Mióta oly nagy divatban van a lovak, juhok s egyéb állatok nemesítése, azóta ellenkező divat is kezd már uralkodni, tudniillik az emberek nemtelenítése, vagyis állatiasítása. Ezen utóbbi divatot károsnak kell mondanunk, mert ezáltal az embernek belső becse igen tetemesen csökken, míg az állatok ezen műtétel által, egészen ellenkezőleg, becsben rendkívül emelkednek. E divat először is a franciáknál kezde lábra kapni, kik az egyenlőség szép eszméjével nem tudván voltaképpen tisztába jőni, azt hivék, hogy csak ennek hódolnak, midőn magokat bizonyos tekintetben az állatokhoz teszik hasonlókká. A mély tudományú németek legalább így szeretik e rendkívüli tüneményt magyarázgatni; mi azonban, valamint igen sok másra, úgy különösen erre nézve sem vagyunk velők egy véleményen, s azt hisszük, hogy önző okoskodásuk e tekintetben is hatalmas bakot lőtt. A legjelesb francia lapokból s néhány elfogultlanabb német folyóiratból is tudhatjuk, hogy a franciák magok is derekasan gúnyolják és élesen ostorozzák honfitársaik közöl azokat, kik párhuzamba szeretik magokat állatokkal tenni, s mivel ezen utóbbiak száma sokkal csekélyebb, mint a gáncsolóké, tehát mi e különös tüneményt így magyarázzuk: vannak Franciaországban még most is elegen, kik a hajdani féktelenség édes gyönyöreit nem bírják feledni, s kik nem tudják azon eszmét megszokni, mely szerint az ember minden helyzetben csak embernek tartatik, és kiket irtózattal tölt el azon mindinkább szaporodó tapasztalás, hogy leginkább csak az ész és lelki nemesség azon gyémántlépcső, melyen a tisztelet s becsültetés magas templomába juthatni. A sötétség ezen bolygó lidércei tehát mintegy így okoskodtak ellenszegülésünk által csak gyorsítjuk azon merészek törekvéseinek sikerét, kik mindent egyenlővé akarnak tenni, s csak az ész és valódi érdem hatalmának kívánnak hódolni; iparkodjunk tehát még rajtok is túltenni, aljasítsuk le magunkat egészen az állatokig, tegyük magunkat azokhoz egészen hasonlókká, s a veszélyes újítók bizonyosan annyira el fognak undorodni, hogy a régi jó ösvényre ismét visszatérendnek.
Ezen okoskodásnak jó alkalmazással alkalmasint kedvező sikere lett volna, de a vállalkozók eltéveszték az illő irányt, s még az állati átváltozásban is hívek maradtak régi szokásaikhoz. Célszerű lett volna ugyanis, hogy eszméjökhöz méltó következetességben maradván, lajhárokká vagy szamarakká iparkodtak volna láthatólag is átváltozni; de ők ezt nem tevék, hanem ismert gőgüknél fogva, mind megannyi királyoknak kívántak tekintetni, s arszlánoknak és arszlánnőknek nevezék magokat; ámde hiában növeszték meg serényöket, füleik rémesen kandikáltak ki az állatkirály bőréből, és ők nem undort, hanem csak megvető kacajt gerjesztének, és a valódi érdem el nem pörölhető jogainak újabb diadalt szereztek.
Így keletkeztek tehát Franciaországban az úgynevezett arszlánok és arszlánnők, s mily csoda, hogy e divatnak messze terjedező gyökerei a jó magyar földben is zsíros alapra találtak a hon derűjének pirító napsugárai alatt, melyek már annyi gyomot buja virágzásra érleltek! Azonban ha ez már Franciaországban is csak megvető kacajt gerjeszthete, ámbár ott nagyobbszerű célok valónak vele kapcsolatban, mikre nálunk még teljességgel nincs szükség a világosságot kerülő lidércek részéről, kik előtt még minden ajtó megnyílik, habár annyira sem érett is meg ítélőtehetségök, hogy tudnák, miképp az ajtó kilincsét meg kell fognunk, ha ki akarjuk nyitni – akkor nálunk az ily arszlánkodás egyenesen csak a legélesebb s legégetőbb csaláncsomó hathatós cirógatására érdemes; mert a majmológia annyira kezd hazánkban terjeszkedni némely Orangutangok buzgalma által, hogy valóságos irtóháborút kell ellene folytatnunk, ha utolsó csepp jó vérünket is nem akarjuk ereinkből az utánzás posványvize által kizuhanyoztatni.
És ne gondoljátok ám, tisztelt olvasók, hogy nagyítóüvegen látjuk a tényeket; éppen nem, mi csak meztelen igazság által engedjük azokat tollunkba mondatni. Legyen csak szabad néhány példát idéznünk, hogy szavainknak nagyobb súlyt kölcsönözhessünk. Először is micsoda tulajdonképpen az a majmológia? Ennél nevetségesebbet alig ismerünk, mert nincs a világon oly természetes tény, melyet a szánakozásig nem torzít el. Például a beretválkozás nemde oly műtétel, mely szükséges, természetes és nem nevetséges; de ha az Orangutang vagy más majom beszappanozza pofáját, és, az embert utánozva, beretválkozik, nem nevetséges-é ez? Ezenkül pedig szánakozásra is méltó, mert bizonyosan jól összevagdalja, és derekasan megvérezi magát. Ilyen azután minden, ami ezen kártékony majmológián alapszik.
Mily nevetséges és gyakran egyszersmind mily szomorú eseményekre szolgáltatnak alkalmat a majmológia új divatú hősei! Így például az egyik rögtön felugrik külföldi könyveinek halmazáról, és tündöklő szemeit mesés gyorsasággal forgatva, így kiált föl: Hah, mily dicső eszme! Ezen országban a kávétól nem adóznak a jobbágyok. Hazánk számára is törvényt kell alkotnunk, hogy a kávétermesztést mindenki szabadon űzhesse.
És a majmológia hősei lelkesülve pártolják ez eszmét, nem is gondolva arra, hogy nálunk nem terem kávé. Egy másik viszont könyűs szemekkel és lágy sóhajtással így szól: Ah, mi dicső eszme! Ezen boldog országban még az oktalan állatokat sem szabad kínzani! Ezt hazánkban is divatba kell hoznunk.
Hogy ennek is számtalan pártolója akad, azt éppen nem kell csodálnunk, mert hiszen kimondatott már az óriási roppantságú szó, mely szerint a műveltebb külföld mögött egyáltalában semmiben nem szabad elmaradnunk, ami – pénzünkbe nem kerül.
Jól van, nem szabad tehát többé kínzanunk az állatokat. Ám legyen; ah, mily gyöngéd, mily szép, mily magasztos eszme ez! De tekintsünk csak bármelyik megyénk úgynevezett országútjára. A jobbágy fát vontat a tisztviselők számára. Sovány lovai elakadnak az irtózatos rossz útban. Mért soványak és erőtlenek lovai?
Mert saját szemeiből is éhség ijesztő szörnyei pislognak.
Miért rossz az út?
Mert vállaink szüzességét nem akarjuk megfertőztetni, s következésképp fölösleg fillérünket nem fordíthatjuk utaink megcsináltatására.
De hát mit fog elakadt lovaival kezdeni a szegény jobbágy?
Tudná ő, hogy mit kellene tennie, de mivel ostorát sem lovaira, sem azokra nem bocsáthatja, kik miatt elakadtak, tehát először fejét vakarja, mi nem használ ugyan, de legalább nem is árt; azután pedig töredelmes hangon így szól: Instállom, nemzetes ló uraimék, méltóztassanak kissé megerőtetni magokat, mert különben ránk siet az éjszaka.
De a lovak nem mozdulnak, részint azért, mivel nem értik a szívemelő gyöngéd bánásmódot, minthogy nem szoktatták őket még csikó korukban hozzá, részint pedig, mivel saját lábaikat is alig bírják a barátságosan tapadó iszapból kihúzogatni.
A szegény ember tehát másodszor is megvakarja fejét, és a jól távol fekvő faluba siet egy pár ökörért, hogy szekerét kivonszoltathassa, miáltal fuvarbérét elveszti ugyan, s ezt majd gyermekei koplalják meg; de ez nem baj, csak győzzön azután a magasztos eszme, mely szerint az állatokat többé nem szabad kínzani!
Egypár óra múlva visszatér a szegény ember, s kimondhatlan örömmel tapasztalja, hogy távolléte alatt csak – egyik lovát ették meg a farkasok. Éljen a majmológia, mely levegőben kezdi a tornyot építeni, s az első alap megvetésére nem is gondol! –
S azt hiszitek, nyájas olvasók, hogy a dicső majmológia e lelkes párthívei legalább magok jó példát mutatnak népboldogító eszméik buzgó gyakorlata által?
Nagyon csalatkoztok! Angliában, Franciaországban vagy más valamely országban, már magunk sem tudjuk bizonyosan, hogy tulajdonképp melyikben, éppen a párviadal megfenyítése körül vitatkoztak, midőn két törvényhozó, két buzgó honatya, párbajt küzde egymással. Mégiscsak szép ám a következetesség! Tehát még egyszer: éljen a majmológia!
Efféle épületes példákkal nagyon könnyen betölthetnénk még néhány ívet, de ezúttal alkalmasint ez is elég lesz, s így most már bízvást befejezhetjük e bevezető és illetőleg fölvilágosító sorokat, s egyenesen az arszlánnő megismertetéséhez foghatunk. –
*
Megvalljuk, hosszasan tusakodtunk magunkban, míg el bírtuk határozni, hogy aranyos, egyszerűen fényesített vagy csak puhafa rámába foglaljuk-é a képet, melyet a tisztelt olvasóközönség elébe állítani készülünk. Hosszas fontolgatásunknak végre az lett eredménye, hogy – mind a hármat használjuk, mert csak ezáltal véljük a részrehajlás és egyoldalúság vádját kikerülhetni.
Nem kell ugyanis gondolni, hogy az arszlánnők csak valamely kiváltságos osztály sajátai; oh, nem! Mindenütt lelhetni arszlánnőket, a fényes csarnokokban csakúgy, mint a penészes kis szobában, mert valamint ruháik divatszabását utánozzák a főrangú osztálynak az alantabb helyzetűek, úgy még nagyobb s kevesebbé ártatlan balgaságaikat is híven majmolják. Mivel pedig az arszlánnőnek különben fő jellemvonása az, hogy nem úgy él, miképp nőnek kellene, s nem azt cselekszi, mit tennie kellene, tehát igen természetes, hogy minden körben hasonlítnak egymáshoz, s csupán az eszközökben különböznek; vagyis a gazdag arszlánnők drága angol acéllal ölik meg női szép rendeltetésöket, míg a szegények csak rozsdás magyar vassal viszik véghez e műtételt, s ezáltal legalább némi kis hazafiságot tanúsítnak, minthogy eszerint a nemzeti műipart némileg előmozdítani törekszenek.
