Itt a csirkevásár; midőn ezt mondjuk, akkor tulajdonképp azt akarjuk mondani, hogy azon szekerek hosszú sora előtt állunk, miken mindenféle aprómarhán kívül tojást és vadat árulnak a közel helységekből, s itt-ott keréknyi nagyságú kenyereket is, miken legalábbis három napig küzdhet kilenc éhes csizmadialegény.
Tekintsünk kissé körül, s alkalmasint nem fognak szemeink unatkozni.
Íme, ezen öregúr két pár kappant s egy pár ludat vásárlott, mert, mint ő hiszi, rendkívül olcsón jutott hozzá. Öltözetéből s magatartásából ítélvén, nyugalmazott tisztnek vagy tőkepénzesnek kell őt tartanunk, ki gyomrát és forintocskáit egyenlően tiszteli, mert a vásárlott pecsenyénekvalót maga cipeli haza. Ezen takarékossága miatt rá fognak ugyan a hídnál kiáltani a pénzszedők:
– Hej, fizessünk!
Ámde ő büszke öntudattal válaszoland:
– Nemesember vagyok; mégsem ismernek kendtek?
És bántalom nélkül fogja útját folytatni, megvetve a balgák kacaját, mely utánahangzik, éspedig méltán; mert a kacagók alkalmasint száraz kenyeret fognak enni, míg ő legalábbis félarasznyit hízik a kövér pecsenyétől.
Azon mosolygó arcú és terjedelmes testű polgár alig fér már egylovas kasszekerén, annyira meg van rakva mindenféle élelmiszerekkel. Hasznos polgár ez, mert sok embernek ad munkája után kenyeret.
Ej, mily csinos menyecske ez itt a virágos szalmakalapban és kék selyemruhában; ah, ennek karjára már csakugyan nem illik ám a kosár. Talán szerfölött fösvény új menyecske, és így akarja magát kitüntetni?
Oh, nem, csak szakácsné! Ő azt gondolja, hogy bérével szabadon rendelkezhetik, s azért kedve szerint cifrázgatja magát, nem gondolva arra, hogy legkisebb betegség esetén is tüstént kórházba kell majd vándorolnia, s végnapjait alkalmasint koldulva fejezendi be.
Ott alkalmasint furcsa vásárlás fog történni, mert nagyon kellene csalatkoznunk, ha azon szerfölött egyszerű öltözetű kancsal asszony rendkívül tiszta célból közelítne a kocsihoz. Lássuk és halljuk, hogy mit csinál, és mit szól.
A kocsi előtt vénasszony kucorog férje subájában a borító mellett; a kancsal asszony két igen kétes külsejű némber kíséretében, kik mögötte maradnak, a borítóhoz lép, és kellemetlen orrhangon szól:
– Jó napot, anyjok.
– Fogadj isten!
– Kövérek-é a kappanok?
– Olyanok, mint a hájfalat, csillagom.
– Lássuk csak.
– Itt van két pár.
– Nemigen nehezek.
– De bizony lúdnak is beillenének.
– Mi az ára párjának?
– Egy tallér.
– Micsoda?
– Csupa drága szemmel éltek ezek, nemzetes asszonyom.
– Lássunk csak még két párt.
– Itt van.
– Na, nézzék, minő könnyűk.
Most két párt a mögötte álló kétes külsejű némbereknek nyújtott, míg maga a másik két párt emelgeté, és nem győzé eléggé ócsárolni, miben említett segédei is derekasan támogatók őt.
– Anyjok, hát ha mind a négy párt megveszem?
– Egyetlen batkával sem adhatom olcsóbban, csillagom, úgyis a kocsibérem sem kerül most ki.
– Na, itt van, vegye hát vissza.
A vénasszony vissza akarja a két pár kappant venni, de a kancsal asszony kicsúsztatja kezeiből, s mind a négy állat futásnak ered. Legalábbis hat rongyos fiú, kik csupán ez okból ácsorognak e helyen, azonnal utánok rugaszkodik, s lezavarja a Duna partján a kappanokat, hol körömre kerítik azokat, és eltűnnek velők.
Hát a kancsal asszonyból mi lett?
