Az itt elmondandó esetre egy hölgy hívta fel a figyelmemet, aki a pszichoanalízis törekvései felől jól van tájékozva.
A most ötéves Árpádról van szó, ki hozzátartozóinak egybehangzó állítása szerint három és fél éves koráig testileg-szellemileg jól fejlett, ép fiúcska volt, folyékonyan beszélt, és szavai élénk értelemről tanúskodtak.
Egyszer csak megváltozott mindez. A gyermek hozzátartozói 1910 nyarán egy osztrák fürdőbe utaztak, ahol ezúttal is az előző évben bérelt lakásban helyezkedtek el. Alighogy megérkeztek, a fiú egész lényében különös módon átalakult. Régebben élénk figyelemmel kísért a házban és a ház körül minden olyan eseményt, ami egy fiúgyermek érdeklődését lebilincselheti; most csupán egy dolog kezdte érdekelni: a nyári lak baromfiudvara. Már kora reggel a szárnyasokhoz sietett, kifogyhatatlan érdeklődéssel szemlélte őket, utánozta hangjukat és mozdulataikat, s visított és sírt, ha a baromfiudvarból erőszakkal eltávolították. Ám ha távol volt sem tett egyebet, csak kukorékolt és gágogott, órákig szakadatlanul. A hozzá intézett kérdésekre is állati hangokon felelt, és így az anyja komolyan aggódott, hogy a gyermek elfelejt beszélni.
Árpádka különcködése az egész nyaralás alatt megmaradt. Mikor Budapestre visszatértek, ismét kezdett ugyan emberi nyelven beszélni, de beszéde is kizárólag kakasok, csirkék, tyúkok, legfeljebb még libák és kacsák körül forgott. Rendes, napjában számtalanszor megismételt játéka a következő volt: Újságpapirosból kakasokat és csirkéket gyártott, megvételre kínálta őket, majd a vízvezetéki csap alá tartotta, és valamely késnek kinevezett tárggyal, rendszerint egy lapos seprővel, lemetszette a nyakukat, teljesen úgy, ahogyan ezeket a dolgokat a szakácsnőtől látta volt. Ezután mutatta, hogyan vérzik el a tyúk, s hangjával és mozdulataival mesterien utánozta a levágott baromfi haláltusáját. Ha udvarukban szárnyast kínálnak vételre, Árpádka menten izgatott lesz, ki-be szaladgál az ajtón, s nem nyugszik, amíg anyja nem vásárol belőle. Nyilvánvalóan az a vágya, hogy a vásárolt állatok vágatásánál jelen lehessen. Az élő szárnyastól ellenben nagyon fél.
A szülők számtalanszor megkérdezték a gyermeket, hogy miért fél úgy a baromfitól, mire Árpádka mindig ugyanazzal az elbeszéléssel felelt. „Egyszer a baromfiketrechez mentem – szokta ilyenkor mesélni –, belevizeltem, és akkor egy sárga (sokszor azt mondja, barna) tollazatú kakas (vagy kappan) hozzám ugrott, ide beleharapott,* és Ilona (a szobaleány) kötötte be a sebemet. Azután úgy levágták a kakas nyakát, hogy megdöglött.”
A szülők valóban visszaemlékeznek erre az eseményre, mely akkor történt, mikor első ízben nyaraltak volt az említett fürdőhelyen. Árpádka ekkor mindössze két és fél éves volt. Anyja hallotta, hogy a gyermek rettenetesen sivít, s a szobalány azt mondta, hogy egy kakastól rémült meg, mely a gyermek pénisze után kapott. Ilona szobalány már nem szolgál a családnál, és így nem volt megállapítható, hogy a gyermek ekkor valóban megsérült-e, vagy – amint anyja emlékszik – csupán megnyugtatásul alkalmazták-e nála a kötést.
A dologban az a különös, hogy ennek az élménynek az utóhatása csak egy évig tartó lappangási idő múlva – az említett második nyaralás kezdetén – következett be a gyermeknél, akivel időközben semmi olyan dolog nem történt, amire hozzátartozói a szárnyassal szemben tanúsított különös érdeklődését és félelmét visszavezethették volna.
Ennek dacára azt a pszichoanalitikai tapasztalatokkal kellőleg igazolt kérdést intéztettem a szülőkhöz, hogy a lappangási idő alatt nem fenyegették-e meg a gyermeket – a vele való játszadozásáért – genitáléja levágásával. Kelletlenül azt válaszolták, hogy a gyermek ez idő szerint (ötéves korában) valóban játszik a nemi szervével, sokszor büntetik is érte, „az sem lehetetlen”, hogy valaki „tréfából” a levágással megfenyegette; való az is, hogy a fiúnak már régebben megvan ez a rossz szokása, hogy azonban az említett lappangási idő alatt is megvolt-e már, arra nem emlékeznek.