Hogy udvariasaknak tartassunk, tehát pillantsunk először is – aranytól csillogó terembe, éspedig korán reggel, vagyis délelőtti tíz órakor. A violaszín bársonfüggönyökön félve lopózkodnak be az éltető nap sugárai, és oly igéző félhomályt szülnek az illatos teremben, mit csak akkor bírnánk voltaképpen leírni, ha egyszerű emberi kezek helyett arszlánkörmökkel ajándékozott volna meg bennünket a nagyszerű természet. A bútorzat a művelt külföld legműveltebb részeiben készült, s kényelemre és fényűzésre nézve a legmerészebb képzelődést is sasszárnyakkal lengi túl. Mindent kifejezünk, mit gondolunk, ha azt mondjuk, hogy ezen egyetlen terem bútorzatának árából legalábbis száz szegény család egész éven át igen kényelmesen élhetne, s emellett még annyi maradna, hogy a teremet igen böcsületesen ki lehetne bútoroztatni. Mellőzve a többi tárgyakat, csak a mennyezetes nyoszolyára és éji pipereasztalkára legyen szabad futó pillantást vetnünk. Az asztalka valamely özönvíz előtti állat csodás és idomtalan lábain nyugszik, táblája pedig cifra rakványból, vagyis magyarul mozaikból készült, melyet nem Herculanum* romjaiból ástak ugyan ki, de azért mégis méregdrágán fizettek meg. Az asztalka lepve van csodás, mesés, idomtalan alakú arany- és ezüstedényekkel, melyek oly rútak, hogy böcsületes ember csak legnagyobb irtózattal szemlélheti, s mégis azt mondják, hogy ezek éppen rendkívüli ocsmányságuk miatt szépek, mert ez rokokó. Bizony furcsa! A német tudósak azt vitatják, hogy a szép nem létezik e világon; az arszlánnők ellenben azt hiszik, hogy csak éppen az igazán szép, amit józan eszű emberek rútnak tartanak. Valóban, mi szinte hajlók vagyunk hinni, hogy e fonákság oka igen mélyen fekszik. Tapasztaljuk ugyanis, hogy a hányaveti, szemtelen ifjak közönségesen igen művelteknek és szalonszerűknek tartatnak; hogy a női gyöngéd szemérem és visszavonulás nevetséges libaságnak tartatik; szóval hogy mindaz, mit hajdan tiszteletesnek tartottak, azt a mostani síkolt* fölületesség kacajra méltó sületlenségnek hiszi, miután napjainkban már maga a szégyenlés is pirító szégyenné kezd válni. És íme, mi már most igen természetesnek látjuk, hogy az, ki a lélek szebb tulajdonságit rútaknak tartja, viszont még anyagi tárgyakban is a rútat hiszi szépnek. Lehet, hogy csalatkozunk, de nem tehetünk róla; mert mi ugyan nem tudjuk magunknak a mostani ízlés fonákságát másképp megmagyarázni.
Kandik talán szép olvasónőink megtudni, hogy mit rejtenek rémes külsejű öbleikben az érintett edénykék és eszközök? Sajnáljuk, hogy nemes vágyuk kielégítése hatalmunkat és tehetségünket túlhaladja; de ugyan hol is azon nem arszlán férfi, ki a valódi arszlánnő éji pipereasztalának titkait értené! Fájdalom, mi még csak neveiket sem ismerjük azon száz- meg százféle íroknak, vizeknek és poroknak, melyek bármely rokokó arcról is elderítik a múltnak szomorú felhőit. Tekintsünk tehát érdekesb tárgyra.
A mennyezetes ágyat rózsaszín bársonfüggönyök lengik körül, aranycsillagokkal és -bojtokkal elárasztva. Most a függönyök mozognak, és nehéz selyem suhogása hallik, mely közé ezüstcsöngettyű tiszta hangja vegyül; a terem ajtaja megnyílik, s csinos komorna lép be hófehér öltönyben; az ablak függönyeit félig megnyitja, a nyoszolya függönyeit félrevonja, s az arszlánnő ásítva hagyja el dagadozó selyempárnáit. Itt azonban meg kell jegyzenünk, miképp ezen ásítást a komorna nem veszi észre, mert a valódi arszlánnő még meghitt komornája által sem láttat magán oly emberi gyarlóságot, mely más közönséges emberekkel is közös szokott lenni.
A fölkelést az első öltözködés titkai követik, s mi minden udvariatlanságunk dacára is bírunk annyi lovagiassággal, hogy e jelenet alatt szemeinket – behunyjuk, s csak akkor nyitjuk föl azokat ismét, midőn az arszlánnő már felöltözött, és öltözőszobájába távozik – öltözködni.
Ezen arszlánnő azon korát érte már el, melyben a hölgyek rendesen csak minden négy évben szokták születésnapjokat ünnepleni, mert a fiatalabbak sokkal inkább bíznak saját természetes hatalmokban, hogysem az arszlánság sivító cafrangjaihoz kívánnának lealjasulni. Azért tehát tudja meg minden nyájas olvasó, hogy mindazon hölgyeknek, kik arszlánkodás által iparkodnak magokat kitüntetni, minden pillanatban négy keresztet készül homlokukra róni a kérlelhetetlen időnek vastolla.
Az öltözőterem az előbbinek pompáját még jóval meghaladja, s a pipereasztal itt már valamicskével nagyobb, és rajta a szépítőeszközökön kívül írások is hevernek.
Az arszlánnő kérdezőleg tekint az írásokra:
– Folyamodások – szól tiszteletteljes hangon a komorna, néhány gyanúsnak látszó színű hajszálat kenegetve.
– Ismét koldulások.
– Nagysád ismert nagylelkűsége…
– Visszaélnek vele.
– Nagysád magasztos kegyessége. ..
– Hagyd el. Hát ez micsoda?
– Új divatlap.
– Francia?
– Magyar.
– Nem kell.
– X… grófnő tegnapelőtti estélye remekül le van benne írva.
– Meg van a grófnő nevezve?
– Igen.
– Mily vakmerőség!
– Nagysád új Bibi kalapja* nagy klasszicitással van leírva.
– Hogyan?
– Az mondatik, hogy az egész birodalomban nincs párja.
– Az igaz.
– S hogy nagysád csokrai utánozhatlanok voltak.
– Lám, valahára tehát mégis van már magyar lap is, mely megérdemli, hogy asztalunkon helyet foglaljon. Járatni kívánom e divatújságot. Az ily érdekes tárgyakat mindig elmondhatod majd fodrozás közben.
– Nem kívánja nagysád olvasni?
– Mily gondolat!
– Bocsánat…
– Jól van; csöngess a komornoknak.
A komornok belép.
– Fogja e folyamodásokat, vizsgálja meg, s ezen tíz forintot ossza ki a kérők érdeme szerint.
A komornok távozik, s a pénzt ki fogja osztani, ha – böcsületes ember, mit nem akarunk kétségbe vonni, minthogy ellenkezőt nem tudunk róla bebizonyítani. Annyit azonban mégis nyíltan meg kell vallanunk, hogy a nagyságos asszony jobban tenne, ha személyesen hallgatná ki a szegény kérelmezőket, mert a nyomornak és ínségnek látása néha-néha még a megrögzött arszlánnőt is üdvös gondolatokra ébresztheti!
Az óra tizenegyet üt, s a pongyola öltözet elkészült, és az arszlánnő pompás mellékterembe távozik, hol ízletes reggelihez ül. Amily sokáig tartott az öltözkedés, oly rövid időt igényel a reggelizés, mely után egy úr jelentetik be, kinek látogatása azonnal elfogadtatik. Ezen szerencsés úriemberke azon férfiak egyike, ki maga nem főrangú ugyan s nem is gazdag, de azért mégis minden vagy legalább majd minden fényes terem ajtaja legnagyobb készséggel nyílik meg előtte; mert mindenféle apró hírek és szolgálatok által szükségessé tudja magát tenni; emellett saját véleménye nincs, a magas elménckedés tompa nyilait szó nélkül töri, sokat eszik, sokat beszél, és keveset gondolkozik; szóval ő a drága szőnyegek egyik legérdemesb koptatója.
Ezen úr elmondja a fényes körök krónikáját, s azon kimondhatatlan szerencsében részesül, hogy az arszlánnőt megkacagtatja – mennyiben tudniillik az illedék korlátai engedik.
– X… bárónő új komornoka megérkezett már – szól többi közt a finom látogató –, mondhatom, derék fiú! Bécsben szereztem.
– Szőke?
– Barna.
– A szőkék serényebbek; a barnák többnyire kicsapongásra hajlandók.
– Nagysád meg van elégedve komornokával?
– Tökéletesen.
– Kimondhatlan szerencsémnek tartom; igen jó házból származott.
– Mit hallott ön a fiatal X… grófról?
– Oh, az alkalmasint végképp elveszett a szalonokra nézve!
– Hogyan?
– A hírvágy viszketege szállotta meg.
– Hírvágy?
– Egyszerre politikussá lett.
– Hiszen legkisebb készültsége sincs erre.
– Arra nincs is szüksége. A mostani nagy politikusok, kik mindig mondogatják, hogy a tekintélyek ideje már lejárt, mindenáron fiatal főurakat iparkodnak megnyerni, hogy fényes nevökkel díszt áraszthassanak pártjokra.
– És találkoznak emberek, kik magos állásukról annyira megfeledkezhetnek?
– Miért nem! Olcsóbb áron nemigen tehetnének hírességre szert.
– Fölfordult világban élünk.
– Fájdalom, igen!
Ily hangon még tovább tart a szellemdús társalgás, melynek részleteit nem merjük közleni, nehogy magára véljen valaki ismerni; mert most, a nyilvánosság dicső korszakában, könnyen baj érheti az embert, ha nyilvánosságnak adja át azt, mit mások jótékony fátyol alá kívánnak rejteni. S vannak példák, hogy éppen a korlátlan nyilvánosság leghőbb barátai szoktak leginkább neheztelni, ha ellenők is ki meri mondani valaki az igazságot, mert ők azt szeretik hinni, hogy erre egyedül csak ők vannak följogosítva!
A látogató távozik, s legott a harmadik öltözkedés következik, mert tizenkét óra elmúlt már, s ez időben minden valódi arszlánnő a Váci utcában sétálgat, mert ez azon óra, melyben a szegény böcsületes ember jóízűen eszi meg egyszerű ebédjét, mit isten segítsége és saját szorgalma által magának szerzett; ilyenkor tehát nemigen félhet az arszlánnő attól, hogy az ily nyomorú emberek valamiképp tarlatan* vagy habselyem ruháik szegélyével szennyező érintkezésbe jőnek.
Mily begyesen páváskodnak ilyenkor az istenadta földön, mintha különös leereszkedésnek kellene azt tekinteni, hogy nagyra termett lábaikat közvetlen érintkezésbe hozzák vele! Eközben járdarontó uracsok és naplopók szemtelenül bámulnak rájok, s cifránál cifrább megjegyzéseket hallatnak, és ilyenkor valósággal azt gondolná az ember, hogy Bábel vidékére tévedett, annyi idegen nyelvet hall hangzani, félig selypegve, félig töredezve, s egészben oly hibásan, hogy csak istennek köszönheti, ki fogfájást nem kap tőle.
E séta mintegy délutáni két óráig tart; ekkor a szorgalmas néposztály már ismét nagyon hemzseg az utcákon, s így igen természetes, hogy az arszlánnők fényes barlangjaikba vonulnak vissza, nehéz díszöltönyeiket levetik, pongyolába öltöznek, s pamlagra dőlnek, kezökben valamely újabb francia regényt tartva, hogy jótékony álmot csalhassanak szép szemeikre. A semmit nem tevés ez édes helyzetében egy óra telik el, s három órakor ismét pipereasztalhoz ül az arszlánnő, mert az ebéd ideje már közelít, s az asztalnál újonnan öltözve kell megjelennie.
Az óra négyet üt, a konyhában harangoznak, s az arszlánnő asztalhoz megy, hol már válogatott társaság várakozik rá. Nem szándékunk konyhacédulát vagy étlapot írni, s azért nem is soroljuk el az ételeket, sőt az asztal körül ülők beszédeit sem említjük meg, mert csak az utolsó daljáték bírálata körül folyt a vita, annak pedig nem lehet oly érdeke, hogy ismétlést érdemlene. Némi ismertetésül azonban mégsem ártand egypár megjegyzést közlenünk, melyek körülbelől így hangzottak:
– Volt nagysád tegnap a magyar daljátékban?
– Én nem ismerek magyar daljátékot, hanem Norma* magyar előadásában, igenis, voltam.
– S miképp méltóztatott megelégedni?
– Normával jól, a többi szót sem érdemel.
– Valóban csodálatos, hogy a páholyok nagyobb része üres volt.
– Sőt én azt igen természetesnek találom, mert egy fecske nem csinál tavaszt.