Ő az ily zavart ügyesen tudja használni, s elvesz a sokaság közt, a legközelebb utcasarkon pedig a kétes külsejű két némberrel találkozik, kik nem mások, mint nála tartózkodó szolgálat nélküli cselédek, és az elorzott két pár kappannal hazafelé ballag. Ily jelenetet minden hetivásári napon láthatni, s a szegény együgyű földmívelő ily esetben azután egész csekély nyereségét elveszti.
Hát azon sovány úr ugyan mit keres a kocsik hátulja körül? Talán csak nem akar lopni? Oh, nem, hiszen szolga van vele iszonyú nagy bőrszatyorral. Ah, mindjárt megtudjuk, mit keres. Egy paraszt hozzásompolyog, és meghitten üdvözli az ismeretlen urat.
– Jó reggelt, korcsmáros úr!
– Adjon isten, atyafi! Hát van-é?
– Van bizony! A nagy hőség sok kárt okozott.
– Lássuk hát hamar.
– Itt van nyolc pár csirke, hat pár kácsa és öt pár liba.
– Na, földi, nincs időm hosszas alkudozásra, itt van három pengő forint.
– Ezüstben?
– Igen hát.
– Isten neki, legalább nyele kerül meg a veszett fejszének.
– Minden jót, atyafi.
– Hasonlóképpen.
Ugyan miképp vásárolhatott ily rendkívül olcsón a korcsmáros? Hiszen ezen sok baromfi legalábbis tíz pengő forintot ér meg!
Úgy van, de csak – élő állapotban. Azonban a tikkasztó hőség megfosztá őket ártatlan életöktől, következésképp igen természetes, hogy becsök nagy csökkenést szenvedett, ámbár a korcsmáros szintoly drágán fogja azokat föltálalni vendégeinek, mintha legegészségesebb állapotban vásárlotta volna a szerencsétleneket.
De ugyan lehetséges-é ez?
Kérjük a szíves olvasót, méltóztassék valamely nyári kedden vagy pénteken a Duna partján végigsétálni, és saját élő szemeivel fog állításunk igazságáról meggyőződhetni.
[…]
Hát itt minő új jelenet fejlik ki előttünk?
Ah, most az úgynevezett lacikonyhák előtt állunk, s ezek csakugyan nagymértékben érdemlik meg figyelmünket, mert itt a nagy hírű két garasos eszme* nemcsak papíron áll, hanem minden vitatkozás nélkül egyenesen mind a két lábával egyszerre az életbe lépett. Itt minden csak két garas. Akinek két garas van zsebében vagy kezében, az itt minden vágyait kielégítheti.
Ti nehéz hitű politikusok, kik megátalkodott makacsságtokban azt hiszitek, hogy a két garasos eszmét nem lehet életbe léptetni, ám ne sajnáljatok idefáradni, tekintsétek meg a lacikonyhát, és bensőleg pirulva meg fogtok arról győződni, hogy e dicső eszme máris virágzásnak indult az élet leggyakorlatibb mezején. Amit pedig itt kicsinyben, minden vitázás és kifakadások nélkül, oly könnyen gyakorlatba lehete hozni, azt bizonyosan nagyban is foganatosíthatni, mihelyt eléggé megszilárdul rá az akarat. Tehát csak akarjunk, uraim, és szép hazánk bizonyosan követni fogja a lacikonyhák példáját. –
De tekintsünk körül, s lássuk, hogy micsoda tulajdonképp a két garasos igének ezen megtestesülése, vagyis a lacikonyha?
Először is meg kell jegyzenünk, hogy a lacikonyha is háromféle, mint a politika; tudniillik: hideg, lágymeleg és forró, s valamint a politikában, úgy itt is hiányzik még azon józan közvetítő, mely e háromnak túlságaiból negyedik tökéletest tudna alkotni. Lássuk egyenként.
A hideg lacikonyha nyolclábú gyékénysátor alatt van fölállítva, s benne pékkenyér, augsburgi kolbász, sajt és pálinka árultatik; kenyér, pálinka s egy darab sajt vagy kolbász összesen két garas. Valamint a közönös hideg politikus többnyire csak kárt okoz, vagy legalább hasznot nem hajt, úgy e hideg reggeli is ártalmas; a pálinka eltompítja az elmét, a pékkenyér fölfújja a gyomrot, a sajt savanyt hagy maga után; hogy pedig az augsburgi eléggé ártalmas*, azt minden politikus tudja, ki a hírlapokat olvassa.