Az alábbiakból kiderül, hogy Árpádka valóban nem maradt ment ettől a fenyítéktől, és így megmaradhatunk annál a feltevésnél, hogy a gyermeken a közben átélt fenyegetés következtében vett erőt oly hatalmas izgalom, mikor viszontlátta első, ugyancsak pénisze ellen irányult, szörnyű élménye színterét. Nem zárhatjuk ki természetesen azt a másik lehetőséget sem, hogy már az első rémület keletkezésénél szerepelt egy korábbi kasztrációs fenyegetés, míg a viszontlátás izgalmát a libido időközbeni növekedése idézte elő. Az időviszonyok – sajnos – már nem voltak kellőleg rekonstruálhatók, és így be kellett érnünk azzal a valószínűséggel, amit erre az oki összefüggésre vonatkozólag a rendelkezésünkre álló adatok nyújtanak.
A gyermek személyes vizsgálata semmi feltűnőt vagy rendellenest nem eredményezett. Szobámba léptekor a szerte fekvő apró műtárgyak közül tüstént egy bronzból való fajdkakas ragadta meg a figyelmét, odahozta hozzám, és megkérdezte: „Nem adod?” Papírt és irónt adtam a kezébe, mire rögtön egy kakast rajzolt. Ezután elmeséltettem vele a kakassal való esetét. Ám ez már untatta, és a játékhoz akart visszatérni. A közvetlen pszichoanalitikai vizsgálat nem volt a gyermeknél keresztülvihető, be kellett érnem azzal, hogy megkérjem a fiúcska esete iránt érdeklődő hölgyet – aki mint a család ismerőse és szomszédja, a fiút órákon át megfigyelhette –, jegyezze fel különös cselekedeteit és mondásait. Annyit mindenesetre magam is megállapítottam, hogy Árpádka jó eszű és nem tehetségtelen gyermek, noha képességeit és érdeklődését teljesen lekötik a baromfiudvar lakói.
Pompásan gágog és kukorékol, hajnalban hatalmas kukorékolással ébreszti fel családját, mint egy valódi Chanteclair. Zenei hallása is van, azonban mindig csak olyan nótákat énekel, melyekben tyúk, csirke vagy más hasonló fordul elő. Különösen szereti ezt a népdalt:
„Debrecenbe kéne menni,
Pulykakakast kéne venni”,
továbbá:
„Jer velem csibikém, jer, jer, jer.”
és ezt:
„Ablak alatt három csirke,
Kettő kakas, egyik jérce.”
Mint említettem, ügyesen rajzol is, de mindig csak hosszú csőrű madarakat. Látjuk tehát azokat az irányokat, melyekben Árpádka a baromfi iránti kóros erősségű érdeklődését átszellemíteni törekszik. Szülői, miután tilalmazásukkal semmire sem mentek, végül is belenyugodtak kedvtelésébe, és különböző, törhetetlen anyagból készült játékmadarakat vásároltak neki, melyekkel mindenféle fantasztikus játékokat űz.
Árpádka általában víg kedélyű fiú, ha azonban rászólnak vagy megütik, felette dacos. Sohasem sir, soha nem kér bocsánatot. Jellemében, e tulajdonságain kívül félreérthetetlenül neurotikus vonások nyomait is találjuk. Ijedős, sokat álmodik – persze szárnyasokról –, és gyakran alszik nyugtalanul. (Pavor nocturnus?)
A fent jelzett hölgy feljegyzései mindenekelőtt arról tanúskodnak, hogy Árpádka szokatlan kedvvel fantáziál szárnyasok kegyetlen kínzásáról. Rendes játékáról – melyben a vágatást utánozza – már megemlékeztem; pótlólag még felemlítem, hogy „baromfiálmaiban” is többnyire döglött tyúkokat és kakasokat lát. Jellemző mondásai közül ideiktatok nehányat:
„Szeretnék egy megkopasztott élő kakast – mondja egyszer –, aminek se szárnya, se tolla nincs, csak taraja, de azért járni tudjon.”
Máskor, amikor a konyhában játszik a szakácsnőtől éppen levágott kakassal, hirtelen beszalad a szobába, a toilette-asztalka fiókjából kihoz egy sütővasat, és így kiált fel. „Most kiszúrom a döglött kakas vak szemét.”
A szárnyas levágatását valósággal ünnepli. A levágott állatok körül óráig tud a legnagyobb izgalommal táncolni.
