állás nehezökre fog esni.
– Barátim, keljünk föl hárman, és adjunk helyet ezen tisztelt férfiaknak.
– Ugyan miért? Mért nem jöttek hamarább, mi is csak oly nemesemberek vagyunk, mint ők.
– Igen, de ők már öregek, és…
– Eh, mit, kitelt már idejök az ősz szakállosaknak, miénk a világ, s a hazának reménytől csillogó szemei rajtunk függenek. Egyébiránt pedig minden ember egyenlő; máskor ne késsenek el.
– Ha minden ember egyenlő, úgy tehát a hajdúk is leülhetnek, ha az állást megunják.
– Az egészen más.
Ezen nyomós ok ellen nincs mit szólani, mert a hatalmas korszellem mellette látszik harcolni, ennek pedig térdet-fejet kell hajtani. A tanácskozások folyama megered, s mély csönd uralkodik a teremben, mert oly ünneplett szónok beszél, kit magához karolt a közvélemény. A szónok magasztas kifejezésekkel mennydörög a lábra kapott gyanúsítások, pártviszályok s különféle részrehajlások ellen, és megható hangon ajánlja az egyetértést s különösen a szólásszabadságot és véleményi türelmet, melyek nélkül csírájában hervad el a haza boldogításának édes gyümölcse. Legzajosb éljen és kardcsörtetés jutalmazza a derék szónokot; hogy e tetszésviharból nagy részt nekünk köszönhete a szónok, azt talán említenünk sem szükséges.
Erre más szónok emelkedék, ki némileg ellenkező nézeteket akart kifejezni, igen, de mi nem akartuk ám őt kihallgatni, amit pedig mi nem akarunk, azt ugyan senki nem fogja teljesíteni, meddig csak épségben tartja meg torkunkat az úristen! Voltak ugyan némely urak, kiknek lelkeit a korszellem szövétneke nem világosítá meg, s kik annálfogva az előbbi szónok által említett szólásszabadságra és véleményi türelemre hivatkozván, kívánták a második szónokot is kihallgatni; de mi ugyan nem hallgattunk rájok, mert ez egészen más. Akit a közvélemény magához karolt, akit a népszerűség dicsfénye sugároz körül, az bátran beszélhet mindent; de annak csakugyan hallgatnia kell, aki olyasmit beszél, ami a közvéleménnyel, vagyis nézeteinkkel ellenkezik; úgy van, uraim, mert ez azután ismét egészen más.
Egy másik nagyra böcsült szónok szívrázó hangon írja le azon iszonyú kicsapongásokat, miket a köznemesség bizonyos helyen elkövetett, s beszédének minden részét dörgő tetszéssel jutalmaztuk mi, vagyis, akarók mondani: a közvélemény. Éspedig méltán, mert ugyan ki ne borzadna, midőn hallja vagy olvassa azon durva kicsapongásokat, melyek fontolva haladás ürügye alatt követtettek el. Ezen pártnak egyik szónoka, védelmezni akarván az érintett botrányos eseményt, harsány hangon erősíté, hogy ilyesmiket az ellenkező pártnak emberei is gyakran követnek el. Ohó, édes uraim, ez már ismét egészen más! Quod licet Jovi, non licet…* Azoknak tetteit a közvélemény szentesíti, önökéit pedig kárhoztatja, és ez aztán ismét egészen más. Ezen szónok botrányos szavait tehát lelkesen és derekasan lepisszegjük, mert nekünk jutott azon fényes dicsőség, hogy a közvéleményt tiszteletben tartsuk fönn, s ne engedjük ellenkező véleményűek által megfertőztetni. Eszerint tehát az egész gyűlés alatt mi maradtunk fölül, mert torkaink Jerikó falait is megdöntenék, s így igen természetes, hogy a közvélemény, vagyis mi az ellenünk szóló urakat féken bírjuk tartani; ami egyébiránt legszentebb kötelességünk, mert az édes hazának egyetlen reményei mi vagyunk. Találkoznak ugyan konok emberek, kik ebbeli fényes érdemünket csonkítani akarván, az időszaki sajtó útján mindenféle badar beszédeket mondogatnak el ellenünk; de ám károgjanak csak, mi ugyan nem is hederítünk irigy szavaikra, hanem nemzeti elszántsággal haladunk szép pályánkon, és büszke öntudattal nevetjük a világot, tudván, hogy csak az lehet jó, mit mi jónak tartunk.