Miután most egyik szélsőségből másikba szokás rohanni, tehát lássuk tüstént a forró lacikonyhát. Nagy bádogfazekak és zsemlyehalmazok tűnnek szemeinkbe; a fazekak szörnyen gőzölögnek, mint a túlhajtó politikusok; és ugyan mi van bennök? – részint fekete, részint fehér lé; az előbbit a könnyen hivők kávénak, imezt pedig tejnek nevezik, ámbár a fekete lé csak cikória, a fehér pedig vízzel s hamuzsírral föleresztett tej. De azért bízvást kávénak és tejnek nevezhetjük e két valamit, mert hiszen a forró politikának is elvtelenség az elve, és céltalanság a célja. S ezen jó kávéból, tejesen vagy feketén, nagy ibrikkel adnak cukrosan és zsemlyével együtt két rézgarasért.
Most jő a lágymeleg lacikonyha, melyet a politikai világ azon töredékéhez hasonlíthatni, mely azzal szeret magának hízelegni, hogy mindig középúton jár, ami magában jó lehet ugyan, de mégsem mindenkor; mert jól tudjuk, hogy esőzés után éppen a középút szokott legsárosabb lenni, s ha ezt tudjuk, akkor azt is tudnunk kell, miképp a politikai világban többnyire annyi a vizenyős, hogy minden pillanatban zápor kerekedhetik belőle, következésképp kifogyhatlan a sár. De hagyjuk a hasonlítást, és tekintsünk a magosból a földre is. Mindenekelőtt néhány termetes vénasszonyt pillantunk meg óriási fakanállal kezekben. Előttök nagy valamik vannak abrosszal beterítve, mely hajdan fehér vala, most azonban sárgaságban látszik szenvedni; ha ezen abroszt félrevonjuk, alatta pokrócot pillantunk meg, mely annyira meg van az idő vasfoga által rongáltatva, hogy alkalmasint már gyermekkorában is rajta játszogatott a kérdéses vénasszony; ha pedig ezen elnyűtt pokrócot is félrevonjuk, akkor hajdani ponyva szomorú maradványaiba ütköznek szemeink, s csak ennek eltávolítása után szemléljük egész valódiságában a nagy valamit, mely sem több, sem kevesebb, mint kétfülű óriási fazék, melyből legalábbis hatvanfontos golyókat lehetne lődözni. Ily fazék rendesen négy áll egymás mellett: az egyik laskalevest foglal magában, a másik fontos gombócokat, a harmadik töltött káposztát, a negyedik pedig túrós csuszát. És ez mind pompásan van elkészítve, sőt mi több, a levesben még valóságos sáfrányt is látunk úszkálni. Ezen finom ételekből nagy tányérral két garasért szolgálnak, s még oly darab házikenyeret adnak hozzá, hogy bizonyosan eltörné az ember lábát, ha véletlenül ráejtené. […]
Innen néhány lépésnyire haladván, a hajóhídhoz érkezünk, a rongyos és divatos öltözetű naplopók e kedvelt tanyájához. Mi az elsőket illeti, azoknak látása valóban borzadályt okoz. Apró gyermekek, fölserdült lyányok, ép férfiak s asszonyok és remegő vének iszonyt gerjesztő csoportozatokat képeznek, részint földön heverészve, részint álmosan állongálva. A gyermekek szülőik bűneinek viselik letörölhetlen nyomait magokon, míg a felnőtteken emellett saját kicsapongásaik bélyegét is láthatni. Éhség és nyomor, bűn és elvetemültség tekint ki minden szemből; s ezen emberek munkára várakoznak most, miután a híd hajóiban vagy titkos működésekben tölték el az éjszakát. Meddig egyetlen falat kenyerök van, addig semmi árért nem vállalnak munkát, s midőn végre szilaj éhség gyötri őket, fél napig legnagyobb megerőtetéssel is készek dolgozni, csak hogy a nap másik részét henye szájtátással tölthessék el. Eközben a gyermekeket koldultatják, s ha lehet, apró lopásokra használják, mitől magok sem irtóznak, mihelyt veszély nélkül gondolják azt eszközölhetni. Állandó munkára egy sem szegődik el, mert ettől annyira irtóznak, hogy készebbek inkább éhséget szenvedni vagy börtönbe jutni, mint magokat böcsületes szolgálatra szánni, mely fél napnál tovább tart.