– Való, de a német színházban egy ily fecske sincs.
– Az más, a magyart a nemzet pártolja, illő tehát, hogy mi a németet segítsük.
– Az igaz, mert hiszen Magyarországban feküsznek jószágaink.
– Nem hiszem, hogy a magyar színház sokáig fogná magát fönntarthatni.
– Dehogynem, hiszen hány száz magyar mesterember lakik Pesten!
– Való, azoknak pedig minden jó.
– Úgy van.
Ez alkalmasint elég annak megmutatására, hogy mily szellemben gondolkozik az arszlánnő. Ily szellemdús mulatozás közt villámgyorsan telik el két óra, s az arszlánnő ismét öltözőszobájába vonul, mert hét órakor színházba kell kocsiznia, hol a lovagművészek rendkívüli mutatványt adnak lovakkal és egyéb állatokkal, hol tehát természetesen nagyon helyén van az arszlánnő.
Színházi előadás után még félórát az öltözőasztal előtt tölt el az arszlánná, azután pedig estélyre siet, hol éjfélig whist,* herbaté* és csevegés közt tölti el az időt, s éjfél után dagadó selyempárnáiba merül, buzgó fohásszal adva hálát jóságos teremtőjének, hogy e napot is oly kellemesen s hasznosan engedé eltöltenie. Jó éjszakát neki!
*
A Nyáriszínház
A Városház tere Budán
Lépjünk néhány fokkal alább, s ismerkedjünk meg a középosztály reményteljes arszlánnőinek egyikével. Minthogy ez már jóval alábbvaló a fönnebbinél, tehát természetes, hogy férjéről és gyermekeiről is fogunk mellesleg néhány szót ejteni.
Szobájába reggeli nyolc órakor lépünk, az arszlánnő öltözködik, férje pedig fejére illeszti a kalapot, és menni készül.
– Hová, kedves férjem?
– Mily kérdés! A boltba.
– Honn fogsz ebédelni?
– Még nem tudom.
– De csak fogjuk egymást látni?
– Talán este a színházban.
– Melyikben?
– Mily kérdés?
– Ah, értem; ma lép föl először a zsiráf és a két strucc.
– Jó mulatást, édesem.
– Hasonlóképpen, kedvesem.
Boldog házasok! A férj távozik, s először a hajfodrászhoz siet fejét rendbe szedetni, onnan pedig kávézni megy az Angol királynéhoz; mert hiába, sokkal jobb zamatja van a kávénak a kávéházban, mint otthon, s azután szükséges is, hogy a kereskedő gyakran forduljon meg az emberek közt, hiszen boltsegédei azalatt majd gazdálkodni fognak.
Férje távozása után öltözködését gyorsan befejezi a másodrangú arszlánnő, és kiált:
– Lizi!
A cseléd belép.
– Lizi!
– Tessék parancsolni!
– Az úr nem fog itthon ebédelni.
– Értem, nagyságos asszonyom.
– És alkalmasint én sem.
Jól van, nagyságos asszonyom.
– Ennélfogva ma nem kell főzni.
– Hát a kis úrfi és kisasszonyka mit fog enni?
– A dajka elmehet velök keresztapjokhoz, ott szívesen látják.
– Vacsorát készítsek?
– Nem szükséges.
Ezalatt az arszlánnő felkészült, kék kalapfátyolát tágra köté, hogy jól hosszan röpüljön utána, és elébe tolakodó gyermekeit kikerülvén, hogy valamiképp meg ne zavarják ruhájának pompás redőzetét, kimért lépésekkel az utcára siete, és egyenesen a német színház felé tartott.
Valóban, meg kell vallanunk, csinos menyecske, szinte kár érte, hogy ő is az arszláncsordába állott. Mily kecsesen hordozza fejét, mintha fényes nappal is csillagvizsgálatot akarna tartani, s emellett mégis mily ügyesen tudja szemügyre venni mindazokat, kik mellette elballagnak. S mily negédes, büszke magatartása van; bizony szinte csodálják az emberek, hogy paszomántos cseléd nem követi nyomdokit.
Most a német színház hátulsó részéhez érkezik, hol a társasági kocsik szoktak állani, melyek egy tízesért a Császárfürdőbe viszik az embert.
Szerencsétlenségre e pillanatban egy ily kocsi sincs jelen, ami elég gyakran szokott megtörténni, midőn éppen sokan várakoznak. Ámde vannak ott székek és padok, a kávéház előtt pedig számos férfi ül az illatos reggeli mellett, s így a várakozás egy életrevaló hölgynek nem eshetik nehezére.
Az arszlánnő tehát helyet foglal, s műismerő tekintettel szemlét tart a kávézók fölött, kik közől egy üres tekintetű, de reményteljes sörényű uracs csakhamar elhagyja székét, szívaráról a hamut leveri, barkóját végigsimítja, s röviden üdvözölvén hölgyünket, ekképp szólal meg:
– Nagysád kocsira méltóztatik várni?
– Igen.
– Régen méltóztatik már a fürdőt használni.
– Csak mulatságból megyek ki.
– Szerencsém lesz tehát nagysáddal kikocsiznom.
– Örvendek.
– Megfoghatlan, hogy oly sokáig késik a kocsi.
– Nem mulasztok semmit.
– Én sem, mert istennek hála, magaméból élek, s nőtlen levén, kedvem szerint tölthetem el napjaimat.
– Hogy önök, férfiak, oly nagyon bálványozzák a szabadságot!
– Csupán azért, hogy minél több szép hölgy pillantatinak áldozhassuk azt föl.
– Jól betanult hízelgés.
– Oh, nem, én a tanulástól mindig idegenkedtem; nálam minden csupa természet.
– Az igen szép, csakhogy bajos elhinni.
– Nagysád tehát kétkedik szavaim őszinteségében?
– Óh, éppen nem, s különben is, ilyesmire teljességgel nincs jogom.
– Ah, itt jő a kocsi.
S a kocsi csakugyan megérkezett, a társaság kiszállott belőle, s az arszlánnő a legkényelmesb hátulsó ülést azonnal elfoglalá; az uracs pedig szemközt a legelső ülésen foglalt helyet, hogy valamint őt, úgy az egész összegyűlendő társaságot folyvást szemmel tarthassa, ami nagy tapasztaltságot tanúsított részéről, mert mindig jó, ha az ember mindjárt előre nem köti le magát valaki mellé, minthogy utóbb érdekesb vendégek is érkezhetnek, kik az ily kitüntetésre érdemesebbek. Majd meglátjuk, nem csalatkozott-é bölcs számításában az uracs!
Most két asszonyság érkezik, s a középülést nagy robajjal foglalja el; mindketten igen szélesek, magosak, s amellett oly udvariatlanok, hogy háttal fordultak az uracs felé, s az arszlánnővel azonnal beszédbe vegyültek.
– Ma igen meleg lesz.
– Már most is meleg van.
– Hja, azért van most nyár.
– Fürdésre ily idő kell.
– Én máris izzadok.
– Én is.
– Mire vár még a kocsis?
– Ily hőségben nem kellene a kocsit oly igen megrakni.
– Nincs ezen embereknek józan ítéletök.
– Óh, mily hőség!
– Talán még mennydörgés is lesz.
– Alkalmasint.
Ezen éles elmét tanúsító szóváltás alatt az uracs majd jobbra, majd balra mereszté szemeit, és nyakát majd kificamító, de az arszlánnőt meg sem pillantható, mert az előtte ülő két hústorony minden kilátást tökéletesen elzárt.
Most élénk szóváltás támadt a kocsi mellett, egy úr és asszonyság érkezett ugyanis, mintegy ötéves fiúcskával, kik így okoskodtak a társasági kocsik fölügyelőjével:
– Uram, itt a húszas kettőnkért.
– Az úrficska nem fog kimenni?
– De igen.
– Úgy tehát három tízest kérek.
– Hogyan?
– Igen, három tízest.
– Hiszen ölemben fogom fiacskámat tartani.
– Az mindegy.
– De kérem, az nem mindegy.
– Színházban sem fizetek érette.
– Elhiszem, de a társasági kocsi nem színház.
– Ez hallatlan!
– Nem tehetek róla.
– Isten neki, fél tízest fizetek tehát.
– Sajnálom, de nem lehet.
– Uram, gondolja meg.
– Nincs mit meggondolnom.
– Ám legyen tehát, itt a három tízes; de még egyszer mondom, hogy ez hallatlan s büntetést érdemlő zsarolás.
E szók után a házaspár szerelmök gyönge csemetéjével együtt helyet foglal az uracs mellett, ennek nem csekély bosszúságára.
– Apám, én öledbe akarok ülni.
– Maradj helyeden, megfizettem.
– De én nem akarok.
– Jer ölembe, kisfiam.
És a gyöngéd anya ölébe vevé a fiút, az apa pedig pipára gyújtott, és nyugodt kedélyességgel eresztgeté a füstöt, mi az uracsot ily szókra fakasztá:
– Uram, én gyógyszerrel élek.
– Sajnálom uraságodat – viszonzá hideg közönösséggel az apa, és orrát hatalmas adag burnóttal látta el.
– A dohányfüst ártalmamra van.
– Nagyon sajnálom, de nem tehetek róla.
– Kérem, szíveskedjék a dohányzással fölhagyni.
– Azt nem tehetem, mert jogaink és tízeseink egyenlő becsűek.
– A hölgyek sem szeretik a dohányfüstöt, ezek iránti tekintetből tehát…
– Tisztelet, böcsület a hölgyeknek, de én megfizettem a tízesemet, és pipámat mindenesetre kiszívom.
– Ej, férjecském, ülj az én helyemre, s bocsásd ki a füstöt az ablakon; én pedig majd ezen úr mellé ülök.
Az apa hatalmasan füstölt, burnótolt, és a helycsere megtörtént. Most azonban új zivatar támadt, mert a kocsi minden részéből ily kiáltások hangzottak:
– Kocsis, induljunk!
– Kire várunk még?
– Majd megöl a hőség.
– Hol a kocsis?
– Mily szörnyű rendetlenség!
– Hallatlan!
– Meg kellene hírlapokban róni.
A kocsis a lovakat itatá, s ígéré, hogy tüstént indulni fog. Ekkor egy öreg zsidó jött éltes életpórjával, s az arszlánnő mellett kényelmesen letelepedett. A szép hölgy számtalanszor szagoló zsebkendőjét, de azért új szomszédait csakugyan nem szagolható ki a kocsiból. Az öreg zsidó azonnal pipára gyújtott, neje pedig kosarára vigyázott, melyet ölében tartott, míg a két kövér asszonyság folyvást törlé homlokát, s mennyre-földre esküvék, hogy a Császárfürdőig múlhatlanul legalábbis kétszer tökéletesen el fognak olvadni.
Végre fölült a kocsis, a két sovány tótos hátrahorgasztá fülét, és nagy szomorúan előre kezdé roskadozó lábait rakni. Darab idő múlva szerencsésen a hídra érkezett a lassan haladó kocsi, s az apa és öreg zsidó csak úgy lopva dohányozgattak, hogy az édes merengésbe mélyedett őrök valamiképp észre ne vegyék e merész kihágást. Az arszlánnő valósággal rosszul kezdé magát érezni, de mégis tűrnie kelle a bajt. Az uracs pedig igen nagy szívszorongást volt kénytelen kiállani, mert a kisfiú igen nyugtalan vala, s szünet nélkül kézzel-lábbal dolgozott, mely eleven működése halálos veszéllyel fenyegeté az uracs liliomszín fehér nadrágát, mely oly tiszta volt, hogy becses tulajdonosa rendkívüli hódításokra vélt segélye által számolhatni. Meg akarván tehát minden balesettől menteni lényének e kiegészítő részét, annyira a sarokba húzódott, hogy majd kifeszíté a kocsi oldalát, mi miatt szürke kabátja meglehetősen összeráncosodott.