Valamint mindennek széles e világon, úgy a gyűlésnek is vége szokott lenni annak idejében, és ebédnél aztán lelkesülve folytatjuk a dicső vitatásokat, mert az ilyesek nagymértékben pallérozzák a hazaboldogító ifjúság elméjét. Vannak ugyan oly szegény eszű emberkék is, kik azt hiszik, hogy inkább hasznos könyveket kellene forgatnunk, és hazánk történeteit tanulnunk. Szegény emberek! Mit keressünk mi azon poros könyvekben, miknek bötűit a fölvilágosult korszellem hatalmas kezei eltörlék? Mi az életbe markolunk, és annak kincseivel gazdagítjuk elménk tárházát. Mi a hírlapokat olvassuk, és Amerika történeteit tanuljuk, azon dicső ország történeteit, hol a képviselőházban hajba kaphatnak egymással, sőt lődözhetnek is egymásra a haza atyjai, s hol a nép maga bosszulhatja meg magát azon bűnösökön, kiket nem kedvök szerint büntetnek az illető törvényszékek. Úgy van, mi tanulunk, s midőn olvassuk, hogy a déli tartományok valamelyikében egyesület létesült a kártékony csörgőkígyók kiirtására, mi azonnal hasonlót tervezünk hazánk számára. Vannak ugyan, kik mondják, hogy erre nálunk nincs szükség. Sebaj, édes uraim, mi egyesületeket tervezünk, ha már egyesülni nem tudunk, s ennek is megvan a maga érdeme. Úgy van, bizony, mi nem akarunk semmiben a külföld mögött elmaradni, hanem minden külföldi intézetet utánozunk, alakultaknak nyilatkoztatjuk magunkat, egymást tisztviselőkké választjuk, és az egyesületek aztán többnyire megbuknak ugyan; de az sem baj, mert úgysincs semmi e világon, ami örökké tarthatna.
De nagyszerű és világdöntő fontosságú okoskodásink alatt, ímé, az est közelít, s nekünk még fontos ügyről kell tanácskoznunk. Érdemes hazánkfiainak egyik legérdemesbikét kell ma este megtisztelnünk, ki oly igazságtalanul támadtatott meg, hogy az ellene kimondott szavak mindegyike egyenesen égbe, sőt magosbra kiált, ha tudniillik még. magosbra lehetne kiáltani. Néhány százan gyűltünk össze ezen nagyszerű ünnepélyes célra.
– Barátim, tudjátok vagy ismeritek a megtámadás részleteit?
– Én nem.
– Én sem.
– Minek is azt ismernünk, elég, hogy a közvélemény ellene van.
– Ki mondta azt?
– Én.
– Én is.
– Mi mindnyájan.
– Hogyan, ti, kik még nem is ismeritek az ügy tulajdonképpi helyzetét?
– Mindegy, hagyj föl okoskodásaiddal, ha barátunk akarsz maradni.
– Ah, már ez más, ily fontos okoknak örömest hódolok, és… mélyen hallgatok.
A megtisztelés terve tisztába hozatik, erszényeink megnyílnak, s száz forint vagy valamicskével több csakhamar összegyűl. Lehetnek ugyan oly rövidlátásúak, kik azt hiszik, hogy e pénzzel egy-két szerencsétlen, szenvedő, szegény embertársunkat segíthettük volna, kiket oly borzasztó kőszívűséggel sároznak össze hatalmasaink robogó hintói Budapest utcáin; oh, de uraim, már ez egészen más, azoknak nem szabhatunk törvényt, hogy hová tegyék jogszerű tulajdonuk jövedelmét, de saját pénzünkkel azt tehetjük, amit akarunk; afölött ugyan senki fia ne merészeljen rendelkezni, mert mi szabadok vagyunk, és jogainkat bitoroltatni senki által nem engedjük.
Úgy van, mi azt tehetjük, amit akarunk, s azért most egyenesen a magyar színházba megyünk. Állapodjunk meg egy kissé az előcsarnokban, s tartsunk szemlét a szépek fölött.
– Ah, mily szép hölgy, szeretném megcsókolni.