És kik ezen szerencsétlen emberek? Honnan veszik származásukat? Erre nagy részben talán magok sem tudnának felelni, mert sokan közőlök gyermekségök óta tanyáznak már e helyen, s most deres szakáll tövisezi körül arcaikat. Egyébiránt terhek hurcolására használtatják magokat, mikkel néha-néha, nagyobb tolongásban, igen ügyesen el tudnak tűnni. Ily esetben azután a külvárosi föld alatti korcsmák valamelyikébe menekülnek, hol egypár hétig vagy napig a préda minősége szerint kényelmes dőzsölésnek engedik át magukat. A rendőrség gyakran csapatonként hurcoltatja ki őket délelőtt a városból, ámde estefelé egyenként visszasompolyognak, és nyomorú életöket korábbi elszántságukkal folytatják, míg végre börtönbe kerülnek, mi rájok nézve, főképp télen, valóságos jótétemény. Javítsa meg őket a gondviselés!
Ami a divatos öltözetű naplopókat illeti, ezek nem oly ártalmasok talán, de a megvetést talán még nagyobb mértékben megérdemlik, mint a rongyosak, kiket legalább nevelési hiánnyal menthetni némileg. Ezen urak és uracsok, székes szájú* ifjoncoktól kezdve szürke őregekig, reggeltől estig valóságos ostromállapotban tartják a hajóhíd elejét, s alig bírnak annyi időhöz jutni, hogy déltájban falatozni mehessenek.
És ugyan mivel töltik el az időt?
Erre nehéz válaszolni, mert ugyan mit csinál az, ki semmit nem csinál? Vázlatban mindazáltal mégis megkísértjük működéseik leírását. Mindenekelőtt a vámszedők vaskos ötleteiben gyönyörkődnek mi ezeket természetesen még vastagabb kifejezésekre buzdítja; mert a tetszés nyilvános jelei nemcsak a politika hőseinek, hanem még a vámszedőknek is nagy örömet okoz, minélfogva némi rokonság uralkodik köztök, mit bizonyosan senki nem fog kétségbe vonni, ki előtt a mai pokrócos modor csak félig-meddig is ismeretes. Ezen gyönyörű szellemi mulatság után rögtön a rágalmazás következik, mégpedig karöltve a szemtelenséggel, mely egyetlen hölgyet sem hagy pirító megjegyzések nélkül tovahaladni. Ezután a hírkoholás jő, minden naplopó legalábbis egy újdonságot tud, s ezt annyira űzik-fűzik, hogy végre minden parányi cserebogárból huszonnégy fejű sárkányt csinálnak, mely minden pillanatban elnyeléssel fenyegeti Budapestet.
S mely osztályhoz tartoznak tulajdonképp ezen uracsok és urak?
Általánosan véve a herék osztályába, külön tekintve pedig, van ott kézműves, ki ácsorgás és korcsma közt osztja föl idejét, s lassanként tönkrejut; van kereskedő, ki minden három évben rendes bukást hirdet, s mégis folyvást kétgarasos szivart füstölget, s kezeit zsebbe dugva éldegél; van fiatal orvos, ki arra fülel, hogy ugyan nem panaszkodik-é valaki hasrágás miatt, melyen ő oly könnyen tudna segíteni; van ügyvédke, ki pör után szaladgál, de egyet sem talál; van hajhász, ki mindenben segíthet, ha valakinek kedve van koldusbotra jutni; van uzsorás, ki száztól százért* legismeretlenebb embertársát is tiszta örömmel segíti ki a hínárból; szóval bármire van is szükséged, tisztelt olvasó, csak menj a napnak bármely órájában a hídfőhöz, és mindent föl fogsz találni; annyit azonban mondhatunk, hogy jól vigyázz magadra, ha veszélyes hínárba nem kívánsz jutni; mert a munkásságot kerülő, bámész ember nemcsak henyeségre, hanem egyúttal mindig rosszra is hajlandó.
De hagyjuk el a korcsokat, kik végre nagyon is keserű észrevételekre találnának bennünket fakasztani, s menjünk tovább.