Már szerencsésen áthaladtak mintegy félóra alatt a hídon, midőn a gyermek siránkozó hangon így szóla:
– Anyám, ehetném.
– Majd a fürdőben, fiacskám.
– De én most akarok enni.
– Várj békével.
– Nem akarok várni.
– Nesze néhány szilva, te rossz fiú.
A fiú nagy elégültséggel raká sipkájába a szilvát, s két kézzel tömé szájába, miközben édes megnyugvással szóla az anya:
– Igen jó fiú, csakhogy kissé makrancos, de nem akarom elevenségét elfojtani.
Most nagyot zökkent a kocsi, mi a vízivárosi kövezeten oly mindennapi esemény, hogy szót sem érdemlene, ha ezúttal rendkívül gyászos következményt nem okozott volna.
A fiúcska ugyanis e nagy zökkenésre két fél szilvát ejte el, s utánakapván, mind a tíz ujjának szomorú nyomait az uracs fehér nadrágán hagyá.
– Jaj, szilvám!
– Jaj, nadrágom!
– Jaj, fiam, elesel!
E háromszoros fölkiáltást zavart hangok követék, melyek egyike oly tökéletesen hasonlított a lúdgágogáshoz, mint egyik csepp víz a másikhoz.
És ugyan mi okozá e nagy zajt?
A hatalmas zökkenésre a kissé elszenderült zsidó nő elejté kosarát, melyből egy hízott lúd egyenesen az egyik kövér asszonyság ölébe zuhant, sajátszerű rokonszenvből-é vagy mi okból, azt nem merjük meghatározni. A két kövér hölgy annyira elrémült, hogy azonnal hátraveték magokat, menekülni óhajtva a lúdnak csapkodó szárnyaitól, és egész súlyokkal az uracsra és kisfiúra estek, ki irtózatosan visítni kezde.
– Megfojtják gyermekemet! – kiálta kétségbeesés szívrendítő hangján a gyöngéd anya.
– Ludam kiröpül! – sikolta a zsidó nő, és egész testével a két kövér hölgyre veté magát, de nagy buzgalmában lúdját is annyira megnyomá, hogy a szegény ártatlan állat irtózatosan gágogni kezde.
Most még egy nagyot zökkent a kocsi, s az egész társaság úgy összebonyolódott, hogy valóban mesterség lett volna egyes tagjait egymástól hirtelen megkülönböztetni. Ezalatt pedig csak folyvást előrebaktattak a lovak, mert a kocsis oly magosan ült, hogy a belől véghezmenő irtózatos jelenetnek legkisebb neszét sem hallhatá.
A rendnek végre csakugyan bekövetkezett helyreállítását leginkább a kisfiúnak lehete köszönni, ki kézzel-lábbal s fogaival oly hathatósan dolgozott, hogy a két kövér asszonyság sikoltva veté magát vissza székére, s ezen mozdulat által a zsidó házaspár, lúd és arszlánnő is ismét visszajutottak előbbi helyzetökbe, és kevés pillanat múlva minden oly szép rendben volt ismét, mintha soha legkisebb baj sem érte volna e válogatott társaságot; sőt úgy látszott, hogy e baleset még inkább nyájasb hangulatra bíró egymás iránt a kocsizókat, mert még a zsidó házaspár bocsánatkérését is nevetve hallgaták, a kisfiút pedig dicséretekkel halmozák, hogy oly ügyesen tudá a rendet helyreállítani. Egyedül az arszlánnő mutatott némi elégültlenséget, s nem mulasztá el néhány finom célzással tudatni a társasággal, hogy máskor mindig külön bérkocsin menend a Császárfürdőbe, mivel ő nem szokta meg az efféle botrányos jeleneteket. E véleményben az uracs is osztozott, és kimondhatlanul sajnálta, hogy lovait egy barátjának kölcsönzé, s most emiatt ily soha nem tapasztalt botrányos eseménybe kelle vegyülnie.
Miután ezen különvélemények és nyilatkozatok kölcsönös elégültségre kicseréltettek, ismét a hőségre került a sor, s a beszélgetés már majd egészen elakadt, midőn a kocsi szerencsére megállapodott, s ismét új élénkséget nyert a társalgás.
A kocsis ugyanis lebotorkált magos üléséről, s a kocsi ajtaját megnyitá, melyen egy igen terjedelmes testű úr izzadva iparkodott a kocsi belsejébe jutni. Ezen szándéka azonban rendkívüli zajt okozott, melyből csak következő felkiáltások valónak érthetők:
– Már tele van a kocsi.
– Alig mozdulhatunk.
– Megöl a hőség.
– Kocsis, nincs több hely.
De kérem, itt a két asszonyság mellett még van hely; minden ülésen három személynek kell elférni. Csak tessék.
És a terjedelmes testű úr fölvánszorgott a kocsiba, s a két kövér asszonyság közé hagyá halandó részeit zuhanni, rendítő mély hangon e szókat mondva:
– Bocsánat, de hiszen majd helyreráz bennünket a kocsi.
E biztató nyilatkozat után nagyszerű füstfelhőket bocsáta öblös pipájából, azután pedig a kocsi ablakait behúzá, mondván:
– Engedelmet kérek, nagyon megizzadtam, s a levegő átkozottul húz ezen bárkában.
A három férfi dohányföllegei csakhamar átláthatlan sötétséget okoztak a kocsiban, mi a társaságot elnémítá, s alkalmasint azon meggyőződésre hozta, hogy társasági kocsikban nem mindig szerfölött mulatságos az utazás, s hogy olcsó húsnak csakugyan híg szokott a leve lenni.
Végre megállott a kocsi, s az elsanyargatott társaság megszabadult keserveitől.
Az arszlánnő rendbe szedé öltözetét, s nagyszerű lépésekkel azonnal a sétálók közé vegyült; oh, de a szerencsétlen uracs nem vegyülhetett megszeplősített fehér nadrágában a társaság közé, hanem más kocsira ült, s ismét visszatért Pestre. Egész napja meg volt rontva a szerencsétlennek, pedig a boltoslegénynek minden héten csak egy napja van! Őszinte sajnálkozásunk kövesse szomorú lépéseit. –
A társaság többi tagjaira ezúttal nem lesz gondunk, csupán az arszlánnő tetteit és mozgalmait tartozunk híven elsorolni, mit ezennel pontosan teljesítünk.
Az arszlánnő tehát mindenekelőtt sétál, s szokott társaságával találkozván, holmi semmiségekről cseveg, vagy a zenére hallgat, amennyiben tudniillik kedvet érez magában rossz zenére figyelmezni, mely arra látszik rendeltetve lenni, hogy a vendégek jókedvét lehetőségig megrontsa. Séta közben a kúthoz megy az arszlánnő, s megtölteti poharát a kénbűzű vízzel, éppen nem azért, hogy igyék, hanem hogy többször ismételhesse, miképp e kiállhatlan zamatú vizet a világ minden kincsvért sem bírná meginni. Az ily megjegyzés igen egyszerűnek látszik ugyan, de azért mégis megböcsülhetlen becse van, mert száz meg száz igen kellemes ismeretség megkötésére szokott alkalmul szolgálni. A fürdő udvara mellett kert is van, mely némelyek állítása szerint arra rendeltetett, hogy a benne sétáló emberek, ha árnyékot keresnek, jobban ki legyenek a nap égető sugárainak tetetve; mi ellenben azt hisszük, miképp e kert azért nyittatott meg, hogy a valódi nemes vendégek, kik tudniillik fizetni nem akarnak, mindig oda menekülhessenek, midőn a zenészek kéregető körjárást tartanak az udvaron. A többször ismételt kertben, mely, mellesleg legyen mondva, éppen úgy érdemli meg e díszes elnevezést, mint az alföldi mocsár az országútét, az arszlánnő is megfordul néhányszor; azonban alkalmasint nem azért, hogy a fizetést kikerülje, mert őt semmi tekintetben nem mondhatjuk fösvénynek; hanem csupán azért, hogy a kertben szabadabban lengethesse kék kalapfátyolát a Duna hullámairól átröppenő szellő.
És ugyan mért sétálgat annyit a Császárfürdő udvarán és kertében a középosztályú arszlánnő?
Mert ezt a divat úgy hozza magával. Aránylag igen kevés e fürdőben azok száma, kik elvesztett egészségöket iparkodnak helyreállítani; ámde annál nagyobb azoké, kik jó egészségöket is örömest kockáztatják, csak hogy fényes öltözeteiket bámultathassák, s szeretetteljes, gyöngéd megjegyzéseket tehessenek embertársaikról. A nehéz selyemruhák suhogása egy kis vihar zúgásával is fölér, a kalapokról legalábbis négy megye korteseit lehetne tollakkal ellátni, s a nyakláncok és karperecek becse hat középszerű csődületet szüntethetne meg. Hátha még a haszontalanul elfecsérlett idő becsét akarnók fölszámítani! Úristen, hiszen azzal Pesttől Debrecenig oly csatornát lehetne ásatni, hogy három gőzös is kényelmesen haladhatna el rajta egymás mellett.
Végre az egész társaság összegyűlt, melyre az arszlánnő várakozott, s mely néhány arszlánnőn kívül szellemdús férfiakból állott, kik csupán azért nem találák föl a lőport, mivel az már jóval korábban más által találtatott föl. Rövid tanácskozás után határzattá lett, hogy Margit szigetén igen kényelmesen és kellemesen túl lehet adni a napnak egy részén, s így a társaság csolnakra ült, és átevezett.
Margit szigetén nyáron igen szép zöld a természet, s kell-é ennél több arra, hogy az arszlánnő és társasága kellemesen mulasson? Sétálás és andalgás a fák alatt, ebéd a fák alatt, fülriasztó ének a fák alatt, zálogosdi játék a fák alatt, üres, de annál érdekesb csevegés a fák alatt, szúnyogcsípések a fák alatt, sületlen csirke a fák alatt, bőrig megázás a fák alatt – ah, mindez mily mennyei mulatságnak édes összegét foglalja magában! Alig veszi az ember észre, s látja, hogy már közelg az este, s az idő hazatérésre int.
De az arszlánnő még nem üríté ki egészen az örömpoharat, ő még a budai színkörbe siet, hol dohányfüstöt és fagylaltat nyel, a zsiráf látásában gyönyörködik, és elragadtatva ennyi élvezettől, örömittasan kiált föl, hogy csak egy Magyarország van a világon, s csak egy Budapest Magyarországban, mi ellen csakugyan nincs mit mondanunk, miután ezen két állítás igazságát kétségbe nem vonhatjuk. Az arszlánnő tehát igen jól mulatott, s hogyisne! – hiszen a zsiráf és hős oly szilárd elszántságot mutattak, a struccok pedig oly vadak voltak, mintha valóságos túzokok lettek volna, s a színésznők közől bizonyára egyik sem volt oly szép, mint az arszlánnő, ami már magában is oly megnyugtató körülmény, hogy mellette minden más hiányt vajmi könnyen feledhetni! Végre eleget nyelt az arszlánnő a pipafüstből, s ruhája gallérán elég hamu gyűlt össze a háta mögött álló uracs szivaráról, testét pedig eléggé átjárta az esti csípős léghuzam, ennélfogva tehát elhagyhatja már társaságával a kertet, melyben néhány lámpa pislog, csupán azért, hogy minden vendég élénkebbül érezhesse a sötétben botorkálás keserveit, melyhez ezúttal még félelem is járul, miképp azt tüstént látni fogjuk.
A vendégek már indulóban vannak a kert ajtaja felé, midőn a nagyobb számnak arcán rögtön iszonyú haloványságot vehetnénk észre, ha a sötétség miatt látnunk lehetne. És ugyan mi okozó rögtön e rémülést?