Valaki azt kérdezte tőle, a levágott kakasra mutatva, hogy szeretné-e, ha megint felébredne. „Dehogy szeretném, inkább magam levágnám.” felelte.
Gyakran játszik azzal, hogy répát, burgonyát kakasnak nevez el, és darabokra szeli. Egy kakasmintával díszített csuprot mindenáron földhöz szeretne vágni.
A szárnyasok iránt való érdeklődése azonban nem tisztán kegyetlen és gyűlölködő, hanem nyilvánvalóan kétértékű (ambivalens). A levágott állatokat csókolgatja és simogatja is, fából készült játéklibáját pedig, amint azt a szakácsnőtől látta, kukoricával megeteti. Közben szüntelenül gágog és csipog. Egy alkalommal ellentálló anyagból készült játékkakasát, afeletti dühében, hogy nem tudta szétszakítani, a tűzbe dobta, de csakhamar ismét kikapta onnan, megtisztogatta, becézte. Képeskönyve rosszabbul járt, széttépte, de összerakni persze nem volt képes, amin aztán felette szomorkodott.
Ha e tüneteket felnőtt elmebetegnél észlelnők, a beteg túlzott szárnyasszeretetét és -gyűlöletét tudattalan indulatáttétellel magyaráznók, olyanformán, hogy ezek az indulatok voltaképpen emberekre, valószínűleg közeli hozzátartozóira vonatkoznak, ámde elfojtást szenvedtek, és így csupán ebben az álcázott alakban juthatnak be ismét a tudatba. A szárnyasok lekopasztására, illetve megvakítására irányuló vágyat kasztrálási szándék szimbólumának vélnők, és az egész tünetcsoportot úgy próbálnók megítélni, hogy az a beteg saját kasztráltatásától való félelmének ellenhatása. Az ambivalens beállítás azt a gyanút keltené bennünk, hogy a beteg lelkületében egymással ellentétes indulatok vetekszenek, melyek az analitikai tapasztalás nyújtotta minden valószínűség szerint az apára irányulnak, a különben szeretett és tisztelt apára, akivel szemben azonban a nemiséget szigorúan korlátozó parancsai folytán egyben gyűlölet is ébred. Mindent egybevetve, a pszichoanalitikai megoldást úgy fogalmazhatnók, hogy a kakas a tünetcsoportban az apát jelenti.
Árpádka esetében mentesültünk attól a fáradságtól, hogy ezt a tünetmegfejtési műveletet elvégezzük. Különcségeinek valódi értelmét az elfojtó tevékenység még nem fedhette el teljesen, az elfojtott valóság itt-ott átcsillan beszédén, sőt olykor meglepően nyíltan és nyersen kerül napfényre.
Kegyetlenkedése olykor emberekkel szemben is nyilvánul, különösen a felnőttek genitális testrészei ellen irányul.
„Rávágok az alsó hátára”, mondogatja nagy előszeretettel egy idősebb fiúnak.
„Kivágom a közepedet”, mondja máskor még világosabban.
Sűrűn foglalkozik a megvakítás gondolatával is. „Meg lehet valakit tűzzel vagy vízzel vakítani?” – kérdezte a szomszédjuktól.
A szárnyasnál is feltűnően érdeklődik a genitáliák iránt. (Minden vágatásnál fel kell világosítani, hogy kakas, jérce vagy kappan-e az áldozat.)
Máskor odaszaladt egy felnőtt leány ágyához, és így szólt: „levágom a fejedet, a hasadra teszem, és megeszem”.
Egyszer hirtelen így kiáltott fel: „Szeretnék egy becsinált mamát enni (per analogiam: becsinált csirkét); a mamámat egy fazékba kellene tenni, megfőzni, akkor becsinált mama lenne, és én megehetném.”
(Beszédét olyan kézmozdulatokkal kíséri, mintha késsel, villával ennék valamit.)
E kannibálvágyakozásokat többnyire ellentétes, vezeklési vágy követi, mely szörnyű bűnhődésért eseng. „Meg akarok égni, kiáltja, törjék le egyik lábamat, és dobják a tűzbe!” „Felvágom a fejemet.” „Szeretném felvágni a számat, hogy ne legyen szám.”
Hogy pedig semmi kétség ne legyen az iránt, hogy kakason, jércén és csibén saját családját érti, egyszer minden ok nélkül így kiált fel: „Az apám egy kakas”, máskor pedig: „Most még kicsi vagyok, most még csibe vagyok, ha megnövök, tyúk leszek, ha még jobban megnövök, kakas leszek, ha legeslegnagyobbra növök, kocsis leszek.” (Úgy látszik, hogy a kocsis, aki a lovakat hajtja, még apjánál is jobban imponál neki.)