– Hát még ez, nézzétek csak, barátim, egész külseje, minden mozdulata mutatja, hogy csupán szerelemre van alkotva.
– Nézd csak ennek szemét, nyakát és…
– Ugyan hallgassatok, barátim, nem látjátok, miképp pirulnak; bizony végre minden jobb érzésű hölgyet el fogtok színházunkból idegeníteni.
– Eh mit, szerelemre vannak alkotva a szépek, s egy sem haragszik meg azért, ha e rendeltetésöket előttök említjük.
– És ha neheztelnének is, mi tovább azután? Mi ugyan valamennyi hölgy kedvéért nem hagyjuk magunkat szabadságunk gyakorlatában korlátoztatni.
– Oh, már ez egészen más, ezt még nem tudtam.
Már most velünk együtt mások is tudhatják ezen alapigazságot, és szükség esetén, ha úgy tetszik, hasznukra is fordíthatják. Az előzenének vége, s a közönség nagy figyelemmel hallgat a színészekre, sétáljunk tehát nagy robajjal föl s alá a színteremben, nekünk jogunk van erre, mert hiszen oly üres a ház, hogy nyúlászni is lehetne benne, mi pedig tagjai vagyunk az erkölcsnemesítő, szívképző, népnevelést előmozdító és a haza boldogságát felhőkig emelő – agarásztársaságnak. Nem tetszik talán valakinek e tettünk, és rendre bátorkodik bennünket utasítani? Ám tegye, de fogadjuk, hogy meg is ismertetjük vele a magyarok istenét! Mert a színház nemzeti intézet, mi pedig azon tagjai vagyunk a nemzetnek, kikre legvérmesb reménnyel tekint a magyar haza, a mi tetteink fölött tehát csak a közvélemény bíráskodhatik, ezt pedig mi alkotjuk, és azok, kiket annak sólyomszárnyain föllegekbe emelünk. Mi tapsolunk, s mások pisszegni merészelnek. Ki velők, kik nyilvános botránnyal szentségtelenítik meg nemzeti intézetünket.
– Igen, de hát mikor mások tapsolnak, mi pedig pisszegünk?
– Az egészen más, ha nekünk jogunk van valamire, abból még nem következik az, hogy e sajátunkat mások garázdán bitorolhassák.
– Mégis úgy hiszem, hogy a jogegyenlőség magasztos elve…
– Az ismét egészen más; mi határozzuk meg, hogy hol kell és lehet azt alkalmazni.
– Vagy úgy! Na, már ez csakugyan egészen más.
A függöny utólszor gördül le, s a közönség tolongva tódul ki a színházból; nekünk, kik a gyors haladás emberei, akarók mondani, bajnokai vagyunk, előre kell kinyomulnunk; ha eközben néhány hölgy öltözetét kissé megrongáljuk, s lábaikat mellesleg lapossá tapossuk, az még nem baj, mert a szabók is élni akarnak, és a lábtaposás sem árt, mert elpuhult hölgyeinket hasznos egy kissé megedzenünk, hogy épebb s erősebb polgárokkal ajándékozhassák meg a szép magyar hazát.
Színházból egyenesen tanyánkra vonulunk, onnan pedig a tervezett megtisztelés végrehajtására sietünk. Van kiáltozás, van éljenzés, van egyéb minden tündöklő kifejezése a közvéleménynek, mikkel a választottakat megtisztelni szoktuk, s végezvén a végzendőket és elhangoztatván a sokat mondani akaró szavakat, lelkesülve távozunk az előre tervezett esti mulatság élvezésére. Mivel pedig köztudomású, hogy a budai várban lakó katona legalábbis a pesti Városliget közelébe szokott mulatni járni, mivel mindig jobbnak hiszi az ember azt, ami távolabbra esik tőle, tehát mi sem akartunk Pestnek számos mulatóhelye közöl választani, hanem egyenesen Budára siettünk. Vannak Budán, valamint Pesten is házak, melyek tulajdonképp nem kocsmák ugyan; hol azonban mégis étel, ital s egyéb korszerű mulatságok mellett igen jól szokta magát érezni a magunkféle fiatalember; különben pedig mindig illendőbb is, ha ily félig-meddig magányházakban ünnepeljük estélyinket, mintha nyilvános kocsmákba mennénk, hol gyakran legártatlanabbul is helytelen összeütközésekbe keveredhetik az ember.