Oh, ennek oka éppen oly hallatlan, mint egyszersmind borzasztó, s több nap óta remegteté már meg a krisztinavárosi lakosságot. Naplenyugvás után tudniillik, s így most is, rémséges üvöltés kezd hangzani, és egész éjen át csaknem szünet nélkül rémít. Némelyek üvöltésnek, mások horkolásnak, bömbölésnek, nehéz sóhajnak, éles sziszegésnek, s jó ég tudja, még minek nevezik e rémséges hangokat. Hogy honnan jőnek, azt senki nem merészlé elhatározni; némelyek a levegőből, mások a föld alól hivék azt származni, míg végre a leghosszabb fülűek azon meglepő gondolatra jöttek, hogy a kerti vízcsatornából emelkednek a borzadályos hangok, és isten tudja, mily csodaállattól származnak. Ezen állítás csakhamar szájról szájra futott, s oly hitelt nyert, hogy a kert bérlőjét azonnal számosan az árok megmotozására szólítók föl. Ez eleinte vonakodék ugyan, de az irtózatos hangok mindig borzasztóbban zúgtak, s így méltán félhete, hogy éjen át még valami roppant szerencsétlenség fogja őt érhetni, őt, a boldog családapát és kimondhatlanul hasznos honpolgárt! E gondolathoz még azon eszme is társult, hogy jobb lesz most ennyi vendég jelenlétében valamit megkísérteni a bömbölő csodaszörny ellen, mint egyedül maradva, egész dühének tenni ki magát és megfoghatlan ragaszkodással szeretett édes övéit az éjfél iszonyteljes pillanatában. E megfontolás után tüstént hatályos készületeket tőn az ismeretlen rém üldözésére és illetőleg kiirtására, miáltal, mint erősen hívé, a legszebb polgári érdemkoronák egyikét fogja magának kiküzdeni.
Az arszlánnő már most a világ minden kincseért sem mozdult volna társaságával a kertből; mert hol valamit látni lehet, onnan ugyan csákányos eső sem űzheti el a valódi arszlánnőt, ki különben is mindenkor és minden esetben oly bátor, hogy saját árnyékától csakugyan nem ijed meg. Azon helyet választó tehát most is, honnan mindent legnagyobb kényelemmel láthatott. S most már egyedül csak azt óhajtjuk, hogy híven és voltaképpen írhassuk le az egész irtózatos jelenést, mely rövid előkészületek után oly borzasztó ünnepélyességgel fejlett ki és ment véghez, hogy emléke bizonyosan még századok múlva is élni fog a két ikerváros haladási krónikáiban.
Fegyvereket természetesen a színkör raktárából kelle kölcsönözni, hol elég fáklyadarab és szurokkoszorú is találtatott a leendő csatatér illő kivilágítására.
A Váci utca
Kilátás a városkapuból
Mindenekelőtt afölött folyt a vita, hogy a csatorna vagy tulajdonképp árok felső vagy alsó részén kell-é a kutatást megkezdeni. Némelyek azt hívék, hogy valóbbszínű, miképp a hegyek közöl jött le valamely rémséges állat az utolsó nagy eső alkalmával, s most a leapadt árokban megakadt, minélfogva fölülről kell a kutatást kezdeni. E véleményt valamennyi jelenvolt fiatalember pártold, egyhangúlag állítván, hogy csak fölülről jöhet a baj. Az öregek azonban aggályos fejcsóválással jegyzék meg, miképp a baj mégis alkalmasint inkább alulról jő, mert a csatorna a Dunába szakad, s így igen könnyen megtörténhetett, hogy a gőzhajók után az aldunai vidékről, vagy éppen a Feketetengerből valami éjszaki óriás vagy szörnyeteg úszott föl, mely a Rácvároshoz* közelítvén, ezen árokba tévedett, ott megszorult, s most oly rémítően nyöszörög, mint a nílusi krokodilus, midőn az embereket martalékul magához törekszik csábítani. Az öregebbek ezen értelmezése kissé meghökkenté ugyan a tömeget, de a fiatalabbak mégis csaknem győztek már, midőn egy középkorú, barna férfi középutat ajánlott, mondván, hogy fölülről is származhatik ugyan a baj, de talán alulról is, és így nem ártana a fegyveres csapatot két részre osztani, s az egyik a kertnek felső, a másik pedig alsó részén kezdené a csatornát vizsgálni, melynek közepén mind a két rész találkozni fogna egymással. Ezen indítvány tehát egyhangúlag elfogadtatott, s mind a két csoporthoz egy trombitás adaték, ki tehetsége szerint fogná azt fújni azon esetre, ha az egyik rész tusába bocsátkoznék a rémalakkal, midőn azután a másik rész azonnal segítségére rohanna. Ezáltal egyszersmind azon fontos eredmény éretendvén el, hogy a szörny sem a hegyekbe, sem a Dunába nem menekülhetne, hanem az egyik vagy másik fegyveres csapatnak múlhatlanul áldozatul esnék.
Ezen nagyszerű elhatározás után azonban tetemes bökkenője volt még a harcias vállolatnak, az tudniillik, hogy ki legyen a két csapat vezére. A bérlő szerénysége egyáltalában nem engedé, hogy ily fényes szerepet vállaljon, mert meg kell jegyzenünk, hogy nemcsak cselédei ragadtak fegyvert, hanem számos önkénytes is, kik mint műkedvelők kívántak részesülni e dicsőségteljes táborozásban, mely mellett Buda várának hajdani visszafoglaltatása csak gyermekjáték gyanánt tűnik elő. –
De tekintsünk immár a félelmes táborra. Jaj neked, szörny, bizonyosan veszve vagy! A főpincér Berlichingen lovag* súlyos dárdáját tartja tányérkoptató kezeiben, s oly hősies állásba helyezkedik, hogy azon magas karénekesnő, kinek halványsága még a holdéval is vetélkedik ott azon poros lombozatú fa alatt, bizonyosan feledni fogja hallatlan büszkeségét; egy nagy elszántságú szabólegény két puskát tart kezeiben, s vitézi lelkesülésében azt sem veszi észre, hogy egyiknek sincs sárkánya; egy borbély Jaromir* kardját villogtatja, s mennyre-földre esküszik, hogy megborotválja vele az óriás szörnyet; egy merész tekintetű színésznő Saluzzói Corona* pajzsát és vadászdárdáját ragadó meg, s az elsők közt foglal helyet a csatarendben; a bérlő maga oly sokáig válogatott a fegyverek közt, hogy utoljára csak Abaellino* félelmes tőre maradt meg számára; a többiek jobbadán alabárdokkal és rozsdás szekercékkel valának fegyverkezve; ámde az nem baj, mert ezekkel is csodákat lehet eszközleni, ha meggondoljuk, hogy hajdan egyetlen szamárnak állcsontjával is ezer filiszteust lehete agyonkókányozni.* A szurokkoszorúk és szövétnekek haragosan lobogó lángja borzasztó fényt árasztott e harcias tömegre; melyben mindazáltal a vezérválasztás még folyvást roppant akadályokra és kimondhatlan ellenvetésekre talált. Végre azonban két lelkes miskolci csizmadialegény önkényt fölajánlá magát a haza fővárosának javáért ezen vészteljes hivatalra, mit az egész sereg harsogó éljenzéssel fogadott, mely közé rémesen vegyült az ismeretlen szörnynek vérfagylaló sziszegése. Most a színkör lomtára még egyszer megmotoztaték, s Thoringer Gáspár* és Löwenherz Rikárd* bajnokok kemény papirosból készült rézpáncélai előhozatván, a két vezér legnagyobb ünnepéllyel középkori lovaggá alakíttatott, hogy a szörny romboló erejének kevésbé legyenek kitétetve. Ezeknek ilyképpen megtörténése után a két csapat egymástól elvált, s az egyik föl, a másik pedig lefelé indult. Ekkor a kert tetemesül megürült, s csak a legelszántabb nézők nem tágítottak, kik közt a legkitűnőbb helyet természetesen az arszlánnő foglalá el, mert ő s hozzá hasonló érdemű társasága vagy nem ismeré a félelmet, vagy példás szerénységgel hivé, hogy nem nagy kár lesz érte, ha valami baj találná is érni.
Kevés pillanat múlva mind a két harcias csapat helyén volt, s a motozást nagyon óvatos vizsgálattal megkezdé, mi nemigen sok nehézséggel járt, minthogy a víz mélysége, egypár helyet kivevén, alig emelkedék mintegy féllábnyira. Most – lélegzetünk elakad – a felső részen a trombita megharsant, mert a motozó dárda valami puhába akadt. Ugyane percben az alsó csapat trombitája is irtózatosan recsegett, mert ott keménybe akadt a dárda.
Szörnyűség! Tehát két rémalak van a csatornában?
Tüstént meglátjuk.
Ki képzelheti magának a hadsergek borzasztó helyzetét! Egyik sem siethete a másiknak segítségére, s így igen természetes vala, hogy mind a két csapat a kert ellenkező részébe futott, hol szerencsésen összetalálkoztak.
Ott a vezérek mindenekelőtt megszámlálók embereiket, hogy ugyan nem veszett-é el közőlök valaki, mit könnyen vihettek véghez, mert a kettős trombitaszó mind kiriasztotta a nézőket a kertből, kivevén az arszlánnőt, ki legmerészebb tagjaival társaságának még folyvást helytállott. A vezérek nagy lelki megnyugtatására tehát csakhamar kisült, hogy még eddig egy halottat sem kell gyászolniok. Ezután arról folyt a vita, hogy most már mihez kelljen tulajdonképp fogniok, minek elhatározása annál bajosb vala, mivel e pillanatban mindnyájan egyhangúlag állítók, hogy jelenleg két helyről hangzik a szívrendítő sziszegés, s így könnyen megtörténhetett, hogy egy helyett két rémalakkal fog bajok meggyűlni, mi az egész elszánt vállolat nehézségét tetemes mértékben nagyobbító. Végre abban összpontosultak a szerteágazó vélemények, hogy előbb a puha, vagyis felső tárgyat kell legyőzni, minthogy azt könnyebben lehetend majd megsebesíteni, mint az alsó keményet, mely talán dacolni is fog majd a gyönge emberi fegyverekkel.
Az egyesült haderő tehát az árok felső részére vonult azon ünnepélyes csönddel, melyet az ily életbe vágó merények múlhatlanul megkívánnak. Rövid kémlés után csakugyan dárda hegyére került a fönnebb említett puha valami, és szerencsésen partra emeltetett. És csodálatos! Az bizony csak egy – rútul megviselt, gömbölyű férfikalap volt, melyet alkalmasint vihar sodrott mostani iszapos szekrényébe. A harcosak szívdobogással tekintének egymásra, s minden további tanácskozás nélkül, buzgón folytatók a motozást lefelé. Eszerint tehát az alsó kerítés közelében a kemény valamit is meglelék. És ugyan mi volt az? Valamely korán elszenderült lónak vagy talán még valóbbszínűleg szamárnak feje, melyhez az előbb lelt kalap oly csodásan illett, mintha mind a kettő ugyanazon testnek lettek volna egykoron tulajdonai. Eszerint már most világos vala, hogy a rémalak nincs a kertben, ámbár sziszegése még folyvást elég irtózatosan hangzott. A derék vállalkozók tehát édes megnyugvással csöndesen eloszlottak, jutalmat lelvén szörnyű fáradozásukért azon büszke és jótékony öntudatban, hogy honpolgári kötelességöket híven teljesíték; eloszlásuk előtt azonban ünnepélyesen fogadók egymás közt, hogy e rendkívüli kalandot örökre a legmélyebb titok sötét fátyola alá fogják takarni. Ennélfogva nagyon kevesen tudják ezt voltaképpen Budapesten, s az egész eseményről csak egyes henye hírek szárnyaltak szerte, egymással annyira ellenkezők, hogy sokan az egész hadjárást csak üres mesének tartják; mi azonban egyenesen az arszlánnő hű előadása szerint raktuk szavainkat, s így teljes biztossággal véljük reménylhetni, hogy igazságuk ellen senki nem merészlend kételkedő szózatot emelni.