Ebből az önként és befolyásolatlanul tett vallomásból megértjük azt a hatalmas izgalmat, mellyel Árpádka a baromfiudvar életét szemlélte. A baromfiól nyíltan elébe tárta családja minden rejtett titkát, mely körül otthon hasztalan kíváncsiskodott. Mindent meglátott, amit látni vágyott, a kakas és a jérce szeretkezését, a tojásrakást, a csibeköltést. (A szülői lakás berendezése folytán Árpádka otthon is tanúja lehetett volt hasonló eseményeknek. Így felébredt kíváncsiságát az állatok körül való telhetetlen nézelődéssel elégítette ki.)
De nem hagyta Árpádka beigazolatlanul ama feltevésemet sem, hogy a kakastól való beteges félelmét végső sorban az onániáért+ elszenvedett kasztrációs fenyegetés okozta.
Egy reggel megkérdi szomszédnőjét: „Mondja csak, miért halnak meg az emberek?” (Felelet: mert öregek, és elfáradnak.) „Hm! Hát a nagymama is öreg volt? Nem igaz, ő nem volt öreg, mégis meghalt! Ha van isten, hát miért estet el engem mindig? És miért csinálja úgy, hogy az emberek meghalnak?” Majd meg az angyalok és a lelkek iránt érdeklődik, mire azt a feleletet kapja, hogy mindez csak mese. Dermedt rémülettel hallja ezt, és felkiált: „Nem, nem igaz, vannak angyalok! Láttam egyet, amelyik az égbe viszi a meghalt gyerekeket.” Aztán kétségbeesve kérdi: „Miért halnak meg a gyerekek? Meddig lehet élni?” Csak nehezen lehetett megnyugtatni.
Végtére kiderült, hogy aznap reggel a szobalány hirtelen lerántotta róla az ágytakarót, és látva, hogy a genitáléját babrálja, a genitále levágásával fenyegette meg őt. – A szomszédnő igyekezett megnyugtatni a gyereket, és azt mondta, hogy nem fog semmi bántódása esni, minden gyermek csinál ilyesmit. Árpádka erre méltatlankodva kiáltja: „Nem igaz, nem minden gyerek! Az én apám sohasem tett ilyesmit!”
Most már teljesen értjük keserű dühét a kakas iránt, amely az ő genitáléján ugyanazt a sérelmet akarta ejteni, amivel a „nagyok” megfenyítették, értjük iránta való nagy tiszteletét, hiszen a kakasnak szabad megtenni mindazt, amitől őt úgy elrettentik, és értjük ama szörnyű büntetéseket is, melyeket (az onániáért és a szadisztikus fantáziákért) magára szab.
Mintha csak teljessé akarná vele tenni a képet: utóbbi időben már vallásos gondolatokkal foglalkozik. Hosszú szakállú, öreg zsidók tiszteletteljes félelmet ébresztenek benne. Kéri anyját, bocsássa be az ilyen koldusokat a lakásba. Ám ha bejönnek, elbújik előlük, és tisztelve, félve bámulja őket. Mikor egyszer egy ilyen koldus távozott, lehorgasztott fejjel mondta: „Most kolduskakas vagyok.” Az öreg zsidók azért érdeklik, mert, mint mondja, istentől (a templomból) jönnek.
Befejezésül még megemlítjük Árpádkának azt a nyilatkozatát, amely mutatja, hogy a szárnyasok életét nem szemlélte hasztalan. A szomszédnőhöz így szólt nagy komolyan: „Elveszem magát feleségül, meg a nővérét, meg a három unokatestvéremet, meg a szakácsnét, nem, a szakácsné helyett inkább a mamát.” Tehát valóban a „Hahn im Korbe” szerepét akarná játszani.
A kis Árpád esetét (melyet a „Zeitschrift für Aertzliche Psychoanalyse” című folyóirat I. évfolyamában is közzétettem) Freud professzor egy legújabban megjelent művében értékesíti. Freud bizonyítása alapján felvehetjük, hogy az ősember állatimádása és állatáldozása az ősök iránti ambivalens indulatok (tisztelet és félés) eltolódott megnyilvánulása volt. Az eredeti ösztön a gyűlölt apa eltávolítására (megölésére) irányul, de utóbb e szándék ellentéte: a szeretés jut szóhoz. Ugyanilyen kétértékűségek nyilatkoznak meg az apával szemben a ma is élő primitívek totemvallásában, a kényszerneurotikusok tüneteiben és a gyermekek pozitív és negatív irányú nagy érdeklődésében az állatok iránt.
Freud a kis Árpádot a pozitív totemizmus ritka esetének minősíti.*