A finom műveltségű háziasszony kitűnő megelőzéssel fogad bennünket, s lyánya és néhány fiatal nővére, kik finomabb kiképeztetés végett jöttek hozzá falusi rokonaitól, nyájas udvariassággal mosolygnak előnkbe. Igen örvendék, hogy ily szép társaságba jutottam barátim által, mert rég ismert igazság az, hogy a fiatal férfiak neveltetése művelt hölgyek társaságában fejeztetik be. Mulatságunk részleteit nem szükség leírnom, elég legyen mondanom, hogy jól ettünk, igen jól ittunk, s még jobban mulattunk. Azonban az ember igen törékeny edény, mert igen silány agyagból van gyúratva, és ennélfogva bizonyosan senki nem fogja nekünk bűnül tulajdonítani, ha őszintén kivalljuk, hogy anélkül is magosra emelkedett lelkesülésünk mellett a szeszes italok csakhamar ártalmunkra váltak. Fejünk csodálatosan keringe, s e bajunk következtében úgy tetszett, mintha a szobában minden mozgana, és helyéről le akarna esni, mi tehát támogatni akartuk a mozgó tárgyakat, és csodálatos dolog! – kezeink alatt minden összetört. És így akaratunk ellen s legjobb szándékunk dacára igen sok kárt okoztunk. A háziasszony példás szelídséggel tűrte el ezen szerencsétlenséget, s nyájasan mondá, hogy ő az efféléket már megszokta, mely nyilatkozása szomorúságunkban nem csekély vigasztalásunkra szolgált. Már távozni akaránk, midőn egész illő szerénységgel jegyzé meg a jó háziasszony, hogy mulatságunk és az okozott kár mintegy száz jó forintba kerül. Ez ellen természetesen legkisebb kifogásunk sem lehete, s mi legnagyobb készséggel nyúltunk zsebeinkbe. De úristen, mily zavarteljes nap volt ez ránk nézve! Történetesen mindnyájan honn feledtük erszényinket. Átkozott feledékenység, mennyi bajt okoztál már nekünk, magyaroknak! Pöreink nagyobb része is jobbadán azon szerencsétlenségből származik, melynek következtében oly igen gyakran szoktunk határnapokat s egyéb efféléket elfeledni. Ezen kimondhatlan zavarban tehát kötelezvényt írtunk az említett tartozásról, melyben legfölebb öt nap alatt leróni fogadtuk és ígértük azon kis mennyiséget. A kötelezvényt mindnyájan aláírtuk, és szállásainkra távoztunk; miképp? – azt csak a jóisten tudja, mert a rossz gyártású pezsgő annyira elhomályosítá agyunkat, hogy a mulatságot netalán követett eseményekre többé teljességgel nem emlékezünk.
De mi történt utóbb! Mi szerencsésen hazautaztunk, az öt napról pedig tökéletesen megfeledkeztünk. Hitelezőnk panaszra ment ellenünk, de ugyan megjárta szegény! Nála mulatásunk alkalmával annyira meg volt zavarodva agyunk, hogy saját neveink helyett egészen más neveket írtunk a kötelezvény alá. E nevek tulajdonosai előhívattak, s a hitelezőné borzadott, mert meg kelle vallania, hogy azon urak közől akkor este egy sem mulatott nála! Pénzéről tehát csak mondjon le önkényt a jámbor, mert mire mi ismét Pestre jövünk, akkorra bizonyosan végképp elfeledjük őt és tartozásunkat. Ám vigasztalja magát szegény azzal, hogy több is elveszett már Buda alatt, s bosszulja meg feledékenységünket azzal, hogy soha, de soha többé ránk se gondoljon!
Ímé, azon időben, midőn mi, kik e sorokat írjuk, úgynevezett dologtalan uracsok valánk, igen számos barátunk és társunk napjai így folytak; azóta azonban sok víz folyt már le a Dunán, s annálfogva igen természetes, hogy most talán már egészen más a pesti uracs. Szeplős képünket pedig csak azért mutatjuk be itt, hogy attól mostani utódaink visszaborzadván, jelenleg követett művelt és tiszta életmódjokhoz ezentúl is szilárdul ragaszkodjanak, s mindig oly tiszteletreméltó és reménydús polgárai legyenek a szép magyar hazának, mint most.