A hadjárás után az arszlánnő s meglehetősen leolvadt társasága estelizni akart a kertben, de miután csak egy darabka kérges fekete bőrt kaphattak, mely elég szerénytelen volt magát sódarnak neveztetni, azt határozák, hogy étvágyukat majd csak Pesten fogják kielégíteni, hol jó pénzért úgyszólván még madártejet is kaphatni. De ugyan honnan van az, hogy azon kertben még pénzért sem kaphattak eledelt? Oh, az igen természetes; hiszen ahol a zsiráf és túzokféle kopasztott struccmadár a szellemi étvágyat gyökeresen kielégíti, ott nem lehet arra alapos szükség, hogy még anyagi táplálékról is gondoskodjanak! –
Ki akarván a főutcán emelkedő nagy porfelhőket kerülni, a kertek közt siete Pest felé kis társaságával az arszlánnő; de alig haladtak a márványlépcsőtől jobbra mintegy százlépésnyit, s már meg kelle állapodniok, mert az előttök lenyúló sikátoron tömérdek népség hullámzott föl a hegyoldalra, s tenger gyanánt terjedezett el rajta, össze-összebúva, mint a juhok, midőn fejeiket a napnak égető sugárai ellen biztosítani iparkodnak. Mennyire a teljes hold rezgő fénye látni engedé, közel s távol minden arcon félelem s iszony jelei valának kifejezve, és csak itt-ott lehete néhány jókedvűleg mosolygó arcot észrevenni, melyek bizonyosan pesti emberek tulajdonai voltak, kik annyira mentek már a bölcsészetben, hogy még a boszorkányoktól sem akarnak többé rettegni. És ugyan mi okozhatá e lázas ingerültséget Buda azon városrészében, hol a jámbor lakosok esti nyolc órakor már rendesen legszebb jogukat gyakorolják, a jótékony álom karjai közt pihenve?
Mi más, mint azon ismeretlen csodaszörny, mely ellen a mulatókertben kevés pillanat előtt oly emlékezetes táborozás ment véghez. Úgy van, a sziszegés borzasztóan hangzott itt a hegyoldalon, s valamely bástyaüregből látszék jőni. Valóban, már szinte nem tudjuk, mit kelljen e rendkívüli eseményről gondolnunk. Előbb a kertből véltük ezen borzasztó hangokat származni, s most világosan tapasztaljuk, hogy az ismeretlen rém e pillanatban mindenesetre valamely bástyaüregben tartózkodik. Tehát megváltoztatá azóta helyét, vagy egyszerre két helyen van jelen, vagy csak visszhangját hallottuk a kertben? Okoskodjék ki ebből bárki, de mi ugyan nem tudjuk megmagyarázni e rendkívüli tüneményt; azért tehát állapodjunk meg az arszlánnő közelében, itt a kerítés mellett, s figyeljünk, hogy mit ítél a nép ezen irtózatos jelenetről, mert hiszen a nép szava isten szava, s így bizonyosan csalhatlan igazságot fogunk hallani.
– Már, komámuram – így szól egy virágos arcú kefekötő, ki a tavaliból alkalmasint jól felhörpintett, én csak megmaradok előbbi véleményemnél, ez bizonyosan sárkány, vagyis úgynevezett Lindwurm, melyet az üstökös csillag fölhúzott magához az indiai vizekből.
– De hát hogyan tévedhetett ide? – kérdé egy böcsületes nyárspolgár, ki szöllőmívelésből élt.
– Hát bizony, én azt nem tudom, de alkalmasint a nagy szelek sodrották le a levegőből, s most valamely elhagyatott bástyaüregben megakadt.
– Mégiscsak csodálatosak a természet titkai, komámuram!
– És néha borzasztók is!
– Így büntettetik meg a hitetlenség, mit fölvilágosultságnak neveznek!
– Így bizony!
– De én azt hiszem, hogy ez inkább gonosz lélek – jegyzé meg hangosan egy öregasszony, ki apró viaszgyertyákat szokott árulni a templom előtt –, valami keményszívű uzsorásnak lelke, ki nem bír nyugalomra találni sírjában.
– Az is meglehet.
– Meg bizony.
– Oh, mi lesz ennek vége!
– Rossz bortermés.
– Vagy döghalál.
– Vagy háború!
– Én leginkább csak attól félek, hogyha sárkány ezen ismeretlen rém, úgy megrázhatja a várhegyet, hogy nagy földindulás lehet belőle, és mindnyájan elveszünk.
– Szent isten, én holnap hajnalban kiköltözöm a szőlőbe!
– Jaj, hát én hova legyek!
– Jöjjön velem, szomszédasszony.
– Koma, én is kimegyek.
– Eh, ugyan ne rémítsék magokat – szól most egy fiatalember, kinek külseje igen piszkos és rongyos vala ugyan, de egész magaviselete mégis rendkívüli hányavetiséget tanúsított –, mondom, hogy ez nem sárkány, nem kígyó, nem Lindwurm és nem is kísértet.
– Hát ugyan micsoda?
– Csekélység.
– Hohó!
– Nem fél az úr, hogy elkárhozik, ha ily hitetlenül beszél?
– Nem ám; hallják csak fölvilágosításomat. Midőn a levegő olyan helyre szorul, ahol nincs levegő, vagy ahol már igen sok levegő van, akkor előre-hátra mozog, és ezen mozgás efféle sziszegést okoz. Ez az egész, s ha illő készületekkel bírnék, tüstént experimentum* által is bebizonyíthatnám szavaim igazságát.
– Már ugyan miképp lehetne ez igaz, hiszen mindenütt van levegő.
– Van ám.
– És miképp tudna a levegő sziszegni?
– Hát a szél nem süvölt?
– Igen, de az szél.
– Nem pedig levegő.
– De mondom, hogy én szavaimat experimentummal is bebizonyíthatnám.
– Hogy mi az az experimentum, azt én nem tudom ugyan, de azt erősen hiszem, hogy itt most nem levegő, hanem sárkány sziszeg.
– Vagy Lindwurm.
– Vagy kísértet.
– De kérem, még egyszer ismétlem, hogy én kész vagyok experimentum által…
– Jaj nekem!
– Szentséges mennyország
– Seregeknek ura!
Ezen fájdalmas felkiáltások után a kefekötő, kapás és öregasszony összerogytak, s isten ótalmába ajánlák szegény lelköket.
És ugyan mért? Talán nyakon ragadá őket az ismeretlen rémalak?
Nem, hanem iszonyú dörrenést hallottak, mit százszorosan hangoztattak vissza a bércek.
Talán a Lindwurm fészkelődött, s megrázván Budavár alapját, irtózatos földrengést okozott?
Nem.
De ugyan mi történt tehát?
A hatóság néhány ügyes vadászt állított lesbe a közel kertekben, s ezek egyike kilövé puskáját.
Talán csak rémíteni akará a népet a puskalövés zajával?
Nem, hanem a bástyaüregek egyik ablakából az irtózatos rémalak kiröpült, s a vakmerő vadász – szerencsésen lelőtte.
S mi volt tulajdonképp azon borzasztó szörnyeteg? Sem sárkány, sem Lindwurm, sem kísértet, hanem – ártatlan bagoly, melynek rémletes sziszegése négy napon és négy éjen át iszonyú rettegésben tartá a közel s távol lakosságot.
A sziszegés megszűnt, a bagoly kézről kézre adatott, s a kefekötő és kapás röstellték ugyan csalódásukat; de legalább vigasztalást leltek azon körülményben, hogy a magát oly igen bölcsnek tartó experimentumos úr is csakugyan nagyon elvetette a sulykot. Egyedül az öregasszony csóváló fejét, s makacsul dünnyögé, hogy a gonosz lelkek már gyakran baglyokká változtak.
Ami pedig minket illet, mi igen szerencséseknek tartjuk magunkat, hogy az arszlánnő előadása szerint terjedelmesen és híven közölhettük e páratlan csodatörténetet, melyről a budapesti magyar és német hírlapok csak amúgy mellékesen emlékeztek meg, s mely bizonyosan saját korszakot fog alkotni a krisztinavárosi évkönyvekben.
A rémséges történetnek ezen mulatságos kifejlése után vígan lépegete társaságával Pestre az arszlánnő, s rövid tanácskozás után a Pipához címzett vendéglőben rendkívül derült kedvvel estelizett. És hogyisne! Oly szép zene volt ott, egy asszony hegedült, egy férfi hárfát pöngetett, két lyány pedig meglehetősen éles, de annál tisztátlanabb hangon énekelt, a sült csirke pedig kissé sületlen és elég drága volt, következésképp az estelivel mindenki rendkívül meg lehete elégülve.
Vannak ugyan némely szőrszálhasogatók, kik azt állítják, hogy hölgyeknek nem illik ily nyilvános helyeken estelizni, mivel azon úgynevezett énekes társaságok gyakran nem éppen legtisztább tartalmú dalokat hangoztatnak, s mindig találkoznak férfiak, kik hölgyek jelenlétében úgyszólván kettős érdemöknek tartják oly beszédeket váltogatni egymás közt, melyek a kissé kényesb füleket sértik. Mi azt hisszük, hogy az ebből származó aggodalom túlzásból származik, mert hallgassuk csak végig a színházban az úgynevezett német bohózatokat, mikből legalábbis három játszatik el minden héten, és tapasztalni fogjuk, hogy azon botrány, mit azok okoznak, százszorosan haladja meg a csapszéki dalokat és beszélgetéseket. Midőn tehát oly színház látogatását a legműveltebb hölgyek is dicsőségöknek tartják, s emiatt senki által nem rovatnak meg, nem bírjuk átlátni, hogy mért ne lehetne a csapszékben is minden botrány nélkül megjelenniök, főképp most, midőn bizonyos ünnepélyes helyeken is kitűnő hely engedtetik nekik, hol megjelenniök dicsőség, s hol gyakran bizony nemigen épületes dolgokat hallanak.
Estelizés után végre szállására tér az arszlánnő, társaságától a kapu előtt elbúcsúzik, s szobájába lép, hol cselédéhez mintegy ily kérdéseket intéz:
– Nem keresett engem senki?
– Nem.
– Itthon volt már férjem?
– Nem.
– Mehetsz; én még olvasni fogok.
– Kérem alázatosan, az úrficska nagyon köhög.
– Be kell jól takarni; mehetsz.
– A kisasszonykának pedig forrósága van.
– Bizonyosan sokat evett; menj, ne alkalmatlankodjál. A cseléd távozik, és meg nem foghatja, miképp lehet az anya ily érzéketlen tulajdon gyermekei iránt. Bohó cseléd, ugyan hová gondolsz! Miképp lehetne az arszlánnő egyszersmind anya? Ugyan gondol-é azzal a fa, ha ágáról a gyümölcs leesik. Köszönjük azoknak, kik az úgynevezett arszlánkodást divatba kezdék hozni, ha végre fényes nappal is gyertyával kényszerülendünk anyát keresni azok közt, kiket a hivalkodó arszlánszellem megragadott, s a családi boldogság élvezésére és megadására alkalmatlanná tett! Köszönjük azoknak, kik hölgyeinkben csak üres mulatozás, pipere s egyéb anyagi balságok iránt törekszenek vonzalmat ébreszteni, s e csiklandoztató örömek és élvek terjedése által keblökben minden nemesb irányt elfojtanak! –
Az arszlánnő éjfélig olvas, természetesen külföldi regényt, melyben ragyogó színekkel és tündöklő szóözönnel az mutattatik meg, hogy az asszony többnyire vaskarú önkény szomorú áldozata; hogy vannak körülmények, vannak helyzetek, mikben a gyönge nőt nem vádolhatni, ha megbotlik; hogy a férjek többnyire nem értik meg nőik szívhangjait, hogy házuk első cselédévé s gyermekeik dajkájává aljasítják le a nőt, ki szintoly szabad s szintoly jogokkal van fölruháztatva, valamint a férfi. Így okoskodik az arszláníró, s ily irományokat nyel el mohón az arszlánnő, kit csak isten hatalmas karja óhat meg attól, hogy végre is mint arszlánnő valódi állatiságra ne fajuljon legszentebb kötelességeinek ellenében. – Arszlánok, öltsétek le magatokról az állatbőrt, hagyjatok föl a kártékony majmomániával, és iparkodjatok ismét emberekké változni.
Éjfélkor hazatér a férj, néhány szóval üdvözli a nőt, s mogorván lefekszik. Az arszlánnő csak egy óra múlva követi őt. És ugyan mért oly kedvetlen a férj? Játékban vesztett, s hatalmas léptekkel látja már közelítni a csődnek szörnyeit. És minek kell ezt tulajdonítnia? Annak, hogy hitvese arszlánnő, mert, jegyezzétek meg, hölgyeink, hogy háziatlanságtok által előbb-utóbb a legjobb férjet is korhely naplopóvá változtatjátok, minek díját utóbb csakugyan nektek kell megfizetnetek.
*
Most pedig emeljük föl harmadik képünkről is a leplet, s mutassuk meg, hogy az arszlánkodás már az alsó osztálynál is lábra kezd kapni. És ezen éppen nem szabad csodálkoznunk, mert például eleinte csak főbbrangú hölgyek viseltek selyemruhát, utóbb a szatócsné s végre a karján kosarat cipelő szolgáló; eleinte csak nagyurak jutottak csőd alá, utóbb kocsmárosok s végre szabólegények is; mi csoda tehát, hogy a majmománia által született arszlánság is a fényes körökből először a polgárházakba kezde terjedezni, onnan pedig végre a városhajdú, vagyis drabant parányi szobájában is megfészkelé magát, s jobb helyet valóban nem is igen választhatott volna; mert a férj többnyire távol van, s így az asszony egészen szabadon működhetik. És miképp lett e tiszteletre méltó drabantnőből arszlánnő? Ő szobalyány volt valamely előbbkelő háznál, s mivel ezek köznyelven szobacicáknak neveztetnek, tehát igen természetes, hogy bizonyos arszlánok nagyon vonzódnak hozzájok, minthogy az oroszlán is a macskafajhoz tartozik; amely szobalyány pedig arszlánnal ismerkedik meg, az utóbb igen örömest nejévé lesz bármely drabantnak is – csak vegye. – Tekintsünk tehát a drabant-arszlánnő szerény hajlékába, melyet a külvárosok egyik szűkebb utcájának rozzantabb külsejű házában kell fölkeresnünk, mert a drabant fizetése csekély, de arszlánnő neje azért nem mondhat le hajdani szobalyányi díszes öltözésmódjáról, s inkább kész mindenben szükséget szenvedni, mint halandó részeinek fölcifrázásáról lemondani. Pillantsunk a szobába. Két ágyat látunk benne, két bölcsőt, egy rozzant asztalt, két szalmaszéket és öt ládát; mindegyik ágyban három némbert, az összetett ládákon kettőt s a földön hármat, és mindegyik bölcsőben két kisgyermeket, az asztalon egy nagy, tarka macskát, alatta pedig egy kis, tarka kutyát. A macska dudál, a kutya ásít, a némberek horkolnak, a gyermekek pedig görcsösen szopogatják összeaszott szájacskáikkal a piszkos rongyba kötött, vizes kenyérbélt, és örömest sikoltanának, ha erőtlenségök és a nagy dugasz ezen műtételt megengednék. A drabant maga, mint látjuk, nincs honn, hihetőleg éji őrködésre volt kirendelve. – Most mozogni kezd az arszlánnő az egyik ágyban, és parancsoló hangon szól:
– Hej, lyányok, hetet ütött már az óra, keljenek föl; ma vasárnap van, majd üres is lesz már a piac, mire összekászolódunk.
E szózatot minden zugban ásítás követi, s néhány ismételt biztatás után azok, kik a földön feküsznek, lerázzák magokról a szalmát, mellyel takaróztak vala, s bozontos fejöket fölemelik, s álmosan meresztgetik szemeiket az ablakra, melyen nyájas mosollyal kandikálnak be a napsugárak. Ezután nyújtóznak, az ásítást ismétlik, és álmaikat kezdik elmondani, mire az ágyban és ládákon fekvők is fölegyenesednek, és nagy figyelemmel fülelnek; utóbb pedig szinte elmondogatják álmaikat, melyek oly csodálatosan megegyeznek egymással a magyarázatra nézve, hogy mindnyájan igen sok jót és örvendetest vélnek a mai naptól reménylhetni. –
Ezen rövid jelenet után a földön fekvők fölkelnek, szalmájokat szépen összeszedik, s a két ágy alá dugdossák, hogy láb alatt ne legyen, és este ismét szolgálatot tegyen. Hely támadván ezáltal, a többi is fölkel, s az ágyak befödetnek: azután. egyet kivéve, mindnyájan a ládákon állnak s ezen egy gyorsan kisöpri a parányi szobát, minek bevégzése után öltözködéshez fog az egész csoport, s ha titkaikat elárulni akarnók, sokat mondhatnánk, miből kiviláglanék, hogy még az ily szegény sorsú némberek is használják a szépítés segédeszközeit, és koplalással is megtakarítnak egypár húszaskát, hogy segítsenek némileg ott, hol a természet kissé mostohának mutatkozott.
Ahelyett azonban, hogy titkaikat napfényre derítenők, mondjuk el inkább, hogy kik tulajdonképp e csodálatos háztartás tagjai.
Az arszlánnő, mint már tudjuk, nem szeret dolgozni, s e tekintetben a drabant-arszlánnő sem képez kivételt. Szolgálata idejében sok cseléddel ismerkedék meg, ezeknek tehát s ezek ismerőseinek, midőn szolgálatból kimaradnak, szállást ad parányi szobájában, mégpedig rendkívül csekély díjért; ezek azután különös hálából minden apró házi dolgait teljesítik helyette; ismételjük: hálából, mert ily szolgálaton kívül levő cselédeket mások tetemes büntetés terhe alatt csak egy hétig tarthatnak magoknál, de a drabant-arszlánnő mint hatósági hiteles személy természetesen nem áll e törvény alatt, s így nála hónapról hónapra is bátran tartózkodhatnak a bitang cselédek, sőt amit szolgálatuk alatt véletlenül találtak, azt ott legnagyobb bátorsággal tehetik le, s fordíthatják utóbb pénzzé, mert meg lehetnek előre is győződve, hogy a szállásadó arszlánnő pártfogása mellett minden kellemetlen kérdezősködéstől mentek fognak maradni. Ennélfogva tehát az arszlánnő nem dolgozik, s mégis oly szép mellékjövedelmecskének örvend, hogy szobalyányi öltözésmódját mindig fönntarthatja, s még a kávétól sem kénytelen elszokni; sőt mi több: férje asztalára minden héten legalább háromszor ízletes sültet adhat föl, vasárnap pedig lehető legnagyobb ünnepéllyel foglal helyet a színház karzatán. Ezenkül még más hasznokban is részesül, miképp azt rövid idő múlva látni fogjuk. –
És a gyermekek? Mi ezeket illeti, igen természetes, hogy nem az arszlánnő tulajdonai, hanem dajkaságban vannak nála. Társasági viszonyink egyik legmélyebb sebéről kell itt a köteléket kissé szellőztetnünk, mennyire célunk megengedi, melynél fogva sem szerfölött keserű, sem nagyon elbúsítók nem óhajtunk lenni. Vannak esetek, s fájdalom, eléggé gyakoriak, mikben lelketlen csábítók az egyszerű falusi hajadont, ki szolgálatba jő Pestre, egyetlen kincsétől fosztják meg, melyet a tudatlanság nem bír hatályosan ótalmazni a finom műveltség ravasz fogásai ellen. E gaztettek szerencsétlen áldozatai vagy a Dunába fojtják szégyeneket, vagy a szemérem isteni sugárát végképp kiirtják lelkekből, és oly undok pályára lépnek, melynek megnevezésével olvasóink füleit sérteni nem akarjuk. Ily boldogtalan anyák gyermekei ezek; ez anyók vagy szolgálatban állnak, vagy gondtalanul gázolnak előre a bűn fertőjében, s magoknál nem tarthatván gyermekeiket, néhány húszasért ily s ehhez hasonló házakba adják a szegény csecsemőket, hol elhanyagoltatás miatt néhány hét vagy legföllebb kevés hónap alatt meghalnak. Sorsuk szomorú, de talán mégis jobb, mint lenni fogna, ha nevelés nélkül, gyom gyanánt fölnevekedvén, utóbb bitón vagy pallos által kellene életöket végeznők! Forduljunk el ezen vérháborító képtől, melynek színezetét nagyon is gyöngén raktuk föl. –
Míg ezeket elmondottuk, azalatt a kis szoba lakosai felöltöztek, s mondhatjuk, hogy kontyuktól egészen lábokig ugyancsak meglátszott rajtok a vasárnap.
– Ki akar reggelizni? – kérdé nyájasan az arszlánnő, midőn kávéját az egyik némber behozá.
E csábító kérdésre azonban csupán egy felelt igennel, ki csak pár nap előtt állott ki szolgálatából, s így még két garast is könnyen költhetett reggelijére. A többi azonban nemmel válaszolt, gondolván, hogy egy darab száraz, fekete kenyér is lecsöndesítheti a gyomor alkalmatlan kiáltozását. Reggeli után ismét megszólalt az arszlánnő:
– Ki akar ebédelni?
Erre négyen feleltek igennel, kiknek hosszas keresgélés után végre csakugyan sikerült az ezen élvezetre megkívántató nyolc rézgarast az asztalra tenni. A többi ellenben majd ismét csak a száraz kenyérhez fog folyamodni.
Csodálatos! Szolgálatban oly válogatók a cselédek az ételben, s most mégis készebbek kenyér mellett időzni, mint minél előbb új szolgálatba állani?
Úgy van, az efféle arszlánnők magokhoz csalogatják a cselédeket, pénzecskéjöket lassanként magokévá teszik, végre pedig öltözeteik egy részét zálogban tartják, minden kölcsönadott forintért hónaponként csak két garast követelvén.
És kiállják ezek az ily zsarolást? Miért ne; legalább néhány hetet henyéléssel töltnek el. S ki meri őket ezért gáncsolni, miután művelt ember is oly rendkívül sok van, ki a földi boldogságot csupán a henyélésben keresi!
Az arszlánnő elvégzi reggelizését, csészéjébe s a tejescsuporba vizet önt, mind a kettőt jól kiöblögeti, a csecsemők dugacsát belemártogatja, ismét szájokba csömöszöli*, és kegyes arckifejezéssel kérkedik szomszédai előtt, hogy ő kávéval hizlalja kis kosztosait. –
Mindezek így s nem másképp történvén meg, a csecsemők lepedővel boríttatnak le, mely hajdan tiszta volt, hogy a legyek ne legyenek alkalmatlanságukra, s azzal az egész csapat eltávozik a kiskutyával együtt; csupán a macska hagyatik a jól bezárt szobában, mert, mert az semmiképp nem jut az arszlánná eszébe, hogy a macskák gyakran fojtották már meg a bölcsőben szendergő kisgyermekeket. De különben is ugyan mi kár érettök, hiszen az elég csekély tartáspénzt sem igen szokták az anyák pontosan fizetni, s szívökből örvendnek, ha ezen nyomasztó tehertől és gond alól fölszabadulnak; és ez igen természetes, mert hiszen ez nem gyilkosság, ez nem gyermekölés, ezért senkit nem fenyít meg a törvény! Mégiscsak jó ám az, ha van hely vagy intézet, hol az ily elhagyatott gyermekeknek lélekismeretes gondjokat viselik; de hiába, nem lehet mindenről egyszerre gondoskodni, mert az agarak drágák, a lovak drágák, az édes kalandok pedig még drágábbak. –
De ugyan hová mentek a kis szoba lakosai? Az arszlánnő piacra, s egyik lakosnéja bizalmasan viszi utána a kosarat; a többi pedig templomba, mészárszékbe vagy szinte piacra, hol a szolgálatban levő cselédeket kiállásra buzdítgatják, igéző színekkel föstve a szabad, független élet örömeit, kéjeit.
Az ebéd oly nagyon hasonlít a reggelihez, hogy részletes leírásával nem akarjuk szíves olvasóinkat fárasztani, s azért egyetlen ugrással azonnal a délutánra térünk, mert akkor veszik csak igazán kezdetöket ezen némberek örömei. –
Az asztalt tisztára törlik, a néhány darab cserépedény megmosását a kutya és macska tiszta nyelvére bízzák, öltözködnek, a szagos olajat és vizeket nem kímélik, s a nemzetiszínű kis napernyőket az ágyra teszik. Gondolják talán némelyek, hogy hazafiságból vásárolnak ily napernyőket e némberek? Oh, nem; csupán azért, mivel ezek mindenek közt legolcsóbbak. És mért legolcsóbbak? Mert e színekből legtöbb kelme készül jelenleg, minthogy a német lovagművész, cseh majomkomédiás és moszka medvetáncoltató is nemzeti színekkel díszesíti már deszkabódéját nemzetiségünk nem csekély előmenetélére és szép magyar hazánk nem kis fölvirulására. –
A templomok tornyain hármat kong az időnek ércnyelve, s a kis szoba ajtaja megnyílik, s először is a legnagyobb pontossághoz szoktatott pattantyús közlegény jelenik meg, ezt nyomban követi a bakancsos dobos, és kevés pillanat múlva a kovács, lakatos, asztalos és szabólegények is belépnek ünnepi öltözetökben, mert tudnunk kell, hogy kiválólag ezek azok, kik legtöbb rokonszenvet táplálnak érzékeny kebleikben az ily némberek iránt. Most a szó teljes értelmében annyira tele volt a szoba, hogy mozdulni is alig lehetett. A nagy társaság tehát elindult, miután az arszlánnő vonakodása legyőzetett, s a négy csecsemő ismét a macska gondviselésére bízatott.
És ugyan hová mennek? Hogy mulatni mennek, annyi bizonyos, de hová? Erre már csakugyan nehéz a felelet. Azonban e föladat megoldását is megkísértjük. Van Pestnek egy külvárosa, melynek még nincs neve, e külvárosban van egy utca, vagyis tulajdonképp csak sikátor találtatik, melynek szinte nincs még neve, s ezen utca végén kert fekszik, mely Udvardy-kertnek neveztetik, melyben hat krajcár belépti díjért a paradicsom minden örömeit élvezik a mesterlegények, pattantyúsok és dobosok; a némberek ellenben belépti díj nélkül részesülnek e kéjekben, s csak örömittas mosollyal fizetnek.
Ezen pesti paradicsomhoz két út vezet; az egyik nagyon hosszú és rendkívül poros, a másik ellenben valamicskével rövidebb, de irtózatosan szagos, mert bűzhödt csatorna mellett és káposztásföldek közt vonul el. Társaságunk ezen utóbbi utat választá, mert alig várhatja már a mulatság özönét; s különben is, a csatorna mellett szökdécselő patkányok kedélyes játéka igen elmés beszédekre szolgáltat tárgyat, sőt ijedelemre is, midőn azután szorosan a vezető karjához lehet simulni anélkül, hogy ezt valaki botrányosnak mondhatná.
Ah, harsog már a zene, s embereink gyorsítják lépteiket, mert szívök majd kiugrik már keblökből. Végre belépnek a kisajtón, és egyenesen a deszkabódéba rohannak, hol a keringőt már javában járják. Társaságunk azonnal táncra kerekedik, csak az arszlánnő marad állva az ajtó mellett, mert neki nincs párja; ámde azért nem kell sokáig várakoznia, mert egy másik, hozzá mindenben egészen hasonló arszlánnő megszólítja őt, s ketten azonnal merész ugrásokkal a táncolók közé vegyülnek. Hogyan, két asszony? Igen, és ugyan miért nem? Íme, amott két termetes mészároslegény vágtat együtt előre, s csakoly jól mulat, mintha a legderekabb szakácsnéval táncolna; sőt vannak férfiak és némberek, kik egyedül járják, s ezen kitűnő ügyességökért zajos tapsokban részesülnek. Selyemruha, lobogó fürtök, kopott kartonszoknya, lecsüngő szalagos haj, bársontopán, piros csizma, fekete frakk, szennyes ingujj, mindezek a legtarkább vegyületben láthatók egymás mellett, s végre az arszlánnőnek számtalan táncosa akad, mert annyira uralkodik e díszes körben a lovagiság dicső szelleme, hogy a hatalmas tímárlegénytől egészen az összetöppedt szabóinasig legnagyobb buzgalommal vetélkedtek mindnyájan lovagi szerepet játszani az elhagyatott hölgyek mellett. Ezenkül a lakosnék lovagjai is kötelességöknek tarták a háziasszonyt tiszteletből megforgatni, s így nagyon természetes, hogy az arszlánnő többet táncolt, mint bárki az egész nagyszámú gyülekezetben.
Most vége szakadt a keringőnek, s embereink lihegve törlik le homlokukat; de künn a zene még folyvást harsog, s ők mindnyájan odarohannak, és ismét a táncolók sorába vegyülnek. Ez ám még a mulatságos látvány! Egyölnyi széles padozat van a kert közepén egylábnyi magosságra a földből kiálló facölöpökre szegezve, mely meglehetős nagyságú kört képez. Ezen egyölnyi padozaton legalább ötven pár vágtat, és valóban nagy mesterség kívántatik arra, hogy ezen keskeny táncösvényről le ne zuhanjanak a gyepre; ami egyébiránt igen gyakran szokott megtörténni, mi azután rendesen nagy hahotát és rendkívüli mulatságot okoz.
De a tagok kissé lankadni kezdnek, s társaságunk hosszú asztal mellett foglal helyet, és a lovagok mindent hozatnak, ami jó és drága, még a rántott csirkének sem szabad hiányzani. Az arszlánnő nagyon szabadkozik ugyan, hogy nem éhes, de udvariságból mégis derekasan használja fogait. Ezalatt a padozaton egy elmés csizmadialegény igen kellemesen mulattatja a kerti vendégeket, mindenekelőtt egy iccés üveget szorít fogai közé, és táncolva nyeli le tartalmát, mi általános bámulást gerjeszt; azután kezeivel a padozatra ereszkedik, és ugatva táncolja körül az egész kört, mely rendkívüli műtétele által oly roppant lelkesülést gerjeszt, hogy egyhangúlag az est arszlánjává kiáltatik ki, min egy monori szolgáló annyira elérzékenyül, hogy szíve bizonyosan örökre odavan.
Eközben sötétedni kezd, és a lámpák meggyújtatnak, s a mulatság növekedő zajjal folytattatik. De mit látunk, a pattantyús még fagylaltat is fizet; úgy van, valóságos fagylaltat! Fagylaltat, mely oly hideg, mint a jég! A dobos és többi legények böcsületök legérzékenyebb részét érzik megtámadtatva, és – ők is fagylaltat fizetnek. Ez ám az élet! – De hát ez ugyan mit jelent? Néhány úr, mégpedig valóságos úr sétálgat a táncolók és csemegézők körül, hosszú tekintetekkel méregetve a némbereket. Ugyan miképp és mi okból vegyülhetnek ily társaság közé? Alkalmasint cselédet keresnek, mivel tudják, hogy ez a szolgálaton kívül álló cselédek vasárnapi gyűlhelye. Lássuk csak.
Néhány mesterlegény gyanúsan csoportozni kezd, és ily szavakat hallat:
– Nem vetted észre, hogy méregetik ezek az urak a lyányokat?
– Különösen Rózsit és Katit kerülgetik.
– Meg Jucit.
– Szeretném hátukat megpuhítani.
– Mit keresnek itt böcsületes emberek közt.
– Szólítsuk meg őket.
– Okosan mondod. Mit akarnak itt az urak?
– Mi gondjok rá?
– Micsoda? Az urak nem táncolnak, nem esznek, nem isznak, hanem csak a lyányokat bosszantják szemeikkel.
– Micsoda szemtelenség ez?
– Szemtelenség? Hohó, édes jó urak, mármost azt mondom, hogy kotródjanak innen, mert különben…
– Micsoda? Hej! Nincs itt drabant?
– Drabant? Na, csak az kellene még.
Most a mesterlegények mindinkább szűkebb kört képeztek az urak körül, mindinkább összeszorultak, ökleiket nagy jelentőséggel rázák, fenyegető hangokat harsogtattak, s az urak végre, nem csekély meglepetésökre, csak azt vették észre, hogy fülig evickélnek az utcai porban, s egész testökön bizonyos tompa zsibbadtság terjedett el, mit, ha homályos emlékezetők nem csalá meg őket, alkalmasint a felbőszült mesterlegények ökleinek kelle tulajdonítniok. Hogy ezek után nemigen lehete kedvök a kertbe visszatérni, az nagyon természetes. Mivel pedig ők ily rútul megjárták az ártatlan célú cselédkereséssel, tehát alkalmasint meg fog a szíves olvasó bocsátani, ha mi is csöndesen eltűnünk a kertből, nehogy igénytelen kandiságunk bennünket is ily veszélyes hínárba juttasson. Eszerint tehát nem szólhatunk az éj többi örömeiről, nem hallgathatjuk ki az érzékeny keblűek édes ömlengéseit a nem annyira illatos, mint poros lugasokban, mikben a kemény falócákat is illatos bársonpázsittá varázsolhatja a bűvös erejű lángképzelődés, és nem örvendhetünk az egyszerű néposztály ártatlan, édes örömei fölött.
Annyit mondhatunk csak tehát, hogy a legénység csupán akkor távozik e kertből, midőn már utolsó fillérének is szerencsésen nyakára hágott, mi őt koránsem búsítja, mert hiszen jövő vasárnapig ismét megtelik zsebe, s akkor azután ismét teljes erejéből örvendhet az élet édes gyönyöreinek. A történeti igazság kedveért azonban meg kell még jegyzenünk, hogy sokan késő reggelig mulatnak ezen kertben, s akkor azután igen szomorú sorsra jutnak; mert akkor hatalmas hajdúcsapat jelenik meg, s városházba kísérik a dőzsölőket. Ott szigorú szemle tartatik fölöttök, s a mesterlegények, kik ellen kisül, hogy nincs állandó műhelyök, és a némberek, kik régóta nem állnak szolgálatban, irgalom nélkül utasíttatnak ki a városból, mégpedig többnyire a Kecskeméti utcán. És mi lesz ezen szerencsétlenekből? Félóra múlva a Kerepesi utcán* ismét visszatérnek, és kedvök szerint folytatják víg életöket.
Hát az arszlánnő? Oh, ez tudja már az efféléket, s elég jókor hazatér védenceivel, s minden bántalom nélkül folytatja víg és jövedelmes életét. Közte és a másik két arszlánnő közt tehát csupán azon egy lényeges különbség uralkodik, hogy amazok végre többnyire csődület alá jutnak, imez ellenben kis vagyonkát gyűjt magának; igaz, hogy nem a legegyenesb úton s mások tetemes kárával; de ez már többnyire rendes folyása a világnak, s azért hiában iparkodnánk ellene kikelni, bármily hathatós szónoklatra erőködnénk is fakadni. – Végszavainkat tehát csak ezekben összpontosítjuk: az ember maradjon minden helyzetben ember; ne iparkodjék magát arszlánkodás, vagyis naplopás által állattá aljasítani; teljesítse híven osztályának kötelességeit; az örömeket pedig csak emberi módon élvezze, mennyire azt tudniillik az erőnek új munkásságra ébresztése kívánja, s ne használja azokat minden lelki és testi tehetségeinek eltompítására.
